Büntetés

Kint állok, a táblánál, krétával a kezemben, és azon gondolkozom, hogy most mit kéne tennem. Mert az oké, hogy meg kellene fejtenem az egyenletet, csakhogy nem igazán értem. Tanácstalanul bámulok a számok és betűk halmazára, és azon töröm, a fejem, hogyan adhatnám a tanár tudtára, hogy bizony ez nem fog menni. Szinte látom magam előtt, ahogy amúgy is ijesztő arca eltorzul a dühtől.

- Hikaru. A feladat. – Sürget a nő, de nem tehetek semmit. Fogalmam sincs, hogyan kellene megoldanom a feladatot. Hallom a különböző irányból jövő eredményeket, amik jók, ugyan, de semmit nem érnek, ha nem tudom hogyan jött ki. Hátrafordulok, és kérlelően nézek legjobb barátnőmre, aki csak megrázza a fejét. Ugyanolyan tanácstalan, mint amilyen én is vagyok, ami kicsit sem meglepő, elvégre mindketten csődtömegek vagyunk matekból. Visszafordulok, és mély lélegzetet véve erőt gyűjtök, hogy el tudjam mondani a tanárnak, hogy fogalmam, sincs, mit kell csinálni ezzel a hülye egyenlettel, szóval, engedje, hogy leüljek, és lemásoljam az eredményt, amit egy nálam sokkal okosabb diák kiszámol.

- Elnézést tanárnő, de nem tudom, hogy kell megoldani. – Néztem rá, és legnagyobb meglepetésemre, nem lett dühös. A szemét is jól megvizsgáltam, hátha onnan ki tudom olvasni a méreg egy szikráját, de semmi.

- Ülj le! – Utasít, és én örömmel teljesítem a parancsot. Várom, hogy kit szólít fel, és magamban felnevetek, amikor Natsumi neve hangzik el. Rámosolygok azzal a, „majd-meglátogatom-a-sírodat” féle mosollyal, amit ezekre a helyzetekre tartogatunk egymásnak, és halkan odasúgom.

- Ganbatte! – Gyászos képpel bólintott, majd kiment, és megismételte ugyan azt, amit én. Minden stimmelt. Értetlen arckifejezés, amint a táblát bámulja, és szinte látni, ahogy kiszáll a fejéből az értelem. Hátra-hátrasandítgatás segítség reményében, majd végül bátorsággyűjtés után, tudatni a tanárral, hogy sík hülye ehhez. Tökéletes alakítás.

- A következő *Ryo lesz. – Kérdőn néztem rá. – Minket már felszólított, most Ryon a sor.

Tévedett. Ugyanis szerencsétlen Arata lett kihívva, aki hihetetlen profizmussal utánzott le minket. Ekkor már nem bírtam ki, és halkan nevetni kezdtem a gondolatra, mennyire kikészítjük a tanárt. Hárman egymás után, pontosan ugyan azt csinálják. Semmit. És mikor a tanárra néztem, valóban láttam egyre vörösödő arcán, hogy ha még egy idióta kölyköt sikerül kihívnia, az issza meg a levét a mi hülyeségünknek. Elég gyorsan elküldte Aratát a helyére, és a következő kiszemeltje valóban Ryo volt, aki mindenki legnagyobb meglepetésére, tökéletesen meg tudta fejteni az egyenletet.

A nő végre lenyugodhatott, de mindhárman kaptunk egy pillantást, amiből tökéletesen le tudtuk venni a néma üzenetet. Valahogy így lehetne összefoglalni: „Mikor legközelebb felszólítalak titeket, így oldjátok meg, vagy komolyan kinyírok mindenkit.” Persze, a kinyírok mindenkit képletesen értendő.

Kész megváltás volt, amikor felhangzott a csengő, és mi végre elszabadultunk erről az óráról. Arata nevetve ült a padomra, és kezdett el magyarázni valamit arról, hogy ha valamilyen nem tudom, milyen játékban lennénk, mit tudna csinálni a tanárral. Nem igazán értettem, hogy mit is karattyol, de a lényeget felfogtam belőle. Natsumi nevetett, ezzel magára vonva meglepett pillantásom, mire megvonta a vállát. Mindent tudó kifejezést öltöttem magamra, és úgy néztem barátnőmre, aki erre csak elpirult, és tovább folytatta a beszélgetést a fiúval. Elmosolyodtam, és a nyitott matekfüzetemre pillantottam, amiben számok helyett rajzok foglalták el a legnagyobb helyet.

Mellettem, még mindig számomra teljesen értelmetlen dolgokról cseverésztek, miközben én megragadtam egy tollat, és vakon firkantgatni kezdtem valamit. Mire végeztem, egy arc lett belőle, ami furcsa ijedtséggel töltött el, pedig ezelőt,t még soha nem láttam. Közben Natsumi és Arata is befogták, és most ők is a rajzot bámulták.

- Ez meg ki a fene? – Kérdezte Arata. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nekem aztán fogalmam sincs.

- De ha nem tudod, akkor meg, hogy rajzoltad le? – Jött a következő kérdés, ezúttal Natsumi felől, de erre is csak megráztam a fejem. Jobban meg akartam vizsgálni, és próbáltam nem törődni a rám törő rettegéssel, amikor az arcra pillantottam, de hirtelen valahonnan mögülem kinyúlt egy kéz, és kitépve a füzetből összegyűrte a rajzot. Meglepetten, és kissé rémülten kaptam hátra a fejem. Ryo állt ott, parázsló tekintettel.

- Miért rajzoltad ezt? – Kérdezte. Annyira meg voltam rémülve, hogy csak tátogni tudtam. Észre sem vettem, hogy szemeimből patakzottak a könnyek, és remegek csak, most hogy hiába próbáltam, nem jött ki hang a torkomon. Ryo hirtelen mozdult. Megragadta a kezem, és felrántott, majd elkezdett maga után húzni. Szaladtunk, bár fogalmam sincs hová.

- Ryo, hova viszel? – Kérdeztem, miközben próbáltam nem elesni az előttem loholó fiú lábaiban. Nem válaszolt, csak futott tovább, pedig már réges régen elhagytuk az iskola területét. Kissé bizonytalanul néztem a mögöttünk lassan kissebbé váló, és fokozatosan eltűnő hatalmas fehér épületet. Egyszer, egy panelházakkal kerített játszótéren, megállt minek következtében neki szaladtam. – Ryo?

- Miért, rajzoltad azt? – Kérdezte halkan, de hangjából még így is tökéletesen kihallottam a dühöt. Nem értettem miért haragszik rám, elvégre semmi rosszat nem tettem. Magam sem tudom miért rajzoltam ezt, vagy miért ijedtem meg tőle.

- Én nem tudom, csak elkezdtem firkálgatni, és ez lett belőle. – Válaszoltam ijedten remegő hangon. Reméltem, hogy ezért csak nem lehet mérges rám. Megfordult, és szemeit az enyéimbe mélyesztette.

- Hikaru. Nagyon remélem, hogy nem hazudsz nekem. – Megráztam a fejem, ezzel jelezve neki, hogy igazat mondok. – Soha többé nem rajzolhatod le ezt az embert!

- Miért, ki ő? – Kérdeztem, már kissé dühösen. Nem értettem mi baja van, és felkavart az arc, amire nem emlékszem, de tudom, hogy láttam már, és nagyon félek tőle. Nem tettem az égvilágon semmi rosszat, és ő mégis mérges rám. És különben is, hogy jön ő ahhoz, hogy megmondja nekem, hogy mit csinálhatok és mit nem. Én majd tudom, mi a jó nekem, megoldom egyedül is a problémáimat, elvégre eddig is egyedül éltem, és intéztem el a dolgaimat. Ez most sem lesz, másképp bármit is mondjon Ryo. Elvégre ő, bár a múltamnak valamilyen része, ez nem jelenti azt, hogy a jelenemnek is részese kell, hogy legyen. A jövőmből meg maradjon csak ki, és törődjön a saját dolgával, ne az enyémmel. – És te ki vagy, hogy megmondd, nekem, mit tehetek és mit nem?

Nem válaszolt. Vörös szemeit égetően az enyémekbe vájta, és parázsló indulatokkal a tekintetében megragadott a tarkómnál fogva, és megcsókolt. Kikerekedett szemekkel, megmerevedve néztem a fiú érzelmekkel teli szemeibe, és agyamban több ezer értelmetlenebbnél értelmetlenebb gondolat futott végig, a másodperc törtrésze alatt. Éreztem, hogy ezzel a csókkal büntet.

Ezzel mondja el nekem szavak nélkül, mit is gondol pontosan. Azt sugallta, hogy ne ellenkezzek, és fogadjam el őt. Megpróbáltam ellökni magamtól, de erősebbnek bizonyult nálam. Nem engedett, amíg már nem tudtam magam megtartani, és a kezei közé omlottam, a lábaim feladták a szolgálatot, és csak ő tartott. Nem tudtam tovább ellenkezni. Nem akartam tovább ellenkezni. Kezeit erősen fonta körém, ezzel biztonságot nyújtva, és megtartva engem.

Mikor mindketten alig kaptunk levegőt, elszakadt tőlem, és szemeimbe nézve, halkan szólalt meg, ám tekintete minduntalan lejjebb vándorolt, csókjától enyhén duzzadt ajkaimra.

- Ne akarj ennél is jobban felhúzni Hikaru. – Nem mertem megmozdulni. – Csak fogadj végre szót, és ne ellenkezz velem folyton!

Elengedett, és elfordulva tőlem mélyeket lélegzett. Még mindig értetlenül, és meglepetten néztem a hátát. Mellette, hiába is tagadnám, mindig biztonságban érzem magam, és éppen ezért próbálom elkerülni. Ha túlzottan elengedem magam, akkor nem fogom tudni megvédeni magam, amikor elszakad tőlem. Ha soha többé nem láthatnám, túl gyenge lennék. Nem kerülhetek, közelebb hozzá, éppen ezért el kell kerülnöm, olyan messzire, amennyire csak lehetséges.

Remegő lábakkal futásba kezdtem, és bár nem tudtam merre tartok, kellett egy nyugodt hely, ahol át tudtam gondolni, hogy mi is történik velem. Ahol ismét felemelhetem a falakat, melyeket oly sokáig építettem, és mégis hihetetlenül ingatagok. Amiket Ryo egyetlen egy mozdulattal, vagy szóval képes lenne a földbe tiporni. Amelyek eddig megvédtek engem saját magamtól, és mindenki mástól.

Nem figyeltem semmire, nem törődtem az engem furcsán méregető emberekkel, a mérges autósokkal, akik előtt átrohantam az úton. Nem érdekelt a külvilág. Nem érdekelt semmi, csak meg akartam végre tudni, miért érzem azt, amit. A szívem majd kiugrik a helyéről örömében, s mégis szomorú vagyok. Össze vagyok zavarodva, és nem tudom, mi a helyes.

Lihegve álltam meg egy eldugott erdős részen, ahová senki sem merészkedett be. Kerestem egy helyet, ami megfelelt nekem, és leültem egy tölgyfa tövébe. Összekuporodva ültem, és államat felhúzott térdeimen nyugtatva, néztem az avarban motoszkáló apró állatokat. Hallgattam a madarak vidám énekét, miközben újabb, és újabb kérdések merültek fel bennem.

- Ha, majd nagyok leszünk, elveszlek feleségül, oké? – Mosolyog rám Ryo, és próbál megvigasztalni. Néhány nagyobb fiú éppen most tépte szét a kedvenc plüsskutyámat. – És akkor, majd megvédelek, a gonosz emberektől.

- Ígéred? – Kérdezem szipogva, a szememet törölgetve. Ryo továbbra is töretlenül mosolyogva bólint, és halkan a fülembe súgja.

- Esküszöm neked, hogy nem engedem, hogy bárki is bántson, soha többé, nem megyek el mellőled. – Elmosolyodok, és a kisujjamat nyújtom. Beleakasztja a sajátját, és megölel. Anyu hangja hangzik fel, valahol a padok felől, mire szomorúan ugyan, de elköszönök Ryotól.

- Szia. Majd holnap is találkozzunk! – Kérem összeszedegetve a plüsskutyám maradványait, hogy megkérjem majd anyut, hogy varrja meg nekem. Ryo integet.

- Oké, akkor majd holnap is gyere, le játszani, én biztos itt leszek. – Vidáman nevetve futok anyuhoz, és nyomom a kezébe a plüsskutyám darabjait.

- Anyu, megvarrod nekem? – Kérdem, és megfogom a felém nyújtott keze,t s az anyukám oldalán sétálok az otthonunk irányába.

- Persze, drágám. – Mondja mosolyogva. Boldogan lóbálom összefont kezeinket, és semmi problémám nincs. Ám, ekkor egy fekete furgon áll meg mellettünk, és nagy emberek ugranak ki belőle. Kapucnit viselnek, így nem látom az arcukat. Anyu sikít, és megpróbál a testével védeni, de az egyik támadónál kés van, és erősen anyu hasába szúr, vele, majd megismétli még néhányszor a mozdulatot. Anyu tiszta vér, de a kapucnis idegen őrült röhögéssel folytatja.

 Sírok. Keservesen sírok, és a bensőmet elönti a rettegés, és valami hihetetlen fájdalom, amit még soha nem éreztem ezelőtt. Fel akarok ébredni és azt akarom, hogy anyu és apu megvigasztaljanak, hogy ez csak egy rossz álom, és nekem nincs mitől félnem, semmi baj. Félek, és azt akarom, hogy ennek vége legyen.

Ekkor odalép elém egy férfi, akin nincs kapucni. Kopasz, de szemeim nem a csupasz, csillogó fején akadnak meg, hanem vörösen izzó szemein, melyek égetően ismerősek. Ryonak is ugyanilyen szemei vannak, amiket annyira szeretek benne. Különlegessé teszik őt, mássá, mint a többiek. Rám néz, átható szemei tetőtől talpig végigvizslatnak, majd elégedetten bólint, és odaszól a többieknek.

- Tényleg ő az. Vigyük el, és hagyd, már azt a nőt, már rég halott, nem látod, idióta? – Ordítja, és megüti az eszelős férfit, aki erre abbahagyja tevékenységét, és mérgesen ugyan, de elindul az autó felé. Ijedten reszketve botladozok a kopasz után, aki a kezemnél fogva rángat. Hátranéznék anyura, de szemeim megakadnak egy ismerős alakon. Ryo áll tőlünk nem messze, elszörnyedve, szemlélve az eseményeket, és látom, hogy sír. Ekkor tudatosul bennem, hogy én is könnyezem.

Ryo rám néz, és kétségbeesetten indul meg felém, de megrázom a fejem. Most nem az kell, hogy nekünk rontson, hanem, hogy szóljon egy felnőttnek. Ryo okosabb, mint a többi velünk egyidős srác, képes segíteni nekem, anélkül, hogy bármi baja essen. Megáll, és látom, szemeiben mit gondol. Fáj neki, hogy bár megígérte, hogy nem engedi, hogy bántsanak, mégis már most nem képes betartani az ígéretét. Nem haragszom.

Félek. Ryo eltűnt előlem, a kocsiajtó bezáródott, és az autó megindult, zötykölődve. Most, hogy nem látom Ryot, a sírás teljesen kitör belőlem, és remegve a félelemtől, és a bensőmet mardosó fájdalomtól, összekuporodva engedem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folyjanak az arcomon.

Erősen ziháltam, mikor kinyitottam a szemeimet, és elmémbe beköltözött egy kép. Egy kopasz vörös szemű férfi képe, amitől elfogott a rettegés. Ő volt az, akit ma lerajzoltam, amikor vaktában firkálgattam a füzetbe. Megértettem miért volt ennyire zaklatott Ryo, és azt is felfogtam, hogy nem rám mérges, hanem magára. Magára, amiért akkor engedte, hogy elvigyenek. Lassan összeállt a kép, bár még így is rengeteg homályos, vagy éppen teljesen sötét folt maradt.

De azt tudtam, hogy Ryo már régen is meg akart óvni, de minden hiába, nem sikerült neki. Felpattantam, és elindultam, hogy megkeressem Ryot. Szükségem volt rá, bármennyire is próbálom ezt tagadni, ő volt az, akire igazán szükségem volt. És nem csak most. Mindig is rá vártam, csak ezt eddig nem láttam még én magam sem. Most viszont, hogy tudom, nem fogom csak úgy elengedni. 

*Igazából nem tudom, mit keres Ryo az osztályban, mert amúgy nem akartam, hogy abba az iskolába járjon, de végül úgy látszik, megfeledkeztem róla, és így maradt...

~Hikari~

Előző fejezet                                                         Következő fejezet