8. Fejezet
Arachnofóbia
Arra ébredtem, hogy Takeshi leöntött egy pohár vízzel. Ez persze csak akkor tudatosult bennem, amikor a szemem kinyitva, egy mosolygó arcot láttam magam előtt, aminek a tulajdonosa, egy üres poharat tartott a kezében. Takeshi felé rúgtam, ám elvétettem, és a levegőt találtam csak el. A fiú kinyújtotta a kezét, amiben egy halom ruha volt. Morogva tápászkodtam fel, és elvettem a felém nyújtott ruhákat. Körülnéztem, hol tudnám felvenni, de a házban nem volt másik szoba, így Takeshi felé fordulva, jelentőségteljesen az ajtó felé intettem. Szerencséjére értette a célzást, mert kimasírozott becsapva maga után az ajtót, ami gyanúsan olyan hangot adott ki, mintha bármelyik percben kidőlhetne a helyéről. Rekord sebességgel vedlettem át, és mentem ki a tűző napsütésbe. Hoshi a tavacska mellett állt, és egy hordóból merítve vizet, megmosta az arcát. Ő is nemrég kelhetett fel. Odacsoszogtam barátnőm mellé, és követtem a példáját.
- Reggelt. – Köszöntem, két ásítás között.
- Neked is. Jó volt, az ébresztés? – Kérdezte sunyi mosollyal az arcán. Elég nehéz volt engem felkelteni, és aki nem ismerte a módját, annak szinte lehetetlen.
- Hát, ennél nem is lehetett volna kellemesebb. – Morogtam, mire ő csak nevetni kezdett.
- Gyere. Szerintem Midori kész a reggelivel. – Mosolygott, és elindult a ház felé. Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom, így örömmel követtem. Mikor beértünk, tényleg az asztalon voltak a tányérok, amikben volt is valami, amire egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy micsoda lehet. Leültünk és megéreztem a szagot. Ez a valami minden, csak nem ehető.
- Mi a fene ez? – Kérdeztem Takeshire nézve, aki vállat vont, és bekapott egy falat izét. Aztán arca grimaszba torzult, és inkább letette a villát. – Ezt meg nem eszem. Komolyan mondom, láttam, ahogy rám kacsint. Mindjárt elmászik!
- Ugyan, ennyire azért csak nem rossz. – Mondta Hoshi, és ő is tett egy kísérletet. A következő pillanatban a szája elé kapta a kezeit, és felpattanva kiszaladt a házból. Most Midorira néztem, aki teljesen békésen falatozgatott.
- Hogy vagy képes megenni ezt? – Kérdezte Takeshi, aki az előbb még épp az étellel küszködött. – Te meg kóstold, meg és csak azután ítélkezz.
- Meg akarsz ölni? Ebben valami méreg van, te is majdnem feldobtad a papucsot! – Mondtam, miközben megböktem a „kaját” a villámmal. Ami erre egyszer csak szétfolyt az egész tányéron, én meg ijedten ugrottam fel. – Takeshi, nyírd ki!
- Szerintem már rég döglött, megnyugodhatsz. – Röhögött. Eközben Hoshi is visszatért, és leült a helyére, Midori pedig Takeshi és az én adagomat is a saját tányérjába öntötte. Kirázott a hideg, de örültem, hogy nincs a közelemben az a bigyó.
- Egyezzünk meg valamiben, jó? – Néztem körül, mire érdeklődő pillantásokat kaptam válaszul. – Soha többé nem engedjük, hogy Midori hozza a reggelit!
- Most az egyszer, egyetértek veled! – Bólintott Takeshi. Hoshira néztem, aki még mindig a szája előtt tartotta a kezét, és helyeslően bólogatott.
A reggeli „elfogyasztása” után, folytattuk utunkat, bár nekem fogalmam sem volt, hogy hova vagy, hogy miért megyünk, de nem szóltam semmit. Valamikor dél körül megálltunk pihenni. Épp egy kövön ücsörögtem, és ittam a vizet, amikor megláttam egy elég kicsi, fekete pókot, amint engem méreget. Ijedtemben kiesett a kezemből az üveg, egyenesen a kő lábánál szundító Takeshi fejére, aki mérgesen pattant fel, és nézett rám.
- Ez valamiféle bosszú, a reggeli ébresztés miatt, vagy valami? Mert csak, hogy tudd, én egész éjjel a te… - Elhallgatott mikor látta, hogy nem figyelek rá, és tekintetem követve meglátta a pókot. – Fenébe. Ez egy feketeözvegy. Hitomi most nagyon figyelj rám. Maradj csöndben, és meg ne mozdulj. Majd én elintézem. – Bólintottam. Próbáltam arra gondolni, hogy a pók eltűnik, vagy valamire, de semmi nem jutott az eszembe. Olyan volt, mintha kikapcsolták volna az agyam. Amúgy is félek a pókoktól nem, hogy egy halálos fajtától. Láttam, ahogy Takeshi előránt – ne kérdezzétek miért volt nála! – Egy téglát, és egy gyors mozdulattal rávágta a pókra, ami már csak centikre volt a lábamtól. Még mindig meredten bámultam a helyet, ahol az imént a pók volt, és bármennyire is akartam, nem tudtam megmozdulni. Takeshi aggódó pillantásával találtam szembe magam. Megfogta a vállam, és gyengéden rázogatni kezdett.
- Hé! Hitomi jól vagy? – Úgy tűnt egyre inkább kétségbe esett. – Ugye nem mart meg. Mondd, hogy semmi bajod. Kérlek, válaszolj már.
- S-semmi baj. N-nem… mart meg. – Szóltam remegő hangon. A szívem a háromszorosára gyorsult. A levegőt is sokkal gyorsabban vettem, és a látásom elhomályosult. Először nem értettem miért, de aztán rájöttem, hogy azért mert sírok. De miért sírok?
- Soha többé ne ijessz így rám, hallod?! – Sóhajtott Takeshi, és magához húzott, én pedig a fejemet a vállára hajtva bőgtem. Rájöttem, hogy örömömben sírok ugyanis most, hogy már mindent tökéletesen fel tudtam fogni értettem, hogy mekkora veszélyben voltam. Ha Takeshi csak egy pillanatot is késik, akkor a pók megcsípett volna, nálunk meg nincs ellenszer a mérgére.
- Köszönöm, Takeshi. Köszönöm. – Mondogattam halkan szipogva, és a feketehajú vállát erősen szorítva. Ő csak megsimogatta a fejemet, és halkan csitítgatott.
- Jól van, semmi baj. De miért akadtál ki ennyire? – Kérdezte, és eltolt magától.
- Van egy betegségem. Arachnofóbiának hívják, gondolom hallottál már róla. – Takeshi bólintott. – Szóval nem tehetek róla, de még egy aprócska ártalmatlan póktól is idegbajt kapok.
- Értem. Ezt nem is tudtam. – Mosolyodott el gonoszul. – Ezután, ha valamit nem akarsz megcsinálni, vagy csak egyszerűen idegesítesz, belerakok a hajadba egy tarantulát.
- Azt próbáld meg Takeshi, és te halott ember leszel! – Kiabáltam rá mérgesen, mivel kinéztem volna belőle, hogy megteszi. Az előbb még tök rendes volt, most meg újra egy bunkó paraszt. – Szemét vagy.
- Hé, az előbb mentettem meg az életed.
- Mert, ez a dolgod. – Morogtam mire ő csak legyintett. Intett, hogy induljunk, én meg feltápászkodtam. A lábaim, és az egész testem remegett, és ha nem lenne ez minden találkozásom után egy nagyobb pókkal, akkor csodálkoznék is rajta, hogy ez ennyire kiakasztott, ám, így csak nem törődtem vele. A továbbiakban úgy éreztem, hogy ezernyi apró pók mászkál rajtam, és teker körbe pókhálóval, ám amikor reflexből odakaptam, nem volt ott semmi. Minden pillanatban azt lestem, mikor ugrik elő valahonnan egy pók, csak, hogy engem újra halálra rémisszen.
Mire elkezdett sötétedni elértünk egy sötét barlanghoz. Őszintén szólva, valahogy nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, hát, amikor a csapatot vezető Midori nem állt meg, és egyenesen a barlang sötétjébe sétált. Ja, azt még nem is mondtam. A sötét barlangokban nem csak denevérek vannak. Igen. Pókok is tartózkodnak ott, nem kis mennyiségben. Hoshi mellettem termett, és megfogta a kezem, majd mikor ránéztem, bátorítón rám mosolygott. Próbáltam kiűzni a gondolatot, hogy itt valami nagyon nem lesz jó, és bementem a sötétségbe. Legalább fél órán keresztül kutyagoltunk idebenn, és én nem egy ijesztően nagy, és ronda pókot láttam békésen falatozni valamit, amit jobbnak éreztem nem tudni, hogy mi lehet. Hoshi minden pillanatban, mikor megálltam, és leblokkoltam a pókincáktól megszorította a kezem, és húzni kezdett, miközben próbálta elterelni a figyelmem.
Egyszer csak Midori és Takeshi megállt, minek következtében belesétáltam az utóbb említett egyén hátába. Mivel ő erre nem számított – mondjuk én sem. – Dobott egy hasast a kényelmesen kemény földre, Hoshi pedig elesett az akadályban, amit Takeshi képzett, és ráborult a fiúra. Egy ideig néma csend, aztán hangos szitkozódás Takeshi irányából, majd mindketten egyszerre próbáltak felállni, ezért elég érdekes eredményként hirtelen Hoshi került alulra, Takeshi pedig felé. Midori értetlenül bámulta a jelenetet, én meg előre féltem mit kapok ezért Takeshitől. Aki a következő másodpercben felpattant, felsegítette Hoshit, bocsánatot kértek egymástól, és felém fordult.
- Nem hiszem el, hogy ennyire nem vagy képes odafigyelni hová mész. – Sóhajtott frusztráltan, mire én csak bocsánatkérőn néztem rá. Csak ekkor néztem fel, és amit megláttam attól elállt a lélegzetem, nem jó értelemben. A szívverésem a háromszorosára gyorsult, nem kaptam levegőt, szédülni kezdtem, és éreztem, ahogy az izzadság mindenhonnan folyni kezd rólam. Az elmém üressé vált, csak a nagy szőrös pókot láttam magam előtt, amint az mind a nyolc gombszemét rám szegezi. A lábaim hirtelen nem bírták el a testem, és majdnem összerogytam, de Takeshi megfogott. Ti most szórakoztok velem?
~Hikari~
