5. Fejezet

Átjáró

Akira felém fordult és tekintete idegesen csillogott. Láttam, ahogy Kaoru és Akane is megérkeznek és anélkül, hogy kérdezniük kellett volna ugrásra készen meredtek ki az ablakon. Én kétségbeesetten kapaszkodtam a démon kezébe próbálva nem tudomást venni a körülöttem őrülten forgó világról. Nagy valószínűséggel ha Akira nem lett volna most is mellettem elájultam volna vagy hasonló így viszont csak szédelegtem egy adagot. Semmi kedvem nem volt visszamenni a két világ közötti kis megállóba arról nem is beszélve, hogy nem igazán tetszett a gondolat hogy az angyalok kezébe kerülhetek. A démonoknak lehetett valami különleges érzékelőjük, amivel megérzik, mire gondolok éppen vagy milyen hangulatban vagyok, mert mind a hárman nyugtató pillantásokat vetettek rám. Akira kissé megszorította a csuklómat ezzel nyugtatgatva háborgó lelkem, de csak annyit ért el vele hogy felszisszentem a fájdalomtól. Valószínűleg elfelejtette, hogy nemrég szinte az összes csontomat ripityára törtem.

Bocsánatkérőn nézett rám aztán elindult kifelé a házból. Nem értettem miért akar egyenesen az ajtón kimenni vagy, hogy hogyan akar megmenekülni az angyaloktól, de mindenesetre nem kérdeztem csak követtem. A két nő mögöttünk haladt így őrizve engem. Kaoru illúziója bizonyára már rég fent volt, de nem éreztem semmi különöset. Kilépve az ajtón megpillantottuk Tenshit ahogy egyenesen ránk nézve áll nem messze tőlünk. Hirtelen annyira megijedtem, hogy komolyan fontolóra vettem a menekülést nem csak Tenshi elől, de démoni kísérőimtől is, ám Akira mint mindig most is megérezhetett valamit, mert rántott rajtam egy aprót.

Nem értettem miért nem csinál semmit, hogy el tudjunk lógni az angyal elől, de mikor fejével a nő felé intett és én jobban megnéztem rájöttem, hogy valójában nem minket néz, hanem az ajtót. Az illúzió hatással volt rá és ő valószínűleg most csak az ajtót látta nélkülünk. Kissé megnyugodva követtem hát Akirát aki lassan és nagyon halkan közlekedett így próbáltam én is hang nélkül menni. Tudtam, hogy egy démonnak valószínűleg nem okoz sok gondot ez a mutatvány, de nekem annál nehezebben ment.

Tenshit magunk mögött hagytuk, ugyan de láttam egy csomó angyalt szétszórva a város különböző részein. Tudtam, hogy az emberek nem látják őket, de az meglepett, hogy simán átsétáltak az angyalokon mintha azok nem ezen a síkon léteznének. Akirára néztem, aki halkan válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Nem ugyanabban a dimenzióban vannak. Az angyalok és mi jelenleg egy másik síkon vagyunk, amit az emberek nem láthatnak, és nem érinthetnek – kezdte. – Te persze egy vagy azon kevés emberek közül, akik kivételek ez alól a szabály alól. Senki sem tudja, mi van bennetek, ami másokban nincs, de ti egyszerre vagytok képesek létezni mind a két dimenzióban.

Meglepett eddig milyen keveset tudtam a képességemről. Soha nem érdekelt miért van az, hogy látom a démonokat elég volt a tudat, hogy képes vagyok rá. Elvégre soha semmi jó nem származott ebből a tudásból. Akira nem mondott többet és bár lettek volna még kérdéseim tudtam, hogy az idő nem igazán alkalmas ezek feltevésére így én sem folytattam a megkezdett beszélgetést.

- Nem fogom tudni tovább fenntartani ezt az illúziót. Nincs, egy hely ahol megszállhatnánk, míg kipihenem magam? – kérdezte Kaoru, és nekem eszembe jutott milyen sokat kellett ma használni az erejét. Bizonyára mind a három démon ki van már merülve, és mi tagadás én sem voltam éppen a toppon. Akira látszólag ugyanerre gondolhatott, mert hátranézett a nőre aztán aprót bólintott, és jobbra fordult egy sikátorba. Kissé kelletlenül követtem, nem voltam benne biztos, hogy ez a környék kifejezetten biztonságos lenne, de mivel három démon is volt velem és mind megvédene, ha valaki vagy valami rám támadna úgy döntöttem kockáztathatok.

Akira megállt egy üres fal előtt és némán meredt arra. Egy pillanatra elgondolkoztam vajon épelméjű-e majd én is a falra néztem. Akira nem volt sem bolond sem őrült, és ennek biztos tudatában teljesen megbíztam képességeiben. Akármi is van, itt a valóban itt van, és csak én vagyok olyan vak, hogy nem látom. A két nő még mindig értetlenül pislogott ránk ezért Akira szem forgatva nézett le rám, és láttam, rajta hogy mondani akart valamit, de mikor meglátta, hogy követtem a példáját meglepetten pislogott rám. Nyilván azt hitte, hogy nem bízom meg benne. Lesajnálón néztem vissza rá aztán fejemmel a két nő felé intettem. Akira rájuk kapta a pillantását, és arcán egy pillanatra megrökönyödés látszott majd frusztráltan felsóhajtott, és intett a fal felé. A két démon végül nem minden meggyőződéssel, ugyan de a falra szegezték pillantásukat, és erősen szuggerálni kezdték azt. Akira bólintott majd ismét odanézett ezért hát én is gyorsan a falra kaptam pillantásomat.

Először nem történt semmi, és én azt hittem megint a két nő keze van a dologban, de aztán, épp amikor feléjük akartam fordulni megláttam, ahogy lassan egy ajtó körvonalai kezdtek kirajzolódni a falon. Meglepetten pislogtam és figyeltem, ahogy egy egyszerű faajtó bontakozik ki előttem a semmiből. Akira elégedett vigyort vetett ránk, és kitárta az ajtót majd intett. Kissé bizonytalanul léptem be a helységbe, de mikor megláttam hova jutottam elállt a lélegzetem. Egy hatalmas teremben találtam magam, melyet óriási csillár világított meg. A terem közepén asztalok álltak, melyeknél különböző lények ültek csendesen eszegetve ínycsiklandozó kinézetű ételeiket, vagy éppen lassan kortyolgatva különböző kinézetű italaikat. Balra egy lépcső vezetett fel olyan, mint amilyen a kastélyokban szokott lenni még a vörös szőnyeg is stimmelt meg minden. Jobbra pedig egy tipikus szállodai recepciós pult állt, mögötte kedvesen mosolygó fiatal fiúval.

Akira mellém lépett, és vigyorogva közölte velem jelenlegi tartózkodási helyünk megnevezését.

- Üdvözöllek a Hold Hotelben! – mondta széttárt karokkal mire felhúztam a szemöldököm.

- Micsoda színpadias megnyilvánulás – halottam valahonnan mögülem, pedig már éppen mondani akartam valamit a röhejes viselkedésére. Mérgesen, és egyben érdeklődőn kaptam hátra a fejem, hogy megnézzem mégis ki volt olyan ostoba, hogy félbe merjen szakítani engem, de mikor megláttam a férfit, aki mögöttem állt vigyorogva, ledermedtem a döbbenettől. Akira tökéletesen pontos mását láttam magam előtt.

- Kage – biccentett Akira a férfi felé, aki csak elvigyorodott, és rám nézett. A szemeiben furcsa csillanást láttam mielőtt megszólalt volna.

- Szóval te vagy a kismadár, akit Akira annyira óv – mondta gúnyosan. A megnevezésre összeszaladtak a szemöldökeim, és egyszerre düh támadt bennem, de visszafojtottam a feltörni készülő visszavágást, és egy szívéjes mosolyt villantottam a férfira.

- Te, pedig ha jól sejtem, egy vagy Akira bátyjai közül – mondtam, és arra a férfira gondoltam, aki legutóbb meglátogatott bennünket. Először felmerült bennem a gondolat hogy ő lehet az, de aztán elvetettem az ötletet, ugyanis ennek a férfinek nem olyan volt a hangja, mint az akkorinak.

- Nocsak, ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű ember vagy, nem is vagy olyan ostoba, mint azt gondolnák – vigyorgott és éreztem a mellettem megfeszülő Akira dühét. Tudtam, hogy semmi jó nem származna abból, ha ezek ketten most kezdenének testvérharcba, és bizony nem volt kizárt, hogy megtörténne a dolog, elvégre mind a kettejükből áradt a harc iránti erős kényszer. Így hát úgy döntöttem megakadályozom a hotel lerombolását, és erősen megszorítottam a mellettem álló fiú kezét.

- Köszönöm a bókot, bár nem hinném, hogy egy lányt így le tudnál venni a lábáról, szóval azt ajánlom, gyakorolj még egy kicsit – mosolyogtam Kagére, aki most csak pislogott párat. Akirára néztem. – Menjünk mindannyiunknak elkél egy jó kis pihenés, és nem leszünk rá képesek, ha most a földig romboljátok, az egyetlen helyet ahol nyugtunk van az angyaloktól.

Nem voltam benne biztos, de volt egy olyan érzésem, hogy a Hold Hotel is egy olyan hely volt, ahova angyalok nem voltak képesek bejönni. Abban biztos voltam, hogy az angyaloknak is van egy-két ilyen helyük, és reméltem, hogy nekem soha nem lesz lehetőségem oda jutni.

Akira egy ideig csak nézett rám, aztán bólintott és ismét testvérére nézett. Féltem, hogy neki fog rontani, de végül csak ismét biccentett egyet, és elindult a pult felé. Mivel nem akartam kettesben maradni Kagéval, követtem őt. Nem tartott sokáig, hogy kapjunk szobát, elég volt a pultos srácnak egyetlen pillantást vetnie Akirára, és máris adott egy kulcsot, miközben nagyon erősen bizonygatta, hogy a legjobb lakosztályt kaptuk. A mellettem álló démon annyira nem figyelt oda, hogy komolyan sajnálni kezdtem a nyurga srácot, aki még így is folyamatosan magyarázott, és rengeteg lehetőséget felajánlott melyek között szerepelt egy, ami igencsak tetszett így hát mielőtt tovább sorolhatta volna a dolgot, gyorsan közbevágtam.

- Bocsánat, de mintha azt említetted volna, hogy ha nekünk kényelmetlen, akkor kapunk még egy szobát – mondtam és a szemem sarkából láttam, hogy Akira végre méltóztatik ide figyelni. – Tudod, nem igazán van kedvem egy ágyban aludni Akirával, és ami azt illeti Kaoru és Akane sem igazán férne el, szóval nem tudnál adni külön szobákat?

- Nekem és Akanénak megfelel egy közös szoba is – mondta Kaoru és láttam, rajta hogy díjazta az ötletemet. Akira pislogott párat, mire leesett neki a dolog, és most ő kezdett beszélni.

- Elég, ha ad egy szobát, ami a miénk mellett van – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Sajnálom Madárkám, de nem engedem, hogy külön aludj egyedül, tekintve az egész angyal társadalom rád vadászik, és már azt is tudják, hogy valahol itt vagyunk, szóval nem lenne szerencsés egyedül hagyni téged egy pillanatra sem. Ne félj, én majd alszom a földön vagy valami.

Először ellenkezni akartam elvégre az angyalok nem képesek bejutni ide, de aztán rájöttem, hogy valójában ezt csak én gondolom így, de lehet, hogy valójában nem így van, és akkor bizony tényleg nagy bajban leszünk. Így hát végül csak bólintottam. A pultos fiú elővett még egy kulcsot, és Kaorunak adta, aki gondosan a zsebébe csúsztatta azt. Meglepett a mozdulat, de aztán Akirára néztem és rájöttem, hogy ő is a zsebébe tette a kulcsot. Nem értettem miért csinálják, ezt elvégre nemsokára úgyis odaérünk, de nem kérdeztem meg. Ez is biztos valami démonszokás volt, vagy mit tudom én.

A pultos srác intett egy másik fiúnak, aki kiköpött mása volt. A fiú meghajolt előttünk, és intett, hogy menjünk utána. Bevezetett egy liftbe, és megnyomta a legfelső emeletre vezető gombot. Megdöbbentett az emeletek száma, ami majdnem háromszáz volt, de még most sem adtam hangot értetlenségemnek. Mikor kinyílt az ajtó, és kiszálltunk hosszú folyosón találtuk magunkat. Nincs rajta mit ragozni, egyszerű folyosó volt két oldalán ajtók hadaival. A fiú körülbelül a folyosó közepéig vezetett bennünket, aztán rámutatott két egymás melletti ajtóra, és visszaindult a lifthez. Meg akartam köszönni neki, de mire megszólalhattam volna már eltűnt.

Nem tudom miért lepődtem meg rajta, elvégre bizonyos volt, hogy nem egy ember volt, de mégis, valahogy nem tudtam még hozzászokni a dologhoz, hogy csak úgy eltűnjenek az ember szeme előtt. Akira kinyitotta az ajtót, és kitárta előttem majd intett, hogy menjek. Beléptem, és ismét el kellett ámulnom a szálloda kinézetén. A szoba nem volt nagy, de kicsi sem. Éppen akkora volt, amire még nem mondod azt, hogy feleslegesen nagy, de azért ennél kisseb helyen is kényelmesen el lehetett volna férni. A falak világosbarnák voltak, ahogy az ajtóval szemben álló hatalmas franciaágy ágyneműje is. Az ágy előtt dohányzóasztal, körülötte vajszínű ülőgarnitúrával helyezkedett el. Az ágy mellett két oldalt éjjeliszekrénykék álltak, mögöttük padlótól plafonig érő ablakok. A bejárati ajtótól balra egy másik ajtó nyílt, amire gyönyörű betűkkel a „fürdőszoba” feliratot írták. Jobbra is nyílt egy ajtó és én feltételeztem, hogy ez nyitja egybe a lányok és a mi szobáinkat. Mindkét ajtó mellett állt egy szekrény, vagy egy könyvespolc, tele könyvekkel.

Pár perig csak pislogtam körbe, aztán felsóhajtottam, és Akirára néztem, aki időközben elfoglalta a kanapét. A fiú elégedetten nézett engem, és a szemeiben szórakozás csillant. Elhúztam a számat, és én is leültem egy fotelba. Néhány másodpercig csak meredtünk egymásra szó nélkül. Én megpróbáltam kiolvasni vajon mire gondolhat életem egyik megkeserítője, s látszólag ő is hasonló elfoglaltságot talált az arcom tanulmányozásában. És valószínűleg ő sokkal, nagyobb sikerrel járt, mint én.

- Kérdezz! – mondta pedig igazán nem adtam semmi jelét annak, hogy lenne bármilyen kérdésem is. Felvontam az egyik szemöldököm, de nem szólaltam meg. – Tudom, hogy egy csomó kérdésed lenne szóval tessék. Most olyan kedvemben vagyok, hogy éppenséggel válaszolhatok is kíváncsiságod minden tárgyára.

- És valóban válaszolnál minden egyes feltett kérdésemre? – kérdeztem és láttam, ahogy szemeiben ravasz fény csillan. – Mármint nem azzal, hogy ezt nem mondhatom meg, meg ilyenek. És ha lehet, akkor az igazat szeretném. Szóval?

- Ez már két kérdés is volt – tudatta velem, mire megforgattam a szemeimet. – És az a helyzet, hogy valóban nem igazán biztos, hogy minden kérdésedre válaszolok, de amire tudok, és megtehetem, arra mindenképpen igazi választ fogok adni. Amire pedig nem, azt majd megmondom neked.

- Rendben, akkor kérdezek – jelentettem ki hátradőlve a fotelben. Eddig észre sem vettem, hogy miközben beszélgettünk előre hajoltam, és láthatóan Akira is most vette észre, hogy ugyanígy tett, mert arcára meglepetés ült, ki ahogy ő is visszadőlt. – Szóval, ide nem csak démonok és emberek képesek bejutni, mint oda ahol voltunk?

- Valójában nem, ide bárki bejöhet, ha tudja a módját. Az angyalok általában méltóságukon alulinak tartják ezt a helyet, és inkább nem jönnek ide, de nem ritkaság, hogy mégis megszállnak itt – mondta, és tekintete feszülten tapadt az ablakra. Én is odanéztem, és egy hosszú ideig nem is voltam képes elszakítani szemeimet a képtől, amit láttam. A város, ami alattuk terült el a lenyugvó Nap fényébe vonva olyan volt, mint amit a filmekben lát az ember. Csak sokkal szebb. Ha el tudnám magyarázni, amit láttam, megtenném, de sajnos nem elég változatos a szókincsem, így hát csupán annyit tudtam az egészre mondani, hogy gyönyörű. És ez nem foglalta magába a felét sem annak a szépségnek, mégis ennél jobb szó mai napig nem jut eszembe rá.

- Azok az emberek, akik látnak, titeket miért látnak? – kérdeztem. Akira ugyan mondta az utcán, hogy nem tudja mi az oka, de biztos voltam benne, hogy hazudott, és valójában nagyon is tisztában van vele. Rám nézett, és szomorúan elmosolyodott.

- Sajnálom. – Nem kellett többet mondania, így is értettem miről beszél, így hát csak legyintettem, és magamban végiggondoltam vajon a következő kérdésemre kapok-e választ, avagy sem?

- Az alvilágban mit fogtok velem csinálni? – Akira meglepetten pislogott rám, aztán felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Felidegesített mennyire tetszett a mozdulatsor, és mégis volt benne valami megnyugtató.

- Először meggyőzöm az apámat, hogy nem kell megölni téged. Ez egy nagyon hosszú és mind a hármunk számára megerőltető, illetve kellemetlen folyamat lesz, és csak reménykedni tudok benne, hogy végül sikerül végrehajtanom a műveletet, tekintve az apám nem éppen egy könnyen befolyásolható démon – kezdte a felsorolást. – Aztán, mikor végre mindannyian kiszenvedtük magunkat, és apám nem akar majd kinyírni – bár, valószínűleg nem is fog nagyon kedvelni – megkezdjük a felkészülést az angyalok elleni harcra. Aztán, legyőzzük őket, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Pár pillanatig csak pislogni tudtam, aztán felsóhajtottam, és úgy néztem rá mintha most szabadult volna az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Akira persze nem értette döbbenetem okát, ami engem még nagyobb megrökönyödésre késztetett, de ő továbbra sem értette a dolgot.

- Akira tisztában vagy vele, hogy még ha úgy is csinálsz, mintha ez teljesen normális lenne egyáltalán nem az? – kérdeztem mire végre megvilágosulni látszott, mert egy pillanatra elsötétült a tekintete. – Gondolom a démonoknál ez tök normális dolog meg minden, de tudod, én nem igazán vagyok benne biztos, hogy bíztat a gondolat, hogy az apád vagy megöl, vagy életben hagy, ugyan de utálni fog és tulajdonképpen nagy valószínűséggel mindent elkövet majd, hogy valamiféle módon eltegyen láb alól.

- Ha egyszer azt mondja, hogy élhetsz akkor nem fog majd megöletni – mondta és láthatóan azt hitte, hogy ez megnyugtat engem. Felsóhajtottam, de nem ellenkeztem.

- Rendben akkor azt mondd még meg nekem mit vártok tőlem? Nincsenek különleges képességeim vagy ilyesmi az egyetlen dolog, ami nem normális bennem az, hogy látlak benneteket. És ennyiben ki is merül a dolog – mondtam fáradtan és alig tudtam nyitva tartani a szemeim. Nem tudtam miért jött hirtelen rám ez a fáradtság, de mindenesetre elemi erővel tört rám és én komolyan majdnem elaludtam. Kényszerítenem kellett magamat, hogy megértsem, mit mond a démon.

Szaporán pislogtam, hogy végre kiélesedjen a kép. Az álom még nem tűnt el teljesen a szemeimből és nem sok értelmes gondolatom volt ezekben a percekben. Halottam hogy Akira beszélt hozzám, mert hallottam a nevem, de ennél több nem igazán jutott el a tudatomig. Hagytam hát, hogy mondja csak tovább, amit akart és megkíméltem attól, hogy tudatom vele semmit sem értek abból, amit mondott. Akira látszólag nem jött rá hogy még mindig nem vagyok teljesen, ébren mert folytatta a szövegelést. Ásítottam egyet, de nem mondtam semmit. Végül elhallgatott a hang és megláttam, ahogy Akira fölém hajolva összehúzott szemöldökkel bámul.

- Reggelt – motyogtam és az oldalamra fordultam azzal a komoly szándékkal, hogy én most bizony folytatom az alvást. A fiú mormogott valamit az orra alatt és a következő pillanatban már a földön feküdtem a takaróm pedig Akira kezében volt. Látszólag ő is meglepődött akárcsak én, nyilvánvalóan nem vette észre, hogy a takarón feküdtem és mikor lerántotta rólam alólam is kirántotta, aminek következtében én a földön kötöttem ki. Morcosan pislogtam fel rá, de a döbbenete elmúltával már nem igazán tudtam hatni rá.

- Figyeltél te egyáltalán arra, amit mondtam? – kérdezte mire egy pillanatra úgy csináltam, mint aki elgondolkozik majd megvontam a vállam és elnyomtam egy ásítást.

- Lehet, hogy nem egészen – mondtam és feltápászkodtam a földről. Akira felsóhajtott, de mással nem mutatta mennyire dühítette a dolog.

- Azt mondtam, hogy ma, ha minden jól megy, akkor elérjük az átjárót. Nagyon fontos hogy ne mozdulj el mellőlem, mert hidd, el nekem nem járnál jól – kezdte és ezúttal próbáltam figyelni is a szavaira bár a hasam korgása kissé elvonta a figyelmemet, de szerencsére mielőtt teljesen elvesztem volna Akira a kezembe nyomott egy kiflit meg egy pohár kakaót és úgy folytatta monológját. – Lesznek ott is őrök, de nem akarnak majd megölni, ha nem mész el a közelemből. Felfogtad?

- Aha – bólogattam teli szájjal. Akira megforgatta a szemeit.

- Néha komolyan elgondolkozom rajta vajon megéred-e ezt a sok vesződséget? – morogta mire felnevettem és majdnem félrenyeltem a kiflimet. Egy perc szapora köhögés és fulladozás után Akira a kezembe nyomott egy adag ruhát és a fürdőre mutatott. Szó nélkül mentem elvégezni reggeli tisztálkodásomat, ami eléggé lekorlátozódott annyira, hogy megmostam az arcomat és átöltöztem mivel se fésű se fogkefe nem volt nálam és a zuhanyzó valamiért nem volt hajlandó meleg vizet engedni magából. Mikor kimentem a kis helységből már nem csak Akira várt rám a szobában hanem Kaoru és Akane is.

Intettem nekik, amit egy-egy biccentéssel reagáltak le. A kezükben éppen valami furcsa fémszerű lapot tartottak és bármennyire is próbáltam rájönni egyszerűen nem értettem mit művelnek ezekkel a cuccokkal. Oldalra döntöttem a fejem és érdeklődve néztem ténykedésüket, ami tulajdonképpen csak annyi volt, hogy nagyon erősen szuggerálták azokat a lapokat, de biztos voltam benne hogy van valami értelme annak, amit éppen végeztek. Akira az ágyon ücsörgött és unottan nézte a két női démont.

- Kész vagytok már? – kérdezte egy kicsivel később mire bezsebelhetett két lesajnáló és ideges tekintetet. A fiú csak megvonta a vállát és elhevert az ágyon. Felsóhajtottam és duzzogva összefontam a karjaimat a mellkasom előtt úgy néztem az ágyon heverő démonra.

- Miért keltettél fel, amikor még nem is indulunk? – kérdeztem és leültem az ágy másik felére. A fiú ki sem nyitotta a szemeit, hogy rám nézzen csupán megvonta a vállát.

- Tudod, Madárkám minél tovább alszol annál nehezebb felébreszteni téged – mondta azon az idegesítő felsőbbrendű hangon, amit akkor használt mikor először találkoztam vele. Mérgesen felmorrantam.

- Megtennéd, hogy abbahagyod ezt a „Madárka” dolgot? – kérdeztem és Akira erre már fél szemét kinyitva rám nézett. – Elég idegesítő és van saját nevem is szóval, ha lehet, azt használd!

- Ezt még végig kell gondolnom bár sejtem, hogy nem fogom elhagyni ezt a becenevet – mondta és már készült visszacsukni azt az egy szemét is, amit kinyitott.

- Miért nevezel egyáltalán így? Nem vagyok madár. – Most már mind a kettő szemével engem nézett.

- Mert ez a név tökéletesen illik rád. – Felsóhajtottam. Nem is igazán reméltem, hogy felhagy ezzel a dologgal, de azért egy próbát megért elvégre, ha nem próbálod nem fog sikerülni. Megvontam a vállam és ismét a két nőre szegeztem pillantásomat ezzel jelezve a beszélgetés végét. Akira nem nagyon zaklatta fel magát azon, hogy végeztem a témával, folytatta a heverést.

Pár perc elteltével Kaoru felállt ezzel jelezve, hogy végzett a dologgal, amit csinált bármi is volt az. Akira anélkül hogy egyszer is felnyitotta volna csukott szemeit felpattant amint Kaoru is. Valahol irigyeltem a démonok természetfeletti érzékeit, amiért még csak fel sem kell nézniük ahhoz, hogy, lássanak. Szép kis csoportunk elindult hát ismét a kapu felé ki a hotelből. Amint kitettük a lábunkat az épületből észrevettem a minket kereső angyalokat. Nem értettem hogyan lehettek ennyire makacsok? Simán lehetne, hogy már nem is vagyunk itt, hiszen ők nem tudhatják és mégis továbbra is itt keresnek minket. Elég zavaró volt, hogy ennyire ránk tapadtak. Akira ismét megragadta a kezem és intett, hogy maradjak csendben, amit készséggel teljesítettem is elvégre nem szerettem volna az angyalok kezére kerülni. 

Hosszas néma csendben való sétálást követően végre úgy tűnt elértük a célunkat ugyanis Akira megállt és egy a város melletti erdőben lévő temető egyik sírjára bámult. Az angyalok ide már nem követtek ezért Kaoru leengedte az álcáját és ő is a sírkövet kezdte tanulmányozni. Én csak álltam és néztem a két démon tevékenységét. Akira valamit motyogott a hülye szabályokról és Kaoru helyeslően mormogott. Akane nem mert megszólalni én meg nem akartam így hát mi csak álltunk és tulajdonképpen némán lefolytattunk egy beszélgetést arról mennyire ostobának tűnik a két démon, és hogy lehetséges, hogy valami nincs rendben a fejükkel. Mindezt pillantásokkal vitattuk meg egyetlen hang kiadása nélkül. Aztán Akira győzedelmesen felkiáltott és az egyik sírra fektette a tenyerét. Egy pillanatig semmi sem történt, de aztán a sírkő elmozdult és egy lépcsőt pillantottunk, meg ami a föld alá vezetett. Akira rám vigyorgott, amivel tulajdonképpen azt akarta bizonyítani mennyire nagyon igaza is volt, és hogy nekem mennyire nagyon nem.

Aztán megragadta a csuklómat és elindult lefelé a lépcsőkön magával húzva engem is. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne essek le a lépcsőn elvégre Akira nagyon gyors tempót diktált és valószínűleg ők láttak ugyan ebben a sötétben, de én még az orromig sem láttam és csak az mentett meg a legurulástól, hogy a folyosó, amiben haladtunk nagyon szűk volt két ember sem fért el egymás mellett így ki tudtam tapintani a falat, ami valamiféle kapaszkodót nyújtott. Akira nem vette észre, hogy nekem nem megy olyan könnyen a közlekedés és ha Kaorunak meg Akanénak fel is tűnt a dolog vagy nem érdekelte őket vagy csak egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele.

Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem érünk a lépcső aljára, mert már vagy egy órája haladtunk, lefelé amikor végre elértük a célunkat. Egy nagy barlangban álltunk és bár itt is sötét volt nem annyira, mint a folyosón így már láttam legalább a többiek körvonalait. Bár Akira egy pillanatra sem engedte el a kezemet mégis sokkal megnyugtatóbb volt látni is a démont. Kérdőn néztem, rá mert biztos voltam benne hogy bár én nem tudom kivenni az arcát ő viszont tökéletesen, látja az enyémet.

- Itt van az alvilág kapuja – vont vállat. Megforgattam a szemeimet elvégre a nyilvánvalót közölte. Valószínűleg ezt is láthatta, mert felmordult és morgott valamit, amit sajnos nem értettem, de a nevemet még így is kihallottam a halk szavak közül. Már nyitottam a számat hogy mondjak valami sértőt amikor Akira ismét megindult és ezzel engem is magával rántott, ami egy kissé elterelte a figyelmemet a visszavágásról. Nem haladtunk sokat, amikor megláttam egy tavat, ami halványkéken derengett. Akira meg is állt előtte és elgondolkodva nézegette a kék vizet én meg csak sóhajtottam. Mostanában túl sok dolgot nézegettünk, mint az idióták abban reménykedve, hogy majd megnyílik egy kapu valahová. Talán azt akarják elérni, hogy az ember, beleőrüljön a kapuk kinyitásába, és ha ez így van, akkor nagyon jó úton haladnak, mert én már tényleg kezdek arra gondolni, hogy mindezt csak képzelem és a valóságban nem történt meg semmi az eddigi néhány napból.  Akira rám nézett és a tóra mutatott.

- Ugorj bele! – Pár pillanatig csak néztem rá aztán összevontam a szemöldököm és lenéző pillantásokat vetve a fiúra a következőt mondtam neki:

- Persze ha azt mondod, hogy ugorjak a kútba akkor minden kérdés feltétele nélkül meg fogom tenni. Nyilván majd most is meghajolok előtted és alázatosan azt mondom, hogy „igenis gazdám” aztán belevetem magamat a vízbe. – Akira frusztráltan a hajába túrt aztán fenyegető nézést próbált produkálni, ami bár valószínűleg mindenkire a frászt hozta volna engem egyáltalán nem ijesztett meg. – Aha, ezzel mit is akartál elérni? Majd megrémülök és teljesítem a parancsodat?

- Megumi nem úgy volt, hogy azt fogod csinálni, amit én, mondok? – kérdezte halkan én meg csak elhúztam a számat. – Ez az átjáró. Én is megyek utánad. Csak könyörgöm, ne csináld ezt!

Ismét sóhajtottam, de ezen kívül semmivel nem adtam tudtára mennyire nem akaródzik ez a dolog nekem. Ránéztem Kaorura és Akanéra akik bólintottak egy-egy aprót, ami azt jelentette, hogy bízzak meg a fiúban. Mély levegőt vettem és elrugaszkodtam. Éreztem, ahogy a víz körülölel és egy pillanatra még lebegtem benne aztán hirtelen zuhanni kezdtem és a talpam valami keménynek csapódott, aminek az ereje ledöntött a lábamról és arccal elterültem a földön. Mielőtt felocsúdhattam volna Akira is megérkezett egyenesen mellém és hallottam, ahogy halkan felkuncog. Morcosan kaptam fel a fejem és néztem a démonra, aki látszólag nagyon jól szórakozott rajtam és az ügyetlenségemen. A kezét nyújtottam, amit először ugyan el akartam utasítani, de valamiért mégis megragadtam és engedtem, hogy talpra állítson. Mire feltápászkodtam már Kaoru és Akane is megérkezett mellénk és vigyorukat rejtegetve néztek rám, amit én csak egy mérges pillantással reagáltam le. Akira nagyon elevennek látszott, amit én annak tudtam be, hogy végre ismét itthon van és biztos, hogy én is nagyon boldog lennék, ha ismét az én otthonomban lehetnék. A nagymamámra gondoltam és arra, hogy biztosan nagyon aggódik értem aztán a szüleimre, akik valószínűleg már tudják, hogy Akira elvitt magával. Hirtelen megrohamozott a honvágy, amit megpróbáltam elrejteni és mivel egyik démon sem kérdezte, meg hogy mi a bajom úgy döntöttem sikerült a dolog.

Körbenéztem a helyen ahol voltunk, de semmi különöset nem láttam. Semmit, ami arra utalhatott volna, hogy egy másik világban vagyunk. Az ég ugyanolyan kék volt, mint a felszínen a fű gyönyörű élénkzöldben ringott a gyengéd szellő hatására. Egy egyszerű tisztásnak tűnt, amit sűrű erdő vett körül, de még az sem árasztott semmiféle fenyegető érzést. Az egyetlen, ami nem tűnt teljesen normálisnak a Nap volt, amely most valahogy sokkal nagyobbnak és melegebbnek tetszett. Olyan érzés volt mintha egy kályhában állnék, amit nemrég kapcsoltak be.

- Nos, Megumi üdvözöllek az alvilágban! – mondta Akira boldog mosollyal. Én csak néztem az erdő széléről éppen felénk tartó lényt és magamban próbáltam nem arra gondolni, hogy minket vett célba. Ám ahogy sárga szemeibe néztem pontosan tudtam: a sárkány éppen meg akar bennünket pörkölni.

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő