Közös hang

Egyszer - mikor már meguntam, hogy egyedül vagyok egy sötét szobában és csak fekszem az ágyon - felpattantam és kimerészkedtem szobám rejtekéből. Óvatosan haladtam a folyósón nem akartam összefutni senkivel. Persze mint mindig most sem volt szerencsém ugyanis éppen befordultam egy sarkon, ami a kijárat felé vezetett, amikor belefutottam Naoba.

- Hát te meg hova somfordálsz ennyire? – Kérdezte mosolyogva, de láttam, hogy ez csak erőltetett vidámság melyet csakis az én kedvemért öltött magára. Lázasan kutattam valami indok után, hogy miért lopódzkodom, de semmi elfogadható nem jutott eszembe.

- Csak sétáltam felfedezem egy kicsit a házat, ha már egy ideig be leszek ide zárva. – Mosolyogtam vissza, de láttam a szemében, hogy egy szavamat sem hiszi. Gyanakszik és meg is tudom érteni elvégre éppen arra készültem, hogy visszaszökjek egy olyan helyre, amiről pár nappal ezelőtt még csak hallani sem akartam.

- Értem és akkor most mond, meg hogy valójában mit is akarsz csinálni? Kimész és elosonsz, a temérdek túlfűtött mellett majd visszamész egy olyan helyre, amit ki nem állhatsz, és amit nagy ívben elkerültél. – Bólintott és úgy sorolta tervemet mintha csak az időjárásról diskurálna velem. Úgy éreztem magam, mint amikor kicsi koromban az óvodában rájöttem, hogy attól még hogy én nem látom, őket ők ég látnak engem és csak azért nem szólnak, mert nem akarják, hogy túl korán felnőjek. Még gyerek vagyok így ráérek rájönni az ostobaságomra.

- Figyelj, nem fogom a hátralévő életemet itt tölteni. Akármennyi túlfűtött is van odakint és bármennyire sem szeretnék visszamenni a sereghez nem, tarthatsz, itt az akaratom ellenére márpedig én nem akarok egy sötét szobában megöregedni. Ha te nem engedsz ki, akkor majd kiengedem magamat. – Morogtam sötéten és vártam mit reagál. Egy ideig ízlelgette a mondottakat majd sóhajtott és megszólalt.

- Na, jó akkor kezdhetjük az edzésedet. – Meglepetten néztem a fiút. Chie ekkor felugrott a vállamra és megszólalt.

- Ne nyírd ki azért eléggé megszerettem ezt az idegesítő emberfiókát! – Hát ez remek. Egy beszélő róka megtiltotta az előttem álló emberrablónak, hogy megöljön. Kell ennél több?

Nao és Chie egy fapadon ücsörgött miközben én egy mező közepén álltam és szembenéztem a felém közeledő túlfűtöttekkel. A szemükben valamiért nem láttam a máskor felfedezhető gyilkos szándékot egyszerűen csak kíváncsinak tűntek, hogy vajon hogyan reagálok, és meddig engedem őket közel hozzám. Nem tudom, mit kellene csinálnom, de ösztöneim eszeveszetten üvöltötték, hogy meneküljek, olyan messzire amennyire csak tudok és soha vissza se nézzek. Ellenálltam és maradtam meg sem moccantam és vártam mi fog történni.

Mikor már úgy gondoltam elég közel értek feltettem a kezem ezzel jelezve, hogy nekem elég volt köszönöm. Megálltak és kíváncsian nézegettek. Nao intett, hogy menjek oda. Elbaktattam a padig és értetlenül néztem rá. Ő teljesen komoly képpel nézett vissza majd egyszer csak elmosolyodott és egy rántással a padra húzott. Meglepetten és kissé ijedten konstatáltam megmozdulását.

- Jó volt elsőre ilyen közel engedni magadhoz őket. A legtöbb ember már rég elszaladt volna. Erős ösztöneink vannak, mit ne mondjak, de te aztán nem nagyon hallgatsz rájuk. – Nevetett. – Mikor először találkoztam egy túlfűtöttel én olyan messzire elszeleltem amilyen messzire csak képes voltam.

- Az a dolgom hogy ne törődjek az ösztöneimmel. – Motyogtam kissé talán szomorkásan.

- Miért? Egy katona nem törődhet velük?

- Nos ha az a dolgom hogy megöljem őket, akkor a lehető legközelebb kell mennem hozzájuk bármennyire is üvölt bennem egy hang, hogy fussak, el nem tehetem meg.

- Tehát fittyet kell hánynod mindenre, ami normális és megmentené az életedet. – Bólintott és szemeiben ismét fellobbant az, az érthetetlen düh.

- Nos, dióhéjban. – Vontam vállat. Számomra már normális hogy nem tehetem azt, amit az ösztöneim diktálnak. Nekem ez egy megszokott dolog melyet általában minden nap véghezviszek elvégre nincs olyan nap az életemben, hogy ne találkoznék egy túlfűtöttel sem. Még amikor nem kellett katonáskodnom akkor is mindig meg találtak a fertőzöttek és nekem nem volt más választásom.

- Hát akkor most szokj vissza rá, hogy nem hagyod figyelmen kívül a hangot. Mert, hogy attól még hogy közel engeded őket magadhoz nem fog megoldódni a probléma miszerint nem érted a nyelvüket. Sem ők nem bíznak benned sem te bennük. – Mondta bólogatva mintha ez valami teljesen normális dolog lenne. Ez az apámra emlékeztetett. Ő is mindig ezt csinálta mikor kicsi voltam. Hirtelen tört rám a magány érzése és döntött le a lábamról. Bár sokan vannak, mellettem ők nem pótolhatják a szüleimet, akiket elvesztettem – A lényeg az, hogy bízz benne, hogy nem akarnak téged bántani.

- Oké. – Motyogtam, de nem néztem fel rá. Tudtam, hogy mosolygott ám mikor meghallotta hangomból a szomorúságot lehervadt arcáról és kérdőn nézett rám.

- Aimi? – Kérdezte halkan mintha félne, hogy ha hangosabban beszél, elszaladok. Ezen mosolyognom kellett, de tudtam, hogy látja mennyire mű az egész. – Mi történt?

- Semmi csak eszembe jutott egy régi emlék. Ez minden. – Válaszoltam és megpróbáltam nem szomorú lenni. Nem jött össze. Sem magamat sem őt nem tudtam átverni ezzel.

- Aha. És mi is volt az? – Vonakodva feleltem neki.

- Az apám. – A válasz csak a csönd volt. Nem néztem rá és nem szólaltam meg csak hallgattam az erdőt. A fák leveleit apró szellő fújta a madarak boldogan daloltak egy mókus fáról fára ugrálva keresett valami élelmet télre.

- Tudom, hogy nem tartozik rám és amúgy is faragatlanság, de mi jutott eszedbe vele kapcsolatban? – Nem sértődtem meg a kérdésen, de elgondolkoztam, hogy vajon mennyit mondhatok neki. Nem igazán bíztam még meg benne és nekem amúgy is nehéz volt beszélni az ilyen dolgokról. Nem megy nekem ez az érzelgősség. Valószínűleg azt hitte, hogy nem válaszolok, mert csalódottan fújta ki a levegőt, de végül arra jutottam, hogy ennyit igazán elmondhatok neki.

- Mikor kicsi voltam… - Kezdtem. A szemem sarkából láttam, hogy érdeklődve nézi az arcom. – Eltörtem az anyukám egyetlen emlékét a nagymamámról. Egy kis váza volt, amibe maximum csak apró ibolyák vagy ilyen kisebb virágok fértek volna, de mégis az anyám úgy őrizte ezt a vázát mintha az élete múlna rajta. Nem mertem megmondani, hogy én voltam ezért a bátyámra fogtam. Az apám ilyenkor mindig felsorol néhány „bizonyítékot”. Mindig bólogatott és simogatta a nem létező szakállát. Persze ilyenkor mindig tudták, hogy hazudok ezért csinálta ezt. Az apám képessége az volt, hogy képes volt az emberek gondolatában olvasni.

- Sajnálom. – Mondta együtt érzőn mire csak rá mosolyogtam.

- Nem kell. Az apám azt akarná, hogy boldog legyek és ne a múltra gondoljak. – Nem válaszolt még csak el sem mosolyodott csak nézett rám és a szemeiből tisztán ki lehetett venni, hogy bizony pontosan tudja, hogy nem telik el egy nap anélkül, hogy ne gondolnék a régmúltra. – Mindegy. Folytassuk az edzést!

- Rendben akkor menj vissza a mező közepére! – Mondta, de láttam, hogy nem nagyon akaródzik neki ezt folytatni, amíg ilyen állapotban vagyok. Odaszaladtam a helyemre és nagy levegőt véve próbáltam kizárni az érzést miszerint nagyon hiányoznak a szüleim. Most nincs itt az ideje, hogy magamba roskadjak, fontosabb dolgom is van, mint a depizés.

- Oké jöhetnek! – Kiáltottam el magam, amikor úgy éreztem készen állok. Láttam, ahogy Nao int a túlfűtötteknek, hogy mehetnek mire azok elindultak felém. Végiggondoltam, hogy vajon hogyan tudnék bízni bennük, ha egyszer egész életemben arra voltam tanítva, hogy vagy kerüljem el őket jó messzire vagy öljem meg mind. Ezt nem tudom csak olyan egyszerűen kiűzni magamból.

A szemből közeledő túlfűtött szemébe néztem és arra gondoltam a kék szemek láttán, hogy milyen sok érzelem kavarog bennük. Olyan volt mintha azt mondanák: „Segíts, hogy ne kelljen ezt tovább elviselnünk!” A szomorúság, kétségbeesés, könyörgés, fájdalom és hasonló érzelmek förgetege erősen szíven ütött. Megláttam bennük azt, amit eddig mélyen elzártam magamban. Az embert.

Egész életemben küzdöttem ellenük és rengeteget megöltem, de emlékszem még arra, amikor először kellett szembeszállnom velük. Láttam bennük az embert és képtelen voltam megölni akár csak egyet is közülük. Végül mikor már számtalanszor elküldtek a frontra és én egyszer sem öltem meg egy darab túlfűtöttet sem egy különleges kiképzésre küldtek. Ott tanultam meg hogyan rejtsem el a szemem elől a valóságot és hogyan lássam csak azt, amit mások akarnak tőlem. Itt szűntem meg emberi lénynek lenni. Még ők is sokkal emberibbek, mint én valaha is lehetnék.

Álltam ott és figyeltem a közeledő túlfűtöttet. És akkor meghallottam egy hangot, ami mélyen a fejemben szólt hozzám folyamatosan ismételgetve a nevemet. Meglepetten kaptam a füleimhez és értetlenül hallgattam, ahogy mindig más és más hangon szólnak hozzám más és más irányból. Hallom a túlfűtötteket. De nem csak azt, amit mondanak, hanem azt, amit elfojtanak magukban, amit nem mernek kimondani sem hangosan sem ezen a furcsa társalgási módon. Vágyakat és álmokat láttam leperegni az elméjük egyik eldugott részében. Reménykedtek bennem minden erejükkel remélték, hogy én segíthetek rajtuk, hogy végre meg tudom őket szabadítani ettől a szörnyű állapottól. Fájt. Ez a mérhetetlen bizalmuk az irányomban és mégis azok a szomorú gondolatok melyek folyton azt ordították az elméjükben, hogy soha nem fog semmi sem változni szinte leterítettek a lábaimról erőlködnöm kellett, hogy állva maradjak.

Már rég nem a tisztáson álltam. Egy teljesen más világ tárult elém, ahogy megértettem az érzéseiket és felfogtam, hogy ők nem szörnyek, hanem emberek. Emberibb emberek, mint azok, akik között eddig éltem. Nem csak láttam és hallottam az erdőt és az élőlényeket, hanem éreztem is őket. A színek élénkebbek lettek és bár a szomorúságuk rám is hatott hirtelen úgy éreztem semmi sem állíthat meg. Meg fogom menteni ezeket a szerencsétlen embereket, ha addig élek is de nem hagyom hogy ez tovább folytatódjon.

És ekkor egy kéz érintette meg a vállam. Kedvesen és várakozva mintha csak azt mondaná: Nyugodj, meg semmi baj nem lehet, mert mi itt vagyunk és megvédünk. Tágra nyílt szemekkel álltam a túlfűtött előtt és szinte észre sem vettem, hogy körbevesznek a társai.

Végre hallod a hangunkat. Oldalra néztem és egy gyönyörű nőt láttam magam előtt. Tudtam, hogy túlfűtött, de a szemeim nem azt látták benne. Egyszerűen nem tudom máshogy leírni csak, úgy hogy gyönyörű. Kék szemei az ég színét tükrözték vissza hosszú egyenes szőke haját felfogva viselte és bőre még így ránézésre is puhább volt mintha csak selyemből lenne. Szája gyengéd mosolyra húzódott.

- De ezt nem értem. – Motyogtam elképedve, figyelve e körülöttem lévő többi embert is, akik mintha csak egy tündérmeséből léptek volna elő hihetetlenül szépek voltak kivétel nélkül mindegyik. Nao jelent meg valahol mögöttük és mosolyogva válaszolt fel nem tett kérdésemre.

- Te most a lelküket látod. – Meglepődve néztem a fiú és kissé csalódottan vettem tudomást arról, hogy a túlfűtöttek elmennek. – Ilyenek valójában a szörnyű maszk alatt rejtőzik az igazi énjük a valódi természetük. Gyönyörűek nem igaz?

- De. – Bólogattam. – Hihetetlen.

- Nagyon örülök, hogy megláttad őket. – Mondta és hangjából kihallottam, hogy tényleg nagyon örül. ÉS valamit, amit már másokéból is. Reményt.

- Viszont azt nem értem, hogy miben reménykedtek. Most hogy látom, a valóságot sem tudok mit tenni. – Mondtam kissé szomorkásan és csalódva a képességeimben. Nem vagyok sem hős sem isten. Nincs meg a kellő erőm és jólelkűségem ahhoz, hogy segíthessek ezeknek az embereknek.

- Nem vagy tisztában a saját képességeiddel. – Válaszolta Nao. – Mikor először küzdöttél túlfűtöttel mit láttál? Egy szörnyet, amit mindenképpen meg kell ölni? Vagy egy embert, akit még véletlenül sem tudnál bántani? – Nem válaszoltam tudtam, hogy pontosan tudja a választ. – ÉS bár egy idő után kiűzték belőled a valóságot te mégis mindig tudtad, hogy nem helyes az, amit teszel nem igaz?

- Ez eddig oké, de ezek mind olyan dolgok, amikkel nem megyek semmire. – Mondtam reményvesztetten. De persze Nao nem fejezte még be.

- Többet teszel ezzel, mint te azt valaha is hinnéd. Ez már eleve egy ok, amiért reménykedhetünk, és ami nem engedi, hogy feladjuk. Eddig kitartottunk, de nem sok reményünk volt, de most hogy te itt vagy mintha kisütött volna a nap. És erőd bőven van, hogy meg tudd győzni az embereket. Csak használnod kell a valódi erődet.

- Ezt már megbeszéltük Nao. Nem fogom soha többé használni bármennyire is szeretnéd. – Morrantam fel. – Csak ölni tudok vele és nem az a megoldás, hogy megfenyegetem az embereket, hogy mindenkit megölök.

- Nem jöttél még rá igaz? – Kérdezte szomorkásan. Értetlenül tekintettem rá. – Már készen állsz rá, de te mégsem engeded ki. Pedig amikor megláttad az embert a szörnyekben akkor már elő akart törni. Nem igaz?

- Nem akart előtörni semmi. – Ráztam meg a fejem, de valamiért akaratlanul is arra az érzésre gondoltam, ami azt üvöltötte a bensőmből, hogy nem engedem, hogy ezt tovább fojtassuk.

Atsuko:

Aimi eltűnése nagy port kavart, ami nem nagyon akart alábbhagyni. Emori minden erejével azon volt, hogy megtalálja a barátnőmet és visszahozza ide. Nem nagyon tudom, miért akarja ennyire, hogy Ai itt legyen, de én valahogy nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy Aimi egy egészen más ember lesz, amikor visszatér. Olyan érzésem volt mintha megláttam volna a napot az ezer éves sötétség után mely eddig az emberiség lelkében volt.

Tudtam, hogy Aimi az, aki ezt elhozza majd mindenkihez és ezért nem nagyon akartam, hogy megtalálják és visszarángassák őt ide. Azt akartam, hogy olyan legyen amilyen régen, amikor még nem volt Hero és amikor még normálisnak mondható életet élt. Nem tudom, hogy akkor milyen volt, de abban biztos voltam, hogy olyan volt, mint egy apró napocska. És bár még most is olyan, de ezt a napot egy hatalmas felhő takarja el mindenki elől és még ő maga is csak a sötétséget látja.

Tudom, hogy nem lesz semmi baja. Azt pedig egészen biztosra mondhatom, hogy ott ahol most van boldog lesz. Még ha csak egy rövid ideig, de valaki egészen biztosan látni fogja a valódi mosolyát.

- Mi a helyzet Atsuko? – Állt mellém Katsuma. Oldalra néztem és rámosolyogtam.

- Semmi. Csak azon gondolkozom, hogy vajon Aimi milyen volt még mielőtt Hero lett. – Válaszoltam és reménykedtem benne, hogy elmondja.

- Nos, mindig nevetett és valamiért nagyon sokszor mondogatta, hogy ő majd elintézi a túlfűtötteket. Minél nagyobb lett annál kevesebbszer mondta ezt és többször azt, hogy az emberek hibája, de ő majd mindenkit megment. Már akkor is úgy gondolta, hogy a túlfűtöttek emberek, akiket csak félreértünk. Nem fogadjuk el őket, mert máshogy néznek, ki de biztos volt benne, hogy ők is csak olyan emberek, mint mi.

- És mostanában mit gondolt?

- Azt hogy nem helyes, amit teszünk, de nem tehetett mást. Bár most is meggyőződése hogy a túlfűtöttek nem rosszak csak nem látjuk, hogy ők emberek.

- Szerintem mikor visszajön olyan lesz, mint rég. – Meglepett pillantást kaptam válaszul. – Úgy gondolom, hogy reményt adhat arra, hogy valóban megváltozik az életünk és nem kell örökké rettegnünk. És szerintem nem csak a mi reményünk, de a túlfűtötteké is.

- Ebben egészen biztos lehetsz. – Most rajtam volt a sor hogy meglepődjek. – Ő biztos, hogy nem fogja engedni, hogy ezt így folytassuk tovább. Meg fogja menteni a világot, ahogyan azt már kiskorában is mondogatta. Egy pillanatig sem kell kételkednünk benne.

Mosolyogva néztem az erdő felé ahol a barátnőm eltűnt és közben arra gondoltam mennyire jó lenne, ha ennek az egésznek vége lehetne már. És tudtam, hogy ha Aimin múlik, akkor vége is lesz méghozzá nemsokára.

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő