8. rész

- Végre hétvége! – sóhajtottam fel az utolsó óra után. – Már alig várom az anime maratont! – mondtam Harukának.

- Hát ami azt illeti… - Rakta össze a két mutatóujját Haruka és úgy szegezte oda a tekintetét mintha abban rejlene a mondat folytatása – mégsem tudok elmenni. Gome.

Csalódottan néztem rá. Annyira vártam.

- Mi jött közbe? – kérdeztem lemondón.

- Jönnek az unokahúgomék. Rájuk kell vigyáznom. – mondta szomorúan és hirtelen nagyon megsajnáltam.

- Szegénykém. - Valószínűleg Ő is sajnálta, hogy le kell mondania a hétvégét, de nem volt szokása komolyabban kimutatni az érzéseit.

- Hát jó, ha mégis szabadulnál, akkor gyere át. – mosolyogtam.

- Oké. – mosolygott vissza, majd mindketten haza indultunk.

Hazafele menet azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom tölteni az estém. Nem volt bajom a magánnyal, de mióta megtudtam, hogy célpont vagyok, azóta jobban szerettem társaságban lenni. Az anime nézés továbbra is jó tervnek tűnt. Otthon Kou fogadott. A kapcsolatunk kezdett visszatérni a régi kerékvágásba. Ma reggel amikor megjelentem a kedvenc kapucnis pulcsimban azt mondta, hogy ha így folytatom egyedül fogok meghalni és rám adott egy kényelmetlen ám csinos, hátul átlátszó csipkés, fehér toppot amiből a nem létező dekoltázsom is kivillant.

- Szia! – Köszöntem – Hol van Anya?

- Szia! Elment vásárolni.

- Értem - hámoztam le magamról a csukámat. – Nincs kedved később animézni velem?

- Az attól függ. Milyen anime? – Kou nem volt válogatós, így nem értettem a vonakodását.

- Gondoltam kereshetnénk valami újat.  – mondtam

- Felőlem. - legyintett

- Shoujo? – kérdeztem.

- Legyen, de ne nyálasat, attól rosszul vagyok. – válaszolta, aminek nagyon örültem.

Kouval eléggé megegyezett az ízlésünk az animék terén, így nem volt nehéz találnom egy olyat, ami mindkettőnket lekötötte. Összekucorodtunk a nappali kanapéján. Szorosan magam köré csavartam egy takarót és elkezdtem szürcsölgetni a már előre ide készített teámat. Annyira belemerültünk a történetbe, hogy alig tűnt fel, amikor anya haza ért. Kou a 9. rész után kikapcsolta a tévét, amit ilyekor monitornak használtunk azzal az indokkal, hogy fáradt és nem tud már figyelni és mindketten felvonultunk a szobánkba. Ledőltem az ágyamra és neki álltam olvasni. Alig jutottam el a második oldalig, amikor kopogást hallottam kintről. Felnéztem, de nem láttam semmi jelentőset, így folytattam az olvasást. Éppen egy harci jelenet közepén tartottam, amikor megint hallottam a kopogást, de ezúttal erőteljesebben. Felálltam és az erkélyhez csoszogtam. Kint már sötét volt és a hold is elég magasan járt így tisztán ki tudtam venni a kint ácsorgó alakot, aki a fekete ruháiban simán sorozatgyilkosnak is elmenne. Azt terveztem, hogy kimegyek és kérdőre vonom a késői látogatásért, de amint kinyitottam az ajtót megcsapott a dermesztően hideg őszi levegő. Intettem Amonnak, hogy jöjjön be és gyorsan becsaptam az ajtót mögötte. Már felhúztam a pizsamámat, amit nagy piros eprek díszítettek. Elpirultam.

- Nem mászkálhatsz csak úgy fel ide, ha mégis fontos, akkor pedig használd a bejárati ajtót. – mondtam végül.

- Neked is szia! Én is örülök, hogy látlak, és kérlek, ne köszönd meg, hogy vigyázok a hátsód épségére, szóra sem érdemes. – dorombolt le.

Erre csak felhúztam a szemöldököm. Bizonyos szempontból igaza volt, de nekem is megvolt a magam igaza és ebből nem voltam hajlandó engedni. Félre billentette a fejét.

- Ezzel a vita asszem el is dőlt. – jelentette ki.

Megismételtem az előző mozdulatot, de most értetlenségemben. Felsóhajtott és a fejemre mutatott.

- Ne már ne csináld! Szálj ki a fejemből! Ez nem ér! – tettem karba a kezem.

- Nem megy. Pedig néha igencsak hasznos lenne. – Tudtam, hogy a brokkolira gondol és kezdtem nagyon megbánni, hogy beengedtem.

- Mire készülsz? – kérdeztem gyanakodva.

- Én? Semmire. – az arcáról nem tudtam leolvasni semmit.

- Ezt valahogy nehezemre esik elhinni. – mondtam

Amon hanyatt dőlt az ágyamon és magára húzta a takarót.

- Kényelmesen fekszel? – kérdeztem mímelt kedvességgel.

- Igen. Köszi. Hoznál nekem kaját? – kérdezte. A pofám leszakad.

- Persze. – erőltettem magamra egy mosolyt. Majd lementem a konyhába. Tőle függ a családom biztonsága és az egyezség rám eső részét teljesítenem kell. Felvittem egy tányér ételt, amit nem furcsálltak a szüleim, mert nem vacsoráztam. Majd fent letettem Amon elé.

- Elégedett vagy? – kérdeztem.

- Ne nézz rám így, Aki elmondta, hogy eljárt a szájuk és ennyivel amúgy is tartozol. Egész éjszaka itt járőrözök a ház körül, de ha belegondolok, ha itt vagyok a szobádban, akkor nagyobb biztonságban vagy és én sem fagyok meg. – gondolkodott el.

- Fulladj meg! – annyira tudtam, hogy ki fog használni.

- Nem utasíthatod vissza a mestered parancsát. – vigyorgott.

Visszanyeltem, egy halom káromkodást. Amon persze ezeket is hallotta és így csak még jobban nevetett.

 Tudtam, hogy az nem segít a helyzetemen, ha bosszankodok. Főleg, hogy valószínűleg huzamosabb ideig el kell viselnem ezt az idiótát. Igen hallgasd csak a gondolataimat IDIÓTA. A saját fejemben azt gondolok, amit akarok. Amon csak mosolygott és úgy tömte magába a kaját, mintha ezer éve nem evett volna.

Végül leültem mellé az ágyra és bekapcsoltam a tévét. Az egyik adón épp egy romantikus film ment. Már mehetett egy ideje és nem is nagyon szerettem ezeket a filmeket, de „mesterem” bosszantására kitűnő volt. A képernyőn egy szőke herceg várta haza a kedvesét. Gyertyákból utat rakott ki és a végén ott térdelt egy gyűrűvel és egy csokorrózsával. A nő persze nagyon meglepődött, de aztán leszerelte a férfit azzal a dumával, hogy „mi soha nem lehetünk együtt”. Ez ellen már a hasam is tiltakozni kezdett és hangosan jelezte, hogy üzemanyagra van szüksége. Rá néztem Amon tányérjára, majd elcsentem egy darab sült krumplit.

- Hé! – a hangja inkább incselkedő volt, mint irigy.

- Én kajám. – vontam vállat és elemeltem még egyet.

Amon hátat fordított így nem fértem hozzá a tányérhoz.

- Na! – nevettem és megkerültem az ágyat, de amint odaértem megint megfordult. Nem volt kedvem összevissza szaladgálni, így hozzá vágtam egy párnát és kihasználva a döbbenetét átvetettem magam az ágyon és elcsentem egy újabb darabot.

- Ügyes! – bólogatott elismerően, majd betömte az utolsó falatokat. - Nem kapcsolnál el? Kezd bosszantani az a pasas. – mutatott a tévére, majd letette a tányért az éjjeli szekrényemre és újra elterült az ágyon.

- Kizárt. – mondtam.

- Ugyan már tudom, hogy te is utálod ezeket az izéket. – veszekedhettem volna, hogy nem, de nem lett volna értelme, ezért elkapcsoltam. Az egyik adón épp farkasokat mutattak. Megbabonázott a gyönyörűségük, ahogy teljes összhangban mozognak. Úgy tízen lehettek. Az alfa elől haladt, Őt követték a többiek. Az egyik különösen megtetszett koromfekete bundája és rikító kék szeme volt.

- Mióta szereted a farkasokat? – zökkentett ki Amon.

- Mióta az eszemet tudom mindig vonzottak. – feleltem az igazsághoz híven.

Amon felállt és a szoba közepe felé vette az irányt. Utoljára rá nézett a tévére, majd remegni kezdett és négykézlábra ereszkedett. A következő pillanatban a fekete farkas állt előttem, de a rikító szeme helyett emberi tekintet nézett vissza rám. Amon szemei. Nem telt sok időbe, hogy felfogjam a történteket. A farkas óvatosan oda jött és közben az arcomat fürkészte a félelem jeleit keresve. Miután megállapította, hogy nem félek oda nyújtotta a fejét. Megsimogattam. A bundája érdes volt és hűvös. Elégedett morgás szerűség tört fel a torkából. Becsukta a szemeit, majd visszaváltozott emberré nekem már csak az tűnt fel, hogy az érdes bunda helyett, fekete hajat simogatok. Gyorsan elkaptam a kezem. Amon nevetett.

- Ez volna az az apróság, amiről beszéltél? – kérdeztem és a hangom egy oktávval feljebb szökött. – Mivé tudsz még átalakulni? Mindenné?

- Igen, amit láttam már azt nem nagy kunszt lemásolni. – felelte hanyagul, majd visszafeküdt az ágyra, de most a változatosság kedvéért be is takarózott. Még mindig nagyon fura volt a tény, hogy egy ilyen sötét alak, aki ráadásul nem is ember fekszik az ágyamba.

- Tényleg neked nem kéne rejtőzködnöd? Nem félsz, hogy felhívod magadra a figyelmet és rájönnek, hogy kivagy? – kérdeztem, miközben elfoglaltam az ágyam másik oldalát.

Felém fordult és elmosolyodott.

- Nem. Az, hogy te így gondolkodsz is csak ezt bizonyítja. Pont azért nem gyanakodnak, mert úgy gondolják, hogy a hozzám hasonlók biztos rejtőzködnek, aki ilyen feltűnő, mint én az nem lehet nephil. Fordított pszichológia.

Elég sok kérdés kavargott a fejemben, de nem akartam mindet rá zúdítani, így inkább csöndben maradtam és a figyelmemet a tévének szenteltem. Egy fél óra múlva rám tört az álmosság és egyre nehezebben tudtam ébren maradni. Egyre laposabbakat pislogtam és végül elnyomott az álom.

Reggel kiabálásra ébredtem.