8. rész

Luka letérdelt a fűre és engem is magával húzott. Nem kerülte el a figyelmem, hogy magán hagyta a nadrágját. A teste remegni kezdett, ahogy maga elé képzelte a számára legbosszantóbb dolgot. Követtem a példáját és egy fél perc múlva már mind a ketten farkasbőrben ácsorogtunk, szétszakadt ruháink foszlányai közt.

- Most jössz egy farmerrel! – szólalt meg a fejemben.

- Csak szeretnéd!

Felém fordult és hozzám dörgölte a pofáját. Aranyos lett volna, ha nem tudtam volna, mit jelent ez a gesztus a farkasok nyelvén. Birtoklást. Én márpedig nem voltam a tulajdona sem neki sem másnak. Rá morogtam, de nem zavartatta magát, talán még komikusnak is találta az ellenkezésemet. Bár emberként körülbelül egy magasak voltunk Luka „Ren” formájában másfélszer akkora volt, mint én, így nem csoda, hogy nem vett komolyan. Arrébb ügettem, hogy lerázzam.

- Hova megyünk? – kérdeztem.

- A falkámhoz. – felelte holt nyugodtan.

Őszintén szólva kissé berezeltem a gondolatra, hogy bedobnak egy csapat ismeretlen farkas közé.

- Ha félsz, azt megérzik, egy alfa nem félhet! Légy magabiztos, amíg mellettem vagy senki sem fog bántani. – nyugtatott meg, ezúttal nem toltam le, amiért a fejemben mászkált. Nem mintha nem lettem volna tisztában ezzel a ténnyel, de az ő szájából (vagy fejéből) hallani, mégis más volt. Úgy éreztem, köszönettel tartozom neki, de a büszkeségem nem engedte, hogy ennek hangot is adjak, úgyhogy csak csöndesen baktattam mögötte. A keskeny barlangbejáraton alig sikerült átpréselnem magamat, Ren mégis gyakorlott kecsességgel csusszant át. Egy jó darabig, csak mentük a szűk nyílások és földalatti patakok kereszttűzében. Lukáról sütött az idegesség, ezért nem nagyon mertem zaklatni. Elmerülve a gondolataimba nem is vettem észre, hogy megállt, rám mordult, amikor neki ütköztem. Tolatni kezdett, majd nekifutásból elrugaszkodott, csak ekkor vettem észre a hatalmas nyílást, ami kettészelte az utunkat. A túloldalról visszanézett rám, majd tovább ment. Nem akartam lemaradni, ezért követve a példáját én is nekifutásból próbálkoztam. A lépés azonban nem jött ki, így csak a két mellső lábammal tudtam megkapaszkodni. Felnyüszítettem, ahogy éreztem, hogy egyre lejjebb csúszom. Emberként simán felkapaszkodtam volna, de farkasként ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Eszembe jutott, hogy válthatnék, de az átalakulás, még mindig túl sokáig tartott és teljes koncentrációt igényelt. Karmaimat a földbevájtam, hogy késleltessem az elkerülhetetlent. Hátsólábaimmal kapálózva próbáltam találni egy kiálló sziklát, amire ráállhatok. Puha talpam egy éles kiszögelléshez ért. A másodperc törtrésze alatt döntöttem el, hogy inkább megvágom a lábam, minthogy 30 métert zuhanjak. Azonban a szikla nem volt stabil és, amint ráhelyeztem a súlyomat a mélybe zuhant. Ijesztő gyorsasággal történtek a dolgok. Hirtelen csúszni kezdtem és mielőtt észbe kaptam volna már zuhantam is. A gyomrom összeszorult. A zuhanás azonban abbamaradt és már csak lógtam a levegőben. Erős kezek kezdtek felfele húzni. Luka a nyakbőrömnél kapott el. Áthúzott a párkányon és magához szorított.

- Baka, baka, baka shoujo! – a hangja legalább annyira rémült volt, mint amilyennek én éreztem magam. A megrázkódtatástól még mindig verdeső szívvel bújtam hozzá. Farkas alakomban ez teljesen normálisnak tűnt, bár tudtam később még átkozni fogom magam e miatt. Elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Egyenlőként tekintettem rá, így ez nem kihívást jelentett. Végig simított a bundámon.
- Jobban kéne figyelned! Magamra venném, ha megsérülnél.

Meglepett, hogy aggódik értem.

- Nem vagyok még olyan profi négy lábon. – feleltem.

- Akkor asszem kénytelen leszek én vigyázni rád.
Emberi alakomban már, biztos tövig elvörösödtem volna, így viszont, hogy az érzelmeimet elrejtette a sűrű hamuszürke bunda, megkockáztattam, hogy az orromat neki nyomjam az arcának. Érzékeny szaglásom azonnal megérezte az arcszeszének borsmenta illatát, ami keveredett az erdő fenyő és avar illatával. Kezeivel a bundámba kapaszkodott és közelebb húzott, homlokát a homlokomhoz érintette. Az idilli pillanatot, azonban megzavarta egy számomra ismeretlen illat. Elkaptam a fejem és szimatolni kezdtem. Luka is így tett, majd átalakult.
- Nyugi, az enyémek közül való.

Csendes magabiztossággal indult meg abba az irányba, ahol a barlang kiszélesedni látszott. Követtem, úgy gondoltam, akárkik is ezek, biztosan Luka előtt fognak feltűnni. Tévedtem. Oldalról egy lökés sodort magával. Talpra ugrottam és vicsorogva jeleztem, hogyha kell harcolni fogok. A támadóm egy a Ren bundájánál pár árnyalattal sötétebb farkas volt. Tudtam, ha nem kezdeményezek harcot, nem fog elismerni, mint felsőbbrendű. Előre ugrottam és a nyakbőrénél fogva a földre kényszerítettem. Csöndes vinnyogással jelezte, hogy behódol. Miután eleresztettem még egyszer rávicsorogtam. Amikor odébbálltam lassan feltápászkodott, de félszemmel a reakciómat leste, nem ellenzem e. Magamban nyugtáztam a sikert.

- Szép volt, de ne szállj el magadtól! Ha többen lesznek, mind rád vetik magukat.
Bólintottam. Ha többen lettek volna nem is kezdeményeztem volna.

Ahogy haladtunk tovább, a farkas, aki most már az alárendeltem volt, tisztes távolságot tartva haladt mögöttünk. A saját farkasaim tudták hol állok a rangsorban és ezt meg sem próbálták megkérdőjelezni, ezért bátran hozzájuk érhettem, vagy játszhattam velük. Ezek a farkasok mások, itt nem lesz magától értetődő, hogy felettük állok, emlékeztettem magamat.

Amikor elhagytuk a barlangot, nagyot nyújtózkodtam. A nap éles fénye szúrta a szememet és legszívesebben lehevertem volna egy árnyékos fa tövébe aludni. Félig meddig arra számítottam, hogy Luka, majd valami csípős megjegyzést tesz eme gondolatomra, de nem tette. Annyira lefoglalná valami, hogy még a fejemben is elfelejtett olvasni? Meglepő!

- Hé, Luka! – szóltam oda neki gondolatban.

- Hmm?

- Mikor változhatok vissza? – tudakoltam.

- Ha odaértünk. Gondolom, nem szeretnél meztelenül mászkálni az erdőben.

Ebben volt valami.

- És honnan lesz ruhám?

- A nővérem majd ad.

- Van nővéred? – lepődtem meg.

- Meg két perverz öcsikém.

- Jó tudni.

 

További két óra gyaloglás után, már úgy éreztem, leszakadnak a lábaim. Nem akartam panaszkodni, ezért csak csöndben haladtam tovább. Észre sem vettem, amikor a farkas Luka falkájából lelépett. Magamban számoltam a lépéseket, de mintha mindenszámmal egy plusz kiló súlyt tettek volna a hátamra. Úgy döntöttem nem érdekel, Luka mennyen csak a saját tempójában én akkor is lassítani fogok. A gondolataimban elveszve baktattam tovább. A köztünk lévő távolság egyre csak nőtt és nőtt, amíg végül, már teljesen eltűnt a látómezőmből. Rémülten kaptam fel a fejem. Az erdőre letelepedett köd és a szürkület megnehezítette a látásomat. A széllel ellenkező irányban fújt, mint amerre utoljára láttam, így még a szagát sem éreztem. Ügetni kezdtem, hátha utolérhetem, de, ahogy haladtam előre be kellett látnom, hogy rossz irányba tartok.

- Luka! Luka! – szólongattam, de nem kaptam választ. Biztos túl messze van. A nap azzal fenyegetett, hogy hamarosan lenyugszik, így törni kezdtem a fejem valami mentő ötlet után. Eddig nagyjából észak felé tartottunk. A nap állásából és a moha növéséből ki tudom következtetni, hogy merre van észak. Ahogy haladtam előre, időről időre megpróbáltam kapcsolatba lépni Lukával. A nap a határok alá bukott, ezzel sötétségbe borítva mindent. Bár farkas szememnek nem okozott gondot a sötétben való látás, tudtam egymagam elég nagy veszélynek vagyok kitéve.

 

Amikor a lábaim felmondták a szolgálatot, összekuporodtam egy fa tövében és úgy döntöttem megvárom a reggelt, hogy tovább induljak. A pumák és egyéb ragadozók miatt azonban akármilyen fáradt is voltam nem bírtam elaludni. Lehunytam a szemem és így vártam, hogy eljöjjön a reggel.

 

Luka szemszöge:

 

Fel-alá rohangáltam az erdőben, mint egy őrült, lehet a technikám nem volt a legtökéletesebb, de abban a percben ez érdekelt a legkevésbé. Már legalább két órája, hogy azaz idióta leszakadt tőlem. Magamat hibáztattam, amiért nem figyeltem jobban oda rá. Annyira igyekeztem, hogy hazaérjek, hogy észre sem vettem, hogy eltűnt. Az önmarcangolás azonban nem segített, így minden maradék energiámat arra fordítottam, hogy megtaláljam. Folyamatosan szólongattam, de nem kaptam választ. Ahogy róttam a köröket az erdő hűvös, ködös szakaszain, egyszer csak megpillantottam a földön egy alakot, amely kilógott a sötét foltok közül. Óvatosan közelítettem meg. A szél feltámadt és a felém sodorta a ciprus illatát, amit azonnal felismertem. Tsukiko ott feküdt egy hársfa tövében összekuporodva. Lassan egyenletesen, lélegzett. Körbe néztem kábé 14 kilométerre lehettük a falkától, így nem láttam értelmét, hogy felkeltsem. E helyett inkább fáradtan odalépkedtem mellé és óvatosan nehogy felébresszem leheveredtem olyan közel, hogy a szívdobogását is ki tudtam venni az erdő zajai közül. Azonban nem voltam elég ügyes, a szemei kipattantak és rémülten nézett körbe. Összeszorult a szívem, hogy így kell látnom őt. Kíváncsi lettem mennyire félt mielőtt elaludt.

- Ne félj! Most már itt vagyok, csak aludj vissza. – a tekintete ellágyult, ahogy felismerte a hangomat, majd közelebb evickélt, amíg az orra hozzá nem ért az oldalamhoz. Nyeltem egyet és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Percekig csak néztem, ahogy a légzése lelassul és visszamerül a kegyes tudatlanságba, majd én is követtem.

 

Tsukiko szemszöge:

 

Reggel a tegnapi mászkálástól sajgó tagokkal ébredtem. Ren mellettem még mindig békésen szunyókált. Ez a kép felidézte bennem a tegnap éjszaka néhány részletét. Tegnap este, ez a két szó ráébresztett valamire, amitől rögtön kirázott a hideg. Otthonról egy szó nélkül mentem el, és ha Eiki betartotta a szavát, akkor tegnap átjött leellenőrizni. Gombóc nőtt a torkomban a gondolatra, hogy mostanra, akár a rendőrséggel is kerestethetnek. Ren mellettem mocorogni kezdett, majd meghallottam a fejemben azt az ismerős hangját.

- Tegnap dobtam egy sms- t a telódról Eikinek, hogy mondja meg a szüleidnek, pár napig nálam alszol. – Leesett állal bámultam rá. Mérges voltam, amiért engedély nélkül nyúlkált a telefonomban, és amiért hazudozott Eikinek, de ez még mindig jobb volt, mintha azt hiszik eltűntem. Másrészről pedig volt egy olyan érzésem, hogy ez az sms több volt, mint tájékoztatás, Luka kihívta. Végül is úgy döntöttem nem állok neki vitázni. Kinyögtem egy halk köszönöm félét és ezzel lezártnak tekintettem a témát.

 

Amikor újra útra keltünk Luka végig rajtam tartotta a szemét és figyelt, hogy ne haladjon gyorsabban, mint, amennyire én is képes vagyok. Nem sokára megérkeztünk egy tisztáshoz, ami kísértetiesen hasonlított a walesi falka törzshelyéhez. Luka vonyítani kezdett, mire legalább 30 a krém különböző árnyalataiban pompázó farkas bújt elő, de nem jöttek közelebb, csak amikor egy a 40-es évei elején járó asszony lépett ki a fák közül. Amikor meglátott minket, melegen elmosolyodott.

Ő lenne Luka anyja?

-Miyako-