7. rész

Másnap tanári értekezletet hívtak össze így csak 3 órát kellett végig szenvednünk. Haruka jó barátnőhöz méltón nem fogadta el amikor azt mondtam, hogy nem akarok beszélni a tegnap estémről így kénytelen voltam mindent részletesen elmesélni csak öt dolgon akadt fenn, ami végül is érthető volt.

Az első:                     

- Kou meleg?

A második:

- Amon fenn volt nálatok?

A harmadik:

- Hogy mit csinált? – ezt kétszer tette fel egyszer, amikor elmeséltem, hogy levette egy pillanatra a tuskó álarcot és megvigasztalt, másodszor pedig amikor elmondtam, hogy egy Kunait szorított a bátyám torkához.

A negyedik:

- Egyezséget kötöttél vele? – ezt úgy mondta, mint aki nem akarja elhinni főleg az egyezség rám eső része akasztotta ki.

Az ötödik:

- Engem miért nem hívtál át? – igen ezen volt a legjobban fenn akadva.

- Engesztelésül, ma átjössz hozzám és nálam alszol úgyis hétvége lesz. – Hajlamos voltam kérdés helyett egyszerű kijelentéseket tenni. Haruka már megszokta, de néha ezért kötekedett egy picit.

- És ezt nekem mikor akartad mondani? – mosolygott

Most mondom. – mosolyogtam rá vissza és tudtam, hogy bár kívül vigyorog, belül majd felrobban.

- Hát jó. Amúgy sincs ellenvetésem. – engedett végül. – Mik lesznek a tervek? Nem mutogathatod a kedvenc énekeseidet, ezt előre megmondom. – Ez volt a kedvenc elfoglaltságom. Az éppen aktuális kedvencemet mutogatni mindenkinek, aki él és mozog. Mostanra is volt pár videó tervben.

- Csak egyet. Van egy videó, amin megeszi a papírt. Olyan cukiii, hogy meghalok. – könyörögtem. Haruka tudta, hogy nekem ez mennyi örömet okoz ezért felsóhajtott és ebből tudtam, hogy bele ment.

- Jujj Köszönööm! – hálálkodtam és a nyakába ugrottam.

- Meg fogsz fojtani. – nevetett, de nem tolt el.

Na, de utána mihez kezdünk? – kérdezte. Mindketten szerettünk előre tervezni és emiatt gyakran listát is írtunk. Éppen válaszolni akartam, már a számat is kinyitottam, amikor valaki mellettem az én hangomat imitálva megszólalt.

- Animét nézünk. – Haruka nevetésben tört ki mivel tudta mi a szitu, ezért hamar leesett neki, hogy Amon megint a fejemben matatott.

- De hiányozott már a képed. – fordultam meg. – Nem tudtam mitől leng körbe ilyen nyugalom. – Bőrdzsekijét a széktámlára vetette, táskáját, amin egy számomra ismeretlen rock banda logója állt pedig az asztalára dobta.

- Ez fájt. – Dörzsölgette a szíve fölött részt és megpróbált megbántott képet vágni, ami nem sikerült túl jól így mind ketten nevetésben törtünk ki.

- Szóval milyen animét fogunk nézni? – kérdezte, amikor kicsit elcsitultunk.

- Már, mint mi. Te nem. – válaszoltam

- Már meg is szegnéd az egyezségünket? Rossz kislány. – csóválta meg a fejét és még a mutató ujjával is kifejezte, mennyire nem helyesli a kijelentésem.

- Ennek mi köze az egyezséghez? – kérdeztem.

- Hát lényegében a szolgám vagy. Ezért kötelező elszórakoztatnod a mestered. – mondta, majd sáros bakancsát feltette a padomra, ami nagyon nem tetszett, ezért megpróbáltam lelökni, de egy centit sem mozdult. – szánalmas próbálkozásomon, csak elnevette magát és ez nagyon nem tetszett. A táskámba nyúltam, hogy elővegyem a shurikent, de Haruka megfogta a kezem és jelentőség teljesen rám nézett.

- Nem kéne. – mondta

- Nem bizony. – csóválta ismét a fejét Amon. Nagyon felbosszantott, ha fizikailag nem tudom bántani, akkor…

Elképzeltem mindenféle ételt. A tengeri herkentyűktől kezdve a marcipános sütiig mindent és figyeltem a reakcióját többnél is összeszűkült a szeme, de a brokkolinál el is húzta az orrát. Okés.

Elképzeltem, ahogy Amon egy székhez kötözve ül.

- Te tényleg nagyon rossz kislány vagy. Milyen piszkos a fantáziád. – mondta halkan Amon mire Haruka felhúzta a szemöldökét.

Nem hagytam, hogy megzavarjon a koncentrációban. Oda képzeltem magamat is, ahogy egy ládányi brokkolival érkezem és szépen lassan elkezdem Amon szájába tömni. Ráadásként még az ízét is elképzeltem.

Amon arcára kiült a színtiszta undor, majd egy halom káromkodás közepette a szájára szorított kézzel kirohant az osztályból.

- Na, kinek piszkos a fantáziája. – kiáltottam utána.

- Mi baja? – kérdezte Haruka.

- Játszottam kicsit a fantáziámmal. Elképzeltem, ahogy brokkolit tömök a szájába. – erre már barátnőm is elnevette magát.

 Amont a nap további részében nem láttuk a holmiját az ikrek vitték el.

- Jól kiszúrtál vele. – vigyorgott Akihiko – De én a helyedben felkészülnék. Nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

- Ja, annyira már kiismertem. – Az utcai támadáskor sem segített azonnal előbb hagyta, hogy „megbűnhődjek”. Az volt a bosszú a paradicsomos káposztáért. – Akihiko! Volna néhány kérdésem. Beszélhetnénk egy nyugodtabb helyen?

- Persze! Gyere!

- Hova megyünk? - Kérdeztem, amikor elindult lefele a lépcsőn. Ayato szorosan a nyomunkban jött.

- A matek szertárba.

Igaza volt a matek szertára elég elhagyatott volt. Mindent vastag porréteg feddett. A tanárok nem szerették használni az itt lévő eszközöket.

- Nos, mit szerettél volna kérdezni? – ültek le velem szembe egy - egy székre.

- Amon mondta, hogy ti is olyanok vagytok, mint Ő. Ez mit jelent? Ti is tudtok olvasni a gondolataimban? – kérdeztem kissé félénken.

- Minden hozzánk hasonló? Hívhatsz nyugodtan Nephilnek, ez nem sértés. – válaszolta Ayato.

- Mi? Amon azt mondta nincs neve a fajotoknak. – az arcomra kiült a meglepettség.

- Amon nem szeretni annyira ezt a jelzőt. Talán, mert olyan messze áll tőle. – tűnődött Akihiko.

- Miért, mit jelent a Nephil? – kérdeztem.

- A Nephilim az emberek és bukott angyalok utódai. – folytatta Ayato. - Ezért vagyunk képesek arra amire, de a kérdésedre válaszolva nem minden Nephil képes olvasni a fejekben. Ez egyénenként eltérő, de attól is függ, hogy hányad részben vagy angyal. Akinak és nekem a nagyapánk volt angyal. Így mi csak negyed részben vagyunk azok.

- És Amon? – kérdeztem.

- Amonnak az Anyja volt az így ő sokkal erősebb nálunk. Az anyja miután megszülte eldobta magától. Egy sikátorban találtak rá és beadták a gyermekotthonba. Ott ismerkedtünk meg. A mi szüleink autó balesetben haltak meg, amikor 4 évesek voltunk. Mivel nem voltak élő rokonaink ezért kerültünk a gyermekotthonba. Bár nagyapánk valószínűleg még mindig él, mert ugyan még sosem találkoztunk, de valaki rendszeresen utal pénzt a számlánkra és a lakásunkat is úgymond ajándékba kaptuk valakitől, aki nem nevezi meg magát.

- És Amon? Ő is veletek lakik? – kérdeztem.

- Igen. – felelte Ayato.

- Sajnálom. Ezt az egészet, amin keresztül kellett mennetek. – mondtam

- Ne sajnáld! – mosolygott Aki. – Ezek miatt vagyunk most azok, akik vagyunk.

Becsöngettek, úgyhogy elindultunk vissza a terembe.