A vírus kitörése

Lassan nyitottam ki a szemeimet, és mérgesen, amiért felébresztett Naora meredtem. Simán tudtam volna aludni még öt hat órát, de ha egyszer felébredek, akkor már esély sincs, hogy visszaaludjak. Egy ideig csak bámultunk egymásra, majd mikor nem szólt csak továbbra is nézett, értetlenül kérdeztem rá:

- Most meg mi van? – Hangom álmos volt, és kissé rekedt. Nao mintha feleszmélt volna egy álomból, mert meglepetten és összezavarodva pislogott rám.

- Aimi? – Kérdezte, mire bólintottam és vártam mi fog kisülni ebből. Lehet, hogy a fiú alvajáró? – Hogy kerültél ide?

- He? – Nagyon elmés válasz mondhatom, de ledöbbentett a kérdés így csak ennyire futotta.

- Miért nem a saját szobádban alszol? – Ez még biztosan alszik.

- Ez az én szobám, és te jöttél ide. – Mondtam türelmesen,bár az éjszaka kellős közepén nem voltam sokáig az, így jobban tenné ha gyorsan felfogná a helyzetet, és elmenne végre aludni, hogy én is megpróbálhassam, bár tudtam, hogy nem sok esélyem van a sikerre.

- Tényleg? – Nézett körbe meglepetten, majd ismét rám emelte tekintetét, és bocsánatkérőn nézett. – Tényleg! Bocsi csak kicsit elgondolkodtam, és nem figyeltem hova megyek.

- Aha. – Bólintottam jelezve, hogy értem. Valamit eltitkol előlem, de mondjuk nincs jogom ezt számon kérni rajta, elvégre nekem sem egy titkom van. Ameddig ez így van, addig azt csinál amit akar, nem szólhatok bele. És nem is nagyon áll szándékomban. Megfordult, hogy kimenjen, de mielőtt elhagyta volna a szobát, még az ajtóban visszafordult.

- Aimi… - Érdeklődve néztem rá. Tekintete kicsit szomorú volt ahogy a szemembe nézett. – Jó éjszakát!

Kikukucskáltam az ajtón, hogy megnézzem világos van-e már odakint, elvégre a szobámból nem lehet látni mert nincs ablak. Mikor kidugtam a fejem a résnyire nyitott ajtón, úgy éreztem mindjárt megvakulok, így gyorsan visszahúztam a fejem és megdörzsöltem a szemeim. Nem furcsa, hogy egy kicsit erős még nekem ez a fény, elvégre egész éjjel a sötét szobában feküdtem és bámultam ki a fejemből.

Végül elhatározva magam, hogy bármi is történjék ki fogok menni, elindultam az ajtó felé, ám még mielőtt elérhettem volna halk kopogtatás hallatszott. Meglepetten és kíváncsian nyitottam ki ismét az ajtót, de nem volt ott senki. Egy percig azt hittem, talán csak képzeltem, de mikor tekintetem lejjebb emeltem, megláttam a kis dobozkát amin egy apró levél hevert a nevemmel.

Érdeklődve vettem fel, és vittem be a szobába, és letettem a földre míg meggyújtottam néhány lámpást, hogy lássak. A levélben meglepően szép írással a következő állt:

Aiminek:

Csak ezt találtam, de szerintem jó a méret. Tudom, hogy nem szereted túlzottan azt az egyenruhát, így kérlek fogadd el ezt. Azt hiszem, talán még az ízlésednek is megfelel.

N

Elmosolyodtam, és belenéztem a dobozba. Egy fehér rövid ujjú póló, és egy fekete bőrdzseki volt benne. Mellettük egy tépett farmer, és egy kényelmes fekete dorkó. Vigyorogva vettem le az egyenruhának csúfolt cuccot, és húztam át a most szerzett öltözékemre. Valóban, pont jó volt a méret, és Nao tényleg eltalálta az ízlésemet.

Miután kellően kigyönyörködtem magam az egyébként teljesen hétköznapi viseletemben, ismét az ajtó felé fordultam, hogy kimenjek. Kiléptem a folyosóra, és elkezdtem a keresést a házigazdám után, akit a nappaliban találtam meg, egy kényelmesnek cseppet sem tűnő fotelben olvasva újságát. Megnéztem, hogy mikori és leesett állal konstatáltam, hogy bizony már több mint kétszáz éves. Ez már nem újság, hanem régiség és szó szerinti értelmezésben.

- Reggelt! – Köszönt mosolyogva figyelve arcomat. Kényszerítettem magam, hogy rá figyeljek és ne kalandozzanak el a gondolataim.

- Neked is. – Mosolyogtam. – Honnan szedtél te egy ilyen ősöreg újságot?

- Nos, ez a ház már jó ideje itt áll. – Mosolygott vissza és letette az újságot, hogy teljesen rám tudjon figyelni. – Mikor ide költöztünk akkor itt voltak, és azóta olvasgatom őket ,mert szerintem érdekes, hogy milyen problémákkal küszködtek régen. A mostani helyzethez semmi nem volt.

- Hmm. – Elgondolkozva néztem az asztalon heverő újságot. – Mikor kicsi voltam volt egy öregember, aki mesélt nekem a vírus kitöréséről. A családjában generációkon keresztül öröklődött a történet, de neki nem voltak már utódai, és nagyon öreg volt, így azt mondta, hogy én vigyem tovább az örökséget, mert nem jó ha mindent elfelejtünk ami régen történt.

- Tényleg? És emlékszel még a történetre? – Kérdezte érdeklődve, és szemei csillogtak. Elmosolyodtam a reakcióján, mert én is ugyan így reagáltam, mikor először mesélte nekem az öregember.

- Emlékszem. – Bólintottam. – Szeretnéd, ha elmesélném?

- Megtennéd? – Kérdezte reménykedve, mire ismét bólintottam. – Akkor légyszíves!

- Oké. – Mondtam, majd elkomorodtam. – A vírus százkilencvenöt éve jelent meg. Akkor élt egy kis falucskában, egy fiatal fiú, akinek a neve Kai volt. Mint minden nap, a vírus eljövetelekor is kiment megitatni a teheneket, és gondozni az állatokat. De az a nap valahogy más volt. A Nap erősen sütött, és még árnyékban is legalább volt negyven fok.

Kai az erdőben lévő patakhoz igyekezett, hogy vizet hozzon és megitathassa az állatokat, ám út közben észrevett, egy csillogó tárgyat az avarban. Először azt hitte, hogy ez is csak egy egyszerű szemét, amit valaki eldobott, de mikor közelebb ért hozzá meglepetten fedezte fel, hogy nem volt ott semmi. Semmi csillogó tárgy, vagy bármi. A fiú kezdte azt hinni, hogy megőrült, ám ekkor egy rekedtes hang szólította meg.

Hátranézett és egy embert látott maga előtt. Azaz valami olyat, ami egy emberre hasonlít, de nem volt benne biztos, hogy ez így is van. Remegő hangon kérdezett rá:

- K-ki vagy te? – Az emberszerűség vélhetően elmosolyodott, és ismét megszólalt rekedt hangon.

- Barát. – Csak ez az egy szó hagyta el ajkak nélküli száját, mire Kai megborzongott és ösztöneire hallgatva elfutott. Egészen hazáig meg sem állt, ott aztán bezárta maga után az ajtót, és az anyjához szaladt, aki a reggelit csinálta éppen. Elmesélte neki mit látott, de a nő azt gondolta biztos csak képzelte, elvégre a fia nagyon élénk fantáziával rendelkezik.

Csupán pár óra elteltével kiáltások hangja zavarta meg a délelőtti erdő nyugalmát és csendjét. Kai nem látta ugyan, de biztos volt benne,hogy az erdőben látott idegen váltotta ki a káoszt. A szobájában megbújva reménykedett benne, hogy hamarosan vége lesz ennek az őrületnek, s ő ismét visszatérhet a normális életéhez, ám egyszer csak hangos dörömbölést hallott a bejárati ajtónál. Megmerevedve várta, hogy mi lesz.

A dörömbölés egy idő után elhalt, és mikor már azt hitte megúszták, hangos robajjal betört az ablak. Hallotta anyja sikolyát a konyhából, és apja zengő ordítását, majd csend. A szobájában egy sarokban megbújva várta, hogy vége legyen rémálmának, ám a sors nem volt hozzá ilyen kegyes. A szoba ajtaja lassan halkan nyikorogva nyílt ki, és megjelent benne egy ismerős alak. Kai szemeibe könnyek szöktek, ahogy megpillantotta a lény mögött szüleit, amint azok hasonló kinézettel állnak ott, és néznek a fiukra. Menekülésre esély sem volt, de valljuk be Kai már nem is akart elfutni. Csak azt szerette volna, ha gyorsan vége lenne ennek a szörnyűségnek, és bár reménykedett benne, hogy mindezt tényleg csak álmodja, mégis valahol mélyen tudta, hogy ez a valóság.

Az erdőben látott lény elé sétált, és rekedtes hangján ismét a fiúhoz intézte szavait.

- Kai, igaz? – Kai bólintott, és várta, hogy mi fog történni. Erősen reszketett a félelemtől, de próbálta tartani magát. – A szüleid megkértek, hogy ne bántsalak, így most megkíméllek. De ha legközelebb találkozunk, akkor nem leszek ilyen kedves.

- Kicsim. – Egy halk női hang hallatszott valahonnan a szörny háta mögül. Kai anyja volt az. – Csak éld túl, és soha ne add fel! Egy nap biztos, hogy megmentik a világunkat. Neked csak annyi a dolgod, hogy életet öntesz azokba, akik már elveszítették a reményt.

Kai mondani akart valamit, de a szörnyé lett szülei megfordultak, és elhagyták a szobát, nyomukban azzal, aki miatt ez megtörtént.

Kai egész életében harcolt a túlfűtöttek ellen, és segített az embereken reménykedve, hogy egy nap minden olyan lesz mint régen. Sok barátja lett, és mikor halálos ágyában feküdt, elmesélte a történetét a lányának és a fiának, és a lelkükre kötötte, hogy ők is adják tovább az ő gyermekeiknek.

- Így tört ki a vírus. – Motyogta megbabonázva Nao.

- Legalább is, egy gyerek emlékei szerint igen. – Mosolyodtam el. – Mikor meghallottam ezt a történetet és, hogy az öreg azt szeretné ha én adnám tovább, nagyon megtisztelve éreztem magam, de nem én vagyok az a személy akire ezt rábízhatná.

- Miért? – Kérdezte, mire szomorúan néztem rá.

- Fenn áll a veszélye, hogy én bármikor életemet veszthetem, elvégre katona vagyok vagy mi. Folyton harcolok, és bizony már nem is egyszer volt, hogy halálközeli élményem volt. – Mondtam vállat vonva. Nao felmordult.

- Nem lesz semmi bajod! – Meglepetten néztem rá. – Nem fogom engedni ezentúl, hogy harcolj. Neked az a dolgod, hogy kibékítsd a túlfűtötteket és az embereket egymással, nem pedig az ,hogy lemészárold az egyik fajt.

- Nos, lehet, hogy szerinted ez így van, de a valóság az, hogy én egy élő fegyver vagyok. – Mondtam és tekintetem az ablakra emeltem, ahol néhány túlfűtött érdeklődve szemlélt engem. – Így neveltek fel. És nem fogok tudni mit tenni, ha azt mondják menjek vissza hozzájuk, és szépen irtsak ki minden egyes túlfűtöttet.

- Miért ne tehetnél semmit? – Kérdezte, mire csak egy lemondó sóhajjal feleltem. – A testvéred miatt, igaz? Miért nem használod a valódi erődet, ahhoz, hogy legyőzd őket?

- A valódi erőm gyilkolásra van. Soha nem fogom használni, se a túlfűtöttek ellen, se az emberek ellen. – Morogtam összeszorított fogaim közt. – Soha többé nem akarom elveszíteni az uralmat.

- De egyszer már megtetted igaz? – Nézett rám, átható vörös szemeiben dac csillant. – Akkor megöltél több mint 50000 túlfűtöttet, és az emberek közül is szép számmal meghaltak miattad.

- Hagyjuk. – Szívtam be élesebben a levegőt, és felálltam, hogy távozzak. Nao még akart valamit mondani, talán bocsánatot akart kérni, vagy megállítani, hogy ne menjek, de végül csak csöndben nézte, ahogy elhagyom a termet. Feldúltan indultam a szobám felé, de félúton megtorpantam. Most menjek vissza, abba a sötét lyukba? Nem, inkább felfedezem a ház többi részét.

Sétáltam hosszú egyenes folyosókon, amik mentén nem volt egy ajtó sem, és rövidebbeken, melyekből több ajtó is nyílt különböző méretű, és hangulatú szobákba. Épp egy ilyen rövid folyosót fedeztem fel, mikor az egyik ajtón át zajok szűrődtek ki. Meglepetten, és érdeklődve álltam meg előtte, és hallgatóztam.

- Nem tudom mit mondhatnék neki. – Nao hangja volt, és valahogy olyan magányosnak és szomorúnak hangzott. – Akármit is mondok mindig csak megbántom, vagy valami szomorút idézek fel benne.

- Biztos vagyok benne, hogy őt eleve nehezebb kezelni, mint a többi vele egykorú lányt, elvégre sokkal érettebben kell élnie, mint a kortársainak. – Ezt az embert nem ismertem, de a hangja kedves és lágy volt. – Talán, ha majd jobban bízik benned,akkor már nem lesz ennyire érzékeny.

- Szerintem azok akikben megbízik, eleve nem feszegetnek olyan kérdéseket, amik fájdalmat okoznak neki. – Mondta, lemondással a hangjában. – Egyszerűen tudják, mik azok a témák, amiket ki kell kerülni, vagy kicsit óvatosabban kezelni. Régen könnyebb volt.

- De régen még normális életet élt, nem? – Kérdezte ismét az ismeretlen férfi, lágyan, kedvesen, mintha csak vigasztalná Naot, bár egyértelműen tudtam, nem ez volt a teljes szándéka.

- Nem. Akkor találkoztam vele először, amikor a katonaságba került, és még újonc volt. Azt mondták, nagyon ígéretes és, hogy különleges lány. A lelkemre kötötték, hogy nagyon óvatosan bánjak vele, mert akármikor összetörhet. – Monda, mire meglepetten hallgattam. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna valaha is ez előtt Naoval, így biztos nem rólam beszélnek. – De mikor beszédbe elegyedtem vele, nem volt sem érzékeny, sem megtört, sőt mi több, ő volt a leginkább ösztönzött katona. Nagyon sokat nevetett, és bár rettentően nehéz helyzetben volt, rám mindig volt egy kis ideje, és soha nem utasította el a velem való beszélgetést.

- És most, hogy itt van nem tudod kezelni, elvégre már változott és egyre jobban érzi a súlyt, ami a vállait nyomja. Egyre nehezebb a teher amit cipel, és így kevesebbet mosolyog, és az álmairól is lemondott már.

- Attól tartok így van. És én nem tehetek semmit, mert csak rosszabbítom a dolgokat. – Motyogta fáradtan Nao. – Nem tudom mit kéne tennem. Mi lenne a legjobb neki? Talán hiba volt őt idehoznom, és itt tartanom. Elvégre ő mindig is szabad akart lenni, de eddig a katonaság, most pedig én láncolom le. Nem engedem hogy szabad legyen, a saját önzőségem miatt. Valószínűleg szörnyen utál engem ezért.

- Kötve hiszem, hogy utálna. – Mondta az idegen. – Szerintem már megszokta, éppen ezért nem ítél el senkit. Egyszerűen csak elfogadja a sorsát.

- Nem. – Mondta Nao, s hangján hallottam, hogy mosolyog. – Nem fogadja el. Sőt, szerintem minél inkább leláncoljuk, annál inkább küzd. Mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy őt soha nem fogjuk ketrecbe zárni. Ő mindig szabad lesz, és nem számít ki mit mond.

- Így gondolod? – Kérdezte a férfi. – Miből?

- Látom a szemében. – Csendben vártam, hogy folytassa. – Minden alkalommal amikor a szemembe néz, látom, hogy soha nem fogja feladni, bármennyire is az lenne a könnyebb út. Sőt, még az is lehet, hogy szerinte nem az a könnyebb.

- És mond csak. Ha ő nem Hero, akkor miért tudja irányítani a tüzet? – Elkerekedtek a szemeim. Honnan tudja, hogy nem vagyok Hero? Hiszen a múltam alapján simán lehetne ezt mondani, sőt, ez a fél igazság.

- Nem tudom, hogy pontosan mi is. Nem mondja meg, és magamtól nem tudom kitalálni. – Mondta elgondolkozva Nao. – Ha majd megbízik bennem, talán elmondja.

- Ki van zárva. – Suttogtam magamnak, de megneszelték, mert halkan sutyorogni kezdtek, majd hallottam ahogy elindulnak az ajtó felé, hogy megnézzék a behatolót. Ijedten spuriztam el a folyosóról, és csak reménykedtem benne, hogy nem vettek észre.

Sora:

Kihallatszott az erdőben kiáltozó osztagok hangja, ahogy Aimit keresték. Mérges volt ránk. Nem teljesen tudom miért kapta fel ennyire a vizet. Nem is csináltunk semmi rosszat, akkor meg min parázik ennyire? Katsuma éppen ekkor jelent meg mögöttem.

- Min gondolkozol ennyire? – Kérdezte, és leült mellém a kidőlt fára.

- Azon, hogy miért akadt ki ennyire Aimi azon, hogy ide jöttünk. – Válaszoltam és tovább fürkésztem az erdőt, reménykedve benne, hogy egyszer csak felbukkan Aimi mosolyogva, és nevetve tudatja velünk, hogy mennyire nagyon átvert bennünket. Kár, hogy nem ilyennek ismertem meg.

- Tudod, mikor idekerültünk, én enyhén depressziós állapotba merültem. Mesélte, hogy neki kellett gondoskodnia arról, hogy nehogy meghaljak. – Bólintottam. – Amikor először küldtek harcba engem, majdnem meghaltam. Azután Aimi mindent megtett, hogy elengedjenek legalább csak engem, mert nem élné túl, ha én, az egyetlen élő rokona, meghalna. Végül sikerült kiharcolnia, hogy elengedjenek és normális életet élhessünk, de minden nap úgy kellett álomra hajtania a fejét, hogy tudta, lehet, hogy holnap eljönnek érte, elviszik és ismét szörnyű dolgokat kell tennie. Mindent hiába tett ha mi most itt maradunk.

- Hol van most? – Kérdeztem, mert végre megértettem miért akadt ki ennyire.

- Nos, nem tudom, de az egészen biztos, hogy nincs semmi baja. – Mondta Katsuma, és bár látszott, hogy nagyon aggódik a húga miatt, de szemeiben láttam a töretlen hitet, és bizalmat a lány felé.

- Honnan vagy ilyen biztos ebben? – Kérdeztem mire Katsuma elmosolyodott.

- Mert ő soha nem halna meg anélkül, hogy tudja: biztonságban vagyunk. – Eltátottam a szám, és úgy néztem rá mint aki megőrült. A mosolya töretlenül ült arcán. – Még nem ismered annyira, de biztos lehetsz benne, hogy nincs semmi baja. Nemsokára egészen biztos újra láthatjuk. És egyébként, teljesen fölösleges kutatni utána, legalábbis ebben az erdőben biztosan. Nincs itt. Valahol nagyon messze van.

Nem kérdeztem meg, hogy ezt honnan tudja, mert valószínűleg valami hasonló választ kapnék, mint az előző kérdésemre. Újra az erdő felé fordultam, és elgondolkodtam, hogy vajon most mit csinálhat, és hol lehet? Vajon tényleg jól van? Vagy már valahol az erdő talaján fekszik, a saját vérében, és reménykedik benne, hogy valaki megmenti mielőtt még meghalna?
 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő