9. rész

Hideg zuhany

- Ne ordíts már! – kértem nyűgösen Kout. Még a szememet sem nyitottam ki. Túlfáradt voltam ahhoz, hogy felfogjam a mondandója tartalmát. Nem értettem miért ordít már kora reggel. Nagyon zavart a hangzavar és az ablakon betűző kegyetlen napsugarak, ezért a fejemre húztam a párnát. Hirtelen súlyt éreztem a hátamon. Fölkönyököltem és megtaláltam Kou cirkuszolásának kiváltóját. Amon feküdt mellettem. Karját a derekamon pihentette és mélyen aludt. Arca meglehetősen békés volt. Tegnap valószínűleg Ő is elaludhatott, mert a tévé még mindig ment. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ezt nem lesz könnyű kimagyarázni.

- Normális vagy? – ordított továbbra is szakadatlanul Kou. Az ajtóban állt és majd szét vetette az ideg.

- Ne kiabálj már! Anyuék nem jöhetnek rá! – suttogtam.

- Mire nem jöhetnek rá? – kérdezte idegesen.

- Majd később most segíts kijuttatni innen! – vitatkoztam. Amon elkezdett nyöszörögni mellettem, valószínűleg a napfény zavarta, mert arcát szorosan a párnába fúrta, majd körbeölelte a derekamat és lerántott maga mellé. Ledermedtem.

- Amon! – kértem és megpróbáltam lefeszegetni a kezeit, de azok acél bilincsként ölelték a derekamat. Rettenetesen zavarba jöttem. Kou felsóhajtott, majd oda jött az ágyhoz és olyat tett, amire nem számítottam. Fogott egy ásványvizes palackot az ágy mellől, (Rossz szokásom volt, hogy összeszedtem az egész ház vízkészletét és az ágy mellett gyűjtöttem. Most is volt ott vagy 4 darab.) majd az egészet az édesen szunyókáló fiúra öntötte. Amon úgy pattant föl, hát igen pont, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. A bátyámra nézett. A tekintetében a meglepettség, a harag és a szégyen váltakoztak.

- Na, akkor most, hogy hajlandó voltál kiszállni a húgom ágyából, takarodj innen, de rohadt gyorsan! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Kou.

Amon leült az ágy szélére, kezét összekulcsolta a tarkóján és a földet kezdte bámulni. A ruháiról csöpögő víz, végig folyt a lábán, majd a talpa körül kezdett összegyűlni, egyre növekvő pocsolyát formálva. Hirtelen felkapta a fejét, majd a szobám ajtajára szegezte a tekintetét. Hallgatózni kezdtem és meghallottam a lépcsőn felfelé caplató nehéz lépteket. Elöntött a pánik. Az első gondolatom az volt, hogy betuszkolom Amont az ágyam alá, de erre már ne volt idő. Apám lenyomta a kilincset és berobbant a szobámba. Eltakartam az arcom. Nem akartam látni az elkövetkezendő perceket.

- Miért veszekedtek ilyen korán? – kérdezte fáradtan. Semmi kiabálás? Elvettem a kezem. Az első ami feltűnt az a nyitott erkély ajtó volt, amin dőlt be a hideg. Amon eltűnt, csak a lepedő gyűrődése mutatta, hogy valaki ült ott. Apámra néztem és láttam, hogy válaszra vár. Rögtönöznöm kellett.

- Kou ezzel nagyon messzire mentél. – visítottam, majd hozzá vágtam egy párnát meglepett testvéremhez.

- Valaki bökje már ki, hogy mi történt. – utasított apa és kezdte felhúzni magát.

- Kou leöntött vízzel, amíg aludtam. – mutattam rá.

- Kou, azt hittem kinőttél már a húgod szekálásából. - Fordult felé apa. Kou rám nézett én meg hevesen elkezdtem neki mutogatni. Összetettem a kezeimet és némán könyörögtem neki.

- Megint elvitte az összes vizet! Minek neki négy üveggel? – kérdezte Kou. Olyan ingerülten szólt a hangja, hogy én is bevettem volna. Apa felsóhajtott, majd kiosztotta a büntetéseket, amik a körülményekhez képest meglepően irgalmasak voltak. Kounak le kellett cserélnie az ágyneműt a szobámban, nekem pedig visszavinnem az üvegeket a helyükre. Amint végeztünk a feladatokkal, mármint én végeztem Kou meg nézte, bátyám leültetett az ágyra.

- Szóval? Várom a magyarázatod. – Neki magyarázkodni könnyebb volt részben, mert a testvérem volt részben pedig, mert képben volt Amon kilétét illetően.

- Nem csináltam semmit. Csak este beugrott őrködni és elaludtunk a tévé előtt. – mondtam az igazsághoz híven.

- Hát szép kis őr lenne, belőle mondhatom. – egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzá tette. – Akkor ugye tényleg nem csinált veled semmit? – kérdezte kissé gyanakodva.

- Jesszus Kou! Egy ujjal sem nyúlt, hozzám az este folyamán, de ha megtette volna sem veled beszélném ezt meg. – vörösödtem el.

- Jól van nyugi már, de tudnom kellett. – emelte fel a kezeit mintha bizonyítani akarná, hogy ártalmatlan.

- Jó oké váltsunk témát. – javasoltam – Nincs kedved kimozdulni? Unom már, hogy folyton itthon ülök.

- ÁÁ kösz kihagyom. – mondta majd elvonult a szobájába kockulni. Felhívtam Harukat. A negyedik csöngésre fel is vette a telefont.

- Háló Ki az? – szólt bele ingerülten. A háttérben hatalmas volt a zsivaj.

- Szia, Én vagyok.

- Chizuru ments, meg nem bírom. - könyörgött – Ajj várj egy kicsit. – a telefon koppant az asztalon, ahogy félre tette.

- Nanami! Gyere le onnan! Le fog szakadni. – kiabálta, majd nagy csattanást hallottam. – Na, mit mondtam! A pokolba már, miért nem tudsz szót fogadni?

- Sajnálom. – sírt Nanami az unokahúga.

- Jól van, – sóhajtott – de anyának te mondod meg!

- Na, itt vagyok. – vette fel a telefont.

- Azt akartam kérdezni, hogy nincs e kedved kimozdulni egy kicsit.

- Ó dehogy nincs! – derülte fel. – tíz perc és ott vagyok. Ne tedd le!

- Anya leléptem! – Kiáltotta, majd becsapta az ajtót maga mögött.

- Na? Mit csináljunk? – kérdezte.

- Mit szólnál, ha elmennénk csatangolni egy kicsit az erdőbe? – javasoltam. Gyerekkorom óta mászkáltam ki az erdőbe. Az összes utat úgy ismertem már, mint a tenyeremet.

- Jajj Chizuru, csak te vagy ilyen erdő mániás. - Már útközben volt és a gyors tempótól, amit diktált, hangosan lihegett és tagoltan beszélt.

- Akkor ezt megdumáltuk. Várlak. – tettem le gyorsan mielőtt tiltakozhatott volna