A kirakós darabjai

Elhaladtam a játszótér mellett, de Ryo nem volt ott. A szívem már nem is simán gyorsabban vert, egyenesen száguldozott. Komolyan azon gondolkoztam, hogy elmegyek, vele orvoshoz, bár pontosan tudom, hogy semmi betegségem nincs.

Első épeszű gondolatom az volt, hogy talán visszament a suliba, de amikor rápillantottam az órára, meglepődve vettem észre, hogy már két órája vége a tanításnak. Azért ilyen sokáig nem lehettem eszméletlen ugye? Az azért már nem lenne valami bíztató.

Másodszorra az jutott eszembe, hogy talán otthon van, és el kellene mennem hozzá, de tekintve hogy fogalmam sincs, hol lakhat, ez sem fog menni. Végül úgy döntöttem, hogy most haza megyek, és holnap beszélek vele. Talán este, megint eszembe jut valami, és még többet fogok tudni mondani neki.

Mikor beléptem az ajtón, meglepődve vettem észre, hogy ég a lámpa a konyhában, és fojtott beszélgetés hangjai szivárogtak ki. Megálltam az ajtóban, és hallgatóztam. Hiába tudom, hogy ez nem szép dolog, nem tudtam megállni főleg, hogy az első szó, amit megértettem a halk beszélgetésből, a nevem volt.

- Nem emlékszik semmire, de nem sokára eszébe fog jutni a múlt. – Mondta Natsumi.

- És mi az a bizonyos múlt, ami annyira szörnyű, hogy Hikaru inkább elfelejtette? – Meglepődtem, hogy Arata is itt van, főleg mivel elvileg nem tudja hol lakom. Lehet, hogy Natsumi hívta, meg, hogy jöjjön el.

- Elrabolták. – Tömör választ hallhattunk, Ryo irányából. Oké, de ezt eddig is tudtam, szeretném, ha elmondanád végre, amit tudsz. – Még kiskölykök voltunk, mikor egy csomó alak kiszállt egy fekete autóból, és Hikaru anyját megkéselték, őt pedig elrabolták. Nem tudom, mit csinálhattak vele, de több éven keresztül fogságban volt, és amikor végre megtaláltuk, és kiszabadítottuk, már nem emlékezett semmire.

- És mi van, az elrablóival? – Kérdezte fojtott hangon Natsumi.

- A legtöbbjüket, vagy megölték, vagy letartóztatták, és most a büntetésüket töltik a börtönben, de a főnököt, és néhány közelebbi emberét, nem sikerült elkapni. – Válaszolta Ryo. A szívem egy pillanatra elfelejtette, hogyan kéne vernie, de aztán végül csak eszébe jutott, bár kicsit gyorsabban pumpálta a vért, mint az normális lenne.

Egy ideig csak bámultam magam elé, már azt sem hallottam, miről beszélnek odabent. Aztán összeszedtem magam, és a bejárati ajtóhoz sétáltam, kinyitottam majd jó hangosan, hogy ők is hallják, becsaptam. Aztán besétáltam a konyhába, és mint aki csak most érkeztem volna, meglepetten néztem a társaságra.

- Hát ti meg, hogy kerültök ide? És mi dolgotok nálam? – Kérdeztem, de vigyáztam, hogy ne tűnjön, úgy mintha ki akarnám őket hajítani. Natsumi mosolyogva válaszolt.

- Bejöttünk az ajtón. Én csak aggódtam érted, mert nem jöttél be órákra, miután Ryo elráncigált. Arata velem jött, mert ő is aggódott. Ryo meg, hát… Nem nagyon tudom, hogy mit akar, de mikor bejöttünk, ő már itt volt.

- Aha. Csak tudnám, hogy a fenébe jutottatok be a házamba. Meg mernék rá esküdni, hogy mikor eljöttem itthonról, akkor bezártam a bejáratit. – Töprengtem el, és leültem az egyetlen üresen maradt helyre, Arata és Ryo közé. Natsumi csak megvonta a vállát, jelezve ezzel, hogy neki még én magam adtam kulcsot. De, hogy Ryo, hogy tud mindig bejutni? Arata meg van magyarázva, elvégre Natsumival jött.

- Nos, ez maradjon csak az én titkom. – Vigyorgott Ryo titokzatosan, de amikor a szemébe néztem, láttam az előbbi beszélgetésük komolyságát.

- Nem, ne maradjon. Ez az én házam, és te úgy járkálsz, ki-be mintha a tiéd lenne. – Néztem rá, mire ő is vállat vont. Lemondóan sóhajtottam. Vajon mondjam el a többieknek is, mire emlékszem? Amikor Aratára siklott a tekintetem, kicsit elbizonytalanodtam, de amikor Natsumira pillantottam, pontosan tudtam, hogy megérdemli, hogy elmondjam neki, és amúgy sincs mitől félnem, ha valakiben, akkor benne feltétlenül megbízhatom. – Szeretnék nektek mondani valamit.

Kezdtem, mire mind a hárman érdeklődve hallgatták mondandómat. Elmeséltem nekik az álmokat, és az ájulásom alatt bekövetkezett emlékeket, és mire végeztem, mindannyian elfehéredve néztek rám.

- Ennyi mindenre emlékszel, és még csak most mondod? – Kérdezte kissé mérgesen Arata.

- Ez borzalmas. – Suttogta Natsumi elszörnyedve, és közben apró könnycseppek csorogtak az arcán. Ryo nem mondott semmit, de amikor ránéztem láttam a szemében - melyet még véletlenül sem vett volna le rólam - a pusztító dühöt. Ökölbeszorult a keze, és valószínűleg nagyon kellett magán uralkodnia, hogy ne öljön meg mindenkit, most rögtön.

- Igen, nos, egyelőre csak ennyire emlékszem, de ha majd még több is eszembe jut, akkor feltétlenül elmondom nektek. – Erőltettem mosolyt az arcomra. Ryo szemeiben még inkább felizzott a düh. Arata megnyugodott, de láttam, rajta, hogy mélyen lesokkolták a hallottak. Natsumi már nem sírt, így könnymentes szemeiből ki tudtam olvasni, mennyire nem helyesli, hogy azt tettetem, hogy jól vagyok, de nem szólt, mert tudta, hogy most mindenkinek jobb lesz így. – És most, ha nem haragszotok, elmennék aludni. Kicsit fáradt vagyok.

Szó nélkül mentek ki a házból. Szomorúan néztem a becsukódó ajtót, majd a csend beálltával meghallottam az óra ismerős kattogását.

TIKK-TAKK

Az, aki elrabolt és megölette a szüleimet még éltben van, és szabadon kószál valahol.

TIKK-TAKK

Lehet, hogy ebben a percben is engem figyel, és a megfelelő alkalmat várja, hogy ismét elvigyen.

TIKK-TAKK

Félek. Halálosan félek.

- Szerbusz, kislány! Mondd csak, hogy hívnak? – Kérdezi egy mély hang. Megrázkódom, és megpróbálom leszedni a kötést a szememről, de mivel a kezem is össze van kötve, nem sikerül.

- Daishi Hikaru. – Mondom halkan, remegő hangon. Nagyon félek, és fázom. Amikor becsukom, a szemem mindig anyát látom, amitől sírhatnékom támad, de nem sírok. Nem akarok sírni. Nem sírhatok. Erős vagyok.

- Milyen szép neved van, Hikaru-chan. Nem baj, ha így hívlak ugye? – Kérdezi mézesmázos hangon a férfi, akit még most sem látok. A hangja annyira ijesztő, hogy nem tudok másra gondolni, csak egy szörnyre. Olyanra, ami a szekrényben lakik, és eljön érted, ha nem alszol. Mumus.

- N-nem. – Nem merek vele ellenkezni, ezért csak beletörődöm. Talán, így békén hagy a csúnya szörny, és elengednek. Talán, így visszamehetek Ryohoz, aki biztos vigyázni fog rám. Erre a gondolatra megint sírni támad kedvem, de visszafojtom az érzést, és csendben várok.

- Remek. Akkor Hikaru-chan kérlek, érezd jól magad új otthonodban! Mostantól én leszek az apukád, és itt fogsz lakni. Ha jó kislány leszel, jutalmat, ha pedig rossz, akkor büntetést kapsz! – Lekerül rólam a szemfedő, és egy vigyorgó arcot látok magam előtt. Vörös, vértől izzó szemek merednek rám. Megremegek félelmemben, de nem szólok csak figyelem a férfit, aki valóban egy szörny.

Ekkor felrántanak a földről, ahol eddig térdeltem, és elkezdenek ráncigálni, egy sötét szűk folyósón. Engedelmesen megyek. Megállunk egy vasajtó előtt, ami nehezen nyikorogva nyílik ki, majd belöknek rajta, és én soha többé nem láthatom a napot.

Lekuporodok egy sarokba, ami a lehető legtávolabb van az ajtótól, és Ryora, apára, és anyára gondolok. Sírhatnékom támad. Sírni akarok. Sírnom kell. Gyenge vagyok.

Csurom vizesen ébredtem az álomból, ami valószínűleg egy újabb emlék volt. Érdekes, most nem volt olyan hosszú, mint az eddigiek, de annál megviselőbb. Még most is csorognak a könnyek, amiket még álmomban ejtettem. Amiket még évekkel ezelőtt hullajtottam.

Hatalmasakat sóhajtottam, próbáltam megnyugtatni őrülten száguldozó szívemet, miközben remegő karokkal próbáltam inni egy kis vizet, az ágyam mellett lévő üvegből. Annyira remegett a kezem, hogy a felét magamra öntöttem, alig jutott valami a számba. Végül feladtam, és remegő lábakkal álltam fel, hogy kimenjek a konyhába. Kicsoszogtam, és leültem az asztalhoz, majd annak hideg lapjára nyomtam a fejem.

Kezdenek nagyon kiborítani ezek az emlékek. Most, hogy tudok néhány, dolgot még rosszabbak, mint eddig voltak. Viszont legalább végre van néhány emlékem.

Épp azon töprengtem, milyen jó lenne, ha nem ilyen lenne az életem, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Összeráncolt szemöldökkel néztem fel az órára, ami szerint hajnali három óra harminc van. Ki az, és mit akarhat ilyenkor?

Kinyitottam az ajtót. Egy vérben izzó szempár meredt rám, akinek gazdája, hatalmas vigyorral az arcán kapta el a csuklóm. A félelem megbénított. A szívem úgy vert, mintha menten el akarna szaladni a helyéről. Nem tudtam moccanni, és éreztem, ahogy a vér száguldozik az ereimben, hangosan dobolva a fülemben.

Egy kendőt kötöttek a szemem köré, és a kezeimet is megkötötték. Az utolsó dolog, amire emlékszem, azok a vörös szemek, és Ryo ahogy felém szalad a folyosó sötétjében. 
 

~Hikari~

Előző fejezet                                                                        Következő fejezet