9. Fejezet
A könyvtár titka
Az ebédlőben ültünk a hosszú asztalnál, aminél legalább százan elfértek volna. Kínos csend uralkodott a helységben, csupán az evőeszközök csörömpölése hallatszott a tányérokon. Az asztalfőn ült a király és látszólag roppant elégedett volt magával. Két fia körülötte foglalt helyet, míg Akira mellettem ült az asztal másik végén. Kaoru és Akane velünk szemben ettek, és körülbelül középen tulajdonképpen egyik csapattal sem közösülve falatozgatott Kagami, aki látszólag még ebben a kínos szituációban is teljesen boldog volt. Egy kicsit talán irigyeltem is, hogy nem ronthatta el a kedvét a nagyon is ellenségesnek tetsző légkör, míg én magamban azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék. Akárhol, csak ne itt.
Nem sokkal ezelőtt tudatta velünk Kin, Akira apja, hogy egy hét múlva el kell indulnunk, megkeresni a kardot. Nem sok kedvem volt a dologhoz, de ahogy arra gondoltam, hogy ismét a saját világomba mehetek egy egészen kicsi boldogság és remény fogott el. Másrészről viszont felmerült egy adag probléma, amiknek a megoldását még senki nem volt hajlandó elárulni nekem. Ez pedig egyáltalán nem töltött el boldogsággal. Szóval, amikor végre mindenki befejezte a vacsorát, és a király intett, hogy távozhatunk én voltam a legelső, aki felpattant az asztaltól, ami csak azért nem szült rettentő kínos helyzetet, mert Akira szinte azonnal követte a példámat. Kin persze olyan pillantást vetett ránk, amitől a hideg futkosott a hátamon, és amitől már sokadjára megfordult a fejemben, hogy vajon tényleg szereti egy kicsit is a legfiatalabb fiát? Akirát láthatóan nem izgatta az apja szemeiben felcsillanó undor, amikor rám nézett, és megragadva a karomat kirángatott a teremből egyenesen fel a szobáig, ahol akkor töltöttem az éjszakát, mikor ideérkeztünk.
- Egy hétig azt csinálhatunk itt, amit akarunk, de azért légy óvatos és kérlek, éjszaka ne szaladgálj a kastélyban! Nem foglak tudni mindig mindentől megvédeni, még akkor sem, ha ez minden vágyam, érted? – nézett rám, én pedig meglepődtem a hangjából kicsendülő feszültségen és aggódáson. Aztán bólintottam, mire a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott és lemosolygott rám. – Szép álmokat!
- Neked is! – motyogtam még mindig döbbenten. Akira még szélesebben vigyorgott, aztán megfordult és lecaplatott a lépcsőn. Addig néztem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől. Akkor kinyitottam a szoba ajtaját és beléptem. A hely még mindig ugyanúgy nézett ki, ami cseppet sem volt meglepő. Haru, aki nem lehetett jelen a vacsoránál most az ágyamon gubbasztott és elmerengve duruzsolt magában. Szomorúsággal és magánnyal gondoltam arra, hogy nemsokára elmegy, de tudtam, hogy nem tarthatom magam mellett. Rám nézett, és fejével meglepően emberi módon intett, hogy feküdjek le. Csak ekkor tudatosult bennem, mennyire fáradt is vagyok valójában, és éppen ezért egyáltalán nem jutott eszembe az ellenkezés lehetősége.
Lefeküdtem mellé és betakaróztam. A főnix kényelembe helyezte magát, és fáradt hangon szólt hozzám.
Eléggé fáradt vagyok, és holnap még haza is kell mennem, szóval jó éjszakát! – Elmosolyodtam.
- Neked is jó éjt! – Csak ennyi kellett, és a madár már aludt is. Én viszont bármennyire fáradt is voltam még sokáig nem voltam képes elaludni. A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Fel nem tett kérdések és válaszok. A jövő és a múlt. A legenda melyből nem tudtam mennyi lehet igaz, és mennyi kitalált. És Akira. A fiú, aki feszülten védelmezett az apjával szemben. Aki önfeledten nevetett Kagaminál. És, aki tulajdonképpen elrabolt a régi életemből, mert egy ostoba háború zajlott egy világban, melyhez igazából az ég egy adta világon semmi közöm nem volt.
~=======~
A reggelit ugyanott fogyasztottuk, ahol az első napon is, és megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy Kin nem vett részt rajta, ahogy Akira egyetlen testvére sem. A hangulat sokkal oldottabb volt, és mindenki egymás szavába vágva mesélt történeteket. Hangosan nevettünk egy-egy, amúgy nem mulatságos viccen, és szinte folyamatosan vigyorogtunk. Haru, aki még aludt mikor kimentem a szobából most röppent a vállamra. Rámosolyogtam ezzel köszöntve őt, mire megcsipkedte a fejemet. Látszólag a főnixeknél ez volt a szokásos üdvözlési forma.
- Elnézést Akira úrfi, de a király látni óhajtja – mondta egy szobalány tiszteletteljesen. Akira megfeszült mellettem, de felállt és intett a lánynak, hogy értette.
- Sajnálom Megumi, de nem maradhatok ma veled. Valószínűleg mindenfélét kitalál majd, hogy távol tartson tőled az elkövetkező héten – nézett le rám bocsánatkérőn. Rámosolyogtam.
- Semmi baj. Menj, csak egyedül is megleszek. Majd felfedezem a kastélyt. Biztos van egy csomó izgalmas dolog itt. Minden ilyen öreg épületben vannak titkos helységek meg ilyesmik. – Akira felsóhajtott és megfordulva távozott. Egy ideig néztem utána, aztán ismét a két nő felé fordultam, akik szinte szomorúan néztek vissza rám. Elejtettem egy grimaszt, és hátradőltem a széken fejemet az égre emelve.
- Meg fogja oldani, hogy legalább egy kicsit melletted, lehessen – mondta Akane. Ránéztem és láttam, ahogy kedvesen mosolyog rám. Felsóhajtottam és bólintottam. Biztos voltam benne, hogy Akira valahogy majd csak megoldja, hogy az idegeimre mehessen. Ebben volt a legjobb. Eltoltam magam elől a tányért és felálltam.
- Köszönöm a reggelit! – motyogtam, és figyelmen kívül hagyva a többiek tiltakozását, bementem az épületbe. Amikor azt mondtam, hogy fel akarom fedezni a kastélyt, akkor azt komolyan is gondoltam. Érdekesnek találtam egy ekkora épületet. Bár az is igaz, hogy volt egy kifejezett célom is, amit meg akartam találni, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ebben a kastélyban is biztos van egy olyan terem.
Hosszú folyosókon vezetett az utam, és bármennyire is próbáltam megjegyezni, honnan jöttem, valamiért egyáltalán nem sikerült, így hát hamar letettem az ötletről, hogy majd visszatalálok. Sejtettem, hogy eltévedtem, és hogy ha nem jön majd valaki értem, akkor nem találok ki innen, de hát nem csodálkoztam szerencsétlenségemen, elvégre én bárhol el tudtam tévedni.
Megálltam egy hosszú folyosó végében nyíló hatalmas faajtó előtt, és bizonytalanul belöktem azt. A résen át bekukucskáltam és, amint megláttam a berendezést tudtam, hogy az elkövetkező egy hetet itt fogom tölteni. Egy hatalmas terembe jutottam, ami tele volt pakolva könyvektől rogyadozó könyvespolcokkal. Középen három kanapé és öt fotel helyezkedett el egy körben. Az ajtótól jobbra lépcső vezetett fel a második emeletre, melynek padlója középen hiányzott egy körben, és korláttal volt körbekerítve, hogy biztonságos legyen. Egyel följebb még egy emelet teli könyvekkel. A tetőt üvegkupola alkotta, amin keresztül besütött a Nap fénye, és látni lehetett az épület felett elrepülő madarakat. Hosszú percekig csak néztem mereven állva aztán, ahogy magamban tudatosítottam, hogy most nem egy képet látok egy helyről, ahová mindennél jobban el akarok jutni, de soha nem fog megtörténni, hanem a valóságot, azonnal bevetettem magam a polcok közé megfelelő olvasmány után kutatva.
Ujjaimat gyengéden végigfuttattam a könyvek gerincén, ahogy elhaladtam mellettük, és még egy ideig nem néztem a könyvek címét csak élveztem a régi papír illatát és a könyvtár csendjét. Aztán szemem megakadt egy könyvcímen, és gondolkodás nélkül levettem a helyéről, majd az egyik kanapéra telepedve olvasni kezdtem.
Annyira belemerültem a kezemben tartott világba, hogy észre sem vettem, hogy besötétedett, csak mikor Akira jelent meg mellettem, és mielőtt reagálni tudtam volna kikapta a kezemből a könyvet. Sértődötten néztem fel a fiúra, aki csak vigyorgott és a kezében tartott könyvre nézett. Elolvasta a címét és összeráncolta a szemöldökét, majd kérdő pillantást vetett rám. Megvontam a vállamat. Felsóhajtott.
- Szóval, Szentivánéji álom – mondta vigyorogva. Kikaptam a kezéből a kötetet és megálltam, hogy gyerekes módon kinyújtsam rá a nyelvemet, ehelyett csak magamhoz öleltem a könyvet és morcosan néztem fel rá. Elnevette magát és leült mellém.
- Volt régen egy barátom, aki imádta ezt a történetet, és mivel még soha nem olvastam úgy döntöttem most, hogy lehetőségem van rá, megnézem mit szeretett benne annyira – mondtam, mire kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Ismét vállat vontam, és hátradőltem a kanapén. – Nem igazán értem még most sem, de végülis nem annyira borzalmas.
- Sejtettem, hogy ha megtalálod, ezt a helyet nem lehet majd innen elrángatni, de ebédnél sem voltál ott, és nemsokára vacsora. Ezenkívül, Akane és Kaoru az egész kastélyt felforgatták utánad, és kétségbeesésükben megzavartak engem a munkában, amit ha nem végzek el, akkor mindannyian számíthatunk, az apám haragjára szóval legközelebb kérlek, tudasd velünk, ha nem kívánsz csak könyvekkel táplálkozni, hogy ne aggódjunk érted ennyire. Rendben? – nézett rám és láttam rajta, hogy egyáltalán nem bánja, hogy nem kell most is dolgoznia. Elhúztam a számat.
- Ha ennyire fontos munkád van, akkor miért jöttél el mégis megkeresni? Mármint sejthetted, hogy nem mentem el a kastélyból, és nem is nézel ki úgy, mint aki aggódott volna értem. – Akira egy pillanatra elkomorodott, de aztán ismét felvette a nemtörődöm démon álcáját.
- Kellett egy jó ürügy, hogy ne kelljen ott szenvednem. Kagami „figyelt” rám, és nem örült volna, ha csak úgy elslisszolok a munka elől, így hát végülis jól jött, hogy a többiek egyelőre nem tudtak arról, mennyire hatalmas könyvmollyal is van dolguk a személyedben. – Erre felhorkantam.
- Jó, mindegy. Akkor menjünk enni. Azt hiszem most, hogy így mondod, egész éhes vagyok. – Tettem kezemet korgó hasamra. A fiú mindentudón vigyorgott le rám, aztán felállt és megvárta, hogy én is kövessem. Az úton reménykedtem benne, hogy ez az étkezés is olyan lesz majd, mint amilyen a reggeli volt. Sajnos azonban, mikor beléptünk az ebédlőbe szomorúan kellett észrevennem, hogy ezúttal is „családi” étkezés következik. Mindenki ott ült, ahol tegnap este is, kivéve egy valakit, aki tegnap nem volt jelen, és aki most Kagamival szemben foglalt helyet. Kíváncsian mértem végig, miközben leültem a sajátomnak kinevezett székre.
A fiú magasnak tűnt. Rövid haja egészen sötétkék volt, szinte már fekete. Zöldeskék szemei kedvesen csillantak ránk. Nem kellett sokat töprengenem az idegen személyazonosságán. Magamban úgy döntöttem, a fiú csakis Yoru lehet, Akira legidősebb testvére. A démon rám nézett, és egy pillanatra elismerés villant a szemeiben, aztán Akirára emelte tekintetét, és mindentudóan elvigyorodott. Mellettem a fiú halkan felmordult. Bár furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mégsem kérdeztem rá, csupán érdeklődve vontam fel egyik szemöldököm, mire Akira megrázta a fejét. Megvontam a vállam, és mit sem törődve három ellenséges démon sötét aurájával, lassan és jólesően kezdtem neki a vacsorám elfogyasztásának.
Magamban elénekeltem pár dalt, vagy éppen régi emlékeken törtem a fejem, miközben ettem, hogy kizárjam a fülsiketítő csendet. Ez volt a legrosszabb dolog a világon. Amikor csak néma csend van, és az ember füle már sípol tőle. Sokszor volt ilyen velem, nagyrészt, mikor otthon voltam. Ilyenkor olvastam, vagy néztem a tévét. Sőt olyan is volt, hogy magammal beszélgettem csak, hogy legyen valami, ami eltereli a figyelmem.
Éreztem a rám tapadó pillantások súlyát, és a szemem sarkából láttam Akira aggódó arcát, de nem törődtem vele. Arra vágytam most a leginkább, hogy visszatérjek a nekem kijelölt szobába és aludhassak. Meglepett, hogy ennyire álmos voltam és eddig még csak észre sem vettem. Hangos koppanás hallatszott velem szemben, olyan, mint amikor valaki lefejel valami nagyon kemény dolgot. Felemeltem hát a fejem, hogy megnézzem mi, vagy ki adta ki a hangot. Akane feje az asztalon „pihent”, miközben a néma csendet halk szuszogás hasította ketté. Akira morgott mellettem valamit arról, hogy, csak mert nincs szüksége sok alvásra, azért alhatna néhány órát, miközben Kaoru csak egy unott pillantást vetett a mellette ülő lányra, majd mintha semmi sem történt volna, folytatta az evést. Ekkor jöttem csak rá, hogy mindenki más is így tett még Kin is, akin pedig látszott, hogy nincs elragadtatva attól, hogy Akane éppen a vacsora közepén döntött úgy, hogy akkor ő most bizony alszik.
Halkan sóhajtottam, ami valamiért egyetlen jelenlévő figyelmét sem kerülte el – kivéve nyilván Akanéét, aki éppen az igazak álmát aludta – és egyszerre fordult felém hét szempár. Próbáltam úgy csinálni, mint aki ezt észre sem vette, vagy ha mégis, akkor csak nem érdekli, és gyorsan magamba lapátoltam egy kanál… nos, valamit. Azt, hogy pontosan mit is ettünk nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy ettől függetlenül finom volt. Kinézetre olyan volt, mintha valaki megevett volna egy adag áfonyát, majd visszahányta volna a tányérra. Először meg sem akartam kóstolni, de mikor Akira belém tömött egy adagot, úgy döntöttem, nem is fontos tudnom mi ez, a lényeg csupán annyi, hogy finom. Tegnap sült csirkéhez volt hasonlatos az íze, most azonban rántott sajthoz és sült krumplihoz tudtam volna hasonlítani.
Mikor Akira mellettem végzett, letettem a villámat, és kérlelőn néztem fel rá, mire egészen lágyan elmosolyodott és felállt. Követtem a példáját, és egyszerre köszöntük meg a vacsorát, majd a démon megindult, én pedig habozás nélkül követtem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor kiértünk a teremből, és végre nem éreztem a hátamba fúródó tekinteteket. Akira látszólag értette mi jár a fejemben, mert halkan kuncogott, és lassítva az én tempómhoz igazította a lépteit, így mellettem sétált tovább a szobám felé.
- Ha nem szeretnél az apámmal és a bátyáimmal vacsorázni nem kell. Nekem sem tetszik, de sajnos kötelességem, neked viszont senki sem parancsolhatja meg, hogy azt tedd, amihez nincs kedved. Csak szólj és én elintézem, hogy felvigyenek egy adaggal a szobádba! – mondta, mire megráztam a fejem. Nagyon csábító volt a gondolat, hogy úgy ehetek, hogy közben nem néz egy démon sem árgus szemekkel, és nem kell kényelmetlenül éreznem magam. Viszont, akkor olyan lett volna, mintha megfutamodnék, és ezt egyáltalán nem akartam. Mindenképpen megmutatom azoknak a démonoknak, hogy én nem vagyok egy könnyű célpont.
- Nem kell, kibírom. De azért hálás vagyok – mosolyogtam rá, de tudtam, hogy nem kerülte el a figyelmét, mennyire erőltetett is volt ez a gesztus. Ennek ellenére nem mondott semmit, csak bólintott és kinyitott egy ajtót. Meglepetten vettem észre, hogy már a szobám előtt vagyunk.
- Nos, hát akkor, jó éjszakát Madárkám! – mondta, mire felmordultam. Ő csak egy elégedett félmosollyal válaszolt, amitől erős szemforgatási kényszerem támadt, de elnyomtam és borzasztóan büszke voltam magamra, amiért nem dugtam ki a nyelvem, mint egy kisgyerek.
- Neked is – válaszoltam és figyeltem, ahogy becsukja az ajtómat maga mögött. Halkan sóhajtottam egyet, és belenéztem a szekrényekbe, hátha van már bennük valami, és meglepetten érzékeltem, hogy azok tömve vannak ruhákkal az én méretemben. Először azért lepődtem meg, mert valóban voltak ruhák ott. Aztán pedig azon, hogy mind tökéletesen illett rám. Végül úgy döntöttem, hogy nem érdekes ki, és honnan tudta nem csak a méreteimet, de azt is, hogy milyen fajta ruhákat szeretek, és átöltöztem egy tisztább ruhába. Elhúztam az orrom, ahogy megcsapott saját szagom. Már jó ideje nem volt alkalmam fürödni. Eldöntöttem hát, hogy holnap megkérdezem Akirától vagy valakitől, hogy hol van, a fürdőszoba, majd jó alaposan megfürdöm, és legalább két órán keresztül áztatom majd magam, aztán ágyba bújtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nekem óráknak tűnt. Rengeteget forgolódtam, de hiába, nem találtam meg azt a pozíciót, ami elég kényelmes lenne számomra. Egy idő után végül meguntam a próbálkozást, hogy elaludjak és kikászálódtam a meleg takaró alól, amire tulajdonképpen nem volt szükség, mert alapból olyan meleg volt a levegő, mintha valaki állandóan fűtené a szobát, pedig még csak radiátorok sem voltak sehol az épületben. Az ajtóhoz sétáltam, majd résnyire nyitottam és kidugtam rajta a fejem. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nincs a közelben, kiléptem a folyosóra. Felszisszentem, mikor meztelen talpam találkozott a hideg kővel, és gyorsan szedni kezdtem a lábaimat. Nem volt konkrét célom, de mikor megálltam egy ajtó előtt, úgy éreztem mintha valami húzna befelé a szobába, így hát gyorsan eleget téve az érzésnek kinyitottam a faajtót.
A helységben sötét volt, és bár egész nap itt tartózkodtam nem tudtam, hol van a villanykapcsoló. Aztán rájöttem, hogy nem láttam sehol lámpát a teremben, csupán egy adag gyertyatartót az ajtó melletti kis szekrényen. Gyorsan eltapogatóztam odáig és vakon megmarkoltam egy gyertyát, majd bizonytalanul kezdtem kutakodni a polcon, hátha találok egy gyufát, vagy valamit, amivel meggyújthatom a kezemben lévő tárgyat. Nem is kellett sokat keresnem, rögtön ott volt a többi gyertyatartó mellett egy doboz gyufa. Felkaptam, és ügyetlenül kapkodó mozdulatokkal meggyújtottam egy szálat, hogy aztán a gyertya kanócát is fellobbantsam. Egy tartón három gyertya volt, és én mind a hármat gyorsan meggyújtottam, hogy jó sok fényt adjanak bár, igaz, hogy még ez sem volt elég, hogy túlzottan sokáig ellássak.
Lassan sétáltam végig a könyvsorokon vigyázva, hogy a gyertya lángja elég messze legyen minden könyvtől. Nem voltam ostoba tudtam, hogy nem okos dolog tüzet gyújtani egy halom könyv és papír mellett, de azért szerettem volna látni valamit. Nem tudtam mit is akarok vagy, hogy pontosan hova is megyek, de a lábaim maguktól vittek, és úgy döntöttem, nekem így is jó. Befordultam egy sarkon, és meglepetten láttam, hogy a következő sarok mögött halvány, kékes fény világítja meg a polcokat. Kissé gyorsítottam, és éreztem a szívem eszeveszett kalapálását, ahogy befordultam. Aztán megdermedtem, és döbbenten kikerekedett szemekkel néztem az alakot, mely előttem állt… vagyis inkább lebegett, és amely a kék derengés kibocsájtója volt.
Egy fiatalnak látszó fiú nézett rám. Rövid, fekete haja jólfésülten keretezte arcát. A szemei fehérek voltak, és én tudtam, hogy azért, mert már halott. Hétköznapi fekete póló és nadrág volt rajta, bár a lábai csupaszok voltak. Percekig csak meredtünk egymásra, én döbbenten, ő pedig szinte kifejezéstelenül. Majd erőt vett rajtam a kíváncsiság, és rá kellett jönnöm, hogy hiába farkasszemeztem is éppen egy szellemmel, egyáltalán nem féltem.
- Ki vagy te? – Akartam kérdezni, de ő megelőzött engem. Szemeit várakozásteljesen függesztette rám, miközben lágyan ringatózva lebegett kissé közelebb hozzám. Egy pillanatra elfogott az érzés, hogy nekem most bizony szaladnom kéne, de aztán, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, és anélkül, hogy akár egy lépést is hátráltam volna, megvontam a vállamat.
- A nevem Yasashi Megumi. Te ki vagy? – néztem rá érdeklődve. Látszólag meglepődhetett, ami meg engem lepett meg. Nem tudtam elképzelni egy meglepett szellemet, még akkor sem, ha éppen előttem volt egy.
- Az én nevem nem fontos – Összeráncoltam a szemöldököm, de nem mutattam, hogy nem tetszik a válasza. – Mit keresel itt?
- Őszintén szólva, én magam sem tudom még. Csak magától hoztak ide a lábaim – mondtam. A szellem aprót bólintott.
- Nem tudtál aludni. – Ez inkább kijelentés volt, semmint egy kérdés, éppen ezért úgy döntöttem, nem fontos, hogy válaszoljak rá. – Lehet, hogy te vagy az?
- Kicsoda? – Döntöttem kissé félre a fejem, és úgy néztem rá érdeklődve. Nem egészen értettem, mire gondolhatott. Egy pillanatig azt hittem, nem fog válaszolni, de végül mégis megszólalt.
- Szóval a neved Megumi, igaz? – Bólintottam, de nem kerülte el a figyelmem, hogy ő eddig egyetlen kérdésemet sem válaszolta meg. – Mondd csak, démon vagy?
- Nem – Figyeltem, ahogy a keze lágyan megmozdul oldalra egy könyv felé. Tekintetemmel azt a könyvet kerestem, amelyet meg akarhatott érinteni, de nem tudhattam, melyik lehetett az a sok közül, így végül ismét az arcára néztem. Ő elgondolkodó tekintettel nézett rám vissza.
- Ha nem vagy démon, hogyan kerültél az alvilágba? – kérdezte. Kissé zavart, hogy ő folyamatosan kérdezget, engem én viszont nem tehetek fel egy olyan kérdést, sem amit szándékában állna megválaszolni, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán nem kellene megmondanom neki a választ, de végül felsóhajtottam, és mégis válaszoltam.
- Egy démon hozott ide, azzal az ürüggyel, hogy én vagyok az, aki véget vethet az angyalok és démonok között dúló háborúnak – mondtam olyan hangon, mintha ez egy teljesen átlagos és normális indok lenne. A szellem egy pillanatig nem reagált semmit, majd halkan felhorkant, ami meglepően emberi reakció volt a kifejezéstelen hangszín és arckifejezés után.
- Válaszolj még egy utolsó kérdésemre és megmutatom neked, ennek a helynek a titkát, amit még soha, senki nem láthatott! – mondta, én pedig megdöbbenten pislogtam egyet, majd aprót bólintottam. – Mitől félsz a legjobban?
A fejemben azonnal megjelentek a szörnyűbbnél-szörnyűbb képek, és hirtelen nem tudtam melyik az, amitől a leginkább rettegek. Rengeteg ilyen dolog volt, nem is állt szándékomban tagadni, de ahogy a szellemre néztem, hirtelen eltűntek a képek, és a fejemben egyetlen szó merült fel. Nem tartozott hozzá kép. Nem tartozott hozzá rettegéssel eltöltő érzés. Egyszerűen olyan volt, mintha valaki rekedt hangon egy szót suttogna folyamatosan a fülembe. És én azonnal ki is mondtam felfedezve, hogy a testemnek megvan az a borzalmasan idegesítő szokása, hogy magától cselekszik, mielőtt én magam kiadhatnék neki bármiféle utasításokat is.
- Magány. – Láttam, ahogy a szellem meglepetten pislant rám, aztán arcán hirtelen megmagyarázhatatlan fájdalom suhan át, majd végül vonásai megálltak egyfajta szomorúságnál.
- Rendben. Gyere utánam! – mondta, és hátat fordítva lágyan elsiklott. Egy pillanatig csak néztem utána, aztán gyorsan utána siettem. Hosszú polcok mentén vezetett végig, és minél tovább mentünk, a könyvek annál öregebbeknek és megviseltebbeknek tűntek, míg végül egy olyan helyre értünk, ahol sok könyvek már a gerince sem volt meg, vagy éppen szakadtak voltak a lapjaik és molyrágta szélűek. A szellem rámutatott egy vastag kötetre, amely teljesen elütött a többi könyvtől, ugyanis teljesen hibátlan és új kinézetű volt. Mégis, amikor hozzáértem, annyira lágyan fogtam meg, mintha bármelyik percben széteshetne a kezeim között. Minden könyvet így érintettem meg.
Percekig csak álltam és néztem a könyv borítóját, majd végül felnéztem a szellemre, aki még mindig előttem állt, és kifejezéstelen arccal tanulmányozott. Lassan nyitottam ki a könyvet, s azonnal megcsapott annak régi papír illata, amit annyira szerettem. Megtörtént kitalációk. Olvastam rögtön az első oldalon. Érdeklődve lapoztam tovább csak, hogy aztán ijedten nézzek szembe saját magammal a könyv lapján. Kikerekedett szemekkel néztem fel a fiúra, aki csak lágyan elmosolyodott, és halkan megszólalt.
- Ez a könyvtár titka. – Vártam hátha mond még valamit, ám amikor már egy perce meredtünk egymásra némán leesett, hogy nem fog mást hozzáfűzni, így ismét a könyvre tereltem figyelmemet, és egy pillantás után a saját arcomra, továbblapoztam. A következő oldalon a nevem és a születési évem állt, megspékelve még néhány adatommal. Egyre kevésbé értettem, mi történik. A következő oldalon, azonban ismét egy képet láttam, egy lányról. Az idegen lágyan mosolyogva nézett vissza rám. Meglepően hasonlított hozzám. Csupán annyi volt a különbség, hogy az ő haja rövidre volt vágva, és a szemei vörösen izzottak. Lapoztam egyet abban a reményben, hogy ott le lesz írva a neve, ám a következő oldalon egy hosszú szöveg kezdődött.
- Mégis mi ez? – kérdeztem, és felnéztem, ám a szellem már nem volt ott. Pislogtam párat, majd ásítottam egyet, és hirtelen rettenetesen álmosnak éreztem magam. Elindultam hát vissza a szobámba, de előtte még visszaraktam a könyvet a helyére, abban a biztos tudatban, hogy az majd holnap is itt lesz, és akkor majd elolvasom, hogy megtudjam, pontosan mit is láttam az imént. Amint beértem a szobámba és lefeküdtem azonnal elaludtam, de még mielőtt a tudatomat teljesen elragadta volna a jótékony álom, egy halk női hangot hallottam, amint halkan dúdol egy lassú altatódalt.
~Hikari~
Előző Következő