Farkasbőrben

Amikor Eiki visszaért, még midig mosolyogtam. Az ágyhoz lépett és ledobott mellém egy üveg zöld folyadékot. Megköszöntem, majd felkaptam és lecsavartam a kupakot. Nagyon jól esett, ahogy a hideg tea lecsordul a torkomon. A mosolygást viszont, még így sem bírtam abbahagyni.

- Mit vigyorogsz? Szerelmes vagy? – piszkálódott. Ennek hallatán félre nyeltem. Küszködve próbáltam kiköhögni a lég utamba került folyadékot. Eiki elvette a kezemből az üveget. Fél perc múlva már ismét, de ezúttal óvatosabban szorongattam a palackot.

Eddig eszembe sem jutott, hogy azért mosolygok, mert szerelmes vagyok. A farkas lány után sosem érdeklődtek a fiúk. Sosem voltam szerelmes, abban sem voltam biztos, hogy most az vagyok. Az arcomnak nyomtam a hideg palackot, hogy lehűtse kipirult arcomat. Akármi is volt a boldogságom oka, örültem, hogy a borús napok után végre kisüt a nap. Ami, pedig az oldalamat illeti, nem tudom, hogy fogom kimagyarázni. Mintha erre várt volna egy nővér sietett be a szobába és megkért, hogy menjek át a vizsgálóba. A szívem hevesen dübörgött. A terembe beérkezve azonban nem az várt, amire számítottam. Az idős, szakállas orvos helyett most egy fekete hajú kékszemű fiatal nő ült az asztalnál.

- Szia, Dr. Cordelia vagyok! – üdvözölt – Ma én foglak megvizsgálni.

Felállt, majd a nővérhez fordult.

- Megnéznéd Namida-sant a 126-osban? Én, majd visszakísérem a kisasszonyt. – mosolygott. Nem tudom miért, de nagyon ellenszenves volt nekem ez a nő. Amikor az ápoló távozott felfeküdtem a vizsgálóasztalra, amitől máris védtelenebbnek éreztem magam. Lélekben már felkészítettem magam a reakciójára, ezért meglepetésként ért, amikor a hálóinget felhúzva a következőt mondta:

- Nagyon szép! Délután még bent tartalak megfigyelésre, de este már hazamehetsz.. - majd döbbent ábrázatomat látva hozzátette - Mi a baj?

- Öhm, semmi.. csak.. – dadogtam, de félbe szakított.

- Luka kért meg, hogy falazzak neked. – a név felkeltette a érdeklődésem. Az, hogy nem lepődött meg azt jelenti, hogy be van avatva, ha be van avatva, akkor pedig bizonyára közel áll Lukahoz.

- Honnan ismered? – kérdeztem gyanakodva.

- Az exem. – a mosolya most már fenyegető volt – Bár nem értem, miért kellett egy ilyen kis senkinek begyógyítania a sebét. – a hangjából kicsendülő féltékenység nem kerülte el a figyelmemet. Rámorogtam. Eddig nem mutattam jelét, hogy mennyire nem kedvelem, de azzal, hogy lesenkizett, kihívta maga ellen a sorsot. - Ó értem szóval farkas vagy, így már minden világos. Mindig olyan lágyszívű a fajtájával, minden jöttmentet megsajnál. Már megijedtem, hogy más oka van. – Hogy érti, hogy a fajtájával?

- Honnan veszed, hogy nem más oka van? – a mosolyom elég ijesztőre sikerülhetett, mert lefagyott az arcáról a mosoly, hiába nem állt szándékomban hagyni magam.

- Ismerem, közelről, nagyon közelről. – ökölbe szorítottam a kezem, majd felálltam és az ajtó felé indultam. A folyosóra kilépve Eikibe futottam.

- Hé hé! Hova rohansz? – lépett hátrébb.

- Bárhova, csak el innen! – kikerültem és elszaladtam a lépcsők felé. A szobámban átöltöztem, gyorsan összepakoltam a holmiijaimat és elbúcsúztam a nénitől, akinek a társaságában töltöttem az elmúlt napokat. Az ajtóban Eiki elállta az utamat.

- Hova készülsz? – úgy állt ott, hogy tudtam egy buldózerrel sem tudnám odébb tenni.

- Haza, az orvos azt mondta elmehetek. – ez nem teljesen volt igaz, de ez abban a pillanatban nem igazán izgatott, csak az lebegett a szemem előtt, hogy elhúzzak innen.

- Nekem mást mondott, délutánra még bent tartanak! – az egyik szemöldökét felhúzta a szája csalódott grimaszba torzult.

- Kérlek Eiki engedj, nem bírom ezt a bezártságot! – a szemébe néztem és beleöltem minden energiám, hogy meggyőző legyek.

- Megígértem apádnak, hogy vigyázok rád! – mondta elutasítóan. Megfordultam és beletörődve dobtam le a földre a táskámat. Az ágyamhoz mentem, lerúgtam a cipőm, majd a börtönőrt játszó Eikinek hátat fordítva lefeküdtem. Az ágyfertőtlenítő szagától már hányingerem volt.

- Ne duzzogj már! – próbált békíteni – Olyan jó kedved volt!

Igaza volt, pár perce még tényleg jó kedvem volt. Nem akartam itt lenni! Magamban elképzeltem azt a helyet, ahová a legjobban vágytam, az erdőt. A reggeli napfényében megtörő harmatcseppeket, amik a kecses fűszálakon ékes díszekként ragyogtak. Az állatok neszezését, ahogy egyik bokorból a másikba rohannak, hogy elbújjanak a ragadozók elöl. A fák között átsütő meleg, simogató fényt. A farkasokat: Yokot, Jurot, az ikreket és Rent. Az ő társaságukra vágytam a legjobban. Lukara gondoltam a gyönyörű sárga szemeire és csalóka mosolyára.

- Nézd, csak ki fantáziál rólam! – a hangtól megijedtem. A fejemben szólalt meg és ez meglepetésként ért.

- Nem fantáziálok rólad! – hazudtam.

- Hazudsz, küldtél nekem egy képet, magamról. – a hangján hallottam, hogy mosolyog. A francba ez nem lesz így jó. Ha nem tudom befolyásolni a képek átadását, az elég nagy probléma.

- Ne aggódj, csak én látok ilyen mértékben a fejedbe.

- Ezt hogy érted? Miért csak te? És, hogyhogy a fejembe látsz?!

- Egy kis mellékhatása a sebek gyógyításának, hozzáférek bizonyos gondolataidhoz.

- És ez mikor múlik el?

- Valakinél eleve nem is jelentkezik, de ez elég ritka. A sebgyógyítást, csak akkor lehet elvégezni, ha a sérült bízik a gyógyítóban. Ekkor kapcsolat alakul ki köztük, amit akkor lehet, csak megtörni, ha elfelejtik egymást. Ha a sérültet egy ismeretlen gyógyító gyógyítja meg, akkor…

 - nem jelentkezik a mellékhatás, mert akit nem ismersz, azt könnyű elfelejteni. – fejeztem be a mondatát.

- Pontosan!

- Szóval, csak el kell felejtselek!

- Sok szerencsét! Nem fog sikerülni. Többek szerint, felejthetetlen élmény vagyok!

- Haha, majd meglátjuk!

- Ha sikerül elintézem, hogy az erdődben betiltsák a vadászatot! – a vadászok állandó fenyegetést jelentettek a farkasokra, így az ajánlat nagyon csábító volt – Ha viszont én nyerek… egyesítjük a falkáinkat.

- Ez őrültség, nem fog menni! Falkát egyesíteni csak akkor lehet, ha a két falkavezér egy párt alkot.

- Pontosan! A Gaele falkának én vagyok a vezére. A Walesinek pedig te!

- Ájjcsi, én nem vagyok alfa!

- De lehetsz!

- Miért akarod egyesíteni a falkákat?

Itt hallgatott egy kicsit mielőtt újra megszólalt.

- Ma este nálad találkozunk! El kell mondanom egy történetet.

- Hogy fogsz bejutni? Szobafogságot kaptam, amiért eltitkoltam a sérülésem.

- Nem emlékszel? Én vagyok a besurranás művésze!

- Meg a hatalmas ego királya!

- Héj, egy kis magabiztosság mindig kell a pohárba.

- A tied lassan már kicsordul.. – cukkoltam.

-  Tsuki, ébren vagy? – az oldalamra dőlve a szememet becsukva Eiki valószínűleg azt hitte elaludtam.

- Aha. – lefeküdt az ágyra mellém. Arcát a hátamnak fúrta. Mióta ismertem, mindig így próbált meg kibékíteni. Általában sikerült is neki, hiszen ilyenkor annyira aranyos volt, hogy nem tudtam tovább haragudni rá. E mellett pedig csak jót akart nekem azzal, hogy meggátolta a korházból való szökési kísérletemet.

- Chh! Szólj, ha már vége az enyelgésnek! – szólalt meg Luka, majd éreztem, ahogy kilép a tudatomból. Hirtelen, azaz eszement ötletem támadt, hogy talán féltékeny, de aztán gyorsan elvetettem az ötletet.

Délután, miután kikanyarodtunk a korház parkolójából, már viszketett is a tenyerem. Az ablakot letekertem, hogy az arcomat megcsapja a szabadság szele. Eiki ugyan próbált szóra bírni, de a gondolataim annyira lefoglaltak, hogy egy bólintásnál, vagy egy „ühüm”- nél többet nem tudott kicsikarni belőlem. Fejben összeállítottam egy listát a teendőimről. Egy normális épeszű lány valószínűleg a tanulást az első három közé tette volna, én azonban épphogy helyet szorítottam neki az erdőjárás után. Bár fontosnak tartottam, hogy a tanulmányi eredményeim rendben legyenek, most csak arra vágytam, hogy a napok óta tartó bezártság és állandó felügyelet után végre elszakadjak az emberek világától. Ez a vágyam annyira felerősödött az út során, hogy amikor Eiki leparkolt, azonnal kipattantam az autóból. A házzal ellentétes irányba kezdtem masírozni.

- Tsuki, legalább a cuccodat vidd be! – kiáltott utánam Eiki, de meg sem hallottam. Az úton átkelve az erdő felé kezdtem kocogni, szívem szerint rohantam volna, de bár a sebem beforrt nem akartam megkockáztatni, hogy felszakad. A fák hűvösében ellepett a nyugalom, afféle nyugalom, mint, amikor egy hosszú utazás után hazatér az ember. Amikor megláttam a patakot gyorsan lerúgtam a cipőmet és nevetve gázoltam bele a hűvös vízbe. A túloldalon mezítláb folytattam az utat, aminek mostanra cipőhöz szokott lábam nem igazán örült. Ahogy egyre beljebb kerültem a torkom izzani kezdett a vágytól, hogy hívni kezdjem a társaimat. A tisztásra érve azonban beláttam, hogy ez teljesen fölösleges. A nagyfa alatt rendezetlen sorokban ott heverésztek a farkasok.

- Srácok! – kiáltottam el magam, de azonnal meg is bántam. A falka minden tagja tökéletes összhangban kapta fel a fejét, majd felpattantak és hirtelen azon kaptam magam, hogy 25 ötvenkilós farkas rohan felém 60 km/h – ás sebességgel. Jó párszor elkövettem már ezt a hibát. Ha túl izgatott voltam ők is azok lettek és ilyenkor ritkán úsztam meg karcolásokkal. Megfeszítettem az izmaimat, hogy valamelyest blokkoljam a rám vetődő tömegeket, de hiába vártam a becsapódás nem következett be. Egy farkas lépett elém szembe állt a többivel, aminek következtében az egész sereg lefékezett. Alig hittem a szememnek Juro, aki az elöbb még legelöl vágtázott, most megállt és engedelmesen figyelte, a megmentőm következő parancsát. Most, hogy nem voltam közvetlen veszélyben, már szemügyre tudtam venni. Ren volt az. Nem láttam még soha ehhez hasonló jelenetet. Az alfa engedelmeskedik, egy a falkába újonnan bekerült tagnak? Ren megfordult és lassan felém kezdett lépdelni, ahogy belenéztem aranysárga szemeibe, egy másik kép ugrott be, de eltűnt mielőtt azonosíthattam volna. A többiek is követték, de senki nem előzte meg, ha nem ismerném őket, azt hittem volna, hogy Ő az alfa. Letérdeltem és az ujjaimat selymes bundájába fúrtam. Amikor a hasaaljához értem, mély torokhangon felhördült. Elmosolyodtam. Ez nem egy agresszív morgás volt.  Ren élvezkedett még egy kicsit, majd hátrált néhány lépést, hogy teret adjon a többieknek. Miután kiszabadultam a körülöttem örvénylő bundák tengeréből, a fához botorkáltam. Az oldalának dőltem és élveztem a csöndet. Lassan közeledett a 6 óra és ilyenkor a farkasok rendszerint vadászni indulnak. Én emberi mivoltomból adódóan nem tudtam sem lopakodni, sem rajta ütni a vadakon, ezért nem is mentem velük, ha én megyek, valószínűleg éhen maradnak. Ahogy megjósoltam, pontban 6 órakor felkerekedtek és Juro vezetésével az erdőbe vetették magukat. Úgy terveztem, hogy átalszom, azt az időszakot, amit amúgy egyedül kéne töltenem, de amikor félálomba kerültem egy olyan hangra lettem figyelmes, amitől minden álom eltűnt a szememből. Nem sok olyan állatot ismerek, ami hátborzongatóbban tud üvölteni, mint a puma.

https://www.youtube.com/watch?v=BT04nzGcw7k

 Mozdulatlanná merevedtem. A pulzusom az egekbe szökött. A farkasokkal bunyózni, nem volt egy nagy tudomány, ha a fogait elkerülted, már nyert ügyed volt, de a nagymacskák más kategóriába tartoztak, 10 pár éles karom is arra várt, hogy az áldozata húsába mélyedhessen. Abban reménykedtem, hogy nem vett észre, de amikor meghallottam a mögöttem zörgő faleveleket, felpattantam. Farkas szemet néztem az állattal, nem hátrált, kicsit oldalra fordulva körözni kezdett körülöttem. Tudtam, hogy hamarosan támadni fog. Kicsit közelebb húzta a kört és ugrott. A támadása azonban nem talált el, mert oldalról elkapta valami. A két állat egymásba fonódva ért földet, majd amikor szétugrottak, felismertem Rent. Ínyét a fogai fölé húzva vicsorgott, hangos hörgő hangjától libabőrös lettem. A puma láthatólag visszakozott, de Ren nem hagyta annyiban neki ugrott és fogait a lábába mélyesztette. Tapasztalatból tudtam, hogy egy farkasnak nincs esélye egyedül egy pumával szemben. Ez a gyanúm be is igazolódott, amikor egyik mancsát az oldalába mélyesztette. A farkas fájdalmas üvöltéssel ugrott arrébb, az oldalából vér szivárgott. Levegőért kaptam, kezemet a szám elé szorítottam, hogy fel ne kiáltsak. A puma újra ugrott és nyakon ragadta. Elöntött a pánik. Éppen elindultam volna, hogy segítsek, amikor éles fájdalom nyilallt az izmaimba. Térdre estem, amikor továbbterjedt a csontjaimba. Olyan érzés volt, mintha belülről átrendeznének. A fájdalom viszont, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt. Szétnyitottam a szemeimet és hirtelen, azaz érzésem támadt, hogy sokkal jobban látok. Léptem egyet, de nem jutottam előrébb, az ösztönös mozdulat, ami két láb mozgatását diktálta, most nem vált hasznomra. Lenéztem. Az első, ami feltűnt a földön heverő ruháimon taposó két láb, amiket vastag hamuszürke bunda fedett. A meglepetéstől felkiáltottam, de az ilyenkor általában használatos „Hee?” helyett egy nyüszítés hagyta el a számat. Azonban nem volt időm megfejteni, hogy vajon mitől váltam farkassá, mert érzékeny füleimet, egy reccsenő hang ütötte meg, amit egy fájdalmas morgás követett. A puma eltört egy csontot a lábában. Eleinte kissé bizonytalan léptekkel indultam meg, de hamar rájöttem a négy lábon járás nyitjára. Hátulról közelítettem meg az állatot, annyira lefoglalta, hogy maradandó károsodást okozzon Rennek, hogy észre sem vett. A meglepetés erejét kihasználva vetettem rá magam. A fogaim fogást találtak az oldalában. Vér ízét éreztem a számban. Ren a földre rogyott, ahogy a puma eleresztette, de hamar talpra állt. A szemébe néztem és megmutattam neki a képet, ami a fejemben összeállt. Most lényegesen könnyebb volt ezt megtenni, arról nem is beszélve, hogy tudtam, hogy elérte. A képben egy taktikát mutattam neki, amit még kiskoromban láttam a többi farkastól. A puma felém fordult, de mielőtt bármit is tehetett volna, Ren hátulról belecsípett, hátat fordított nekem, mire én is belekaptam. A puma valószínűleg belátta, hogy így nem nyerhet, mert kiugrott az általunk formált körből és gyorsléptekkel eltűnt az erdőben. Belül fellélegeztem. Most, hogy elhárult a közvetlen veszély, már rá tudtam koncentrálni a tényre, hogy FARKAS vagyok. Körbe-körbe kezdtem forogni, hogy szemügyre tudjam venni a testem többi részét is. Ren úgy nézett rám, mint aki menten elröhögi magát, ha erre képesek egyáltalán a farkasok. Nem osztoztam az örömében, sőt elképzelni se tudtam, hogy tudnék visszaváltozni. Bár ez a test határozottan kényelmesebb volt, nem állt szándékomban így maradni. Ren lefeküdt a fűre, hogy ne terhelje sérült lábát. Bűntudatom támadt, amiért megsérült. Az én hibám, hogy ilyen csúnyán megjárta. Oda mentem hozzá és nyalogatni kezdtem a sebet, ha nem is vagyok képes meggyógyítani, ahogy Luka tette, legalább némi kötelék kialakul köztünk. A seb összehúzódott, nem teljesen, de határozottan jobban festett. Hogy a csont is összeforrt e, azt nem tudtam megállapítani. Az erdőszélén megjelentek a többiek, egy hatalmas szarvast huzigálva maguk után. Elindultam feléjük, de félúton megtorpantam. A látásom homályos lett, a világ forogni kezdett velem. Haloványan érzékeltem, ahogy valaki, egy ember odaszalad és a fejem alá teszi a kezét, mielőtt az a kemény földnek ütődött volna. Nem tudtam mozogni, de halványan láttam, hogy mi történik körülöttem. A testem ismételten sajogni kezdett, de ezúttal nem volt olyan elviselhetetlen. Éreztem, ahogy a mellső lábaim megnyúlnak és kezekké alakulnak. A bundám eltűnt és hajam újra az eredeti hosszúságú lett. A meleg, szürke zuhatag nélkül fázni kezdtem és, csak ekkor esett le, hogy tulajdonképpen anyaszült meztelen vagyok. Az ember egy fekete pulcsit terített rám, aminek illata halványan ismerős volt. Föld, ázott levelek és az erdő fenyőillata. Hol éreztem már ezt? Minden erőmet összeszedtem, hogy ránézzek, de visszanyomta a fejem. Erős karok nyalábolták fel ernyedt testemet, majd lassú óvatos lépésekkel elindult. Nem tudhattam ki ez és hova visz. Tiltakozni akartam, de csak egy halovány alig hallható „Ne” hagyta el a számat. Az alak megállt és megtámasztotta a fejem, hogy ránézhessek.

- Ne félj, hazaviszlek. – suttogta az alak, akiből, hogy őszinte legyek nem sokat láttam. Közelebb hajolt és így már felfedeztem aranyszín szemeit. Akármi is tartott eddig az eszméletemnél, most elhagyott, mert elmerültem a mély tudatlanságban.

-Miyako-