Fogságban

Mire megtaláltam a túlfűtötteket, addigra a délelőtt délutánba fordult, s én nem mellesleg majd’ kiköptem a tüdőm, de ez persze senkit se izgatott. A központ melletti erdő kellős közepén egy apró kis tisztáson, ültek körben és egymással társalogtak. Gondolom hogy beszélgethettek, mert, hogy nem nagyon adtak ki hangot az biztos, de néha egy-egy mérgesen nézett egy másikra, vagy felpattant és tátogott üvöltést mímelve, bár nem halottam semmit.

Mikor elég közel értem hozzájuk, hogy észrevegyenek kissé értetlenül bambultak rám, majd végre mikor már felfogták, hogy ki vagyok és mit keresek itt intettek, hogy menjek csak közelebb. Odalépdeltem melléjük és kérdőn néztem rájuk. Vártam, hogy megmondják mit akarnak, de egyikőjük sem szólalt meg, csak néztek engem meredten bámultak, s bár nem voltam benne biztos, de olyan volt mintha magukban kommunikáltak volna egymással megvitatva valami fontosat amiről én nem tudtam.

- Szóval, mit akartok tőlem? – Adtam a keményt, pedig belülről vártam a pillanatot amikor vadállatok módjára rám támadnak.

- Te vagy a Vörös Démon? – Kérdezte egy rekedt hang, minek hatására megborzongtam.

- Igen, de megköszönném ha nem hívnátok így. A nevem Naga Aimi. – Válaszoltam kissé mérgesebben mint szerettem volna, de nem tehetek róla, hogy a mások által „menőnek” gondolt becenév ennyire felhergel.

- Mit gondolsz, mennyire vagyunk veszélyesek rátok nézve? – Kérdezte az előbbi rekedt hang, aminek a tulajdonosát bősz keresgélés után nagy nehezen megtaláltam egy fekete – vagy talán nem. – Sáros hajú túlfűtöttben. Meglepődtem amikor megláttam a kék szemeket melyek áthatóan vizsgálták minden mozdulatom.

- Attól tartok, hogy rettentő nagy veszélyt jelentetek ránk nézve éppen ezért kell ennyi katona ellenetek. – Válaszoltam elgondolkodva, és figyeltem a reakciót. A túlfűtött elmosolyodott azzal a baljóslatú mosollyal amitől a hideg is kirázott.

Egy hideg, és sötét helyen vagyok, és a kezeimet nem tudom mozgatni. Meglepetten, és mérgesen néztem körbe, de nem láttam semmit az ég világon. Nem tudom meddig feküdhettem ott, megkötözve a sötétben, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy egyre többen állnak körül. Kíváncsian néztem körül, de csak a sötétben lámpaként világító abnormális szemeket láttam a gazdájukat nem. Egy hang szelte át a némaságot, amely mintha eltüntette volna a sötétséget is, mert egyszeriben úgy éreztem megvakít a fény ami nem volt. Becsuktam a szemem és úgy hallgattam végig a hang mondandóját.

- Naga Aimi, a Vörös Démon, igaz? – Lehet, hogy feleletet várt, de minden esetre mikor nem válaszoltam folytatta. – Biztos azt kérdezed, hogy mit keresel itt igaz? Nos, én mondtam a túlfűtötteknek, hogy hozzanak el ide hozzám, mert szeretnék veled egy kicsit beszélni. – Kinyitottam a szemem, de ismét csak a sötétséggel találkoztam. Az ismeretlen hang valahogy hiányérzetet keltett bennem, és percekbe telt mire rájöttem mi nincs meg. Chie. Kétségbeesetten néztem körbe, bár tudtam, hogy hasztalan elvégre túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássak, de egyszerűen úgy éreztem ha nem találom meg valami szörnyű fog történni. A hang nevetve szólalt meg ismét. – Chiét keresed igazam van? – Megálltam a mozdulat felénél, és a hang irányába néztem, de hiába a sötétség csak nem akart megszűnni. Meg akartam kérdezni honnan tudja, de nem jött ki hang a torkomon. A hang tulajdonosa látszólag jól szórakozott rajtam, mert mikor ismét megszólalt hallottam a mosolyt a hangjában. – Azért nem tudsz válaszolni, mert az én „képességem” fogságában vagy. – a képesség szót úgy ejtette ki mintha egy vírusról beszélne, melyet mindenki igyekszik elkerülni. Abbahagytam mindennemű mozgást, és csak egy irányba koncentráltam, majd „kinyitottam” a szemem.

Egy hatalmas szoba közepén ültem, egy bársonyhuzatú székben, és sem a kezem sem a lábam nem volt megkötözve. Közvetlenül előttem állt a „Hang”, egy vörös hajú, és ugyanilyen színű szemű fiú személyében. Egy-két évvel lehetett csak idősebb nálam.

- Te ki vagy? – Kérdeztem, és figyeltem, ahogy a mosoly mely eddig is arcán ült kiszélesedett. Láttam Chiét a vállára szökkenni, amitől elfogott a nyugalom. Szóval ő az a valaki akihez a rókakölyöknek el kellett hoznia.

- A nevem Mori Nao. – Mosolygott kedvesen, és figyelte a reakciómat. Mérgesen pattantam fel, és minden szó nélkül elindultam ki a teremből, hogy visszamenjek a központba, de Nao megállatott. – Szóval vissza akarsz menni oda, ahova eddig a világ minden kincséért sem mentél volna. Na meg persze, ha kilépsz ezen az ajtón néhány túlfűtött megpróbál majd megállítani. De, se baj, én nem állítalak meg.

- Épp most is azt csinálod. – Sóhajtottam, és hátrafordultam, hogy láthassam az arcát. Chie morgott valamit, de nem értettem, mert egyrészt messze volt, másrészt meg Nao fülébe suttogott. Az bólintott, majd ismét rám emelte fekete pillantását.

- Szeretném, ha megmentenéd ezt a világot. – Meglepetten pislogtam, és mert erre nem számítottam a fiú könnyűszerrel megragadta a karom, és ismét a székbe lökött. – Mond csak, nem gondolkoztál még azon, hogy békét lehetne kötni a túlfűtöttekkel?

- Én… - Telibe. Honnan a fenéből tudja ezt, és miért mondja úgy mintha ő látna esélyt rá? Várjunk csak. Nem azt mondta, hogy a túlfűtötteket kérte meg arra, hogy hozzanak ide? – Miért én?

- Szóval érted. Nagyon jó, azt hittem, hogy nem fogod elsőre felfogni. – Most csak én látom úgy, hogy sérteget? – A túlfűtöttek nem akarnak minket bántani. Nem agyatlan szörnyek, és nem gondolnak minket ételnek, ahogy háborúzni sem akarnak. Az emberek viszont csak a saját őrültségeiknek hisznek, és nem érdekli őket más csak, hogy kiirtsák azt ami kicsit más. Nem fogom nekik engedni, mert csak magukat sikerülne ezzel elpusztítaniuk, senki mást.

- Szóval azt mondod, hogy a túlfűtöttek tulajdonképpen a jók, és az emberek a rosszak? – Kérdeztem félrebillentett fejjel. A fiú szemében furcsa fény suhant át, de csak egy pillanatra, és nem tudtam megmondani mi is lehetett az.

- Pontosan ezt mondtam. – Válaszolt, és a szemembe nézett. – Te egy vagy azon kevés emberek közül, aki nem hiszi azt, hogy bántani akarnának csak mert mások. Mi van, ha csak megvédik magukat a mi támadásaink elől? Nem így gondoltad eddig is?

- Honnan…? – Nem fejeztem be mert nem akartam. Vártam a félbehagyott kérdésemre a választ.

- Még nem mondhatom el. – Ez aztán az indok. De most komolyan. Megláthatta a szememben mit gondolok, mert sóhajtott és folytatta. – A lényeg az, hogy jelen állapotodban nem vagy elég erős, hogy legyőzd az ellenséget, így tanítani foglak. Hogy majd, amikor eljön az idő megmenthesd az emberek életét. Fogtad?

- Nem. – Ásítottam, és szúrós tekintettel figyeltem a fiút. Az morgott valamit, de gondolom tudja, hogy értem mit akar, csak a miértekkel nem vagyok tisztában, és én addig biztos, hogy semmit sem fogok csinálni, míg nem kapok rendes magyarázatot. – A kérdésem: Miért? Amíg erre nem kapok kielégítő választ, addig tuti biztos, hogy nem fogok semmit sem tenni. És nem érdekel mit teszel, vagy a túlfűtöttek mit tesznek.

- Fenébe már. – Morogta, és baljós tekintettel méregetett. – Annyi gond van veled komolyan. Azért mert te vagy az egyetlen aki elég erős ehhez. – Meglepetten néztem rá, mire mérgesen felcsattant. – Ugyan már, pontosan tudod, hogy semmi közöd semmiféle Fire Herohoz. Te nem a vírus miatt tudod irányítani a tüzet. Nem igaz? Valami egészen más van a dologban, amit jelen pillanatban csak te tudsz, és bármennyit is nyomoznék utánad, soha nem tudnám meg, ha csak el nem mondod.

- Honnan tudsz ennyi mindent rólam? – Kérdeztem kikerülve a választ. Semmi értelme nem lett volna hazudni, az igazat pedig még nem voltam készen elmondani.

- Ezt bárki képes lenne tudni, sőt vannak akik tudják. Elvégre a jeled nem olyan mint egy szokványos jel, a tiéd különleges, és már születésedtől fogva viseled, nem igaz? – Nézett rám. A vér megfagyott az ereimben, és csak bámulni tudtam a vörös szemekbe. Nyeltem egyet, és aprót bólintottam. – Szóval elmondod most, vagy még nem állsz rá készen?

- Egyikünk sem áll. – Válaszoltam szomorú mosollyal, mire a fiú meglepett tekintetét tudhattam magamon. – És soha nem is leszünk képesek rá, hogy teljesen készen legyünk rá. Egyikünk sem.

Genki:

Zűrzavar támadt, és mindenki gőzerővel kereste Aimit, aki egy megbeszélésen eltűnt. Azt mondják a túlfűtöttek vitték el, de mivel azok szörnyetegek akik mindenkit megölnek, én nem találom valószínűnek, hogy elvitték volna Ait, elvégre ő is ember. Viszont az a helyzet, hogy már az furcsa, hogy egyáltalán eljöttek ide, és szóba álltak velünk, szóval sajnos nem zárhatjuk ki ezt sem.

Katsuma feldúltan szaladt el mellettem, és mérgesen kiabált nem mindig egy bizonyos nevet sokkal inkább fenyegetéseket, hogy mi lesz ha nem jön elő a húga. Atsuko egy fán kémlelt körbe ami valljuk be egész jó ötlet lehetett volna, de tekintve, hogy vagy négy órája eltűntek már, nem hiszem, hogy megláthatja őket, ugyanis biztos messze járnak már. Én csak álltam és úgy éreztem semmit nem tehetek.

- Miért nem segítesz nekik? – Kérdezte egy mély hang. Hátrafordulva az egyik újoncot láttam, Kazumát amint a fűben ücsörög és nézi a történteket. Kicsit mérgesen… na jó nagyon mérgesen válaszoltam.

- Te miért nem segítesz? – Arcom elvörösödött a dühtől, és csak pillanatok választottak el attól, hogy most rögtön megfojtsam.

- Én nem ismerem ezt az Aimi kölyköt, nekem nem jelent semmit, hogy eltűnt. – Válaszolta. Egy pillanatra megállt a vér az ereimben. Ez most komolyan gondolja, amit az imént mondott? Elhűlten meredtem a kölyökre, majd mélyet lélegeztem, és ismét megszólaltam.

- Értem. Oké, akkor kérlek most menj innen, mert nem tudom mit csinálok ha nem teszed meg. – A fiú meglepetten nézett, majd vállat vont és elment. Emori éppen ekkor ért hozzám.

- Valami hír? – Kérdezte. Megráztam a fejem, és reménykedve néztem rá.

- Nem lehet ugye, hogy megölték és… - Nem tudtam befejezni, mert Emori közbevágott.

- Semmi esetre sem. Őt nem lehet olyan egyszerűen legyőzni, ezt te is tudod. Meg kell találnunk és visszahozni, hogy megkapja a méltó büntetést amiért itt mert minket hagyni, engedély nélkül. – Sóhajtottam, de tudtam, hogy Emori legalább annyira aggódik érte mint én. Ő az egyetlen ember aki megért, és bármennyire is utál engem számomra ismeretlen okokból még mindig szóba áll velem, és ráadásul meg se ölt még. Emori nem tudom miért aggódik érte, de mindig is így volt. A veszélyes bevetéseket próbálta másra bízni, és attól függetlenül, hogy ez soha nem sikerült neki, én még tudok róla. Mindig gonosz vele, de többet törődik vele, mint saját magával.

- Mit érzel Aimi iránt? – Néztem a férfit, és vártam a választ. Az csak meglepetten nézett vissza, majd sóhajtott, és válaszolt a kérdésre.

- Valami olyasmit, amit te is. – Emori, aki senkit sem szeret testvérének tekinti Aimit? Ez lehetetlen. – Tisztában vagyok vele, hogy neki már van egy bátyja, de számomra olyan mint egy húg. Neked is olyan, nem igaz?

- De, igaz. – Bólintottam. – De miért? Mindig gonosz vagy vele, és utál téged. Akkor miért csinálod ezt? Én nem értelek.

- Hiszen te pontosan ugyanezt csinálod. – Mondta, és közben valamit súgott neki az egyik épp most ideérő tiszt. Emori bólintott, a tiszt pedig elsietett. – Téged is utál, mert elárultad. Ahogy a bátyja is megtette, bár őt nem képes gyűlölni, de akkor is. Mindenki elárulja és mégis mindenki szereti. Ezt váltja ki az emberekből. Azt akarjuk hogy elég erős legyen, csak az a baj, hogy ezzel nem segítünk rajta.

- Csak rosszabb lesz neki, ha velünk marad, nem? – Néztem az erdő felé, ahol Aimi eltűnt. Emori tekintete felvillant, majd ismét rezzenéstelen arccal nézett az erdő felé.

Egy apró félhomályos szobában álltam, mögöttem Chie magyarázott valamit arról, hogy mivel tanulnom kell ezentúl nem hagyhatom el a házat, de nem igazán figyeltem a rókára. Egyrészt, mert a ház egy elhagyatott romos épület volt, aminek csak az alagsorát és földszintjét lehet használni, mert omlásveszélyes. Másrészt, mert a túlfűtöttek miért akarnának bántani, ha azért vagyok itt, hogy szót értsek velük?

Körülnéztem a silány szobában. A falakról mállott a vakolat, a plafonról egy lámpa lógott, de nem hiszem, hogy lenne áram így annak semmi hasznát nem veszem. Ezt az bizonyította, hogy a franciaágy mellet egy éjjeliszekrényen vagy egy tucat gyertya állt, és gyanítom még több pihent a fiókban. A szoba egyetlen ablakán épp, hogy beszűrődött egy kis fény annyira megvilágítva a helységet, hogy éppen csak lássak valamit. Ezen kívül semmi nem volt. Szó szerint, még egy szekrény, vagy legalább egy asztal sem.

- És nekem itt kell laknom? – Kérdeztem a belépő Naot, aki mosolyogva válaszolt kérdésemre.

- Csak aludnod kell itt, a nap többi részét úgyis tanulással fogod eltölteni. – Beletörődőn ültem le az ágy szélére, amiből ennek hatására sűrű porfelhő szállt fel, mire tüsszentenem kellett. Nao nevetett, és folytatta. – Sajnálom, hogy csak ennyivel tudok szolgálni, de a társadalomtól messze egy erdő közepén nem igen tehetek többet. De tényleg csak éjszaka kell itt lenned, amikor alszol.

- Hát azt hiszem jobb, ha gyorsan hozzászokom. – Morogtam, majd a fiú szemébe nézve kezdtem kérdéseimet rázúdítani. – Akkor válaszolj arra, amit tudni szeretnék! – Bólintott, és mellém ült, mire ismét porfelhőt szabadított fel. Újabb tüsszentés, és egy dühös pillantás kíséretében kezdtem a kérdést. – Szóval, hány éves vagy?

- Nem erre számítottam. – Nevetett. Megértem, nem is erre vagyok igazán kíváncsi, de ha szépen lassan adagolom neki, akkor több esélyem van sokat megtudni róla. – Tizennyolc.

- Mikor lettél Hero? – Mosolygott, pedig azt hittem nem kapok választ a kérdésemre.

- Miből gondolod, hogy Hero vagyok? – Tényleg, miből is? – Nem vagyok az. A képességem csak annyi, hogy kedvem szerint manipulálhatom az érzékszerveidet, ezzel egyfajta álomba zárhatom az embereket. Persze, ha egyszer rájönnek mit kell tenniük többé nem működik rajtuk, szóval csak kevés ideig szoktam fenntartani ezt a fajta illúziót, ám a te esetedben nem tehettem mást.

- A túlfűtöttek bántani akarnak engem? – Ez már veszélyes terület, de a fiú nem tért ki a válaszadás elől.

- Jelenleg igen. Te egy idegen vagy, aki betört az életükbe és veszélyt jelentesz rájuk nézve. De ha majd már eltöltöttél itt egy kis időt, és megtanulod hallani azt, amit most még csak látsz, akkor már nem akarnak bántani. Addig viszont itt kell maradnod velem és tanulni. – Egy percig elgondolkodtam azon amit mondott, majd beláttam, hogy ő jobban ismeri a túlfűtötteket, így nyilván igaza van. Csak annyit tehetek, hogy azt csinálom, amit ő mond, és akkor tuti túl fogom élni. Remélem.

-  Hogy lehet hallani, amit most még csak látok? – Tényleg nem értem ezt az embert. Nem tűnik rossznak, és ő Chie gazdája, de nem százas az tuti.

- Láttad, hogy beszélgetnek nem igaz? A túlfűtöttek egymás mozdulataiban és tetteiben olvasnak, így képesek társalogni. Olyan, mintha hallanák a társukat mindig. Te jelenleg csak azt hallod, ha beszélnek hozzád, de azt nem ha egymással beszélgetnek, márpedig a túlfűtöttek többsége nem képes beszélni. Szóval ha majd megtanulod az ő „nyelvüket”, akkor készen állsz. Addig viszont kénytelen leszel itt maradni. – Válaszolt. Nem teljesen értettem, hogy mit is mondott, de nem akartam vitatkozni, mert egyrészt fáradt vagyok, másrészt meg mert nem tudom mi történik körülöttem hirtelen, és kicsit meg vagyok zavarodva.

Csupán két nap alatt, új iskolába mentem, ahová betörtek és elraboltak engem, majd megjelent Emori és az újoncok, aztán a túlfűtöttek elcipeltek egy remete életmódot folytató fickóhoz, akinek ráadásul van egy beszélő rókája. Valami nagyon nem stimmel velem, és eléggé elfáradtam.

Mondani akartam valamit még, de már nem sikerült, ugyanis ismét elsötétült a világ, és én egy mély álomtalan álomba merültem. 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő