6. rész

- Miért sodor veszélybe, hogy hangosak a gondolataim? – kérdeztem Amont. Az ágyon ültem és egy könyvből jegyzeteltem ki shakespeare fontosabb műveit. Ő a földön feküdt és a laptopomról gyűjtött információkat.

- Mert nem megszokott dolog. Például, ha kiadnak egy limitált kiadású lemezt, amiből csak 100 van a világon akkor megnő az értéke, kevés hozzád hasonló ember van ezért értékes vagy. – felelte, de a szemét egy pillanatra sem vette le a képernyőről.

- Úgy beszélsz, mintha valami tárgy lennék. – néztem rá morcosan.

- Az is vagy. Az én fajomnak legalább is annak számítasz nem többnek.

- Annyira nem különböztök tőlünk. Miért hiszitek, hogy jobbak vagytok? – tettem le a könyvet. Amon a szeme sarkából rám nézett, majd eltűnt. A következő pillanatban valaki megfogta a vállam. Összerezzentem ijedtemben és megfordultam. Amon feküdt mögöttem az ágyon ölében a laptopommal. A képernyő fölött nézett rám.

- Mert jobbak vagyunk, de talán a „jobb” nem is a megfelelő kifejezés. A lelkünk emberi ezért ugyan úgy van köztünk bűnöző és jótét lélek egyaránt.

Ez egy kicsit megdöbbentett, mert eddig erre nem gondoltam. Amon folytatta a keresgélést és végül sikerült egy olyan anyagot összehoznunk, ami meg ért egy négyest. Meglepődtem, hogy partnerem milyen segítőkész volt. Amikor végeztem a feladatokkal Amon elkezdte begépelni a laptoppba azokat.

- Miért mondasz nekem el ennyi mindent?  - szaladt ki a számon a kérdés. Egy pillanatig gondolkodott mielőtt megszólalt.

- Nem tudom. Úgy gondoltam jogod van tudni arról a veszélyről ami, fenyeget. – nem úgy nézett ki, mint akit különösen érdekel a hogylétem. Valószínűleg a védelmemet is csak azért vállalta be, hogy hasznot húzzon belőle.  – Nem tudtad, hogy a testvéred meleg ugye? – kérdezte és egy pillanatra abba hagyta a gépelést.

- Sejtettem, de nem. Biztosan nem tudtam. – feleltem és kicsit bántva éreztem magam, hogy Kou nem bízott meg bennem annyira, hogy elmondja. Lehajtottam a fejemet és átkaroltam felhúzott térdeimet. A testvéremnek nem nagyon voltak barátai így valószínűtlennek gondoltam, hogy bárkivel is megosztotta volna. Elszomorított a gondolat, hogy mindennel egyedül kellett megbirkóznia. Igaz, hogy sokat veszekedünk, de azért szeretjük egymást és mindig számíthattunk egymásra. Én legalább is így éreztem. Nem tudom, hogy Amon olvasott a gondolataimban vagy csak észrevette a reakciómat, de letette a Laptopot és közelebb jött.

- Ne gyötörd magad ezen. Nem azért nem mondta el neked, mert nem vagy megbízható csak még nem áll készen rá. – furcsa volt Amont kedvesnek látni. Nem akartam előtte sírni, de nem bírtam vissza tartani a könnyeimet. Ez az egész nagyon kiakasztó volt. Kiderült, hogy a testvérem meleg. Az apám tartozott valakinek. Rájöttem, hogy más vagyok, mint az átlag és emiatt veszélybe sodorhatom a szeretteimet is. És most itt ülök a szobámban egy olyan személlyel, akit alig ismerek, de mégis megmentette az életemet.

Amon egy ideig még nézte, ahogy sírok, aztán felállt megkerülte az ágyat és leült velem szembe. Erős karjaival átkarolta a derekamat és magához húzott. A mellkasának döntöttem a fejem. Ő pedig a fejemre támasztotta az állát.

- Nem kell aggódnod! Nem fogom engedni, hogy bárki ártson neked vagy a családodnak. – mondta és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy igazat mond.

- Chizuru! – nyitott be a szobámba Kou, majd amikor meglátott minket keresztbe tette a kezét és felhúzta a szemöldökét. – Mit csináltok? Azt hittem tanulnotok kell. - a hangjából kicsendülő féltékenység nem kerülte el a figyelmemet. Amon gyengéden eltolt magától így láthatóvá vált az arcom. Kounak aggodalom csillant a szemében.

- Te sírsz? – közelebb jött és leguggolt mellém. – Mi történt? Ha bántottad én… – ökölbe szorult a keze. A feltételezése annyira nevetséges volt, hogy keserűen felnevettem és megráztam a fejem.

- Magatokra hagylak. Lelkizzetek egy kicsit. – mondta Amon és kiment a szobából.

- Kösz. – szipogtam mikor Kou odanyújtott egy zsepit és leült Amon helyére.

- Mi a baj? – kérdezte. Úgy beszélt hozzám, ahogy gyerekkoromban, amikor elestem vagy eltörtem egy poharat és anya megszidott.

Tudtam, hogy ezt meg kell beszélnünk. Nem akartam kerülgetni a témát, ezért egyből a közepébe vágtam.

- Miért nem mondtad el, hogy meleg vagy? – kérdeztem. Bátyám arcára kiült az őszinte döbbenet majd a pánik és végül a harag. Megfordult így csak a hátát láthattam. Ettől féltem a legjobban.

- Hogy jöttél rá? – kérdezte, a hangja érzéketlenül csengett.

- Mindig sejtettem, de csak most lettem benne biztos, hogy… - nem mondhattam el neki az igazságot ezért félbe haraptam a mondatot, de Kou nem könnyítette meg a dolgomat.

- Hogy? – kérdezte

Kicsit tétováztam majd kiböktem.

- Ahogy viselkedtél Amonnal. Először nem értettem, de…

- Ő tudja? – szakított félbe.

- Igen. – válaszoltam őszintén.

- Miért kellett elmondanod neki? – Kiabálta. A kezét összekulcsolta a tarkóján és az ágy támlájának támasztotta a homlokát.

- Nem mondtam el. Ő kérdezett rá és ebből döbbentem rá én is. – A hátára tettem a kezem, de elhúzódott.

- Ne érj hozzám! – üvöltötte.

- Sajnálom. – Eredtek el újra a könnyeim és kifutottam a szobámból. Le az emeletre ahol felkaptam a cipőmet és kirohantam az udvarra. Még hallottam, ahogy anyám utánam kiált, de nem álltam meg. Kint már sötét volt és csak az utcai lámpák adtak némi fényt. Vártam, hogy valaki utánam szalad a házból, de az ajtó csukva maradt. Felmásztam a cseresznyefánkra és magamba szívtam a friss levegőt. Nem akartam sírni, de mélyen megbántva éreztem magam. Kounak megvan az oka, hogy haragudjon rám.  – gondoltam

 A szobámban égett a lámpa és így ki tudtam venni az ágyon kuporgó alakot. Majd nyílt az ajtó és valaki megállt szembe az ágyammal. Biztos anya. – gondoltam

Csöndben figyeltem a jelenetet. Kou hozzá akart valamit vágni anyához, de ő elkapta mielőtt az elérte volna az arcát. Az egész olyan furcsa volt egyrészt, mert Kou nem szokott ilyen ideges lenni, másrészt, ha ideges is anyával, akkor se lenne ilyen tiszteletlen, harmadrészt pedig anya nem volt ilyen magas. Apa nem ment volna fel egy veszekedés miatt, úgyhogy maradt egy személy. A gondolatmenetem félbe szakadt, mert az, akit anyának hittem mozdult és az ágyon elterülő Koura vetette magát. Leugrottam a fáról és a tőlem telhető leggyorsabban a ház felé szaladtam. Nem bajlódtam azzal, hogy levegyem a cipőm. Felszaladtam az emeletre.

- Mi a francot csináltok? – kérdeztem lihegve. Amon az ágyhoz szegezte a testvéremet és a torkához szorított egy kunait.

- Amon tedd azt el. Megvesztél? – kérdeztem a hiszti roham szélén állva.

- Maradj ki ebből. – szólt rám élesen.

- Miért csinálod ezt? – zokogtam.

Amon figyelmen kívül hagyta a szavaimat.

- Még mindig meg akarsz halni? Ha azt mondod igen akkor itt és most elvágom a torkod. – mondta hidegen. A dolgok így egészen más fordulatot vettek. Hirtelen megértettem mit is akar Amon.

- Nem – a testvérem hangja remegett. – Csak szállj már le rólam. – a kezével eltakarta a szemét.

- Persze, hogy nem. – mondta Amon és az arcára kiült a megvetés. – Szánalmas vagy, hogy ilyenek járnak a fejedben. - Felállt és zsebre vágta a Kunait. Az ágyhoz léptem.

- Miről beszél? – kérdeztem – Te meg akartál halni?

Elfordította a fejét, de nem tagadta a vádamat

- Normális vagy? Ez nem a világ vége. – mondtam csendesen.

- Te ne papolj itt nekem! Gőzöd sincs milyen szar másnak lenni. Te egész életedben gondtalanul éltél. – ez igaz volt és kicsit el is szégyelltem magam, de az hogy végezni akart magával az megbocsáthatatlan.

- Én egész életemben más voltam, mint a többiek. Egy nevelőintézetben nőttem fel nem volt anyám vagy apám, de még egy barátom se soha, de mégsem akartam öngyilkos lenni. Mindenki kiközösített, mert őrültnek hittek, de neked itt vannak a szüleid és a húgod, aki minden megtesz azért, hogy segítsen. De te elutasítod ezt, akkor viszont ne csodálkozz, hogy egyedül maradsz. – mondta minden érzelem nélkül Amon.

Ezt követően csend telepedett közénk. Sok minden kavargott a fejemben. A testvérem iránti aggodalom persze minduntalan visszakúszott a gondolataim közé, de olyan jelentéktelen dolgok is eszembe jutottak, minthogy ideje lenne áthúzni az ágyneműt vagy, hogy régen jártam már a kedvenc ruhaüzletemben. A csöndet végül Kou törte meg.

- Sajnálom Hugi. Ne haragudj, hogy ennyi aggodalmat okoztam. – sokat gondolkodhatott, mire végül arra a következtetésre jutott, hogy bocsánatot kell kérnie, de nagyon örültem, hogy megtette.

- Nem haragszom. – mosolyogtam és oda bújtam mellé. – ahogy ott feküdtünk eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor megijedtem a vihartól és ezért Kouval aludtam. – De ígérd meg, hogy soha többet nem jut ilyen hülyeség az eszedbe. Ha valami nyomja, a lelked oszd meg velem és cipeljük ketten.

- Rendben. Megígérem. – mondta. Még kicsit beszélgettünk. Nem is vettük észre amikor Amon kiment a szobából. Megkérdeztem, hogy mikor jött rá, hogy meleg és kiderült, hogy nem is olyan régen. Végül már egészen jó kedvünk lett.  Amikor lementünk a konyhába olyan látvány fogadott, amitől mindketten a földön fetrengtünk a nevetéstől. Anya valószínűleg nem akarta, hogy Amon összekoszolja, a ruháit miközben segít neki főzni, ezért rá adta azt a kötényt, amit alapból Ő szokott hordani. A gond csak az volt, hogy a kötény rózsaszín volt és kiscicák díszítették.

- Urusai! – mondta valószínűleg szándékosan japánul, hogy anya ne értse. A kunai után már ezen sem lepődtem meg.

A végén Kou köszönetet mondott Amonnak azért, hogy rádöbbentette a hibáira és én is mindenért, amit a mai estén tett értünk. Kounak persze feltűnt, hogy Amon tudta mire gondolt, ezért elmondtunk neki mindent.