7. rész

Reggeli után Eiki a szobám helyett az ajtó felé indult el.

- Hova mész? – kérdeztem.

- Suliba, tudod, nem mindenki van szabadságon. – igaz el is felejtettem, hogy nem hétvége van.

- Délután beugrasz?

- Igen, le akarom ellenőrizni, hogy Luka nem csinált e semmi hülyeséget.

- Hallom ám! – kiáltott ki az étkezőből Luka, aki még mindig a fejét tömte.

- Hupsz! – vigyorogtam.

- Majd jövök! – nyomott egy puszit az arcomra, majd lekocogott e terasz lépcsőjén.

Becsuktam az ajtót és megfordultam, hogy elinduljak befelé, de Luka közvetlenül mögöttem állt meg, így az orrom a mellkasának ütődött. Hátrébb léptem egyet és mérgesen néztem rá.

- Ne settenkedj mögém! – figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetésem.

- Nem tetszik, hogy ilyen közel engeded magadhoz. – az arcán különböző érzelmek váltakoztak, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam megfejteni, hogy mit jelentenek.

- Nem szeretem megismételni magam, nincs okom rá, hogy távol tartsam magamtól. Ő a legjobb barátom, olyan mintha a bátyám lenne és ennyi semmi több.

- Szerinted, de ő ezt máshogy látja. – a szemében ingerültség csillant, amit nem tudtam hova tenni.

- Te féltékeny vagy? – a felismerés ledöbbentett.

- Neked más utat kell járnod! Nem kéne közel kerülnöd egy emberhez.

- Ezt, úgy mondod, mintha te nem lennél ember. – lesütötte a szemeit, de nem válaszolt, csak megfogta a kezemet és magával húzott ki az ajtón, az erdő irányába. Amikor át keltünk a patakon, kirántottam a kezem a kezéből.

- Magyarázd meg! Tegnap tényleg farkassá változtál? Nem csak álmodtam? – ezt a kérdést nagyon nehezemre esett feltenni, mert ha tényleg csak álmodtam, akkor igencsak bogarasnak tűnhetek, ráadásul azt is leleplezem, hogy róla álmodtam.

- Gyere utánam, ezt nem hallhatják mások. – sarkon fordult és bevetette magát az erdőbe. Nem akartam engedelmeskedni neki, de a kíváncsiságom győzött, ezért követtem. Nem ment el a tisztásig, hanem lefordult egy tujasor előtt. Magabiztosan követtem, az erdő minden szegletét ismerem, nem érhet meglepetés gondoltam én, de amikor az erdő mélyebb részén egy barlanghoz érkeztünk, már nem voltam olyan biztos benne. A barlang nyílása nem volt nagy, sőt kifejezetten kicsi volt. Egy ember csak négykézláb fért volna át rajta. Luka elkezdte lehámozni a ruháit, így már tudtam mi következik.

- Állj csak meg, én biztos, hogy nem csinálom meg újra azt… - jelentettem ki, mire elnevette magát – Mi olyan vicces?

- A helyzet félreérthetősége, ha ezt látná a börtönőröd, biztos dobna egy hátast. – átgondoltam mi ezen olyan félreérthető és bele pirultam, amikor rájöttem. – Jól van nyugi, csak szívatlak. – oda lépdelt és két karját a vállamra tette, hogy ne tudjak elfordulni.

- Mit csinálsz? – az előző gondolatok és az, hogy egy félmeztelen srác áll hozzám túl közel beszennyezte a fantáziámat.

- Elmondom, hogy miért kell tovább jönnöd velem. Ahhoz van köze, hogy össze akarom hozni a falkáinkat. Nem vagy ember teljesen, csak részben. A másik feled farkas, ahogy nekem is. Tudom, hogy azt hiszed, elhagyott az anyád, de valójában nem elhagyott, hanem megölték. Azaz ember, aki megölte, végzett az egész falkával, de téged megmentettek és idehoztak, hogy a walesi falka vezére legyél.

- Miért tették volna ezt? – ráncoltam a szemöldököm, az a sok információ, amit most a fejemre zúdított, túl sok volt. Kibújtam a karja alól és idegesen mászkálni kezdtem. Ő neki dőlt egy fának és úgy folytatta a történetet, aminek én voltam a főszereplője.

- Te voltál a Cornvalli alfa lánya, nem hagyhatták, hogy csak úgy meghalj. A walesi falkának pedig már évek óta nem volt az emberi vezetője, ezért úgy gondolták, hogy így lesz a legjobb.

- Mik ezek a nevek? Azt tudtam, hogy ők - mutattam a tisztás irányába – Walesi farkasok, de, hogy kik a Gaeliek és a Cornvalliek azt nem értem.

- A kelta népek több részre oszthatóak, sokan vagyunk, de amiről tudnod kell az egyelőre, csak ez a három. – aggodalmas arckifejezését felváltotta egy nyugodt magabiztos. Ez rólam nem volt elmondható. Hallottam a szavakat, amik elhagyják a száját, de nem tudtam felfogni őket. Az anyámat megölték volna? Egész életemben haragudtam rá, amiért elhagyott, de most, hogy tudom nem önszántából tette, kezdtem kíváncsi lenni. Ugyanakkor nem értettem, ezt a félig ember félig farkas dolgot sem.

- Minden falkának, vannak ilyen hibrid vezetői? – kérdeztem.

- Igen.

- És a többi farkas is át tud változni emberré?

- Nem, ők teljesen normálisak azt leszámítva, hogy sokkal tovább élnek az átlagos farkasoknál.

- És ez hogy lehet? Van ennek valami története? – érdeklődtem, de nem számítottam válaszra.

- Van egy legenda, amit az anyám mesélt el nekem még kiskoromba, de nem hiszem, hogy túl sok valóság alapja lenne.

- Elmondod? – kértem. Bólintott, majd belekezdett.

- A keltáknak, volt egy erős vezetője, rengetegen tisztelték és szerették. Rosszindulatú emberek, persze mint mindenhol itt is voltak. Olyasmiket híreszteltek róla, hogy fekete mágiával foglalkozik és képes az embereket farkassá változtatni. Egy idő után az emberek fellázadtak ellene félelmükben és 6 embert küldtek, hogy végezzenek vele. Utolsó leheletével a vezér azonban megátkozta őket. A 6 gyilkosnak félig emberi félig farkas bőrben kellett tovább élnie. A nép többé nem fogadta be őket, így az erdő farkasainak vezéreivé váltak. Innen eredeztetik a népcsoportok szétválását. – fejezte be a történetet, majd hozzá tette – Az utódaikból születnek a félig ember félig farkas alfák.

Kissé lesokkoltan álltam ott, az első, amit elkezdett feldolgozni az agyam az, Luka régies szóválasztéka. A második: A történet hitelessége. Tulajdonképpen nem jutottam sokkal előrébb. A harmadik: A Cornvalli falka gyilkosa.

- Mennyire hiszel ebben a történetben? – kérdeztem.

- Nem szentírás, de jobb magyarázat híján ebbe kapaszkodom. – alsóajkát lebiggyesztette, úgy tűnt nagyon gondolkodik valamin. – Azaz ember, aki megölte a falkádat, most az enyémre pályázik. – az arckifejezésére visszaült az aggodalom, de most nem értem aggódott.

- Ezért szeretnéd egyesíteni a falkáinkat, hogy erősebbek legyetek és ne ismétlődjön meg az, ami a Cornvalli falkával. – Luka bólintott.

- Ha segítesz megvédeni a Gaelei falkát, megígérem, hogy segítek bosszút állni a szüleidért és az egész népedért.

Érdekes módon a bosszú gondolata egyáltalán nem izgatott. Bár nyilván dühös voltam, hogy elvették tőlem a szüleimet, de így, hogy nem is ismertem őket, nem állt szándékomban bosszút állni. Másrészről viszont nem akartam, hogy Luka falkája is a Cornvalli sorsára jusson, úgyhogy úgy döntöttem nem hagyom pácban.

- Nem szeretnék bosszút állni, azokért az emberekért, akik nem jelentenek nekem semmit, de segítek neked! Mielőtt azonban bármit is teszünk, segíts megtanulni átváltozni. – az arca hirtelen felderült, izgatott szemecskéivel most tényleg úgy festett, mint egy ajándékát váró kis fiú. Lassan elindult felém és mire észbe kaptam már a karjaiban tartott. Arcát a nyakamba fúrta. Csak álltam ott, meg sem mertem moccanni.

- Köszönöm! – hüppögte, az arcáról egy könnycsepp hullt a vállamra.

- Te sírsz? – lepődtem meg, tudtam, hogy nagy teher nyomja a vállát, de azt nem, hogy ezt ennyire nehezen viseli.

- Nem! – szipogta, elmosolyodtam és végig simítottam a haján.

- Ne aggódj! Mindenképp megállítjuk azt az embert! – ígértem meg.

Megmarkolta a pulcsim, mintha az ígéretembe kapaszkodott volna bele. Nagyon sajnáltam, hogy már tizenévesen ilyen nehéz feladatoknak kell megfelelnie. Könnyíteni szerettem volna a terhein. Amíg így álltunk arra jutottam, hogy a legkevesebb, amit megtehetek érte, az az, hogy nem hagyom egyedül. Amikor abba hagyta a sírást, óvatosan eltolt magától. Pulcsija ujjával, ami most is eltakarta a kezét, letörölte a könnyeit. Nem rejtette el előlem kipirosodott arcát, amitől úgy éreztem, mintha valami olyasmit látnék, amit nem lenne szabad. Kezével végig simított az arcomon, majd felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. Újra és újra kábulatba ejtettek gyönyörű szemei, amik immár ismét magabiztosságtól csillogtak. Közelebb hajolt, így az arcunkat, csak pár centi választotta el. Már-már azt hittem megcsókol, amikor megszólalt.

- Most megtanítalak átváltozni! – lehelte.

 

Bár a kijelentése baromi egyszerű volt. A gyakorlatban egész más volt a helyzet. Miután fél órát veszekedtünk azon, hogy én nem vagyok hajlandó levetkőzni, Luka végül rám hagyta a dolgot, de azért hallottam, amikor az orra alatt azt mondja: ”A te ruháid szakadnak szét.”

Kiderült, hogy az átváltozás nem is nehéz, csak olyasmit kell magad elé képzelned, ami feldühít és már át is változtál. Magam elé képzeltem a csinos doktornőt, aki Luka exének vallotta magát és már ment is, mint a karikacsapás. Az első átváltozásom, olyan volt, mintha elevenen megnyúztak volna, a második már jóval elviselhetőbb volt. Mire elértünk a hetedikhez, már csak minimális fájdalmat éreztem. Luka azzal magyarázta, hogy a testem hozzá szokik az átváltozáshoz és megtanulja, hogyan tud a legkönnyebben átrendeződni.

 

- Még egy utolsót! – kérte Luka, aki az egyik sziklán ácsorgott.

- Nem!!!! Elfáradtam! – tiltakoztam a földön kiterülve. Kissé gyerekesnek éreztem magam, de ez nem nagyon izgatott, az hogy levegőhöz jussak annál inkább. – Inkább azt mond el, miért hoztál el idáig?

- Igazából még félúton sem járunk. – dörgölte meg a tarkóját – De oda ahova megyünk, csak farkasbőrben lehet eljutni. – mellém lépdelt és leült a földre, bátorítón rám mosolygott – Gyere, változzunk át együtt! – fogta meg a kezem. Engedelmeskedtem.

-Miyako-