És minden jó, ha a vége jó…

Két hét telt el, mióta mindennek vége. Az elrablóim életfogytiglanit kaptak, és ez igazán jó hír volt, már amikor a kórházban voltam, de most, hogy kiderült, el kell mennem, hogy elmondjam, mi történt, kissé kényelmetlenül éreztem magam. Mikor visszaértem a kihallgatásról, annyira rosszul voltam, hogy három napig ki sem mozdultam a szobámból, és az sem érdekelt, hogy iskolába kéne mennem. Sok volt egyszerre felidézni a múltat, és itt most nem csak a közelmúltra gondolok. Az egész életem elég szomorú, ha jobban belegondolunk, de végül is most már vége.

Mikor ismét hajlandó voltam kilépni a szobából, Ryo könyörtelenül megbüntetett, méghozzá azzal, hogy elvitt a fagyizóba, és a szemem előtt ette meg a kedvenc fagyimat. Ezután az élmény után, napokig nem mertem Ryo elé kerülni, olyan mély nyomot hagyott bennem a dolog. Na, jó valójában azért nem találkoztam napokig Ryoval, mert annyi fagyit evett, hogy megfájdult a torka, és beteg lett, így egy hétig nem is kászálódott ki az ágyból.

Natsumi, mikor meglátott napok óta először az első, amit tett, hogy megölelt, a második pedig, hogy kupán vágott. Aztán elkezdte rám ömleszteni az érzéseit, arról, hogy mennyire aggódott értem, és, hogy milyen kegyetlen vagyok, hogy annak ellenére, hogy végre minden jó, fogom magam, és elzárkózom előlük. Hát igen, egy alapos fejmosásnak is elment a dolog, de végül csak túléltem ezt is.

Arata annyira boldog volt, mikor napok óta először mentem suliba, hogy egész nap rajtam lógott, és kérdezgetet,t meg mesélt. Komolyan mondom, ő rosszabb volt, mint Ryo és Natsumi együtt, pedig nem hiszem, hogy ezt büntetésnek szánta volna.

A tanárok megértőek voltak, és bár mindenki tudta mi történt az elmúlt néhány hétben, senki sem hozta fel, és mindenki úgy viselkedett velem, mint általában, aminek nagyon tudtam örülni, tekintve, hogy nem szeretem, amikor sajnálnak.

És újabb két hét múlva, kiderült valami hihetetlen. Valami olyan, amiről még csak álmodni sem mertem volna soha.

Péntek volt, és mi mind összejöttünk nálam, egy újabb társasjáték erejéig. Eisuke valamikor az első játszma közepén toppant be. Még egyenruha volt rajta, és egy esernyőt tartott a kezében, de így is csurom vizes volt. Adtam volna neki valami ruhát, de tekintve, hogy nincs apám, hogy lenyúljam a cuccait, csak egy törölközőre futotta, bár ő azt is boldogan elfogadta, és megköszönte.

Leült, és kezdtünk egy új menetet. Egy ideig jól elvoltunk, és játszottunk, aztán egyszer csak felhúzott egy kártyát, elolvasta rámnézett, majd sóhajtott. Letette a kártyát, és kutakodni kezdett a zsebében. Érdeklődve néztünk rá mindannyian, talán csak Ryo nem, ő engem bámult. Aztán Eisuke megtalálta, amit keresett, és a kezembe nyomta.

- Ez mi? – kérdeztem a papírt vizsgálgatva. Eisuke csak a fejével intett, hogy olvassam el, mire engedelmeskedve neki, elkezdtem olvasni. Ahogy egyre többet olvastam a papírból, a szemem is úgy tágult ki, végül döbbenten raktam le a papírokat, és néztem Eisukére. Ő kissé talán határozatlannak tűnt, de láttam a reménykedést a szemében.

- Szóval, mit szólsz? Nem lenne baj? – kérdezte, és szemét le sem vette rólam. Egy ideig csak nézni tudtam rá, aztán felpattantam, és a karjaiba vetettem magam. Sírtam, és nevettem is egyszerre, és nem tudtam, hogy ez most az örömtől van-e, vagy attól, hogy éreztem, amint a magány szépen lassan elsomfordál, vissza se nézve itt hagy engem.

- Ez még kérdés? – nevettem fel, és az arcom a mellkasába fúrtam. Az sem érdekelt, hogy csurom víz, egyszerűen túl boldog voltam, most, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Eisuke megsimogatta a fejem, és boldogan felvette a papírokat.

- Akkor hát, azt hiszem, hogy örökbe foglak fogadni. – Hallottam, azaz nem hallottam, ahogy a többiek lélegzete eláll. Mindenkié, kivéve Ryoé, aki bár boldog volt, de nem tűnt meglepettnek. – Nos, Ryo persze már az elejétől fogva tudta. Ez elől a kölyök elől, semmit sem lehet elrejteni.

Ezután egy hétig tárgyalások folytak, és mindenféle intézkedések, meg ellenőrzések, de végül hivatalosan is lett egy új apukám. Én átcuccoltam Eisukéhez, és vittem magammal Kurot, akinek első dolga az volt, hogy tudassa Eisukével, hogy ha közelebb mer jönni hozzám, mint azt ő jónak ítéli, akkor kikaparja a szemét. Ezután Eisuke tudatta vele, hogy ha ilyen rossz lesz, akkor tuti, hogy kint fog éjszakázni.

A macska ezek után olyan volt, mint a kezes bárány. Nekem pedig, mivel minden emlékem visszatért, volt néhány zűrös éjszakám, amikor is Eisukének kellett megnyugtatnia, nappal pedig Ryo ápolgatta a lelki békémet. Persze, emlékszem, hogy akkor is ezt csinálta, amikor kicsik voltunk, de most valahogy olyan más volt.

A második csókomat akkor kaptam tőle, amikor este kimentem a házunk melletti parkba, és megláttam, hogy az egyik padon ücsörög. Érdeklődve huppantam le mellé, és a kezeimet elsüllyesztettem a kabátom zsebébe, az arcomat mélyebbre fúrtam a sálamba.

- Hát, te meg mit keresel itt ilyenkor? – kérdeztem köszönés nélkül. Rám sandított, aztán felnézett az égre. Azt hittem nem fog válaszolni, de végül nagyot sóhajtott, és továbbra is az eget kémlelve válaszolta meg a kérdést.

- El kell határoznom magam, valami nagyon fontos dologgal kapcsolatban, és ahhoz a legjobb, ha a csillagos ég alatt vagyok. – mondta. Elmosolyodtam.

- Értem, szóval, így könnyebben tudod összeszedni az erőd hozzá. – nevettem rá. – De attól még piszok hideg van, idekint, és ha nem vigyázol, megint beteg leszel. Inkább menj haza, és az ablakon keresztül nézegesd az eget! Vagy ha nem is teszed ezt, akkor öltözz fel jobban, csak rád nézek, és megfagyok!

- Mint mondtam, így a tökéletes. – megforgattam a szemeimet, és követtem a pillantását az ég felé. – Emlékszel, mikor kiskorunkban az eget nézegettük, nyaranként?

- Igen. – mosolyodtam el halványan az emlék hatására. – De ez, nem a megfelelő időpont, hogy megint azt csináljuk.

- Hikaru, ha azt mondanám, hogy el kell mennem, akkor te mit tennél? – kérdezte, és én megijedtem. Miért kérdez ilyeneket? Ugye nem akar tényleg elmenni?

- De nem mész el, igaz? – kérdeztem kicsit talán kétségbeesettebben, mint az szükséges lett volna. Ryo rám nézett, egyenesen a szemembe, és elmosolyodott. Gyengéden végigsimított az arcomon, és megcsókolt. Lágyan, mint aki fél, hogy felsérti a bőrömet, és közben magához húzott. Meglepően meleg volt a karjaiban, és olyan jól esett az érzés, hogy nem igazán akartam, hogy vége legyen. De levegő mindenkinek kell, így végül kénytelenek voltunk elválni egymástól, ám Ryo, így csak még jobban magához szorított. A fejemet a mellkasába fúrtam, és hallgattam halk hangját, mely egészen elmélyült, ahogy a fülembe súgta:

- Soha többé nem foglak elengedni. – A szívem már nem simán gyorsabban vert, de szó szerint száguldozott, és olyan boldogság áradt szét a tagjaimban, hogy sírni támadt tőle kedvem. Ryo megérezte, ahogy rázkódom a visszafojtott könnyektől, és a fejemre adott egy apró puszit. – Nyugodtan sírj. Előttem bármikor sírhatsz.

Sötétség vesz körül, és én egy sarokban kuporgok, remegve a hidegtől, és a félelemtől, mely egészen a csontjaimig hatol elűzve a remény legapróbb szikráját is, hogy egyszer meglátom a Nap sugarait, melyeket annyira szerettem. A kétségbeesés, és a félelem nem enged mozdulni kis sarkomból, ami a legtávolabb van a nehéz vasajtótól, és így a legtovább tart ezt megközelíteni, mint a többit, bár tudom, hogy ez senkinek sem okoz túl nagy gondot. Némán csorognak könnyeim piszkos arcomon, de nincs annyi erőm, hogy letöröljem őket.

Nyikordul a hideg helység egyetlen ki- és bejáratát nyújtó ajtó, és fény árasztja el a siralmas szobát. A világosság bántja a szemem, így be kell azt csuknom, hogy ne vakuljak meg. Még mindig csukott szemmel kuporgok, mikor lépések zaja töri meg a gyilkos némaságot, s valaki gyengéd ölelésbe vonja remegő testemet. Egy apró kis puszit nyom a fejem búbjára, és halk, megnyugtató hangon suttog, vigyázva, nehogy elrohanjak.

- Most már nem kell félned. Soha többé, nem kell félned, mert én örökre melletted maradok. Nyisd ki a szemed, és ne aggódj semmi miatt!

Kinyitom a szemeimet, és egy mezőn találom magam, Ryo karjaiban, aki mosolyogva néz rám. A Nap sugarai melegen sütnek bennünket, és elűzik minden félelmemet. És ettől fogva, soha többé nem fogok félni, mert, tudom, hogy Ryo mindig vigyázni fog rám.

Vége

Ez valójában a kilencedik fejezet lenne de valamiért nem töltöttem fel a nyolcadikat és közben kitöröltem a történetet a gépemről így ez lépett a nyolcadik helyre... 

~Hikari~

Előző fejezet