5. Fejezet
Egy nyugodt hétvégét akarok
Ezután egész héten, minden reggel, pontban hétkor megszólalt a csengőnk. Én pedig egész héten, minden reggel, tudattam Takeshivel, hogy nem kívánom látni többé. Mire ő, mindig kifejtette, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy én mit akarok. Épp ezért, nagyon örültem, amikor végre eljött a hétvége, és két napot anélkül tölthetek, hogy látnám. Mosolyogva, és kitörő jókedvvel sétáltam Hoshi oldalán a válltáskámat lengetve, amiben a váltóruhámat tároltam.
- És, eltervezted már, hogy mit csinálunk? – Kérdeztem. – Horrorfilmek kizárva! Főleg az olyanok, amelyikekben még kezek is vannak. – Szögeztem le gyorsan, mielőtt barátnőm megszólalhatott volna. Én gyűlöltem a horrorfilmeket, viszont Hoshi oda meg vissza volt értük. A kezekkel pedig az volt a baj, hogy egyszer néztük a kör 2-őt, és mikor felnyúlt a kéz – szerintem nem volt ijesztő. – Hoshi megijedt. Aminek következtében egy hatalmasat ugrott, és a szívbajt hozta rám. Komolyan, néha ijesztőbb, mint maga a horrorfilm. Gyakran ugrattam azzal, hogy egy pszichopata, ám ő váltig állította, hogy nem az.
- Pedig, az is benne volt a tervben. – Motyogta szomorú arcot vágva. Nem hatott meg és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert újra normális arckifejezéssel nézett. – Animét nézünk.
- Jól hangzik. Egyéb tervek? – Kérdeztem. Hoshi megrázta a fejét. Közben már a bejárati ajtóval vacakolt.
____________________________________________________________________________
Az ágyon feküdtem, és Hoshi macskáját simogattam, miközben egy szellem, épp az ágyból húzott ki egy szereplőt. Barátnőm mellettem feküdt, és tátott szájjal bámulta a képernyőt. Csak sikerült rávennie, hogy nézzek vele horrort. Persze szokásához híven, nem kérdezett meg, csak fogta magát, és bekapcsolta. A macska már kezdett morcos lenni, megunta, hogy simogatom, és próbált kijutni a kezeim közül, kevés sikerrel. Végül csak eleresztettem, és jobb híján Hoshi karját ragadtam meg. Még legalább fél órán keresztül folytatódott a szellem garázdálkodásáról készített film, amikor is várakozásaimhoz híven a főszereplők életüket vesztették, és a képernyő elsötétült, hogy megtudhassuk, hogy a film „Valós események alapján készült.”
- És, most mit csináljunk? – Kérdeztem morcosan. – Nincs több horror!
- Anime? – Nézett rám, mire csak egy bólintással válaszoltam. Leültünk a gép elé, és miközben egy anime címét gépelte megszólalt. – Te Hitomi. Milyen buborék van a banánban?
Megütközve néztem a barátnőmre, aki teljesen komolyan gondolta a kérdést. Egy ideig próbáltam magamban tartani a nevetést, de nem jött össze. Hangosan röhögni kezdtem, és félő volt, hogy leesek, a székről vagy egyszerűen csak megfulladok. Kérdőn nézett rám, és én tényleg megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy mi bajom van, de csak érthetetlen nyekegésre sikeredett. Aztán, mikor már újra tudtam beszélni, megszólaltam.
- Milyen buborék van a banánban? – Erre, ő is elkezdett röhögni.
- Hát, mert folyton böfögnöm kell tőle. – Miután nagy nehezen mindketten megnyugodtunk, elindította az animét. A felénél tarthattunk, amikor megéheztünk, így kivonultunk a konyhába. Hoshi elővette a nutellát, és a kenyeret majd megkente, és átnyújtotta nekem. Miután mindketten benyomtuk a kaját, folytattuk az animét ahol abbahagytuk. Végre egy nyugodt hétvége, a legjobb barátommal. És amint ezt végiggondoltam megszólalt a csengő. Hoshi felpattant, és kiment kaput nyitni látogatónknak, de bár ne tette volna. Ugyanis amikor besétált a szobába, mögötte Takeshi bandukolt mosolyogva.
- Szia! – Intett nekem, én meg csak néztem rá. Aztán Hoshira emeltem szemeim, és kérdőn felhúzva szemöldököm fejemmel Takeshi felé intettem. Hoshi csak vállat vont, mire én újra a fiúra néztem, aki most elmélyülten vizsgálgatott egy Tokyo ghoul posztert a falon. Egy ideig némán meredtem rá, hátha észreveszi, és végre méltóztat ide figyelni, de nem mutatott sok hajlandóságot rá, szóval miután már meguntam, hogy csak bámulom felkaptam egy ceruzát az asztalról, és a fejéhez vágtam. Felszisszent, és dühösen nézett rám. – Ezt most miért kellett?
- Mert jól esett. - Vontam vállat, közben pedig ártatlan mosoly ült az arcomon. – Egyébként mit is keresel te itt?
- Hát, csak ne essen jól! – Morrant rám. – Semmit, csak erre jártam, és gondoltam benézek egy kicsit.
- Értem, tehát te csak úgy bemész random helyekre, és megnézed, mit csinálnak az emberek. Hát, már megbocsájts, de ez egy nagyon rossz szokásod. – Mondtam félrebillentett fejjel figyelve Takeshi reakcióját. Hát nem az volt a reakció, amit vártam volna. Mivel egyszerűen csak bólintott, és most egy másik poszterhez sétált oda, hogy kielemezze minden egyes négyzetcentiméterét. Első gondolatom az volt, hogy belefojtom a fürdőkádba. Hoshi csak mosolygott a beszélgetésen. Sóhajtottam majd némán tudattam Hoshival, hogy ha ő nem küldi el, akkor én fogom, de abban nem lesz köszönet. Barátnőm megérthette a pillantásom, mert felállt odasétált Takeshihez, és kedvesen megkérte, hogy most már legyen szíves elmenni.
- Takeshi, szerintem most jobb, ha elmész. Azt hiszem Hitomi éppen azt tervezgeti, magában hogyan nyírhatna ki. – Takeshi rám nézett, aztán gonoszan elmosolyodott.
- Oké, már megyek is. Sziasztok! – Intett, majd egyszerűen kisétált a házból. Ezután Hoshi, és én folytattuk eddigi tevékenységünket. Szerencsére Takeshi a nap további részében nem járt erre.
Mi ez az illat? Azt hiszem lucfenyő, azt viszont nem értem, hogy miért érzek én fenyőillatot. Minden esetre tetszik, szóval nem bánom. Viszont miért van itt ennyire hideg? Ezt már bánom, szóval a kezemmel elkezdeném tapogatni az ágyat a takaró után, de az ágy nincs a helyén. Összeráncolom a homlokomat, de a szemeimet továbbra sem nyitom, ki úgy ülnék fel, de ez sem sikerül ugyanis valaki a kezében fog. Na, erre már kinyitom a szemem, és majdnem szívbajt kapok attól, amit látok. Takeshi smaragd szemei figyelik az arcom. Először azt hittem, hogy csak álmodok, de nem mivel mikor megcsíptem magam fájt, tehát ez biztos a valóság. De mit keres itt Takeshi, és ami a lényeg miért tart a kezei közt? És ekkor észrevettem, hogy bizony nem Hoshi szobájában vagyunk, hanem az erdőben.
- Jó reggelt, csipkerózsika! – Köszöntött Takeshi mosolyogva, mire én felhúztam a szemöldököm.
- Tudtad, hogy az éjszaka közepén vagyunk? És mit keresünk az erdőben? – Kérdeztem aztán mikor rájöttem, hogy bizony még mindig az ölében tart, morcosan fészkelődni kezdtem. – Tegyél le, most!
- Jó, jó nyugi. – Mosolygott továbbra is, és letett a földre. – Az első kérdésedre a válasz: igen, tudtam, hogy az éjszaka közepén vagyunk. A másodikra pedig: egyszerűen csak jó az erdőben, szóval gondoltam eljöhetnénk egyszer ide.
- Értem, és azt gondoltad, hogy ez az egyszer most legyen. – Morogtam. – Ja, és persze nem akartál megkérdezni, hogy meglepetés legyen ugye? Ez emberrablásnak minősül csak, hogy tudd.
- Hát, ha nem, most akkor mikor? De meglepődtél nem? Ugyan már. Ha el akartalak volna rabolni, akkor azt mással csináltattam volna meg. És különben is, nem ide hoztalak volna, hanem egy sötét, nyirkos pincébe. – Mosolygott, és széttárta a karjait, engem meg a hideg rázott.
- Micsoda klisés gondolat ez. Még, hogy egy sötét, nyirkos pincébe vittél volna. Te sokkalta kifinomultabb vagy ennél. – Mondtam gúnyosan, mire ő csak még jobban mosolygott.
- Ebben, lehet valami. – A mosolya hirtelen lehervadt, és közelebb lépett hozzám. – Viszont most nincs idő viccelni. Az a helyzet, hogy azért vagyunk az erdő közepén, éjjel fél egykor, mert menekülnöd kell. És nem, ez most egyáltalán nem vicc, Hercegnő. Halálos veszélyben vagy, Hoshi és Midori épp most próbálnak megmenteni, szóval most, gyere szépen velem, és ne kérdezz semmit. Majd később mindent elmagyarázok. – Mondta, és megragadva a kezemet húzni kezdett maga után, én meg csak pislogni tudtam. Hogy halálos veszélyben vagyok, és hogy Hoshi meg Midori éppen engem próbál megmenteni? És így telt el a hétvégém. A hétvégém, amit végre nyugton akartam eltölteni, mindenféle Takeshis probléma nélkül. És ekkor, még nem is tudtam, hogy ez bizony az utolsó nyugodtabb hétvégém…
~Hikari~
