Az elkerülhetetlen

A réten fekszem, és az eget fixírozom. Nézem a bárányfelhőket, ahogy elúsznak az égen különböző mintákat alkotva. Én mindig is csak sima felhőpamacsnak láttam őket semmilyen mintát nem találtam bennük. Néha elrepült egy-egy madár felettem.

Egyszer régen mikor még újonc voltam a katonaságnál egy fecske szállt a fejemre. Sokáig észre sem vettem elvégre kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy egy madár van a fejemen. Egy idő után azonban feltűnt, hogy mintha a sapkám kissé nehezebb lenne, mint általában illetve hogy bármerre mentem mindenhol mutogattak rám és fojtottan kuncogtak. Mikor oda kaptam a kezem elrepült a madár. Akkor életemben először a fecskét figyelve hogyan repül minden vágyam az volt, hogy én is madár lehessek. Szabadon repülhetnék, ahova akarok, és nem lennének rajtam a béklyók melyek nem engedik hogy elmenjek.

Az emlék hatására szomorú mosoly terült szét ajkaimon. Mind a mai napig nem gondoltam többé ilyesmire. Nem vagyok sem madár sem szabad.

- Min mosolyogsz ilyen ijesztően? – Kérdezte egy vékony hang.

- Csak eszembe jutott valami még újonc koromból. – Válaszoltam és hagytam a vörös kölyöknek, hogy a hasamon keressen magának fekvőhelyet.

- Folyton eszedbe jutnak ilyen dolgok. Nem idegesítő? Elvégre gondolom nem egy vidám emlék volt. – Feküdt rám és szemeit arcomra szegezte.

- Miből gondolod? – Válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Valóban nem vidám, de nem is szomorú. Talán mondjuk, hogy a kettő közötti határvonalon van.

- Mert nem bővelkedsz vidám emlékekben.

- Tény és való, de attól még nekem is van egy pár, ami néha csak úgy eszembe juthat nem?

- De biztosan csak hogy akkor azok tuti nem a katonaságban eltöltött idődről van. – Válaszolt. Elhúztam a számat és nem válaszoltam. Nem fűlött a fogam egy vitához főleg nem Chiével mert akkor tuti, hogy én jönnék ki rosszul belőle. A róka sem feszegette a dolgot és a következő pillanatban már egyenletesen szuszogva aludt a hasamon.

Ismét belemerültem a felhők nézegetésébe és próbáltam valami formát kivenni belőle, de még most sem láttam semmit. Csak pamacsokat. Néha elment mellettem egy-egy túlfűtött érdeklődve nézték mit csinálok, de egyikőjük sem kérdezett rá. Rám hagyták a dolgot.

Mikor megláttam az arcukat mindig elfogott a bűntudat, amiért nem tudok nekik segíteni. Soha nem akartam harcolni. Kiskoromban azt gondoltam majd leszek író vagy valami hasonló, de soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd itt kötök ki.

Talán egy óra telhetett el, amikor is Nao lépett ki a mezőre kezében valami furcsa négyzet alakú tárgy. Érdeklődve figyeltem a fekete dobozt és próbáltam kitalálni mi lehet az.

- Ezt látnod kell! – Ült le a fejem mellé és felém tartotta a szerkezetet. Ekkor esett le, hogy ez egy tévé bár elég öreg lehet. Elgondolkoztam, hogy hogyan működhet, elvégre még a házban sincs áram nem ám egy rét közepén. De ahogy figyelmemet a műsorra irányítottam menten nem érdekelt a működése a szerkezetnek.

A kis képernyőn az én arcképem virított és fölötte nagy piros betűkkel a következő felirat hirdette:

Eltűnt! Naga Aimit elrabolták. Aki látja, az azonnal értesítsen!

Egy telefonszám villant fel a képernyőn aztán a képem alá vándorolt. Elgondolkodtam, rajta hogy vajon ez miért volt ennyire fontos de Nao még mielőtt kérdezhettem volna válaszolt.

- Az előbb bejelentették, hogy ha megtalálják az elrablóidat mindet megölik, téged pedig szigorú őrizet alá vesznek, ami azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában Emori mellett leszel.

- Hogy mit csinálok mikor? – Köpni, nyelni nem tudtam. Attól nem féltem, hogy mindenkit megölnek, elvégre most túlfűtöttekről beszélünk. Általában nem nagyon tudjuk könnyen lenyomni őket. Nem csak hogy erősek, de okosak is, ami azért érthető elvégre csak a kinézetük nem emberi. Nao biztos mindenkit kimentene amúgy is. Szóval sokkal inkább magam miatt aggódtam ugyanis bár legyőzni csak Emori tudna, ha úgy van, de zsarolhatnak a családommal és a barátaimmal. Mindenképpen én járok a legrosszabbul.

- Na, ugye! Szóval reménykedj benne hogy még senki sem talált meg minket! – Mosolyából tisztán ki tudtam venni, hogy itt aztán soha nem fognak megtalálni bármennyire is keresnek. Kissé megnyugodtam, de azért pontosan tudtam, hogy Emorit nem lesz ilyen egyszerű lerázni. Meg fog keresni akár még a világ végéig is elmegy, hogy megtaláljon. Tudja a fene hogy mit akar ennyire velem kezdeni. Általában csak egy két kóválygó túlfűtöttet kell elintéznem a frontra nem nagyon szokott kiküldeni pedig arra képeztek, hogy ott megálljam a helyem.

- Hát nagyon szorítok, hogy itt ne találjanak meg. – Nevettem vissza de Nao látta, hogy erőltetett.

- Mond csak volt valaha olyan, amikor teljesen őszintén mosolyogtál? – Kérdezte összehúzott szemöldökkel. Abbahagytam a műnevetést és komolyan néztem a fiúra.

- Biztosan volt csak nem emlékszem rá. Biztos rossz a humorérzékem.

- Ez lehet az egyik gond, de ennél sokkal mélyebbre kéne, áss, hogy megtudd a probléma igazi okát.

- Lehet, hogy nem is kell áskálódnom a nélkül is pontosan tudom az okát. – Vágtam vissza.

- Lehet. – Értett egyet majd föltápászkodott és épp indult volna, amikor megláttam a kis készülékben valamit, ami szinte ledöntött a lábamról – Bár megjegyzem elég nehéz lett volna ez a mutatvány tekintve, hogy eleve a földön heverek.

- Várj! – Fogtam meg a kezét mire értetlenül nézett rám. De én már nem foglalkoztam vele tekintetemet a tévé képernyőjére szegeztem. A legtöbb ember csak annyit látott volna, hogy egy körzet lángokban áll én viszont pontosan tudtam, hogy melyik is az a bizonyos körzet. Elvégre pont azt a házat mutatták ahol eddig éltem. A szívem vadul száguldozott mellkasomban és úgy éreztem nemsokára kiugrik a helyéről és itt hagy. Éreztem ugyan, hogy remegek, de nem tudtam megmozdulni csak bámultam a képernyőt, ahogy sorra mutatja a K-körzet maradványait és néhány szénné égett hullát a romok között. Láttam támolygó embereket, akik próbálták menteni az életüket, de valószínűleg mind tudták, hogy kilátástalan helyzetben vannak, és onnan nem szabadulnak élve. Sokukat ismertem és a barátomnak nevezhettem.

A felvételnek akkor lett vége, amikor a szomszédomban élő kedves idős hölgyet mutatták amint két fiatalabb férfi próbálja elcipelni a tűzből. Csak meredtem a semmibe és közben egyre inkább elfogott a düh. A düh az iránt, amit én magam képes lennék megfékezni. A tűz iránt. Mindent, amit szeretek az pusztít el engem kivéve. Ha akarnék, sem tudnék úgy meghalni, hogy elégek. Ez a szörnyű elem mindent szépen lassan elpusztít körülöttem, míg végül egyedül maradok. Felpattantam és szó nélkül elindultam be a házba. Chie kissé méltatlanul morgott mögöttem, amiért csak így felkelek, miközben ő rajtam alszik, de nem nagyon tudott meghatni. Nao utánam kiáltott párszor, de erre sem fordultam meg. Csak mentem előre és mindent vörösen láttam.

Valahogy haza kellett jutnom, hogy segíthessek az embereknek. Nem ülhetek ölbe tett kézzel miközben én képes lennék segíteni nekik. Tudtam ugyan, hogy Nao nem fog elengedni és azt is, hogyha elmegyek, akkor tuti, hogy felismernek és elvisznek, de jelen helyzetben ez hidegen hagyott. Csak az lebegett a szemeim előtt, ahogy az öreg Junko menekülni próbál.

Már az ajtó előtt álltam amikor Nao utolért és megragadta a csuklóm. Mérgesen rángattam a karom próbáltam kiszabadulni valahogy az erős marokból de Nao nem engedett.

- Aimi nyugodj le! – Mordult rám. – Gondolkozz! Nem is tudod hol vagy, vagy, hogy merre kellene menned. Ha pedig valahogy mégis odaérnél, akkor sem tudnád megmenteni őket, hiszen addigra már rég halott, lesz mindenki. Csak annyit érnél el ezzel az akcióval, hogy elkapnak és visszavisznek a katonaságba.

- De… - Ellenkezni akartam megmondani neki, hogy még odaérhetek időben, de tudtam, hogy igaza van. Minden hiába lenne, ha odamennék, akkor sem segíthetnék nekik. A dühöt átváltotta a reménytelenség a fájdalom és a többi hasonló érzelem és én csak álltam ott a padlót bámulva miközben lassan lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Csak ennyi volt több nem jelent meg, de mindketten tudtuk, hogy ha tudnék, sírnék. Csak az a baj hogy nem vagyok képes rá. Már hosszú ideje nem tudok sírni.

Nao elengedett és szó nélkül elment. Tudta, hogy most egyedül szeretnék lenni. Megpróbálhatott volna megvigasztalni, de nem lett volna semmi hatása vagy értelme. Most nem szavakra volt szükségem bár még én sem tudtam, hogy akkor mi kellene. Nem tudom mennyi ideig álltam az ajtó előtt csendben lehajtott fejjel, de egyszer csak ismét elöntött a düh. Nem a tűz vagy holmi ismeretlen emberek után. Magamra voltam dühös. Megvan az erőm ahhoz, hogy megállítsam, a tüzet, és én mégsem tudok semmit sem tenni. Soha nem mentettem meg egyetlen embert sem és én eddig végig azt hittem, hogy jót teszek. Nem csak hogy gyenge vagyok, de egy szörnyű ember is.

Mérgesen nyomtam ki az ajtót és léptem a napfénybe. A túlfűtöttek egy pillanatra megálltak és csak néztek rám aztán valamelyik elcsoszogott hozzám és megkérdezte.

Mi történt? Valami baj van nem igaz?

- Semmi baj csak egy kicsit kiugrom sétálni. Nemsokára visszajövök. – Mosolyogtam rá. Gyanakvón méregetett, de végül csak vállat vont és elment. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és elindultam bár még azt sem tudtam merre kéne, menjek.

Már pár órája céltalanul bóklásztam az erdőben, amikor is egyszer csak valaki megragadott és egy bokorba rántott. Annyira megijedtem, hogy elkezdtem lángolni mire a merénylő felszisszent és elengedett. Felpattantam és hátrafordultam. Nao meredt rám.

- Mi a fene? – Mélyeket lélegeztem. – Hát te teljesen hülye vagy? Nem csak hogy a szívbajt hoztad rám ezzel a kis akcióddal, de majdnem meg is öletted magad. Ne ijessz így rám, ha kedves az életed!

- Bocs. – Motyogta megilletődve. – Elszöktél.

- Igen. És nem tudom minek jöttél utánam azt meg pláne, hogy hogyan találtál rám?

- Nem volt nehéz tekintve hogy nem mentél el a háztól 50 méternél messzebbre. Nem tudom, hogy sikerült ez neked, de lényegesen megkönnyítetted a keresést. Nem is vetted észre?

- Nem. – Nagyon hülyének éreztem magam. – De arra még nem válaszoltál, hogy miért jöttél utánam?

- Nem mehetsz el! Szükségünk van rád és te csak úgy elmenekülnél? – Megrovóan lóbálta az ujját mire felmordultam.

- Nem elmenekülök. Legalábbis nem előletek. – Kiáltottam. – Nem tudtam rajtuk segíteni. Én, aki elvileg képesnek kell, hogy legyen rá nem tehettem semmit és azok az ártatlan emberek csak úgy meghaltak. Érted?

- Nem a te hibád. – Vigasztalt, de nem sok sikerrel.

- Lehet, de ha arra gondolok, hogy megmenthettem volna őket…

- Elég lesz! – Kelt ki magából. – Ne ostorozd már magad folyton! Senki sem tudott volna semmit sem tenni, ha a helyedben van. Most már elég lesz! Ne akarj mindent egyedül megoldani!

- Akkor mégis mit tegyek? Kérjek meg valakit, hogy segítsen nekem? Mond, csak van itt egyáltalán olyan ember, akiben megbízhatnék? Aki soha nem árulna, el bármi is történik? Nincs. Még én sem vagyok ilyen. Ha arról lenne szó, hogy a családom életéért el kellene, áruljalak, megtenném. Habozás nélkül. És akkor még én várjam el másoktól, hogy ne tegyék ezt? Ugyan már ezt te sem gondolod komolyan!

- Én nem árulnálak el. – Meglepetten néztem a fiúra, aki teljesen őszintén beszélt. A szemeiből ki tudtam venni, hogy tényleg soha nem árulna el. Legalább is még ezt hiszi. De ha egyszer olyan helyzetbe kerülne tuti, hogy megtenné. Az emberek elsősorban a maguk és a szeretteik érdekeit nézik és csak utána a barátaikét. Nincs kivétel. – Nincs családom, akiket meg kéne védenem csak a túlfűtöttek és rajtuk pedig csak te tudsz segíteni. Tehát nem lenne olyan helyzet, amikor elárulnálak.

- És mi van azzal az idős férfival? – Kérdeztem és bele sem gondoltam, hogy nekem elvileg nem lenne szabad tudnom róla. Ezt Nao arcáról is le tudtam olvasni.

- Honnan tudsz róla? – Nem válaszoltam. – Aimi ő a nagyapám. Az egyetlen élő rokonom, de vele senki sem tudna fenyegetni. Ő is egy Hero elég erős ahhoz, hogy megvédje magát.

- Én is az vagyok, és mégis itt vagyok egy erdő közepén, mert elraboltál. – Válaszoltam és elindultam a ház irányába. Nao utánam jött. – Mit akartok, mit tegyek?

- Rá fogsz jönni magadtól is. – Válaszolt. Az út további részében egyikőnk sem szólalt meg.

Megtorpantam a bejárati ajtó előtt és értetlenül néztem Naora. Ő hasonló tekintettel fixírozta az arcomat.

- Nao. Ki gyújtotta fel a K-körzetet? – Kérdeztem mire a fiú szemei elkerekedtek.

- Honnan kéne tudnom? És te honnan veszed, hogy felgyújtották? Lehet, hogy csak egy véletlen baleset miatt gyulladt fel.

- Igen elvégre egy körzet csak úgy magától fel tud gyulladni. – Néztem rá úgy, mint aki megőrült. – Inkább áruld el nekem ki tette?!

- Nem tudom. Honnan kellene tudnom? – Kérdezte és kínosan toporgott. Valamit elhallgat előlem.

- Nao. Ki volt az? – Néztem a szemébe. – Nem lehet. Ugye nem?

- Nem volt más választásom. Ha nem tettem volna vissza akartál volna menni. Értsd meg így jobb mindenkinek. – Magyarázkodott. Éreztem, hogy baj lesz. A jobb szememre hirtelen elködösült a világ. Idegesen bányásztam ki belőle a kék kontaktlencsét, amit eddig hordtam álca gyanánt. A jel, amit a vírus hagyott rajtam maga a jobb szemem. Semmi különös vagy ilyesmi egyszerűen csak a jobb szemem vörös.

Tudtam, hogy nemsokára elvesztem az önuralmam és akkor azt Nao fogja bánni. Nem akarom bántani, de valahogy mégis.

- Gyerünk, ne ellenkezz! Megölte az embereket, akiket szerettél. Elpusztította az otthonod. Megint megtörtént. Megint a szemed láttára veszítettél el valamit, ami fontos volt neked.

A fülemre tapasztottam a kezem. Ez a hang egyszer szólt csak hozzám. Akkor meghalt rengeteg ember és túlfűtött egyaránt. Nem akarom, hogy ez történjen, de a hangnak igaza van. Nao elpusztította azt, ami fontos volt nekem. Ránéztem a fiúra és utolsó lélekerőm kihasználásával halkan suttogtam.

- Sajnálom. 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő