9. Fejezet

„Hé, hugi, te még mindig hiszel a szerelemben?”

 

Takeshi szorosan tartott, én pedig az ájulás ellen küzdöttem csendben. Hát akkor mennyire megrémültem, amikor a pók mély rekedtes hangon megszólalt, és későn, ugyan de leesett, hogy hozzám beszél.

- Már vártam rád, Hercegnő. – Erre a megszólításra, majdnem, de csak majdnem megfeledkeztem róla, hogy egy pók áll előttem. Ami azzal járt volna, hogy nekirontok, és hasznosítanám önvédelem órán tanult ismereteimet. Az más kérdés, hogy még csak azt tanultuk, hogyan védekezzünk akkor, ha ránk támadnak. – Át akarsz menni, igaz?

- Igen, át szeretnénk kelni. – Mondta helyettem Takeshi, én ugyanis még mindig sokkos állapotomban, nem igazán tudtam felelni a kérdésre.

- A lányt kérdeztem. Nektek nincs jogotokban akár csak rám nézni is. – Morrant rá a pók. Nem igazán értettem, hogy ha nekik nincs joguk rá, hogy megszólaljanak, akkor nekem miért van, de nem adtam hangot kétségeimnek. Közben azért megpróbáltam mozogni, vagy mondani valamit, de nem igazán jött össze. A szörny csak nézett rám, majd megszólalt. Nem tudom, hogy a pókok tudnak-e mosolyogni, de ha tudnak, akkor ez a példány tuti, hogy azt tette, ezt hallottam a hangján. – Csak nem félsz a pókoktól? – Nem bakker, azért nem szólok hozzád, mert megsértettél azzal, hogy nagyobb vagy nálam. Persze, hogy félek tőlük, nem is, inkább rettegek. Kiülhetett a szemembe, hogy mit gondolok, mert a pók esküszöm felnevetett. – Nos, tőlem nem kell, félj. A nevem Kumo.

- Arra vár, hogy bemutatkozz neki. – Suttogta a fülembe Takeshi, mire én ránéztem. Sóhajtott. – Mit szólnál, ha azt képzelnéd, hogy ő egy… párna? – Párna? Ez most komoly? Akkor miért ne rögtön egy felhő?! De mindenesetre talán így könnyebb lenne. Erősen összpontosítottam, hogy ne a pókot lássam, hanem egy pihe-puha párnát. Sikerült.

- Én Hitomi vagyok, örvendek a szerencsének. Kérlek, engedj, át minket bár fogalmam sincs, hogy hova megyünk. – Daráltam el, és reménykedtem, hogy ennyivel megússzuk. Nos. Meg is úsztuk.

- Rendben, látom tényleg félsz a pókoktól. De még látjuk egymást. – Szerintem megint mosolygott, de sejtettem ez nem a kedves barátságos mosoly, hanem az a rosszat sejtető.

- Igen, köszönjük Kumo, a viszont látásra! – Megpróbáltam elindulni, de a lábaim még nem igazán akartak nekem engedelmeskedni. Takeshi csak egy újabbat sóhajtott, majd felkapott, és úgy cipelt tovább. Én természetesen ellenkeztem. – Takeshi, tudok egyedül is járni, nem kell cipelni!

- Persze, inkább maradj csöndben. – Mondta, én meg fene tudja miért, de nem ellenkeztem. – Ejha, csak nem hallgattál rám?! Ilyen egyszer fordul csak elő egy évben.

- Nagyon vicces vagy. – Morogtam, de igazat kellett adnom neki. És ez jelen pillanatban mindennél jobban idegesített. Persze, csak addig, amíg az agyam fel nem fogta teljesen, hogy hol vagyok, akkor ugyanis rögtön ötszörösére gyorsult a szívverésem. Nem tudom miért, de biztonságban éreztem magam a karjaiban… Ez most nagyon csöpögősen hangzott, felejtsétek el, amit az imént mondtam. De ez a lucfenyő illat tényleg jó volt, és ezt most nem úgy mondom, mint egy szerelmes kis fruska. Én nem vagyok szerelmes Takeshibe, de még egy nagyon kicsikét sem…

- Hitomi. – Mondta, mire ijedten kaptam fel a fejem.  Kellett megzavarnia a gondolkodásomban. – Most nagyon figyelj rám, mert soha többet nem mondom el. – Mondta, de nem nézett rám. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy mit akarhat ennyire elmondani.

- Oké, hallgatlak. – Válaszoltam neki, és érdeklődve figyeltem.

- Akármilyen messze is legyek tőled, én meg fogom védeni a mosolyodat. – Mondta, én meg döbbenten meredtem rá, mire ő elröhögte magát. – Komolyan elhitted, hogy ezt fogom mondani?  - Tátott szájjal meredtem rá. Ez most szórakozik velem? De komolyan? – Valójában valami hasonlót képzelj el, csak ne ilyen csöpögősen. – Monda, most már komolyan. – Nem engedem, hogy bajod essen, oké pöttöm?

- O-oké… Várjunk csak. Te most komolyan lepöttömöztél? – Kérdeztem méltatlankodva, mire ő csak gonoszan rám mosolygott.

Két nap. Ennyi telt el a barlangos kalandunk óta. És most egy nagy kastély előtt álltunk, és a kapuban a nővérem integetett nagy hévvel. Már meg se lepődtem. Én már semmin sem lepődtem meg.

- Hali Hitomi. Végre ideértetek!! – Kiáltotta, mikor elég közel voltunk, és fene tudja mi ütött belé, de megölelt. Na, ezen megdöbbentem. – Milyen volt az utazás?

- Hát, lehetett volna jobb is, de alapjában véve nem volt olyan rossz. – Mondtam, mire gonoszan rám mosolygott.

- Találkoztatok Kumoval igaz? – A szemét. Tudtam, hogy még mindig ugyanilyen.

- Te is utálod, a pókokat, mit nevetsz? – Kérdeztem mérgesen, mire csak még jobban röhögni kezdett.

- Jól van. – Közelebb hajolt. – És mi van Takeshivel? – Kérdezte, én meg értetlenül bámultam rá. Mi lenne vele?

- Semmi? – Inkább kérdés volt, mint kijelentés, mire Aki csak sokat sejtően elmosolyodott.

- Hugi. Még mindig hiszel a szerelemben? – Csóválta a fejét. Mit idézget itt nekem? Mondom, hogy nem vagyok belé szerelmes… Kicsit sem és kész. Ezen nincs mit gondolkozni. Ekkor jelent meg Hoshi is, és ő is somolygott, minek következtében mérgesen vágtam hozzá az egyik cipőmet. Aztán ezt megismételtem Akival is. Szemetek.

Takeshi már apával és anyával beszélgetett, szóval ő legalább nem hallott semmit. Legalább is én csak ezt hittem…  

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő