8. Fejezet

Múlt, jelen, jövő

Reggel arra ébredtem, hogy a levegő körülöttem nagyon is felforrósodott, szinte már égetett. Kinyitottam a szemeimet és próbáltam megőrizni nyugodtságomat, ahogy megláttam a kisebb csoportot, ami körém gyűlt. A főnixek egy kissé meghátráltak, amikor meglátták, hogy felébredtem, és bizonytalanul méregettek. Felemeltem két kezemet, mint akire fegyvert szegeznek, és szelíden mosolyogva néztem a madarakra.

- Nem foglak bántani benneteket. Ha akarnálak, sem tudnálak, de nem áll szándékomban bármelyikőtökben is kárt tenni – mondtam, próbálva olyan hangot megütni, amelyet nem találnak fenyegetőnek. – Ne féljetek!

Egyik sem válaszolt, de közelebb óvakodtak hozzám, sőt, egy fióka elszabadulva vigyázó szüleitől még rá is szállt a vállamra, majd csőrével gyengéden megkocogtatta a fejemet, mire felnevettem. A madárnak úgy tűnt tetszett, hogy megnevettetett, mert folytatta az ismerkedést, míg a többiek halkan sugdolóztak. Sajnos csak félszavakat sikerült elcsípnem néha, így hát nem értettem miről beszélhetnek, bár volt egy sejtésem, miszerint én vagyok a téma. Haru ekkor reppent a fa egyik ágára.

Jó reggelt, Megumi! – köszöntött vidám csengéssel a hangjában, mire felmosolyogtam rá, és viszonoztam a köszönést.

- Neked is jó reggelt, Haru! Hol voltál eddig? – kérdeztem, és félve végigsimítottam a most az ölemben lévő fiókán, de az nem húzódott el, így felbátorodva csodáltam a vörös és arany tollak forgatagát.

Beszélgettem Misakival arról, hogy mit tehetnénk érted. Arra jutottunk, hogy elmehetnék veled és ezzel be tudnád bizonyítani, hogy itt jártál, és hogy túlélted a találkozást velünk. – Erre felragyogott az arcom és őrülten vigyorogva néztem a madárra. Egyszeriben megkönnyebbültem, hogy már biztosan nem fogok meghalni, legalábbis nem attól, hogy a király nem tekinti teljesítettnek a próbát. A fióka visszarepült a szüleihez miután azok hívták reggelire, ezért én is felálltam, és nem törődve azzal, hogy minden tagom sajgott, és valószínűleg elaludtam a nyakamat, elindultam valamerre arra amerre tegnap Misakit láttam elrepülni. Haru követett és mutatta az utat, amit hálásan vettem.

Egy, még a többinél is magasabb fa előtt álltunk meg, és sejtettem, hogy ez lehet Misaki otthona, elvégre ő volt a vezető. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, de végül amilyen hangosan csak tudtam, Misaki nevét kiáltottam, mire a főnix meg is jelent. Leszállt elém, és látszólag nem örült neki, hogy így köszöntöm.

Tudod felküldhetted volna Harut is, hogy szóljon nekem. Megijeszted a fiókákat – mondta, én pedig bocsánatkérően pislogtam rá. – Mit szeretnél?

- Csak megköszönni, hogy itt maradhattam éjszakára, és elbúcsúzni. Azt hiszem, nem találkozunk többé – mondtam, mire Misaki nevetésre emlékeztető hangja csendült fel.

Lefelé a hegyen legalább volt társaságom. Sok dolgot megbeszéltem a főnixmadárral útközben, és szinte észre sem vettem, hogy már leértem a hegy lábához egészen addig, míg eszembe nem jutott az engem váró Akira és a többiek. Akkor aztán gyorsabb tempóra kapcsoltam, és örömmel vettem észre a fák között fekvő hatalmas, kék testet. Elvigyorodtam, és odasétáltam a táborhoz. A többiek még nem vettek észre, csendesen eszegettek valamit, míg Ao halkan hortyogott. Megköszörültem a torkomat, mire három szempár fordult felém egy időben. Aztán, mikor a démonok felismertek, kiült az arcukra a viszontlátás feletti örömük, ami rajtam is megfigyelhető volt.

Akira felpattant, olyan gyorsan, hogy azt nem tudtam követni, és egyszerre csak a karjaiban találtam magam. Meglepetten pislogtam és éreztem, hogy Haru elrepül a vállamról. Akira azonban nem törődött sem azzal, hogy nem öleltem vissza, sem pedig a főnixszel, csak ölelt és nem volt hajlandó elereszteni. A fiú háta mögött láttam a mindentudóan vigyorgó nőket, és elhúztam a számat, amit ők nem láthattak Akirától. Megpaskoltam a démon vállát.

- Én is örülök neked Akira, de ha nem engedsz el, akkor garantáltan meg fogok fulladni, szóval megtennéd, hogy nem ölsz meg miután kiálltam ezt a rettenetesen halálos próbát? – kérdeztem. Valójában ahhoz képest, hogy mennyire nagy feneket kerítettek az egész Főnixföldes dolognak egyáltalán nem volt annyira súlyos. Mármint az oké, hogy először tényleg majdnem ropogósra sültem, és, hogy még most is fájnak a sebek, pedig már majdnem teljesen begyógyultak, de végülis a főnixek nem voltak rosszak, sőt kifejezetten kedvesen bántak velem. Démonom elhúzódott, de nem túl messzire, és az egyik karját makacsul a derekamon tartotta. Megforgattam a szemem, de nem szóltam rá a fiúra, végülis valahol jól esett a dolog.

- Mesélj! – kérték egyszerre mind a négyen, ami meglepett, mert Ao eddig aludt. Végül megvontam a vállam, és leültem a tűz mellé, amin még sült egy szelet hús, Akira pedig mellém telepedett. Vágyakozva néztem az ételre, amit mindenki észrevett, még Haru is, aki közben ismét a vállamra ereszkedett. Akira adott egy darabot a saját, már félig megevett reggelijéből, amit hálásan fogadtam el, és mielőtt nekikezdtem volna a mesének gyorsan be is tömtem.

Miután megettem türelmetlen pillantásuknak szem forgatva eleget tettem, és elmeséltem az egészet töviről-hegyire. Akira, mikor ahhoz a részhez értem, hogy élő tűzlabdává váltam egy rövid időre, megfeszült mellettem, és a szemem sarkából láttam, hogy addig zöld szemei vörösre váltanak, és izzó dühvel ránéz a vállamon ücsörgő madárra. Aztán folytattam a történetet, és a fiú megbékélni látszott, bár igaz, hogy csak egy rövid időre, ezt a feszült tartása mutatta. Mikor végeztem a beszámolóval mindenki csendesen nézett rám.

- Szóval, most már mesélhettek egy keveset erről a Lelkek Könyve dologról. Na meg persze a kövekről és a kardról is. Ami azt illeti, van egy adag kérdésem – néztem egyenként a démonokra, akik csak csendesen ültek. Végül Akira felállt, és magával húzott engem is.

- Vissza kell mennünk az apámhoz, hogy lássa, túlélted a Főnixföldi kalandot – mondta, én pedig egyetértően bólintottam, de nem kerülte el a figyelmem, hogy nem válaszoltak a feltett kérdésre. Úgy döntöttem, mivel van fontosabb dolgom is, most elhalasztom a kíváncsiskodást, de később még egészen biztosan minden kérdésemre választ fogok követelni. Felültünk Ao hátára, és Akira most ismét csak azért fonta át a derekamat, hogy valamibe kapaszkodjon. Elhúztam a számat, de nem mondtam semmit. Ao felemelkedett, és Haru azon nyomban mellé reppent. Sejtettem, hogy a főnix saját maga akar elrepülni a kastélyig, így hát nem aggódtam, hogy talán itt akar hagyni.

Valamikor a felszállás közben kikapcsolhattam, mert már csak arra eszméltem, hogy a kastély kapujában állunk. Néha előfordult velem, hogy kikapcsol az agyam, ilyenkor pedig nem emlékszem arra, hogyan kerültem A pontból B pontba, de annyira nem tulajdonítottam figyelmet a dolognak. Akira elindult befelé, én pedig követtem őt, miközben Haru a vállamra szállt ismét. Nyugtalanított Akira hirtelen rideg viselkedése, de nem tettem szóvá aggodalmaimat. A fiú bekopogott a trónterem ajtaján, és mikor meghallotta apja beleegyező hangját belépett. A férfi egy ideig csak nézett ránk, és meglátta a vállamon ülő főnixet. Elégedett vigyor jelent meg ajkain, amitől engem kirázott a hideg, majd a fiára nézett.

- Mindenki hagyja el a termet, Megumit kivéve! – rendelkezett, mire Akira ökölbe szorította a kezeit, és láttam rajta, hogy éppen vitatkozni készül. Megfogtam a karját ezzel magamra vonva a figyelmét, és kérőn néztem fel rá. Megértette mit akarok, és láttam, hogy vitatkozni készül, ezért a másik kezemmel löktem rajta egyet az ajtó felé. Még mondani akart valamit, de végül sikerült meggyőznöm, így kisétált, és becsukta maga mögött az ajtót, még egy aggódó pillantást vetve rám. – Szóval sikerült túlélned.

- Igen – mondtam, és dacosan a király szemébe néztem. Tudtam, hogy a néma szempárbajt nem nyerhetem meg, de nem állt szándékomban behódolni ennek a férfinek, amit ő is láthatott, mert a tekintetében enyhe ingerültség jelent meg, amit próbált leplezni.

- Nos, ennyi még nem bizonyíték – mondta, mire őszinte meglepettség és félelem lett úrrá rajtam. Miért nem elég? Hiszen még egy főnixet is hoztam magammal. Tisztán látszik, hogy ott voltam, és túléltem, hogy ott voltam. Mit akar még? – Attól, még mert van, veled egy főnix, nem lehetek biztos abban, hogy képes vagy beszélni a nyelvükön.

- De hiszen ha nem így lenne, nem jött volna velem. Sőt, akkor nem is lennék most itt – mondtam figyelmen kívül hagyva a Haruból sütő dühöt. – Mikor odaértem rám támadtak. Ha nem értettem volna, hogy mit mondanak, akkor megöltek volna.

- Ezt állítod te. De lehet, hogy hazudsz – mondta elégedetten hátradőlve. Egyszerre elszállt minden félelmem, és csak dühöt éreztem.

- Értem már – mondtam és figyeltem, hogy a férfi szemeiben hogyan csillan, fel a meglepettség egy apró szikrája, majd hogyan tűnik el. – Szóval, hogyha idehoztam volna akár az összes élő főnixet, maga akkor is megkérdőjelezné… nem is, sokkal inkább nem fogadná el, hogy igenis megtettem azt amire vállalkoztam. Mindenképpen azt akarja, hogy én veszítsek, és akkor megölhessen. Viszont mi van akkor, hogyha valóban én vagyok az, aki megtalálhatja a Lelkek Kardját? Ha mindenképpen el akar tenni láb alól, ezzel pedig veszélyeztetni a győzelmüket ebben az értelmetlen háborúban, nekem teljesen mindegy. Csak győzze megmagyarázni azoknak, akik látták, hogy teljesítettem a feladatomat, és tudják, hogy nem volt joga megölni engem! – Haru elégedetten duruzsolt a fülembe, míg a király szemei veszélyesen felvillantak.

Percekig csak álltunk egymás szemébe nézve. Az enyém elszántsággal volt megtelve, míg a férfi vörös szemei dühvel és makacssággal. Tudtam, hogy magát a szócsatát megnyertem. Na, nem mintha olyan nagy küzdelem lett volna. Szinte csak én beszéltem. És tudtam, hogy ő is tisztában van ezzel, ahogy azzal is, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül, amit mondtam, mert teljesen igazam volt. Most már csak arra vártam, hogy kijelentse, hogy vesztett, és életben hagy. Vagy, hogy annyira dühös lett, hogy inkább azelőtt végez velem, mielőtt akárkinek fel is tűnne a dolog. Én személy szerint az első lehetőségben reménykedtem.

- Rendben – mondta én pedig úgy, hogy az ne legyen feltűnő, lassan kifújtam az eddig észrevétlenül benntartott levegőt. – Viszont lenne egy kérdésem. Mégis mennyit tudsz a Lelkek Kardjáról? Tudtommal nem mondtunk neked róla semmit.

- Csupán annyit tudok róla, hogy valahol az emberek világában van, és csak egy ember képes megérinteni, mert egyenlő mértékben tartalmaz Éjkövet és Fénykövet is – mondtam, mire a férfi bólintott, majd intett, és megjelent mögötte egy fiatal fiú. Olyan magas lehetett, mint én, és hosszú, fekete haját felkötve viselte. A szemei olyan zöldek voltak, mint Akiráé és én tudtam, hogy az egyik bátyja lehet, bár sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint öccse.

- Ő itt Shinu. Akira után ő a legfiatalabb – mondta a fiúra mutatva, aki rideg tekintettel nézett rám. Összerezzentem a tekintete nyomán, de nem szóltam egy szót sem. – Vidd el Kagamihoz! – fordult a fiához, aki bólintott, és elindult felém. A király hátradőlt a trónján, és parázsló szemekkel nézett le rám.

Elfordítottam a tekintetem a vörös szemekről, és Shinura néztem, aki türelmesen várta, hogy kisétáljak végre a már nyitott ajtón. Még egyszer hátranéztem a királyra, majd elindultam kifelé. Halottam, ahogy csukódik mögöttem az ajtó, de nem fordultam meg. Akira megkönnyebbülten nézett rám, aztán tekintete a hátam mögé tévedt, és hirtelen megfeszült. Tudtam, hogy nincs jóban a testvéreivel, így nem is csodálkoztam el rajta. Shinu csak egy unott pillantást vetett öccsére, majd elindult előttem, én pedig követtem. Akira mellém szegődött, és feszülten suttogva kérdezett.

- Mi történt? – Ránéztem, és megvontam a vállam. Örültem, hogy itt van mellettem. Biztonságban éreztem magam így.

- Megbeszéltük, hogy nem öl meg, és megkérdezte mennyit tudok a Lelkek Kardjáról. Megmondtam neki, hogy körülbelül semmit, mire azt mondta a bátyádnak, hogy vigyen el Kagamihoz. Szóval most éppen oda tartunk – mondtam. Akira megnyugodva bólintott.

- Remek. Kagami majd minden kérdésedre megadja a választ – mondta. Megnyugtatott, hogy bízik a számomra ismeretlen démonban.

- Amúgy, neked hány testvéred van? – kérdeztem Shinura nézve. Akira felmordult mellettem.

- Velem együtt öten vagyunk. Én, Shinu, Keiko, Kage és Yoru. – Magamban végigpörgettem kikkel találkoztam. Számításom szerint csak Keikot nem ismerem még, bár nem voltam benne biztos, hogy Yoru valóban a legidősebb testvér-e, elvégre mikor találkoztunk nem hangzott el a neve, és én éppen alvást tettettem, így még csak látni sem láttam.

- És ez a Kagami kicsoda?

- Ő apám barátja, és egyben az én tanítóm is. Olyan nekem, mint… - kezdte volna, ám láthatóan nem találta a megfelelő szavakat a férfire.

- Sokkal inkább tekinted az apádnak, mint a királyt – biccentettem, hogy megértettem. Akira egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki bűntudatot érez, amiatt mert így érez, de aztán hálásan lemosolygott rám. Sejtettem, hogy nem igazán akarta kimondani. Elvégre az apja élt, és tulajdonképpen biztos volt benne, hogy valamennyire szereti is őt. Én a magam részéről nem voltam ennyire meggyőződve a dologról, de nem tudhattam, lehet, hogy egyébként a férfi nagyon is törődött legifjabb fia sorsával, még ha nem is mutatta ki.

Shinu megállt egy kétszárnyas ajtó előtt, ami legalább olyan hatalmas volt, mint a trónteremé, és intett, hogy menjünk be. Nem nyitotta ki az ajtót, sőt, amint Akira bekopogott ő megfordult, és távozott. Egy pillanatig meglepetten néztem utána, amit Akira is észrevett, mert halkan felkuncogott. Kérdő pillantást vetettem a fiúra, aki csak megvonta a vállát. Felsóhajtottam, és már szinte észre sem vettem, hogy Haru után nyúltam, aki engedte a gyengéd simogatást. Az ajtó kitárult, és egy öreg férfi nézett ránk, meglepően világoskék szemekkel.

A bőre fakó volt, és ráncos. Hosszú, meglehetősen kócos, ősz haját, valószínűleg felfogva viselte, amit csak azért gondoltam, mert a hajszálak forgatagában egy fekete hajgumi lógott szerepét vesztetten. Szemei kedvesen, és érdeklődve csillogtak, ahogy ránk nézett, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy az orra kissé ferde, mintha eltört volna egyszer. Hajához hasonlóan, a szakálla is ősz volt, és a mellkasa közepéig ért. A keze alig észrevehetően remegett a kilincsen, és a háta kissé meghajlott.

- Kagami örülök, hogy látlak! – mondta Akira vidáman, mire az idős férfi felsóhajtott, és rosszalló pillantásokkal elállt az útból, így mi beléphettünk. Akira azonnal lehuppant egy ágyra, ami tele volt pakolva könyvekkel, papírokkal és írószerekkel. Én kényelmetlenül fészkelődve néztem körbe a hatalmas teremben. A szoba közepén egy hosszú asztal állt, amin halmokban álltak a különböző dolgok. Néhol hatalmas papírok voltak kiterítve, rajtuk számomra értelmetlen szövegekkel, és szanaszét hajigált ceruzákkal. Vonalzók és körzők hevertek mindenütt, a könyveken vagy papírokon. A falak fehérek voltak, de rajtuk festett emberek díszelegtek. Végül leültem Akira mellé, aki odébb hajigált néhány papírt, hogy mindketten elférjük a bútoron. Kagami a terem egyetlen üres felületén foglalt helyet, egy egyszerű faszéken, ami kellemetlenül kényelmetlennek tűnt, ahogy az öreg test ráült.

- Miben lehetek szolgálatotokra? – kérdezte. Meglepett, hogy nem kérdez, rá ki vagyok.

- Meguminak lenne néhány kérdése – felelte a mellettem ülő démon vidáman. Furcsán kellemes volt, hogy ilyennek látom. Önfeledtnek.

- Hát, akkor leányom, tedd fel ezeket a bizonyos kérdéseket! Gondolom, tisztában vagy vele, ki vagyok, hiszen ezzel a rettenetesen idegtépő herceggel érkeztél hozzám. – Felkuncogtam az „idegtépő” jelzőre, mire Akira sértődöttséget mímelve elfordult.

- Nos, valójában először arra lennék kíváncsi, pontosan micsodák is ezek a kövek? – kérdeztem, és felmutattam a kezemet, rajta a karkötővel. A két ellentétes kövön megcsillant a fény. Kagami meglepetten pislogott az ékszerre, majd mindentudóan Akirára nézett, aki furcsa módon elpirult, végül ismét rám emelte a pillantását.

- Nem meglepő, hogy Akira nem mondta el – motyogta magának. Nagyon kellett hallgatóznom, hogy megértsem a halkan mormolt szavakat. – Ez egy régi legenda. Szeretnéd, ha elmondanám? – Bólintottam és Akirára néztem, aki sóhajtva megvonta a vállát. Kényelembe helyeztem magam, és végigsimítottam az ölembe költöző Haru tollain.

- Régen, mikor az emberek nem léteztek, és a világ csak a démonoké és az angyaloké volt, egy fiatal leány, elválva a többi angyaltól, leszállt a földre. Akkoriban azt a területet a démonok uralták, és az angyalokkal már akkor sem voltunk jóban, így ez a dolog rettenetesen ostoba, és kockázatos volt. A lány egy erődbe érkezett. A hely szépsége elragadta, és minden egyes nap leszállt oda. Egy nap aztán egy fiú, aki démontársaival vadászott az erdőben, gyönyörű hangot hallott. A dala, amelyet a lány énekelt megbabonázta és vonzotta őt. Mikor meglátta a szemkápráztató lányt, rögtön tudta, hogy micsoda, ahogy azt is, hogy vagy meg kellene ölnie, vagy pedig szólnia kellene valakinek róla, ám képtelen volt bármire, ami nem a lágy kellemes hang hallgatása volt. Amikor a lány abbahagyta a dalt, a fiú elrejtőzött egy fa mögé, és figyelte, amint az angyal ücsörög egy kövön, és halkan dúdolva simogat egy főnixet. – Meglepetten néztem a férfire, mire az csak mosolyogva bólintott.

- Ezután, a fiú mindennap elment oda, ahol a lányt látta, és mindennap meghallgatta annak új dalát, és a történeteket, melyeket a főnixnek mesélt. Teljesen megbabonázta a fiatal lány, és egyszer akaratlanul is felfedte magát előtte, amikor megbotlott, és elesve kibújt rejteke mögül. A lány nagyon megijedt, de a fiú addig nyugtatgatta, bizonygatva, hogy nem bántja, míg végül a lány már nem félt. Innentől kezdődött el a barátságuk, ami szépen lassan, az idő múlásával, valami többé vált. A lány pedig teherbe esett. Az apja éktelen haragra gerjedt, mikor megtudta, hogy a lánya gyermeket vár, ráadásul egy démontól. Hogy megbüntesse lányát, támadást indított a falu ellen, melyben a fiú élt, és mind a szerelmét, mind a lányt kivégeztette. Az utolsó dolog, amit a szerelmesek láthattak, egymás fájdalomtól elgyötört arca volt.

- De ez nem magyarázza a köveket – mondtam, próbálva túljutni a szomorúságon, melyet a szerelmespár sorsa váltott ki belőlem.

- Csupán ez a történet maradt meg tőlük, és azok a kövek. Az Éjkő a lány könnyeiből alakult ki, míg a Fénykő a fiúéiból. – Elmerengve néztem le a fekete és fehér kövekre. A fekete nem éppen az angyalok színe volt, ahogy a fehér pedig nem a démonoké.

- Azt hiszem, hogy a történelem során, túl sok olyan szerelem volt, mely végzetesnek bizonyult, és amelyből az embernek tanulnia kellett volna – mondtam halkan, és hagytam, hogy Akira megnyugtatóan átkaroljon. Kagami gyengéden elmosolyodott.

- Ebben, sajnos igazad van – mondta. Akira mellettem megfeszült, mire felnéztem, és észrevettem, hogy Kagami egyenesen a fiúra néz, olyan szemekkel, melyek figyelmeztetőkként hatottak. Aztán ismét felém fordult. – Szóval, van még kérdésed, nem?

- Igazából a Lelkek Könyve érdekelne még. Meg persze a kard is – mondtam feleszmélve. A férfi bólintott, mint aki pontosan erre számított.

- A Lelkek Könyve a világ jövőjét, jelenét és múltját írja le. Senki sem tudja, mikor keletkezett, és hogyan, csak annyi a biztos, hogy már mióta az eszünket tudjuk itt volt, és segített a túlélésben. Nem sokat mondhatok róla, sajnos. A kardról annál többet. A könyv leírja, hogy egy nagy jön egy lány, aki érteni fog a főnixek nyelvén, és aki megtalálja majd a kardot. De ezt gondolom te is tudod már – mondta, én pedig bólintottam. Ezzel eddig is tisztában voltam. – Nos, a könyv meglepően pontosan írja meg a történések időpontját. Tudjuk például, hogy ennek az évnek, ebben a hónapjában jelenik meg a lány, ahogy azt is, hogy a legfiatalabb herceggel, és négy másik kísérővel érkezik, illetve azt, hogy távozni a világunkból kettővel kevesebbel fog. Bár igaz, hogy azt a kettőt csak itt ismeri meg. – Aora és Harura gondoltam, akik kísérőkként lehetnek mellettem, és akiket csak itt ismertem meg. – Azt is megmondja a könyv, hogy a végén csupán három lehetséges jövő áll majd előtte, ám innen megszakad. Ennél viszont tényleg nem mondhatok többet a könyvről. A kard, ahogy azt tudod egy olyan tárgy, melyhez sem démon, sem angyal nem képes hozzáérni, így valószínűleg rajtad fog állni, hogy melyik faj marad fent.

- De még így sem tudom, hogyan fogom megtalálni. Sőt, hol kellene egyáltalán keresnem? – kérdeztem, mire a férfi megvonta a vállát.

- Azt már tudjuk, hol kell keresned. Azt, hogy hol találod meg, nem – mondta, én pedig érdeklődve néztem rá.

- Ha tudják, hol keressék, akkor miért nem keresik? – kérdeztem, de mire kimondtam már tudtam, hogy ostoba kérdés volt.

- Nem érhetünk hozzá. És egyébként, ha a könyv szerint egy emberlány találja majd meg, úgy is lesz. Nem ellenkezhetünk a jövőnkkel – mondta. Nekem nem igazán tetszett a gondolat, hogy előre meg van írva a jövőm, de sejtettem, hogy ez nem sokat számít.

~Hikari~

Előző                                                                                                Következő