5. rész

Egyezség

Otthon a nappaliban Kou idegesítő képe fogadott, és mint mindig most sem bírta ki, hogy ne dicsérje meg az öltözékem.

- Honnan van ez a kardigán? Egy hajléktalantól loptad? – néha már komolyan az volt az érzésem, hogy meleg. A korabeli srácoknak a piálás a csajozás vagy a kocsik jelentették a fő érdeklődési kört. Az én tesómnak a divat volt a mindene és bár elmúlt 19 még soha nem volt barátnője. A horgászat is nagyon messze állt tőle, de apa kedvéért bele ment, hogy most az egyszer együtt pecázzanak.

- Ha nagyon tudni akarod anya szekrényéből vettem kölcsön. – mondtam a kelletnél kicsit hangosabban és rá vigyorogtam, amikor anya jelent meg a nappali ajtajában.

- Mi van velem? – kérdezte kíváncsian.

- Semmi – vágta rá azonnal Kou és megpróbálta befogni a számat.

- Azt mondta, hogy olyan a kardigánom mintha egy hajléktalantól loptam volna. – néztem rá szomorú kiskutya szemekkel. Anya szemügyre vette a kölcsönvett ruhadarabot és elkomorult az arca. Oda ment Kouhoz és úgy, mint gyerekkorunkban a fülénél fogva maga után rángatta a konyhába. Diadalmasan elmosolyodtam. Kout most pár órára leszereltem, de valószínűleg bosszút fog állni, úgyhogy résen kell lennem. Fölmentem az emeletre és neki álltam a házi feladatomnak, ha Amon pontosan érkezik, akkor körülbelül van egy órám. Amon! Nem szóltam a szüleimnek. Ha Haruka toppan be váratlanul, azon meg se lepődnek, de ez teljesen mástészta. Lerohantam az emeletről egyenesen a konyhába. Kou a mosogatónál állt és szúrós pillantásokat lövellt felém.

- Anya! Ne haragudj, hogy csak most szólok, de át jönne egy osztálytársam házi feladatot csinálni. Nem baj? – kérdeztem

- Hát nem lett volna baj, ha egy kicsit előbb szólsz, de végül is nem baj. Ki az? – mosolygott

- Nem ismered. Új osztálytárs egy csapatba kerültünk irodalmon, de szeretnélek megkérni titeket valamire főleg téged, – mutattam testvéremre – hogy ne égessetek le előtte.

- Mi okom lenne leégetni az én drága hugicámat? – kérdezte Kou gúnyosan.

- Ne! Ha bármivel próbálkozol, kitekerem a nyakad! – néztem rá szigorúan, de Ő csak elnevette magát.

- Miért olyan fontos ez neked? – kérdezte anya gyanakodva.

- Hát tudod Ő nem éppen olyan, mint a normális, épeszű, hétköznapi emberek. Ebben nagyon hasonlít Koura. Majd meglátod, ha itt lesz, 5 – re jön, csak ne lepődjetek meg nagyon a külseje sem átlagos.

Az ikreknek, ha együtt voltak olyan kisugárzásuk volt, hogy az ember önkéntelenül is bámulta őket. Amont nem csak a kisugárzása tette feltűnővé, hanem a stílusa is. Mostanra persze mindhármuk jelenlétét megszoktam és bár nem röpdöstem az örömtől, hogy Amon mellett kell ülnöm vagy, hogy Ő a tanuló társam, de be kellett ismernem, valami meg fogott benne.

- Ki nem átlagos? – csatlakozott apa is a beszélgetéshez. Felsóhajtottam nem volt semmi kedvem elmondani még egyszer.

- Majd a mosogató fiú elmondja. – indultam meg felfele. A második lépcsőfokig jutottam, amikor csattanást éreztem a hátamon. Megfordultam és a lábam mellett egy habzó szivacsra lettem figyelmes. Kou nevetett. Visszadobtam a szivacsot, de elvétettem és az apa lába mellett landolt.

- Na, ebből elég indíts felfelé! – adta ki az utasítást – Te pedig meséld el miről maradtam le.

Vizes felsőmet lecseréltem egy szárazra és neki álltam a tanulásnak.  Éppen becsuktam a könyvet, amikor csöngetést hallottam.

- Chizuru! – kiáltott Anya. Leszaladtam, hogy ajtót nyissak, de már megelőztek. Amon az előszobánkban nagyon furcsán mutatott.

- Szia. – köszönt.

- Kou! Üdvözöld a vendégünket! – szólt anya a kanapén terpeszkedő testvéremre. Kou felállt és kicsoszogott hozzánk. A reakciója rosszabb volt, mint gondoltam. Először elkerekedett a szeme aztán a füle tövéig elpirult. Nem tudtam mire vélni a reakcióját.

- Izé… Helló. – köszönt idegesen.

Amon rámosolygott azzal a bosszantó féloldalas mosollyal.

- Okké. – vetettem véget a jelenetnek - Akkor mi most megyünk tanulni. – Megragadtam a karját és az emelet felé húztam. Magunkra csuktam az ajtót aztán meggondoltam magam és résnyire kinyitottam. Amon körbe járta a szobát és mindent alaposan szemügyre vett.

- Félsz velem kettesben maradni igaz? – mosolygott és közben kihúzta az egyik fiókom, amiben a fehér neműket tartottam. Oda siettem és visszatoltam a fiókot.

- Nem félek. – igaz volt egyáltalán nem féltem tőle.

- Biztos? – közelebb jött egy lépést én pedig hátráltam – Egy kicsit sem? – még közelebb jött én viszont már nem tudtam hova hátrálni és a falnak ütköztem. Az arcomhoz hajolt én pedig egy pillanatra azt hittem megcsókol. Összeszorítottam a szemem, de hiába vártam nem történt semmi így kinyitottam és a nevetéstől szó szerint földön fetrengő Amonnal találtam szembe magam. Felnyúlt, megfogta a kezem és lerántott magához.

- Mit csinálsz? – kérdeztem idegességemben

- Olyan komoly vagy lazulj már el egy kicsit. 

- Majd ellazulok, ha választ kapok a kérdéseimre. – fordultam hasra. Leutánozta a mozdulatot így egymással szemben feküdtünk a kemény padlón.

- Ha kemény a padló, akkor miért nem fekszünk az ágyra? – kérdezte és féloldalas mosolyra húzta a száját. Erre csak a szememet forgattam.

- Első kérdés, hogy tudsz olvasni a gondolataimban?

- Nem akadsz le a témáról mi?

- Nem. – mosolyogtam

- Hát legyen. Először is csak akkor hallom, ha szeretném. Időbe telt meg tanulni irányítani. Az elején mindenkinek a fejébe bele hallgattam akaratom ellenére először vicces volt, de hamar rájöttem, hogy nem olyan jó dolog amikor tudod mit gondolnak rólad a szívük mélyén az emberek.

- És miért pont az én fejembe hallgattál bele?

- A te eseted kicsit más volt. A gondolataid szinte kiabáltak, akkor is hallottam, ha nem akartam.

- Most is így van? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak, ha zaklatott vagy izgatott, vagy szóval igen most is.

- Akkor nem is kell beszélnem? – gondoltam

- Nem. – mosolygott

- Tegnap, hogy kerültem haza?

- Miután elájultál, gondoltam kényelmesebb lenne az ágyadban aludni, így becsempésztelek az ablakon. – leesett az állam.

- De a 2. emeleten vagyunk! Hogy csináltad? Mi vagy te?

- Nem vagyok ember.

- Akkor mi vagy?

- Nincs pontos megnevezése. Erősebb és gyorsabb vagyok az embereknél és van még néhány apróság, de ennyi elég lesz mára belőlem. Miért volt rajtad egésznap sapka?

- Még te kérdezed? – néztem rá mérgesen, de értetlen arckifejezését látva kissé elbizonytalanodtam. Lehúztam a sapkát így felszínre került a felirat. Amon összeráncolta a szemöldök.

- Nem én voltam. – felelte a bennem megfogalmazott, de még ki nem mondott kérdésre.

- Akkor ki? – kérdeztem és elfogott a pánik.

- Nem tudom. Tartozol valakinek?

- Hát lógok Harukának némi pénzel, de nem hiszem, hogy ő volt.

- Kérdezzük meg a szüleidet, ha tudnak, valamit azt hallani fogom. Nem akarlak megijeszteni, de ha valaki belopózott ide anélkül, hogy észrevetted volna az nem túl jó hír. – Őszintének tűnt és bár nem tetszett a gondolat, hogy a családom fejében turkáljunk belementem.

- Anya! Apa! Kou!  - családom összegyűlt a nappaliban Kou a falnak támaszkodva figyelt. Nem jött közelebb.

- Nem tartozik valamelyikőtök valakinek? – kérdeztem. Amon végig nézett a családomon és nem kerülte el a figyelmemet, hogy apámon többet időzött.

- Semmi jelentősre nem emlékszem. – mondta anya - Te szívem? – nézett apára

- Én sem.

Koura néztem.

- Mi ez a hülyeség? – nem várta meg a választ és kiviharzott a szobából. Immáron biztosra vettem, hogy az Ő keze van a dologban.

- Miért kérdezted? – kérdezte apa

- Semmi nem fontos csak a pszichológia házi… a reakciótokra voltunk kíváncsiak.

- Nem Irodalomról volt szó? – nézett gyanakodva anyám

- Irodalmat mondtam volna? Rosszul mondtam.  – nevettem fel idegesen.

 

- Na? – faggattam a szobámba beérve és most már tényleg becsuktam az ajtót. Amon az ágyon ült leültem vele szembe a padlóra.

- Hát két fontosabb információt tudtam meg. Az egyik, hogy bejövök a bátyádnak. – mosolygott és némi zavart fedeztem fel az arcán.

- Mi? Akkor tényleg meleg? – kérdeztem és nem tudtam eldönteni, hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Így viszont legalább tudtam, hogy miért viselkedett olyan furcsán.

- Nagyon úgy néz ki. A másik pedig, hogy a faterod tartozik valakinek.

- Kinek? – néztem rá kérdőn és a szemem előtt leperegtek a lehetőségek. A legijesztőbbnek az uzsorások gondolata bizonyult.

- Egy hozzám hasonlónak. Vannak rajtam kívül mások is például Akihiko és Ayato. Egy árvaházban nőttünk fel és ők voltak az egyetlenek, akik nem nevettek ki, amikor 6 éves koromban rá jöttem, hogy olyanokat hallok, amiket más nem, mert velük is ugyanez volt a helyzet. Akiktől apád segítséget kért azok viszont nem a jófiúk közé tartoznak.

- Akkor most veszélyben vagyunk? – kérdeztem és a hideg futkosott a hátamon a gondolattól, hogy valaki ki – be mászkálhat a szobámban, úgyhogy én észre sem veszem.

- Nem. Egyelőre csak te. Nem véletlenül a te homlokodra firkáltak. Másnak is feltűnt, hogy milyen hangos vagy. Téged fognak elvinni fizetségnek, ritka példány vagy. – rázta a fejét.

- Akkor most mit csináljak? – kérdeztem

- Hát itt nem maradhatsz. – jegyezte meg epésen.

- Hova mehetnék?

- Az már nem az én gondom. Találd ki magad. – hanyatt feküdt az ágyon fekete haja szétterült az ágytakarón annyira nevetségesen festett a rózsaszín habos- babos cuccok között. Felálltam és az ágyat megkerülve fölé hajoltam. Felvont szemöldökkel rám nézett.

- Te rángattál bele ebbe, nem hagyhatsz magamra.

- Nos, a helyzet az, hogy a faterod rángatott bele én csak felvilágosítottalak a helyzetről és igenis megtehetem, hogy lelépek és még csak bűntudatot sem fogok érezni. – ült föl. - Persze felfogadhatsz egy fajtámbelit, hogy megvédjen, de azért fizetned kell.

- És hol találjak én egy fajtádbelit aki vállalja? – kérdeztem szemrehányóan.

- Hát végül is ismerek egy megbízható és roppant jóképű srácot. – nézett rám a szeme sarkából

- Magadról beszélsz mi? Mit kérsz érte?

- Hát lehetnél a szolgám. Megcsinálod a házimat, kitakarítasz nálam. – sorolta és kezdtem azt hinni, hogy az egész sztorit csak kitalálta. Megrázta a fejét.

- El se hiszem, hogy ezt csinálom. – mondtam inkább csak magamnak, de a szeretteim biztonsága volt az első – Megegyeztünk, de nem csak engem védesz meg, hanem a családomat is.

- Megegyeztünk – ráztunk kezet.