7. Fejezet

Főnixföld

Reggel egy puha ágyban ébredtem, egy nagyon fehér, és nagyon idegen szobában. Egy pillanatra meg is ijedtem, de aztán eszembe jutott, hogy most tulajdonképpen az alvilágban vagyok, ezért hát gyorsan le is nyugtattam magam, majd körülnéztem a helységben. A szoba akkora volt, mint a nagymamám háza egészben, és a falai hófehérek voltak, ami azért is lepett meg, mert egy démonokkal teli kastélyban sokkal inkább feketére vagy valami sötét színre számítottam volna. Az ágytól balra lévő falon helyezkedett el az ajtó, ami most már inkább bosszúságomra szintúgy fehér volt. Az ajtó falán képek helyezkedtek el, melyek különféle állatokat és növényeket ábrázoltak, egyet kivéve, amin egy erdő volt két emberi körvonallal. Az egyik alacsonyabb volt és hosszú haját a szél oldalra fújta, míg a másiknak, aki egy fejjel társa fölé magasodott rövid, de annál kócosabb haja volt. A két alak egymás kezét fogta.

 Az ággyal szemben könyvespolcok és ruhásszekrények helyezkedtek el, amik teljesen üresek voltak. Jobbra egy erkélyt láttam. Az ágy két oldalán egy-egy éjjeliszekrény foglalt helyet, a hozzám közelebb esőn egy pohár vízzel, amit hálásan fogadva azonnal meg is ittam. A szoba közepén volt ugyan egy asztal meg két fotel, de amúgy a szoba annyira üres volt, hogy egyszeriben meglepően magányosnak éreztem magam. Olyan volt, mintha bezártak volna egy helyre, ami csak azért épült, hogy engem a végletekig nyomaszthasson.

Sóhajtva kászálódtam ki az ágyból, és félig megkönnyebbülten, félig bosszúsan konstatáltam, hogy abban a ruhában aludtam, amiben tegnap is voltam. Reménykedve lestem bele mindegyik szekrénybe, ám úgy látszik hiába, ugyanis semmiféle ruhaneműt nem találtam bennük, így kelletlenül ugyan, de elfogadtam, hogy ma is ezt a piszkos szerelést fogom hordani. Kinyitottam hát az ajtót, és egy hosszú folyosón találtam magam. Ekkor jöttem csak rá, hogy mivel tegnap elaludtam még akkor, amikor az erdőben voltunk, nem tudtam hogyan kerültem ide – vagyis sejtettem, hogy Akira volt olyan lovagias és felhozott – vagy, hogy hogyan kerülök el innen.

Tanácstalanul ácsorogtam az ajtóm előtt, és azon morfondíroztam éppen, hogy vajon ha bekopogok egy ajtón valaki kinyitja-e, amikor egy szórakozott hangot halottam meg nem messze tőlem.

- Eltévedtél Madárkám? – Azonnal arra fordítottam a fejem amerről Akira hangját hallottam, és igyekeztem nem tudomást venni szívem gyorsulásáról, ahogy meghallottam a becenevet, melyet a démon talált ki nekem, és melyet olyan gyengéden ejtett ki az imént, mintha már attól összetörnék, ha kissé jobban felemelné a hangját. Megkönnyebbültem, hogy látom, ám valami mégis összeszorította a gyomrom. Elhúztam a számat, és aggódva néztem a felém közeledő fiút. – Mi a baj?

- Azt hiszem, egy kissé ideges vagyok – mondtam felnézve a már előttem álló Akirára. A fiú elmosolyodott és intett, hogy kövessem, amit én örömmel meg is tettem.

- Nem csodálom, éppen a halálodba készülsz szaladni – mondta, és hátranézett rám, a szemeiben egy csipetnyi dühvel és rengeteg aggódással, mielőtt ismét előre fordult volna. – De te magad mondtad, hogy ha várok rád, vissza fogsz térni, szóval megnyugtatlak. Attól a perctől kezdve, hogy eltűnsz a szemem elől addig, amíg ismét látlak várni, fogok arra, hogy visszatérj. Szóval te csak foglalkozz azzal, hogy ne várass meg sokáig!

- Oké – mosolyodtam el. Nem tudom miért volt, hogy ennyivel képes volt megnyugtatni, mindenesetre már nem rettegtem annyira. Akira kivezetett egy teraszféleségre, amin egy nagy asztal feküdt, telerakva mindenféle étellel, és bár rengeteg hely volt, csupán ketten ültek a reggelijüket majszolva ott. Az egyik Akane volt, míg a másik Kaoru, akik amint észrevettek bennünket mosolyogva köszöntöttek.

- Jó reggelt! – mondta Akane, és bekapott egy darab sült szalonnát.

- Jó reggelt! – mondta Kaoru is mindössze egyetlen másodperccel lemaradva a másik démon mögött. Rájuk villantottam egy mosolyt, és leültem egy székre az asztalfő mellett - ahol Akira foglalt helyet – Akanével szemben.

- Nektek is jó reggelt! – viszonoztam a köszönést és hagytam, hogy Akira elém toljon egy tányért, ami sűrűn meg volt pakolva tojással és baconnel.  A fiú valószínűleg már találkozott ma reggel a két nővel, mert ő nem mondott semmit, de mondjuk az is lehet, hogy simán megint csak udvariatlan volt. Nem nagyon érdekelt, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy leerőltessek egy kis kaját a torkomon, ám valahogy nem sikerült, csak az ételt turkáltam a villámmal. Akira rosszallóan nézett rám.

- Enned kell, mert ameddig Főnixföldön leszel nem lesz lehetőséged rá – mondta, mire elhúztam a számat és megvontam a vállam. A fiú akart még mondani valamit, ám Akane közbevágott.

- Tudod, Akira soha senkiért nem aggódik. Egyszer volt itt egy nemesi családból származó démon, aki teljesen bele volt zúgva Akirába – kezdte a lány, mire az említett démon felmordult, és figyelmeztetően nézett a nőre, ám az mintha észre sem venné, folytatta. – Mivel az apja ráparancsolt, Akirának el kellett töltenie vele egy napot, és szórakoztatnia kellett. Elmentek hát lovagolni az Unikornisok erdejébe, de a lány még soha nem ült lovon, így hát nem is furcsa, hogy az állat ledobta a hátáról. Ez még mind igazából semmi lenne, de tudod, ha egy unikornist nem tudsz megfelelően kezelni, inkább ne is menj a közelébe, mert az általad ismert mesékben lévőkkel ellentétben, ezek az állatok nagyon vadak, és kiszámíthatatlanok. Szóval az unikornis éppen készülte beledöfni a szarvát a lányba, amikor Akira odaért. És tudod, most arra számítasz, hogy a mi kedves trónörökösünk megmentette a bajbajutott lányt, ám ez nem így történt. Végignézte, ahogy az unikornis felnyársalja a lányt, és utána otthagyta egyedül. Szerencséje volt, hogy arra járt egy másik démon, és még idejében megtalálta, mert ha nem így lett volna, biztosan meghal.

- De egy unikornis szarva ennyire éles? – kérdeztem, és direkt figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy Akira minden lelkiismeret furdalás nélkül hagyta volna, hogy egy lány a szeme láttára haljon meg.

- Igen. Gondolom a ti történeteitekben az unikornisok kedvesek, a jóság mintapéldányai, pedig valójában egyáltalán nem arról híresek, hogy kezes bárányként viselkednének. – Akirára néztem, aki egyszerre vágott sértődött, és bocsánatkérő arcot, ahogy engem nézett. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy én megbízom annyira a démonban, hogy nem bánt.

- Szóval, ennyire kegyetlen vagy? Pedig tudtommal éppen azon vagy, hogy bebizonyítsd, nem a démonok a rosszak – mondtam, és elégedetten figyeltem az arcára kiülő ijedtséget. Már rég felfogtam a helyzetet. – Hagynád, hogy én is így végezzem? – kérdeztem pedig tudtam, hogy a válasza határozottan nem lesz. Éreztem a belőle áradó védelmező szándékot mindig, amikor olyan helyzetbe jutottunk, amikor veszélybe kerülhetek. Igaz, zavart, hogy majdnem megölt valakit, és eszembe jutott a férfi, aki kiugrott az ablakon az ide utunk során, de elhessegettem a gondolatot, mert bízni akartam Akirában. Már akkor eldöntöttem, hogy bízni fogok benne, mikor azon az éjszakán vele jöttem.

- Nem volt komoly a kérdés ugye? – kérdezte, mire rámosolyogtam.

- Nem. De hála nektek elmúlt a félelem – mondtam, mire Akira megforgatta a szemét, a két nő pedig elmosolyodott. – Akira…

- Hmm? – kérdezte érdeklődve. Az ajkamba haraptam, és ismét a reggelim turkálására fordítottam a tekintetem.

- Ha visszajöttem, akkor valamikor elviszel engem is lovagolni az unikornisokhoz? –kérdeztem végül, de még most sem néztem fel. Nem tudom miért jöttem ennyire zavarba ettől. Egy percig csak a csend volt a válasz, aztán egy kéz nyúlt az állam alá és kényszerített, hogy Akira szemébe nézzek. A zöld gömbök komolyan csillantak rám.

- Ha visszajössz, akkor annyi helyre viszlek, el amennyire csak szeretnéd. Bárhova akarsz menni csak, mondd, és én azonnal viszlek. Oké? – Elpirultam, de bólintottam. Nem értettem hirtelen mi ez a bánásmód, de nem mertem szóvá tenni. A tegnap estéhez lehetett valami köze, amikor is olyan furcsa érzéseim kezdtek lenni, és amikor Akira olyan furcsa dolgokat mondott. Amikor beismerte, hogy nem tudna, mit tenne, ha nem térnék vissza. Amikor rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlenül érzem Akirát a barátomnak. Valami más volt vele, valami, amit nem tudtam… amit nem akartam megmagyarázni magamnak, és amit ő viszont már igenis tud.

A reggeli további része azzal telt, hogy a többiek elmesélték milyen dolgokat tett Akira, mire a fiú mindig morgott, és úgy csinált mintha sértené, hogy ilyeneket feltételeznek róla. Miután befejeztük a reggelit senki sem mondta ki, de mindenki tudta, hogy eljött az idő. Kisétáltunk hát a kapuhoz, ami előtt meglepetésemre Ao várt.

Akira mondta, hogy lenne egy hely, ahova el kéne vinnem benneteket. Remélem semmi bajod nem lesz – mondta, és én egyszerre voltam boldog és ijedt. Nem akartam még szembenézni azzal, amit meg kell tennem, de nem tehettem mást. Rámosolyogtam a sárkányra, és szó nélkül felpattantam a hátára. Akira és a többiek is követtek. A mögöttem ülő démon ezúttal nem csak a derekam köré fonta a karjait, hanem magához húzott úgy, hogy a hátam a mellkasán pihenjen, miközben ő az állát a fejem tetejére támasztotta. Ez valahogy megnyugtatott. Ellazultam a fiú ölelésében, miközben Ao a levegőbe emelkedett.

Ezúttal nem néztem az alattunk elterülő világot, vagy a különböző élőlényeket, amik mellettünk suhantak el. Szemem csak előre szegeztem és figyeltem, ahogy repülünk előre egy olyan hely felé, ami nagy eséllyel veszélyt jelent rám nézve. Akira elmondta a reggelinél, hogy ő nem megy vissza a kastélyba. Ott fog várni Főnixföld határánál. Nem tudom mióta lehettünk a levegőben, elvesztettem az időérzékemet, és csak arra riadtam fel a magamban való szenvedésből, hogy Ao leszáll egy hatalmas hegy lábánál. Lemásztunk a sárkány hátáról, és én ijedten néztem a hegyet. Akira összeborzolta a hajamat, mire mérgesen pillantottam rá. Allergiás voltam arra, ha valaki a hajamat piszkálja, bár igaz, hogy mikor Akira csinálta, akkor nem volt annyira zavaró.

- Megbeszéltük nem? – nézett rám zöld szemeiben elszánt fényekkel. Felsóhajtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra. Még ha nem is vagyok biztos a sikeremben, megígértem valamit Akirának, és ha valamit megígérek, azt meg is fogom tartani.

- Oké. Vissza fogok jönni – mondtam, bár sokkal inkább magamat győzködtem, semmint a démonokat. Akane elmosolyodott, és a kezembe nyomott egy kis dobozkát. Meglepetten néztem először a démonra, aztán a ládikára, de végül kíváncsian kinyitottam. Egy ezüst karkötő volt benne, amin egy fekete és egy fehér kő lógott. Értetlenül néztem ismét Akanéra.

- Akira készíttette neked, de nem merte odaadni. Elég érdekes, hogy ahhoz képes mennyire nagy és hatalmas démon, fél egy egyszerű ékszert adni egy lánynak – mondta nevetős hangon, mire felvigyorogtam az említett fiúra, aki morgott valamit titkokról és azoknak kifecsegéséről. Elnevettem magam, és Akanéra néztem.

- Nos, köszönöm. – Ezután Akirára emeltem a pillantásomat, és bár a fiú nem nézett rám, tudtam, hogy tudja, hogy rá fordítottam a figyelmem. – Neked is köszönöm, Akira.

- Szívesen – mondta Akane. Akira is morgott valami olyasmit, ami hasonlított a „nincs mit”-re.

- Ezek a kövek nem csak díszek Megumi – mondta most Kaoru, így hát ezúttal rá néztem. – A fehér neve Fénykő, ami az egyetlen dolog, ami képes megsebezni egy démont, míg a fekete az Éjkő, ami az angyalok gyengéje. Akira azért akart ilyet neked, hogy ha valaki megtámadna, legyen az angyal, vagy démon, meg tudd védeni magad. Én őszintén remélem, hogy nem kell majd használnod, de ha rólad van szó, sajnos valószínűleg nem úszod meg a dolgot.

A főnixet nem érdekelte kurdarca, azonnal újabb támadást indított felém, és bár ez elől is sikerült kitérnem, nem vettem észre a mögöttem lévő társát, így nem is sikerült felkészülnöm az ő támadására. A tűz egy igazán rémisztő pillanatig beterített, és éreztem az égető fájdalmat, amit a lángnyelvek okoztak bőrömön, aztán hirtelen kialudt, bár én még mindig éreztem a fájdalmat, ami egyre fokozódott. Kiskoromban egyszer ostoba módon beletenyereltem a tűzhelybe, és megégettem a tenyeremet. Emlékeztem arra az érzésre, és tudtam, hogy az égett seb rettenetesen fáj, ám arra még így sem voltam felkészülve, hogy az egész testemen érezzem az égés okozta kínt. Az ajkamba haraptam, és próbáltam nem foglalkozni a fájdalommal, miközben menedéket kerestem.

Az egyik főnix felém repült, és csak ekkor vettem észre, hogy már legalább tízen körbevettek, így semmi esélyem sem volt a menekülésre. Félve néztem a főnixet, mely leszállt elém a földre, és döbbenetesen kék szemeit rám függesztette. Egy ideig semmi nem történt, minden mozdulatlan volt, és én nem teljesen emlékszem mi is történt egészen addig, amíg egy bársonyos, női hangot nem hallottam.

Ki vagy te, és mit akarsz tőlünk? – A főnix hangja tiszteletet parancsoló volt, és éreztem, hogy nem szívesen látott vendégnek tekint, amit azzal is bizonyítottak, hogy kissé megpörköltek. Egy pillanatra nagyon megörültem, amiért képes vagyok megérteni, amit mondott, de aztán eszembe jutott, hogy válaszolnom kellene, így kissé bizonytalanul, ugyan de elkezdtem magyarázkodni.

- Én Megumi vagyok, és azért küldtek ide, mert próbára akartak tenni, hogy értem-e amit mondotok. – A főnix egy ideig nem válaszolt csak áthatóan nézett rám, talán a hazugság jeleit kereste rajtam, és valószínűleg nem találta meg, mert a következő pillanatban egyik szárnyával intett, mire az eddig készenlétben lévő, feszülten várakozó főnixek, most leszálltak körénk.

Az én nevem Misaki, a főnixek vezére. Az, hogy érted mit mondunk, valóban ritka képesség, ám nem csak te vagy rá képes. Nem tudom, mit akarhatnak tőled, amiért fontos, hogy képes legyél beszélni a nyelvünket, de az biztos, hogy nem lettél tőle teljesen páratlan. Igaz, hogy én is csupán ötven éve találkoztam egy ilyen emberrel, de vannak még a világon egy kevesen. Tehát, mit akarnak tőled, ami miatt ezt kellett tenned?

- Igazából nem nagyon tudom mit várnak tőlem. Beszéltek Lelkek Könyvéről, és valamilyen kardról, de nem mondtak semmi konkrétat – mondtam kissé feszülten nézegetve a felém egyre inkább közeledő főnixeket.

A Lelkek Könyve, mind a démonok, mind az angyalok számára fontos könyv. Az emberek világában van, hogy mindkét faj számára elérhető legyen, és jövendöléseket tartalmaz. Abban a könyvben az egész világ sorsa meg van írva. A kard pedig, valószínűleg a Lelkek Kardja csak, hogy rettenetesen kreatívak legyünk, és a változatosság kedvéért szintúgy az emberek világában van, bár senki sem tudja hol. Annyit tudok, hogy a könyvben meg van írva, hogy egy nap jön egy ember, aki képes lesz megtalálni a kardot. Mindenképpen ember kell, tekintve a kard pengéje egyenlő adagban készült Fénykőből és Éjkőből. Csak egy ember lenne képes megérinteni. Hogy miért fontos, hogy egy nap megtalálják a kardot, azt nem tudom, sem a démonok, sem az angyalok nem voltak hajlandóak kiadni a titkaikat más népeknek. Csak mert értesz, bennünket nem leszel te az, az ember. – Erre felkaptam a fejem.

- Azt mondod, hogy lehet, hogy nem is nekem kell ezt az egészet megtennem? – kérdeztem, mire Misaki bólintott.

De nem sok ember él a földön, akik képesek beszélni velünk. Elég sok esélye van, hogy te vagy az, akiről a prófécia szólt. És különben is, az is biztos, hogy ebben az évben jön el az a bizonyos ember. Ezt szintúgy megjósolták. Igaz, hogy azt senki nem tudja milyen nemű a megváltó, de a helyedben nem reménykednék abban, hogy megúszod. Ha még az angyalok is kergetnek téged, akkor szinte biztos, hogy te vagy az. – Nem kerülte el a figyelmem milyen undorral ejtette ki a megváltó szót.

- Nem értem, az angyalok miért akarnak elvinni egyáltalán – mondtam, mire a főnix nevető hangot hallatott.

Pedig én biztos vagyok benne, hogy már teljesen megértetted mi a helyzet a két fajjal. Mind a ketten pontosan ugyan azt akarják az, hogy ki kapja meg csakis egy emberen múlik. Az, hogy ki győzedelmeskedik, valószínűleg a te válladon nyugszik. Szóval bizonyára érted, miért akarnak az angyalok is maguknak. – Hallottam a hangjában lapuló szórakozást, amely tisztán mutatta mennyire nagyon ostobaságnak tartja ezt az egészet. Valahol mélyen egyet kellett értenem vele. – Most pedig, gyere velem! Ellátjuk a sebeidet.

Meglepett, hogy ezt mondta, de nem szóltam semmit. Feltápászkodtam a földről, és visszatartottam egy fájdalmas nyögést, ahogy a kicsordulni készülő könnyeimet is, melyek az égető fájdalom hatására kívánkoztak kitörni. Misaki észrevette, hogy kínlódom, de nem mondott semmit, én pedig némán, engedelmesen követtem a főnixek vezérét, nyomomban a többi madárral, akik eddig magukban susmorogtak. Nem kellett sokat menni, hogy elérjünk egy erdőbe, mely akkora fákból állt, amik leginkább felhőkarcolókra emlékeztettek, és melyeknek nem láttam a tetejüket. A fák ágain fészkek voltak, bennük érdeklődőn figyelő főnixekkel. Voltak nagyok, akiket felnőtteknek véltem, és voltak kisebbek, melyekre fiókákként tekintettem.

Misaki megállt egy fa előtt, amely egy kicsit alacsonyabb volt, mint társai, és fejével felfelé intett. Értetlenül néztem a magasban lévő fészkek sokaságát, melyekből sérült madarak néztek le rám érdeklődve. Sejtettem, hogy ez valamiféle kórházként üzemelhetett, de ettől függetlenül teljesen lehetetlen lett volna nekem feljutnom oda. Misaki is sejthette, mert a következő pillanatban felszállt, és nem sokkal később egy másik főnix társaságában tért vissza.

Ő itt Haru. Az apja egy gyógyító, és ő is ért hozzá. Ő majd eltünteti a sebeidet, és holnap reggel már mehetsz is vissza a démonokhoz – mondta, és én bólintottam. Nem tudtam, hogyan fogom bizonyítani, hogy valóban itt voltam, nem pedig a hegyen tekeregtem egész nap, de most úgy éreztem, nem lenne jó ötlet felhozni ezt. Azonkívül, nem is az ő problémájuk volt, hogy engem megölnek, ha nem leszek képes bizonyítani, hogy tudok beszélni a főnixek nyelvén.

- Szia – köszöntem a madárnak, akinek fekete szemei meglepetten néztek rám. Értetlenül döntöttem oldalra a fejem, mintha egy kíváncsi kutya lennék.

Bocsánat, csak elég szokatlan, hogy egy emberrel beszélgessek. Valójában, még soha nem találkoztam senkivel, aki értette volna a nyelvünket. Te vagy az első. Mi a neved? – Elmosolyodtam, és hagytam, hogy a madár megszemlélje a sebimet.

- Én Megumi vagyok. Mondd csak, egy főnix nem képes meggyógyítani önmagát? – kérdeztem, mert őszintén szólva keveset tudtam erről a misztikus fajról, és abban sem voltam biztos, hogy azok a dolgok, amiket sejtettem helyesek-e. Haru gyengéden végigsimított a bőrömön a szárnyával alig érintve sérüléseimet.

Hát, valójában igenis megvan hozzá a képességünk, éppen ezért gondolom feleslegesnek ezt a gyógyítósdit, ami miatt egész életemben ehhez a helyhez voltam kötve. Legszívesebben elrepülnék messzire, és felfedezném a világot.

- Én azt hittem, hogy egy főnix élete végéig építi a fészkét fahéj-ágakból, és végül meggyújtja, és vele együtt ég porrá, aztán újraszületik a hamvaiból – mondtam, és csak reménykedtem, hogy nem mondtam akkora nagy ostobaságot. Meglepett, hogy Haru szárnya nyomán nem csak, hogy enyhül a fájdalom, de szinte teljesen meg is szűnik, és égett sérüléseim majdnem azonnal be is gyógyulnak.

Valószínűleg az emberek soha nem fognak teljesen jól elképzelni minket. Azt hiszem ez nálatok olyan emberfüggő dolog. Mindenki máshogy lát és képzel el minket, ezért soha nem lehettek biztosan abban, hogy amit tudtok rólunk, az valóban úgy van-e. Nos, annyi mindenesetre igaz, hogy ha úgy érezzük, hogy itt az idő elégünk, majd a hamvainkból újraéledünk, de ez sem olyan, mint ti azt képzelnétek. Ha egy főnix elporlad, akkor mikor újjászületik, nem fog emlékezni az előző életére. Csak a neve marad az, ami volt.

Ez valahogy olyan szomorúan hangzott. Csendesen hagytam, hogy a főnix begyógyítsa égő sebeimet, enyhítve a fájdalmon, s mikor végzett, kissé bizonytalanul álltam fel eddigi helyemről. Most mihez kezdjek? Az eddig rendben, hogy Misaki azt mondta maradhatok holnapig, de nem tudtam, hol kéne egyáltalán letelepednem. Valahogy nyugtalanság fogott el, ha arra gondoltam, hogy a földön kell aludnom, amit Haru is észrevehetett, mert megnyugtató hangon szólalt meg.

Ne félj, ha szeretnéd, melletted maradok ma éjszakára. Eléggé megkedveltelek, és szokatlan egy emberrel beszélgetni. Szóval, miért is ne?

- Köszönöm – mosolyogtam rá, aztán bátortalanul pillantottam félre. – Tudod, eszem ágában sincs kihasználni téged, vagy azt, hogy szívesen láttok, de ha nem tudom bizonyítani, hogy itt voltam és túléltem a találkozást veletek, akkor a démonok királya félő, hogy azonnal végezni fog velem. Szóval nem tudnál nekem adni valamit, amit bizonyítékként elvihetek magammal? Egy tollat, vagy hasonlót.

Sajnos nincs semmi, amit neked adhatnék. Ha egy főnix egy tollát adja egy embernek, akkor ahhoz az emberhez lesz kötve, és mellette kell maradnia, míg a gazdája meg nem hal – mondta szomorúan. Azonnal szabadkozni kezdtem.

- Sajnálom, nem tudtam. Ha ez a helyzet, akkor felejtsd el, hogy ilyet kértem tőled. Majd megoldom valahogy – mondtam. Haru bólintott, aztán elindultunk keresni egy helyet, ami megfelelőnek bizonyulhat majd az alvásra. Találtunk is egy kisebb facsemetét, ami még így is akkora volt, mint egy normális fa az emberi világban. Pont kényelmesen el lehetett feküdni az ágai között, így hát úgy döntöttem, az lesz az éjszakai menedékem. Mivel egész nap meneteltem a hegyen, ezért mikor ideértem már volt legalább nyolc óra, szóval most már tíznek is el kellett múlnia, én pedig rettenetesen álmos voltam, szóval mihelyt kényelembe helyeztem magam, el is aludtam, bár egyszer felébredtem arra, hogy Haru elrepül az általa kiválasztott alvóhelyéről, de annyira álmos voltam, hogy nem is fogtam fel igazán, hogy a madár egyedül hagyott. 

~Hikari~

Előző                                                                                            Következő