Az újoncok rohama

Avagy egy sorsdöntő találkozás

 

A Nap még fel sem kelt, amikor hangos robajjal kicsapódott apró szobám ajtaja és Genki zihálva állt előtte. Mérgesen és még kissé álmosan próbáltam kivenni a fiú körvonalait, de miután már egy perce próbálkoztam és még most sem sikerült feladtam és visszazuhantam a párnák közé. Azaz csak egy párna volt az ágyon így mikor fejem elérte az ágyat hangos szisszenéssel pattantam fel ismét és közben a sérült területet dörzsölgettem.

- Fenébe már Genki mit akarsz hajnalok hajnalán tőlem? – Morogtam és Chiét odébb lökdösve a párnámról visszafeküdtem ezúttal vigyázva nehogy ismét a fejem bánja meg. – Még aludni akarok.

- De Emori hívat. – Mondta kétségbeesetten, ami már felkeltette érdeklődésemet. Általában nem fél Emoritól sőt imádja piszkálni.

- És miért vagy ennyire feszült? – Kérdeztem ismét felülve, de még a takaró alatt maradva.

- Én csak… emlékszel azokra a rabszolgákra tegnapról? – Kérdezte és láttam, rajta hogy reménykedik abban, hogy már régen elfelejtettem őket, de azért még az én memóriám is jobb ennél. Bólintottam. Genkinek látszólag nem nagyon tetszett, de nincs mit tenni. – Szóval hát megérkeztek a központba. Ki találod kik az újoncok akiket Emori a nyakunkba akar varrni?!

- Na, ne szórakozz! – Kértem és mit sem törődve a kemény ággyal ismét hátravetődtem. Ám biztos voltam benne hogy nem csak e-miatt van ennyire kiakadva. Ránéztem, amiből ő rögtön ki tudta szűrni ki nem mondott kérdésemet.

- Ne akadj ki jó?! – Kérte, de a pillantásomból ki tudta venni, hogy most már biztos lehet benne nem is kicsit fogok kiakadni. – Lehet, de ismétlem, csak lehet, hogy a bátyád és az új barátod az a Sora gyerek is az újoncok között van. De mondom, hogy nem tudom csak hallottam a nevüket, amikor két katona beszélgetett. – Mondta gyorsan és kezét arca elé kapva hátrébb ugrott két lépést. Reggeli lassú felfogásom most sem maradt el ugyanis egy egész perc kellett ahhoz, hogy végre eljusson az agyamig, amit mondott. A felismerés egy pillanat alatt ledöntött a lábamról és én csak tátott szájjal bámultam a védekező pozícióban ácsorgó fiúra, aki a kezei mögül kukucskált rám félve. Jó ideig csak bámultam rá s mikor ő már megunta ezt a helyzetet kicsit közelebb lépett és kezeit is lejjebb engedte, de még nem eresztette le teljesen. Lassan lépkedett egyre közelebb hozzám és én még mindig azt a pontot bámultam ahol eddig Genki állt. Mikor az ágyamhoz ért megbökött aztán ismét két métert ugrott hátra.

Felpattantam és mit sem törődve Genkivel kiviharoztam a szobából. Végig szaladtam a hosszú folyosón néhány helyen bekanyarodtam és megérkeztem Emori szobájához. Őrülten rontottam be az ajtón, ami fájdalmasan nyikorgott lendületemtől, de nem különösebben kavart fel a tudat talán kitörtem a helyéről. Emori meglepetten kapta fel pillantását és értetlenül meredt rám.

- Mit ártott neked az, az ajtó? – Kérdezte fáradtan.

- Útban volt szóval gondoltam kicsit átalakítom a helyet, hogy kényelmesebb legyen. – Mondtam mérgesen és közben a férfi asztalához sétáltam. – Most azonnal küld el Katsumát és Sorát!

- Miért tenném? – Jött a kérdés és Emori ismét belemélyedt a kupac papírba, ami az asztalán hevert. Mérgesen csaptam az asztal lapjára mire Emori dühösen hozzám vágott egy tollat. Még éppen sikerült elkerülnöm mielőtt a fejemnek ütközött volna az apró tárgy. – Na, most rögtön indulj meg és barátkozz meg a tudattal, hogy bizony a testvéred meg az a másik is itt fognak maradni méghozzá te fogod őket tanítani. De meg ne halljam, hogy csak egy kicsit is kivételezel velük, mert nem állok jót magamért!

- Katsuma már épp eleget tud! – Kiáltottam. – És Sora is még iskolába jár, miért nem külditek, vissza ott majd mindent megtanul! – Mérgesen somfordáltam hátrébb az asztal és Emori közeléből ugyanis a férfi szemei vészjóslóan csillantak meg a reggeli napfényben.

- Ami azt illeti ők jelentkeztek önként, hogy belépnek a seregbe. Nem fogjuk megtagadni tőlük a menedéknyújtást. – Vigyorgott rám, amitől felfordult a gyomrom.

- Menedék? Hol van itt a menedék? – Ordítottam egyre mérgesebben de Emorit nem nagyon hatottam meg. – Kérlek Emori küld el őket!

- Naga nem fogom őket sehova sem küldeni! – Hangja megenyhült és tekintetében nem láttam a szokásos gúnyt. Meglepetten figyeltem amint feláll, és elém sétálva lenéz rám. Lila szemei fogva tartották az enyémeket és bármennyire is próbáltam elfordítani tekintetem az övétől nem ment. Nem csinált semmit csak nézett a szemembe és ebből az egyszerű tekintetből sokkal többet értettem mintha beszélne hozzám. Beletörődve fordítottam el a fejem és lesütve szemeimet kicsoszogtam a szobából. Ám Emori még nem végzett. – Naga! Nem küldöm el őket, de nem is fogok itt tartani senkit az akaratán kívül. Ha netán valamilyen okból úgy döntenének, hogy mégsem csatlakoznak, a sereghez akkor szabadon elmehetnek.

Villámgyorsan pördültem meg tengelyem körül és hitetlenkedve pillantottam Emorira. Nem létezik, hogy komolyan ezt tenné ingyen. Tekintetemből kiolvashatta a bizalmatlanságot, mert elnevette magát és kedves mosollyal szólalt meg.

- Ne félj, nem kérek érte semmit. – Egy nap többször is meglepett a férfi a viselkedésével és őszintén szólva ez az énje jobban tetszik, mint a másik. Mielőtt megkérdezhettem volna, miért teszi ezt megszólalt. – Volt egy bizonyos megállapodás és úgy gondolom, az még mindig érvényben van.

- Nos, ami azt illeti valóban érvényes még az, az alku. – Mosolyogtam és ismét megfordulva kimentem a szobából. Meg kell keresnem Genkit.

Igaz hogy körbe kellett járnom az egész központot mire meg találtam egy padon ücsörögni az árnyékban, de végül csak meglett. Chie is vele volt a pad mögötti fa egyik ágán ücsörgött és onnan figyelt villogó szemekkel.

- Chie nem azért mondom, de tudtommal a rókák nem másznak fára! – Kiáltottam oda az apró állatnak miközben feléjük tartottam. Genki ijedten pillantott fel a kezében lévő újságból. A róka egy ideig mintha fontolgatná a szavaimat majd mikor végiggondolta mennyi értelme van egy lesújtó pillantással tudatta velem, hogy ő nem egy egyszerű róka, és ha más rókák nem is, de ő igenis tud fára mászni. Megvontam a vállam. – Hát nekem mindegy, de ha leesel, ne nekem panaszkodj! – Miután Chie lezártnak tekintette a beszélgetést, mit azzal jelzett, hogy szemeit becsukta és úgy csinált mintha aludna Genkihez fordultam. -  Genki. Győzd meg Katsumát hogy menjen haza!

- Na, várj már egy pillanatot! – Mondta a fiú. – 1: Miért én? 2: Min változtat az, ha meggyőzöm? Úgysem engedik el.

- De, Emori azt mondta, hogy ha ők maguk úgy döntenek, hogy mégsem csatlakoznak, akkor elmehetnek, nem fogja őket megállítani. – Újságoltam boldogan. – Szóval te győzd meg Katsumát én meg majd Sorát fogom lebeszélni a hülyeségéről.

- Nos, nem tudom, miért hallgatna rám a bátyád, ha rád nem. – Mondta kissé gúnyosan majd megvonta a vállát. – De ha szerinted én meg tudom győzni, akkor felőlem, mehet, úgy sincs mit veszteni vele.

- Remek. Ha ezt a szívességet megteszed, nekem lehet, hogy kihúzlak a halállistámról. – Genki pillantásából ki tudtam találni, hogy bizony kissé ijesztőnek találja, hogy van egy saját listám azokról, hogy kiket teszek el később láb alól, de meglepődne, ha tudná, hogy ezen a listán jelenleg csak az ő és Emori neve szerepel. – Na, szóval akkor ma mikor úgymond bemutatkozunk te szépen tudatod az idióta testvéremmel, hogy jobb, ha azonnal hazamegy, mert nem garantálom, hogy nem rúgom fel műholdnak! Oké?

- Persze. – Motyogta és valószínűleg megjegyezte magának, hogy jobban teszi, ha nem húzza ki nálam a gyufát. Sajnálatára már jó régen elkövette ezt a hibát. – Ja, tényleg akartam kérdezni, hogy szerinted mi lesz? Mármint a túlfűtöttekkel. Állítólag tegnap észleltek egy hatalmas csapatot, akik felénk tartottak.

- Diplomatikusan elintézzük a nézeteltérést és semmi baj nem lesz itt. – Mondtam és láttam, rajta hogy most már biztos benne hogy nincs meg a negyedik kerekem. – Ugyan Genki pontosan tudod, hogy nem agyatlan zombik csak kissé vérszomjasak.

- Persze hogy tudom. Csak az a probléma hogy bármennyire is okosak a vérszomj igenis zombikká teszik őket. – Mondta miközben figyelte, ahogy Chie próbál valahogy lekászálódni az ágról ahova telepedett, de minduntalan lecsúszott a lába a faágról így nem haladt egy centit sem a törzs felé. – Nem lehet beszélni velük Aimi éppen ezért van ez az egész háborúsdi. Nem tehetünk semmit.

- De tehetünk. Mindig van több ösvény is csak nem mindig látják az emberek. Mert nem megtalálni kell, hanem letaposni. – Chie mérgesen morgolódott a fán, úgyhogy jobbnak láttam lehámozni onnan mielőtt még a fejemre esne. – Komolyan nem tudom minek másztál fel oda, ha nem tudsz lejönni. – Sóhajtottam és engedtem a rókának, hogy a vállamra üljön. Az mormogott valamit arról hogy le tud jönni csak most megengedte nekem hogy ezt a megtisztelő feladatot én lássam el. Szem forgatva fordultam ismét Genki felé aki csak a fejét rázta.

- Látom költői hangulatodban vagy. – Mondta válaszul pedig egy szúrós pillantást kapott. – Nem lehet velük beszélni Ai. Ezt neked is tudomásul kell venned. Valószínűleg minket fognak kiküldeni, hogy elintézzük őket, amit nem tárgyalással fogunk megoldani.

- Mi mást tehetnénk? – Kérdeztem szomorkásan. Régen sok zombis filmet láttam, hasonlít ez a helyzet azokhoz, azzal a különbséggel, hogy a túlfűtöttek értelmes emberek, akikben megnőtt a vérszomj. Nincsenek immúnis emberek. Mindenki fertőzött, de mindenkire máshogy hat. – Nem ölhetjük meg őket, ha ők is csak olyan emberek mint mi.

- Nem olyanok. Innen már nincs visszaút és, ha te is túlfűtötté válnál téged is ugyanúgy elintéznénk, mint azokat akiket nem ismerünk. – Mondta és figyelte a reakciómat. – És, bár azt is tudjuk, hogy hiába öljük meg őket, mindig új és új embereket fog megfertőzni ez a kórság, de máshogy nem tudunk életben maradni.

- Hülyeség. – Mormogtam de igazat kellett adnom Genkiek. Nincsenek választható utak, legalábbis most még. De nemsokára teremtek majd, hogy ne csak egy felé mehessünk. – Mindegy. Most az újoncokhoz kell menni.

- Már most? – Kérdezte kétségbeesetten, mire értetlenül néztem rá. – Még egy kicsit pihenni akartam. 

Nagy nyüzsgés volt, és tekintetem végighordozva az apró kis csoporton felismerni véltem a tegnap megmentett csapatot. Szóval nekünk kell őket megtanítani arra, amit egyébként még nekünk sem kéne tudnunk. Remek lesz.

- Nos akkor… sziasztok! – Kezdte Genki bizonytalanul, amit teljesen megértettem. Mi nem kiképzőtisztek vagyunk, fogalmunk sincs hogyan kéne ezekhez a szerencsétlenekhez hozzáállni. Talán lehetnénk a szigorú folyton ordítozó és elégedetlen őrmesterek, de én személy szerint nem akarom másnak kiadni magam, mint aki vagyok, így segítettem béna társamnak.

- Én Naga Aimi vagyok, a szerencsétlen meg itt mellettem Genki. Mi fogunk kiképezni titeket, és előre is sajnáljuk, ha nem erre számítottatok, de én nem erre szakosodtam. – Mondtam, és figyeltem mit csinálnak. Legtöbben csendben néztek rám, tekintetükben kicsi bizonytalanságot véltem felfedezni. Félelmet nem nagyon. – És, bár tegnap már találkoztunk, szeretném, ha tudnátok. Nekem nem az a dolgom, hogy megmentsem az életeteket, csupán az, hogy megtanítsam hogyan védhetnétek meg magatokat. Ha egy túlfűtött netalán…

- Azt akarta mondani, hogy segítünk megtanulni, hogyan használjátok a képességet, aminek a birtokában vagytok, de másban nem tudunk segíteni. – Vágott közbe Genki, de most nem jutalmaztam meg egy gyilkos pillantással, csak csendben vizsgálgattam tovább a tömeget. – Tudjuk, hogy ti még nem vagytok hozzászokva az erőtökhöz, de ez nem baj. Én segítek mivel velem is az volt mint veletek. De Aimi nem hiszem hogy túl sokat tudna tenni értetek, ennek ellenére próbálkozik.

- Az a helyzet, hogy lehet hogy inkább rásózlak titeket Emorira. – Gondolkoztam el amivel elindítottam az első kérdésáradatot. – Csend! – Mondtam nagyon halkan, de a tekintetem látván mindenkibe belefagyott a szó. Mondom hogy Emori megtanított egy valamire.

- Ne féljetek ez lehetetlen, Emori maga jelölt ki minket arra, hogy kiképezzünk benneteket. – Mosolygott Genki, majd gyorsan megválaszolta a kérdést ami mindenkit foglalkoztatott. – Emori az A körzet egységének vezetője. Ezt az egységet hívják különleges egységnek is, bár nem nagyon tudnám megmondani, miért pont ezt a nevet kapta. – Tért el egy kissé a tárgytól.

- Én meg azt nem értem, miért nem a kiképző táborba küldték őket. – Morogtam mire Genki rálépett a lábamra. Nem csináltam semmit csak ránéztem és a tekintetemmel üzentem neki némán: „Ezért még számolunk!” Genki nyelt egy hangosat, majd ismét visszafordult az újoncokhoz.

- Oké akkor most mindenki mutatkozzon be! - Kissé zavartan zúgolódtak. Genki kicsit fészkelődött, nem számított erre a reakcióra. Gonosz mosollyal figyeltem ahogy szenved, és kárörvendően összefontam a kezeim. Rám nézett, és mikor meglátta a szememben a gonosz fényt, az arca kissé megnyúlt. Könyörgőn nézett rám, én pedig csendben élveztem a bosszút, amit nem is én hajtottam végre. Egyenlőre.

- Neveket szeretnék, méghozzá most, vagy valaki nagyon megbánja. – Mondtam nyugodt arcvonásokkal, de még így is látták a veszélyt, ami fenyegeti őket általam, így jobbnak gondolták, ha engedelmeskednek.

- Nincs nevünk. – Mondta a tegnap is felszólaló srác. Meglepődtem, és ezt valószínűleg le tudták olvasni az arcomról, mert folytatta. – Mivel rabszolgák voltunk, nincsen nevünk. Mi csak vagyunk, de senki nem hív minket sehogy.

- Nekem van nevem! – Szólalt meg valaki hátulról, így nem láthattam. A többiek kicsit félre húzódtak, hogy láthassam a felszólalót. Egy velünk egyidős fiú volt, fekete haja kissé kócosan állt, de kifejezetten jól állt neki. Szemei vörösen izzottak, olyan benyomást keltve, mintha holmi démon lenne. Fekete felső,t és ugyanilyen színű hosszúnadrágot, illetve bakancsot viselt. – Én Kazuma vagyok.

- Sora jelentkezik! – Halottam meg egy ismerős hangot, épp mikor válaszoltam volna Kazumának. Mérgesen néztem a kékségre, de mellette a bátyám is megszólalt.

- Naga Katsuma. – Sóhajtottam. Ha nem a túlfűtöttek ölik meg őket, akkor majd én.

- Remek, de titeket már ismerlek, és az a helyzet, hogy most azonnal tűnjetek innen, mert nem állok jót magamért. – Szűrtem a fogaim között. Szegény újoncok kissé megijedhettek, de nem nagyon törődtem velük. Genki mentette a menthetőt, és intett szerencsétleneknek, hogy menjenek utána. Azok kérdés nélkül követték a fiút, így már csak hárman álltunk, egymás szemébe nézve. – Irány haza, de most rögtön!

- Hú, ha már most ilyen dühös, akkor, ha elmondjuk neki hogy, Atsuko is itt van, tuti kinyír minket. – Mondta Sora Katsumának, aki elhűlten bámult rá.

- Atsuko itt van? – Kérdeztük egyszerre bátyámmal ,és Sorának valószínűleg ekkor eshetett le, hogy egyikünk sem tudott erről az egyszerű tényről.

- Hoppá. – Mondta és elhátrált a felé irányuló gyilkos tekintetemtől. Kínosan mosolyogva mutatott mögém valahova. Megfordulva Genkit láttam, ahogy Atsukoval beszélget, miközben az újoncok csak értetlenül bámultak rájuk. Azt sem tudtam, hogy kit nyírjak ki először. Épp mikor már indultam volna barátnőm felé, egy hang megállított. Értetlenül, és dühösen fordultam a hang irányába. Emori állt ott, és felém intett.

Sóhajtva indultam el, hogy Genkit is magammal rángasam, de Emori megrázta a fejét. Nem nagyon értem miért nem beszélt, de ha ő mondja… vagyis ez esetben, ha ő nem mondja. Odaérve megláttam Emori szemében azt amit még soha: félelmet. Az ereimben meghűlt a vér és csak csendben vártam, hogy modjon valamit.

- Végünk. – Egy szó, amitől a frász is kivert. Hogy érti, hogy végünk? – Nem túlfűtöttek… vagyis azok, de nem teljesen… olyanok, mint a túlfűtöttek de… veled akarnak beszélni.

- Hogy mi van? – Értetlenkedtem. – Nem úgy volt, hogy nem tudnak beszélni?

- Ki mondta ezt neked? – Kérdezte megrovóan, és közben idegesen pillantgatott körbe. – Tudnak, csak eddig még soha nem akartak tárgyalni. Egyszerűen csak… voltak.

- Ömm… értem. Szóval, akkor most velem akarnak beszélni. Miért velem? – Kérdeztem. – Nem is tudják, hogy ki vagyok.

- Ó, dehogy nem. Azt mondták, idézem: „Naga Aimit, a Vörös Démont szeretnénk megkérni valamire, így kérem küldjék ki őt!” – Mondta. Na jó, ez most komolyan magas nekem. Nem csak, hogy ismernek, de beszélni akarnak velem. És, bár már több mint 60 éve nem szóltak egy szót sem hozzánk, most hirtelen tárgyalni akarnak, és kifejezett kérésük volt, hogy én menjek. Itt valami bűzlik.

- Megtagadom. – Mondtam. Bár szeretnék velük beszélni tuti, hogy valamit terveznek, és én nem szándékozom belesétálni a csapdájukba. – Beszéljen velük mondjuk Genki. Ő is Hero tuti jó lesz nekik. – Emori úgy nézett rám, mintha értelmi fogyatékos lennék. – Oké akkor nem Genki. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk te mennél?

- Indulás! – Jött a válasz, miközben Genki felé nézett. A fiú kérdőn bámult ránk, de nem mozdult a helyéről, és folyamatosan magyarázott valamit az újoncoknak. – Én elintézem őket, te pedig nagyon gyorsan menj, és beszélj a szörnyekkel!

Lezártnak tekintette a beszélgetést, amire abból következtettem, hogy egyszerűen elsétált mellettem a csoport felé. Sóhajtva motyogtam egy „Hai”-t és beletörődve sorsomba kisétáltam a központ hatalmas vaskapuján. Valami nagyon nincs itt rendjén. És, az, az érzésem, hamarosan rá is fogok jönni, mi lehet a gond.

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő