6. Fejezet

Sárkányháton

Akira viszonylag gyorsan észrevette csekély érdeklődésemet, amit némileg bosszankodva konstatált, de aztán végül csak észrevette a felénk megállíthatatlanul robogó sárkányt. Ezt abból következtettem ki, hogy bár nem néztem rá, de hallottam, ahogy igencsak cifra káromkodássorozattal kápráztat el bennünket, amit csupán azért nem értékeltem megfelelő módon, mert én nem akartam ropogósra sülni. Valószínűleg Kaoru és Akane is így vélekedhetett, mert mindketten erősen menekülni szerettek volna, amit azzal juttattak a tudtunkra, hogy elkezdték ráncigálni a ruháinkat, és nem mellesleg hangosan a fülünkbe ordították szándékukat. Én szíves örömest eleget tettem volna akaratuknak minden panasz szó nélkül, ám Akira látszólag a harcot választotta inkább, és bármennyire nem fűlött hozzá a fogam, megígértem neki, hogy mellette maradok. Egyszóval megálltam, és nem voltam hajlandó elmozdulni a démon mellől, aki valószínűleg éppen rám akart szólni, hogy tűnjek innen, ám a sárkány épp ekkor ért oda, és úgy döntött, hogy ő bizony most csak azért is felgyújt bennünket. Akira sem nagyon akarhatott gyertya lenni, mert hihetetlen gyors mozdulattal ugrott odébb a lángok elől, amiket én éppen, hogy ki tudtam kerülni, és még így is megpörkölődött a nadrágom alja.

- Megumi, te komolyan megőrültél? Tűnés! – Nem kellett kétszer mondania. Valójában a ruhám csúfos megcsonkítása után akkor is menekültem volna a harc közeléből, ha Akira egy kötéllel kötözne magához. Szaladtam, ahogy a lábam bírta, és nem vettem tudomást a mögöttem eszeveszetten ordítozó sárkányról… vagy lehet, hogy az Akira volt. Mindenesetre nem foglalkoztam vele túl sokat, mert annyit azért leszűrtem ennyiből is, hogy kellőképp ártalmas az egészségre, ha az ember harcba keveredik egy dühös sárkánnyal. Azt a megjegyzést miszerint megőrültem kegyesen elengedtem a fülem mellett, egyrészt, mert Akira most egy sárkánnyal küzdött, így megkíméltem attól, hogy velem is csatároznia kelljen, másrészt pedig, mert ebben az esetben kénytelen voltam belátni, hogy valóban nem vagyok teljesen normális.

Biztonságos távolból – legalábbis én annak ítéltem az erdő szélén elterülő fák és bokrok adta menedéket – kémleltem tovább az események folyását, készen arra, hogy ha Akira netán elvesztené, az amúgy teljesen reménytelen küzdelmet, hátrahagyjam életem megkeserítőjét, és a nyakamba kapott lábakkal meneküljek minél messzebbre ettől a helytől, azt hazudva, hogy én nem ismertem szerencsétlen elhunyt trónörököst, és soha életemben nem találkoztam, sem Kaoruval, sem Akanéval. Ezzel megmentve magam attól, hogy kikérdezzenek az események tragikus alakulásáról. Magamra kissé büszkén, tervem tökéletessége miatt, gubbasztottam a bokorban, mellettem két női kísérőm, akik visszafojtott lélegzettel nézték, amint Akira éppen egy hatalmasat lekever szerencsétlen sárkánynak, aki ettől tulajdonképpen csak még jobban bedühödött.

Villámló sárga szemek pásztázták Akira minden mozdulatát könnyedén tartva az iramot a démon hihetetlen gyorsaságú mozgásával. A sárkány maga, ha jobban megnézzük elbűvölő volt. Az orra kissé nyújtott volt, és orrlyukain sűrű füstfelhő szállt ki. Szájában éles fogak sorakoztak, csak arra várva, hogy végre átharaphassák Akira testét. A szemei olyanok, akár a macskáéi azzal a kivétellel, hogy a sárkányé tényleg citromsárga volt, bár a pupillák álltak. A fején két szarv helyezkedett el fenyegető élességgel. A háta közepén, a fejétől egészen a farka végéig, tompa tüskeszerűségek futottak végig. Szárnyai most összecsukva hevertek mellette, míg kezeivel – mert, hogy azok egészen hasonlítottak egy emberi kézre, azzal a kivétellel, hogy csak négy ujja volt, és mindegyik inkább karomnak volt mondható, illetve, hogy pikkely fedte – erősen csapott Akira irányába. Ám nem ez volt az, ami igazán lenyűgöző volt. A sárkány a kék különböző árnyalataiban csillogó pikkelyekkel rendelkezett, melyek valahogy mindig más árnyalatot kaptak, ahogy a sárkány kecsesen mozgott. Mert bizony nagyon is kecses volt, minden mozdulata tökéletességről árulkodott.

Akira szénája rosszul állt. Már amúgy is szakadt ruhái, most még jobban megtépázódtak, és több sebből vérzett. A mozgása lassult, és az ütései ereje is vesztett a lendületből. Nem tudtam, hogy a démonok igazából hogyan harcoltak, de biztosan nem így, és Akira biztosan nem éli túl, ha így folytatja. A következő ütése nem talált célba, és a sárkány meglátta a lehetőséget a támadásra. Nem tudom mi késztetett arra az ostobaságra, amit ezután cselekedtem, de azt tudom, hogy láttam, amint Akira elterül a földön, és a sárkány éppen a végső csapásra készült, mikor odaértem, és Akira elé állva, két kezemet kiártva, a sárkányra ordítottam.

- Állj! – Egy pillanatig semmi sem mozdult, és minden nesz abbamaradt, mintha az erdőlakók is feszülten várnák a sárkány reakcióját öngyilkossági kísérletemre. Aztán a sárkány felmordult, ami engem erősen nevetésre emlékeztetett, és egyszerűen csak nézett rám. Próbáltam totál fenyegető képet vágni, és magamban kupán vágtam magam, amiért a tökéletes tervemet sutba vágva, Akira megmentésére siettem, miközben pontosan tudtam, hogy semmi esélyem nem volt egy ekkora ellenséggel szemben.

Ki vagy te? – Ijedten kaptam körbe a fejem a hang forrását keresve, ami egyszerre szólt mindenhol, és sehol. Inkább csak a fejemben hallottam, mintsem valójában a fülemmel, de nem tudtam biztosra menni, és eléggé megrémített a dolog, tekintve amúgy sem voltam normális, de ha most hirtelen hangokat kezdek hallani, akkor örökre elkönyvelhetem magamat elmeroggyant idiótának, akinek a diliházban lenne a helye.

- Ki beszél? – kérdeztem, és tekintetemmel ismét a sárkányt vettem célba, abban a biztos tudatban, hogy bármikor ránk támadhat, és Akira jelenleg inkább hasonlít egy kupac lábra és kézre, mintsem egy erős démonra.

Az én nevem Ao. – A sárkány kissé megmozdult, és sárga szemeit most kérdőn szegezte rám. Egyszeriben megértettem, hogy a sárkány hangját hallom.

- Én Megumi vagyok – mondtam bizonytalanul, próbálva nem kiakadni, azon a tényen, hogy egy sárkánnyal társalgok éppen. – Hogyhogy képes vagyok beszélni veled?

Bárki képes lenne rá, ha én azt akarnám. De sajnos a démonok felsőbbrendűnek képzelik magukat nálunk, így hát mi sárkányok úgy döntöttünk, nem fogunk társalogni velük. Higgyenek, amit csak akarnak. – válaszolta, ami egy kissé megnyugtatott, ugyan de még most sem éreztem magamat teljesen százasnak.

- És miért döntöttél úgy, hogy én méltó vagyok rá, hogy beszélj hozzám? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Meg kéne inkább kérnem rá, hogy hagyja békén Akirát?

Mert te nem gondolod azt, hogy felettem állsz. Sőt félsz tőlem. Egyébként pedig nagyon érdekes, hogy egy ember is van a túlvilágban, aki nem vesztette el saját magát. – Erre felkaptam a fejem, és ő ennyiből is megértette néma kérdésemet. – Ha egy ember az alvilágba kerül, az azért van, mert démonná vált. Az ilyen emberek először még tényleg csak emberekként vannak itt, bár inkább olyanok, mint egy lélek nélküli test. Miután eltöltenek, itt pár hónapot, ilyen állapotban, végül démonná válna,k akik már cseppet sem hasonlítanak az emberekre. Ha egy ember démonná válik, akkor számára már csak az ölés marad, és nem fog érezni semmit. Ez a sors a világon a legrosszabb.

- Azt hiszem, nem szeretnék démonná válni – bólintottam, és már rég leengedtem a kezeimet. – De akkor nem válok azzá, ha azért vagyok itt, mert Akira idevonszolt, ugye?

Nem, akkor megmaradsz embernek. Ha egy démon idehoz, akkor annak jó oka van, és nem az, hogy démonná változtasson, ezt elhiheted nekem. Ezenkívül, ez az egyén egy a trónörökösök közül, szóval biztos vagyok benne, hogy valami rettenetesen nyomós oka van arra, hogy idehozott téged.

Akirára néztem, és elgondolkodva bólintottam. Azt akarja, hogy valahogy legyőzzem az angyalokat, vagy legalábbis segítsek a cél elérésében, de én őszintén nem hiszem, hogy bármit is tehetnék. Oké, hogy látok dolgokat, és oké, hogy éppen egy sárkánnyal beszélgetek, és mindezt úgy, mintha mindennapi dolog volna, de ezeken kívül tulajdonképpen tényleg nem tudok semmit sem tenni. Ao csendben nézett rám, míg én magamban vívódtam, és közben észre sem vettem, hogy Akane és Kaoru is ideértek már, feszülten figyelve engem és a sárkányt, aki látszólag egyáltalán nem akart bántani engem.

- Hát, mindenesetre azt hiszem meg kéne várnunk, hogy Akira magához térjen – gondolkoztam hangosan, mire Kaoru értetlenül nézett rám.

- Nem halt meg? – kérdezte. Nem voltam biztos benne, hogy egy barát ezt kérdezte volna, de úgy döntöttem ez is valami démoni dolog. Biztos van valami szabály arra, hogy ha meghal egy démon, akkor a barátai megára hagyják. Az ő világuk eléggé más, mint az enyém, és sok minden van, ami még nem teljesen tiszta előttem.

- Nem hiszem – kérdőn néztem fel Aora, aki megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem halt meg a démon. – Nem, még él.

A két, még magánál lévő társam, lehajolt az ájult fiúhoz, és valószínűleg éppen a meggyógyításán fáradoztak, bár nem láttam, mert pont eltakarták előlem. Én Aora néztem, aki szórakozottan figyelte a démonok tevékenységét.

- Megölted volna, ha nem lépek közbe? – kérdeztem, mire a sárkány rám emelte sárga szemeit, és furcsa, vicsorgó mosolyt vetett rám.

Valószínűleg igen. Nem is értem eddig, hogyan maradt életben ezen a világon. – Felnevettem, és az eszméletlen fiúra néztem.

- Ez biztos valami olyan titok, amit senki sem fog soha megtudni. Vagy lehet, hogy mindig volt egy olyan bolond a közelében, mint én, és folyamatosan megmentették az irháját. Tuti, hogy rendkívül nagy a szerencséje – mondtam, mire Ao felmordult.

Kedves Megumi, ha szerencséje lenne, akkor nem kéne megmenteni. És különben is, te egyáltalán nem vagy bolond, amiért megmentetted. Mármint ebben a világban igenis annak számítasz emiatt, a tetted miatt, de biztos vagyok benne, hogy a saját világodban, ez egy jó tulajdonság – mondta kedves hangon.

- Azt hiszem, hogy igazad lehet. Bár, az én világomban sem mindig becsülik meg a jó embereket. Engem meg még csak észre sem vett soha senki, szóval azt hiszem, inkább vagyok bolond, egy olyan helyen ahol kinevetnek miatta, mint sem hős, egy olyanban ahol átnéznek rajtam. – Ao furcsa hangot adott ki, amit én leginkább sóhajtásnak neveznék.

Azt hiszem a te világod nem is olyan felemelő hely, mint azt itt mindenki gondolja – mondta. Villantottam rá egy széles mosolyt.

- Az én világom kegyetlen és igazságtalan. De tudod, azt hiszem ez az, amit szeretek benne – néztem fel rá. Ao nem olyan volt, mint akit meggyőztem a dologról, de nem mondott semmit. Akira azonban felnyögött, és valamit motyogott arról, hogy a sárkányok nem szeretik az almát. Aon látszott, hogy meg szeretné cáfolni ezt az állítást, de csak én hallottam volna az ellenkezését, és amúgy is, Akira valószínűleg azt sem tudta, hogy hol van egyáltalán, nem, hogy még értelmes mondatokat tegyen össze. – Jó reggelt Akira!

- Aha, ’reggelt Madárkám! – motyogta, és felült. Látszott rajta, hogy még nem egészen tisztult ki a feje, és csak reflexből reagált a köszönésre. – Mi történt? Nem igazán emlékszem.

- Nos, verekedtél egy sárkánnyal, és sajnos szerintem ki tudod találni, hogy nyertél-e, avagy sem. De azért megsúgom. A sárkánynak semmi baja nincs – vigyorogtam rá, és figyeltem, ahogy szépen, lassan eszébe jut mekkora ostobaságot művelt. Aztán felpattant, és Aora nézett, aki csak unottan bámult vissza rá. Én természetesen remekül szórakoztam a jeleneten.

Megumi, én őszintén nem értem, mégis mi vezetett arra téged, hogy megmentsd ezt az idiótát – mondta sötéten Ao, mire csak kacsintottam.

- Nos, mint mondtam, teljes mértékben bolond és beszámíthatatlan vagyok, szóval azt hiszem, ez mindent tökéletesen megmagyaráz.  – Ao mormogott valamit, amit nem értettem. Akira döbbenten bámult rám, de mielőtt elmagyarázhattam volna neki a helyzetet, Akane szólalt meg.

- Mióta eszméletlen vagy folyamatosan ezt csinálják. – Akira megrökönyödve nézett rám, mire csak megvontam a vállam. Még ha emiatt furcsának is számítottam, azt hiszem Ao akár még a barátom is lehetne. Legalábbis nekem nem úgy tűnt, mintha nagyon bánta volna, hogy beszélget velem.

- Jó, mindegy, nem érdekes. Mennünk kell! – mondta, és intett a fejével. Felsóhajtottam, és Aohoz fordultam. Ha már elmegyünk, legalább elköszönök legújabb ismerősömtől.

- Hát, mi megyünk Ao. Remélem, még találkozunk valamikor – mondtam, és láttam a vicsorgó mosolyt, majd a hang meg is szólalt a fejemben.

Nem venném annyira szívesen, hogy elmész, csak így. Szóval elvihetlek, egy darabig, bár őszintén őket annyira nem nagyon akarom, de miért ne? – meglepetten pislogtam fel a sárkányra. – Ne nézz így rám! Mit szólsz az ötlethez?

- Nagyon megköszönném – mosolyogtam fel rá boldogan, mire halkan felkuncogott, és a fejével intett. Akira felé fordultam, és rávigyorogtam. Meglepetésemre ennyiből is megértette, és megrázta a fejét, de én addigra már Ao hátán ültem, és várakozón néztem le a démonokra. – Na, gyertek már! Nem fog megenni. Igaz?

Ao bólintott, bár a szemeiben csintalan fények villantak. Akane ránézett a társaira, majd megvonta a vállát, és felmászott mögém a sárkány hátára, mire Kaoru is követte. Akira felsóhajtott, és olyan tekintettel nézett rám, mint aki meg akar fojtani, de végül ő is felkapaszkodott, egyenesen a hátam mögé, és Akane elé. Megforgattam a szemem, és megkapaszkodtam Ao szarvaiban. A sárkány meggyőződött róla, hogy kapaszkodunk, aztán felszállt. És én azonnal elvesztem, abban a világban, amit Ao mutatott nekem.

A szél süvített a fülem mellett, furcsa madarak és egyéb repülni képes lények reppentek el mellettünk néha szárnyukkal megérintve. Felhőkön szálltunk át, és alattunk elterült egy világ, amiben különböző élőlények éltek. Néhányan felnéztek, mikor rájuk vetült az árnyékunk, de nem törődtek különösebben velünk. Az emberi kinézetű démonok apró hangyáknak tűntek, ahogy lenéztem rájuk. A hegyek csupán domboknak látszottak, könnyedén megmászható akadályoknak, és ilyen magasból úgy éreztem, bárhová eljuthatok. Ao különböző trükkökkel szórakoztatott bennünket, miközben én hangosan nevettem, Akira pedig nevetős hangon súgott a fülembe, olyan dolgokra mutatva, amiket úgy talált, hogy lenyűgöznek engem, ahogy hátra szaltókat és bukfenceket vetettünk az égen, akárha súlytalanok lettünk volna. Kinyújtva a karomat, felhőket érintettem meg, melyeken átsiklottak az ujjaim.

Erdők és hegyek felett repültünk el, mezőket és városokat hagytunk magunk mögött, én pedig nem tudtam betelni a világgal, ami a lábaim alatt terült el. Nem akartam, hogy vége legyen, ám pár perc elteltével, Akira egyik kezével elengedte a derekamat, amit addig fogott, hogy ne essen le, és mutatott egy város körvonalaira, melyek a messzeségben rajzolódtak ki előttünk. Nem kellet mondania, anélkül is tudtam, hogy az a vége az utazásnak, és a szívem fájdalmasan megdobbant. Tudtam, hogy amint leszállok Ao hátáról, és a lábaimmal ismét a földet érem, azonnal vágyakozni fogok a fejem feletti világ felé.

A város alattunk démonokkal volt megtelve, kik egymással beszélgettek az utcán, vagy siettek valahova, néhol még zenészeket is láttam. Pontosan olyan volt, mint az a világ ahol felnőttem. Sokan észrevettek bennünket, és láttam, ahogy egymásnak mutogatják a fejük felett elszálló sárkányt. A gyerekek utánunk futottak, igyekeztek, hogy legalább az árnyékunkból ne kerüljenek ki. Nem tűntek olyan lényeknek, akik kegyetlenül legyilkolnak minden más fajt, ami csak létezik.

A város egy hegy lábánál feküdt, melynek tetején vár magasodott. Nem kellett kérdeznem ahhoz, hogy tudjam, abba a várba tartunk. Ott él Akira. Ao puhán landolt egyenesen a várkapu előtt, és éreztem, ahogy Akira azonnal leugrik mögülem. Nekem nem nagyon akaródzott még leszállni. Tovább akartam repülni, egy ismeretlen világot felfedezni Aoval. A sárkány tudhatta, hogy mi jár a fejemben, mert a hangja, melyet csak én hallottam, gyengéden szólt.

Ne félj, látjuk még egymást. És akkor, addig repülünk, amíg már te magad nem kérsz meg rá, hogy szálljunk le. Rendben? – Valamennyire sikerült ezzel megnyugtatnia, így hát bólintottam, és elfogadtam Akira segítő kezét, ahogy lemásztam Ao hátáról. A sárkány még egyszer, utoljára végigpillantott kis csapatunkon, aztán felemelkedett, és szépen, lassan eltűnt a horizonton. Akira megfogta a csuklómat, és gyengéden megrántotta azt, hogy rá figyeljek. Felnéztem a démonra, aki halványan rám mosolygott, de a szemeiben láttam, hogy bizony a most következő megpróbáltatásokon nem fogunk egykönnyen túljutni.

Mélyet lélegeztem, és lassan fújtam ki a levegőt, majd bólintottam, és hagytam, hogy a fiú magával húzzon. Végigsétáltunk a kerten, ami majdnem akkora volt, mint az alattunk elterülő város, és beléptünk a kovácsoltvas kapun. Nem figyeltem a termeket, amikben, vagy amik mellett elhaladtunk. Nem értettem a szolgák mondandóját, ahogy Akira válaszait sem ezekre. Teljesen hidegen hagyott az egész hely, és a szemeim előtt csak a nemsokára bekövetkező találkozás lebegett, és az, hogy mindenképpen el kell érnünk, hogy a király, ne akarjon megölni.

Akira hirtelen fékezett, én pedig ennek köszönhetően majdnem beleszaladtam a hátába, de szerencsére, még éppen időben képes voltam megfékezni a lábaimat. A fiú válla felett lestem előre a trónra, amin egy férfi ült. Ahhoz képest, hogy idős volt, nem volt rossz formában, sőt. Hosszú, fekete haja palástként terült el mögötte, Akirához hasonló zöld szemei ridegen mérték végig a fiát. A bőre sima volt, és fiatalos. Apró kecskeszakálla volt, és az orrában, legnagyobb meglepetésemre, ezüst piercing csillant. Fekete ruhában volt, ami hasonlított Akiráéhoz. Gyűrűsujján aranygyűrű csillogott.

- A bátyáidtól arról értesültem, hogy egy embert hoztál magaddal – kezdte mindenféle köszönés vagy ilyesmi nélkül, és szemei most egyenesen rám siklottak. Megborzongtam a rideg tekintet hatására, és próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy ijedt kis nyulacska, de azért nem húzódtam ki Akira háta mögül. A fiú megszorította egy kissé a kezemet, ezzel próbálva megnyugtatni, de most nem igazán sikerült neki. – Mondd, édes fiam, mégis miért ne öljem meg itt helyben ezt a te drágalátos vendégedet?

- Azért apám, mert ő képes lehet megtalálni a kardot – mondta Akira céltudatosan, egyenesen a férfi szemeibe nézve. Értetlenül néztem fel a fiúra, majd az apjára, aki most égővörös szemekkel vizsgált engem.

- Miből gondolod, hogy ő az? – kérdezte, de tekintetét nem vette le rólam, én pedig feszülten vártam, hogy Akira majd kitalál valami értelmes indokot. A fiú sóhajtott, mint aki nagyon hosszú történetet készül előadni, majd rám nézett, bár csak egy pillanatra, és csak a szeme sarkából, azután már ismét az apjára meredt. A szívem furcsa ritmusra váltott a tekintete nyomán. Volt benne valami, csupán egyetlen törtmásodpercig, amit nem tudnék megnevezni, és ami ezt a reakciót váltotta ki belőlem.

- Nem tudhatom biztosra, de te is tudod, hogy benne van a Lelkek Könyvében, hogy egy nap egy ember fog véget vetni a háborúnak. Azt javaslom, hogy próbáljuk meg kideríteni, hogy Megumi-e az, akiről a könyv beszél – mondta, mire a király aprót bólintott.

- Rendben, akkor mit szólnál, ha elküldenénk Főnixföldre? – kérdezte, mire Akira megfeszült mellettem. Ijedten néztem a fiút, és reménykedtem benne, hogy a Főnixföld nem egy olyan hely, ami veszélyes lenne. – Te is tudod fiam, hogy az, aki a könyvben meg van jövendölve, képes a főnixek nyelvén beszélni. Ha Megumi képes rá, akkor garantáltan élve visszatér, és talán még lesz is vele egy főnix. Ha nem… hát az szomorú hír. Neked – mondta, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a nevemet milyen undorral ejtette ki. Akira feszülten állt mellettem, és nem kellett mondania ahhoz, hogy érezzem, mennyire nem tetszik neki ez az ötlet. Ami azt illeti, nekem sem tetszett, az alapján amennyit most hallottam. Akirára néztem, aki látszólag nagyon vívódott magában.

- Rendben – mondtam, és felnéztem a mellettem álló démon apjára. Nem tudom miről beszéltek Lelkek Könyve és jövendölés alatt, de abban biztos voltam, hogy ha Akira úgy gondolja, én vagyok az, akinek meg kell tennie, akkor meg kell próbálnom. A fiú felém kapta a fejét, és döbbenten nézett, míg az apja összehúzott szemekkel vizslatott. Próbáltam teljesen határozottnak tűnni, pedig egyáltalán nem voltam az. A király végül elmosolyodott, hidegen, számítóan, és hátradőlt a trónon, amin időközben teljesen előrehajolt. Elégedettnek tűnt, ami engem némi bosszúsággal töltött el, de nem mondtam semmit.

- Nos, akkor hát, holnap indulhatsz is. A fiam majd elvisz a határig. Két napod van, hogy visszaérj ide, ha túlléped a határidőt, vagy nem jelensz meg újra, akkor biztos lehetsz abban, hogy halott leszel. Így, vagy úgy. – Kirázott a hideg, de továbbra is makacsul a férfi szemébe néztem, miközben olyan erősen markoltam Akira kezét, hogy az már szinte nekem fájt, ám a démon meg sem nyikkant. Éreztem, hogy remegek, mint a nyárfalevél, és legszívesebben elmenekültem volna a démonkirály hideg tekintete elől, de tartottam magam. Be fogom bizonyítani, hogy érdemes vagyok az életre. – Elmehettek!

Akira, amint ezt meghallotta, azonnal kirángatott a teremből, sőt, egészen ki magából az épületből. Olyan gyorsan rohant, hogy nem tudtam lépést tartani vele, amit észrevett, mert lelassított, de nem állt meg. Végül beértünk a kastély körülötti erdőbe, és ott letérve az ösvényről egy tóhoz jutottunk. Gyönyörű hely volt, ám nem nézegethettem, mert Akira egy fának taszított, és a fejem mellett két oldalt támaszkodva nézett le rám, izzó vörös szemekkel. Tudtam, hogy bajban vagyok.

- Te teljesen meg vagy húzatva? Azt sem tudod mire vállalkoztál. Mégis mit gondoltál, amikor elfogadtad ezt az ostobaságot? – kiabálta, és én egyszerre elszégyelltem magam. Eddig azt hittem, hogy jól döntöttem, most viszont kevésbé voltam benne biztos. Lehet, hogy valójában csak átvert a démon, és nem is kell értenem a főnixek nyelvén? – Főnixföldről még soha senki nem tért vissza élve. Mit fogsz csinálni ott, amikor azt sem tudod biztosra, hogy képes leszel-e beszélni a nyelvükön.

- Én csak arra gondoltam, hogy biztosan könnyebb lenne neked, ha nem neked kéne meghoznod a döntést az én helyemben – motyogtam bizonytalanul. Valójában fogalmam sincs mi járt a fejemben, amikor elfogadtam a próbát.

- Mit fogsz csinálni, ha nem megy? Ha, majd ott állsz, és nem lesz semmi remény? – kérdezte most már halkan, szinte suttogva, és a fejét lehajtva. Fekete haja az arcomat simította. – Mit fogok csinálni, ha nem térsz vissza? – Ez a kérdés már csak alig suttogás volt, és nagyon kellett fülelnem, hogy meghalljam, mit mond. Döbbenten pislogtam rá, amit ő ugyan nem láthatott.

- Akira én… - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem.

- Megumi, azt hiszed csak azért hoztalak el ide, mert abban reménykedtem, hogy majd legyőzöd nekünk az angyalokat? – kérdezte. A szemei most ismét zöldek voltak, és fájdalom csillanását vettem észre bennük, ahogy rám nézett. – Egyáltalán nem a te dolgod lenne, hogy a mi háborúnkban segíts. Semelyik embertől nem kérhetünk ilyet. Azért vagy itt, mert… - elharapta a mondatot, és félrenézett. – Nem várhatod el tőlem, hogy elvigyelek téged a saját vesztedbe!

- Azt várom tőled, hogy bízz meg bennem – mondtam, és figyeltem, ahogy lassan ismét rám néz. – Nem tudom miért csináltam. Csak láttam, ahogy azon agyalsz, hogy mit kéne tenned. Nem hagyhatom, hogy a saját életemet más döntései alapján éljem. Akkor, és ott, ezt kellett tennem.

- De őrültség volt. Kitaláltam volna valamit, amivel megmenthetlek. Csak egy kis időt kellett volna adnod – mondta kétségbeesetten.

- Akira mondd, csak azt szeretnéd, hogy visszatérjek? Élve? – kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve. A fiú csak nézett rám vissza, aztán bólintott. Erre elmosolyodtam, és magam is meglepődtem, de beletúrtam a hajába, és összekócoltam azt. – Akkor várj rám! Biztos lehetsz benne, hogy élve viszontlátsz majd.

Talán ez volt az a pont, ahol valami megváltozott kettőnk között. Talán már sokkal korábban elértük azt a pontot, csak eddig nem vettem észre. De az is lehet, hogy mindig is így viszonyultunk egymáshoz. Akkor, ott nem számított. Nem kellett semmit mondanunk egymásnak ahhoz, hogy megértsük. Csak álltunk némán, mélyen a másik szemébe nézve, és hallgatva az erdő neszeit, szó nélkül ígéretet kötve egymással, a holnap árnyékában, miközben a Nap utolsó sugarai is eltűntek. Az éjszaka leple alatt, egy mély, és mégis bársonyos hang, nyugtató suttogásával a füleimben nyomott el az álom, egy védelmező ölelésben, melynek gazdája mentolillatot árasztott magából. 

~Hikari~

Előző                                                                                                Következő