4. rész

Hazugságok hálójában + egy hívatlan vendég

Amikor beléptem az épületbe, hirtelen minden szem rám szegeződött. Összehúztam a dzsekimet vérfoltos blúzom felett. Az adrenalin hullám elmúlásával egyre jobban kezdtem érezni a fájdalmat és tudtam ki kéne szednem a szilánkokat az oldalamból. A szekrényemhez masíroztam, hogy kivegyem a humán füzetem. Ez az óra volt a kedvencem, ezért nem akartam elkésni. A terem felé vezető úton belebotlottam Eikibe, aki a telefonját szorongatva dőlt neki a szekrényének. Mereven bámult maga elé.

- Minden oké? – kérdeztem, amitől úgy megugrott, hogy a telefonját a földre dobta ijedtében, de nem hajolt le érte. Arcát elöntötte a megkönnyebbülés.

- Hol az atyaúristenben voltál?! – kiabálta – Tudod, hogy aggódtam? – a megkönnyebbülés eltűnt és harag vette át a helyét.

- Ne rendezz jelenetet! – sziszegtem a fogaim között mérgesen – Mindenki minket néz!

- Válaszolj! – lehalkította a hangját, de továbbra is határozott maradt.

- Rossz buszra szálltam. – úgy gondoltam nem részletezem a történteket, legalább is most nem. Felsóhajtott, majd végre valahára lehajolt a telefonjáért.

- Menjünk! – finoman megragadta a kezem és maga után húzott. A terembe beérve megkerestem a helyem, de amikor leültem össze kellett szorítanom a fogaimat nehogy felszisszenjek. Eikit persze nem tudtam átverni látta, hogy fájdalmaim vannak.

– Jól vagy? – kérdezte és már fel is állt, hogy odajöjjön.

- Persze, csak elestem és kicsit fáj a térdem. – mosolyogtam, hogy meggyőzzem.

 - Lekísérjelek az orvosiba? – felült a padomra, onnan nézett le rám.

- Nem kell, nem vészes. – más sem hiányzott volna, ha ezt az orvos meglátja, egyből telefonál a szüleimnek.

- Jól van, ha meggondolod magad, szólj! Oké? – leszállt a padról, mert közben bejött a tanár. Bólintottam. Az osztály vigyázzba, majdnem belehaltam, de sikerült csendben maradnom. A nap hosszúra nyúlt és az órák végére, már majdnem elsírtam magam. Az oldalam lángolva lüktetett. Utolsó óra, ki fogom bírni. A baj csak az volt, hogy az utolsó óra tesi volt. Ugyan sikerült kimagyaráznom magam, hogy azért nem veszem le a dzsekim, mert fázom, de igazság szerint, nagyon is le akartam venni, hogy a hűvös szellő enyhítse kissé a lángokat. Amikor a tanár bejelentette, hogy röplabdázni fogunk, már rossz előérzetem volt. Fiúk a lányok ellen, nem igazságos. A fiúknak nem. 8 fős csapatokra osztottak minket, majd a tanár, vagyis a „bíró” belefújt a sípjába ezzel jelezve, hogy kezdhetjük. Szerencsére sikerült olyan pozíciót találnom, ahova viszonylag ritkán jön a labda.

 - Oké, Forgás! – kiáltott a tanár – Tsuki, te szerválsz!

Valaki felém dobta a labdát és ugyan még a karom felemelése is fájt, de elkaptam. Feldobtam a labdát és beleütöttem. Nem ment túl messzire, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb bajom. Leguggoltam és a lábra hajtottam a fejem. Körmeim a térdembe vájtam. Nem bírtam tovább, a fájdalom győzött.

- Eiki! – a szóban forgó személy körbenézett és kis időbe telt, mire rájött, hogy a földön kell keresnie. Futva szelte át a pályát.

- Mi a baj? – az állam alányúlt és felemelte könnyáztatta arcomat. – Mondj már valamit! A lábad? Megráztam a fejem. - Akkor? Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz! – láttam rajta, hogy tanácstalan és megvan ijedve.

- Segíts kijutni innen! – kértem és közben próbáltam összeszedni magam. Egy pillanatig gondolkodott, majd felkapott a karjába, felszisszentem, ahogy a keze súrolt a sebem. Még hallottam, ahogy a tanár utánunk kiabál valamit, de azt már nem értettem mit, mert Eiki kilépett a sportcsarnokból a folyosóra. Felszaladt velem a lépcsőn, majd finoman letett az egyik padra.

- Beszélj! – parancsolta. Válaszul, csak lecipzáraztam a dzsekim. A folt az óta még tovább terjeszkedett, így már majdnem a teljes oldalamat befedte. Eiki szeme elkerekedett a döbbenettől.

– Maradj itt! - nem mintha egyedül meg tudtam volna mozdulni. Eiki elszaladt, majd fél perc múlva visszatért a táskáinkkal. Ismét felkapott és a kocsihoz vitt. Játszi könnyedséggel szelte át a folyosókat, mintha nem is nyomnék többet 20 kilónál. A parkoló szinte teljesen üres volt, csak néhány lyukasóráját kint töltő tanár ült a gondosan elhelyezett padokon. Amikor odaértünk a kocsihoz, Eiki óvatosan beültetett. A biztonsági övért nyúlt, de aztán meggondolta magát. A korházba menet elmeséltem neki az egész történetet, persze pont úgy reagált, ahogy az várható volt.

- Miért nem hívtál fel??

- Nem akartam a terhedre lenni. – a fejemet lehajtottam, hogy még véletlenül se kelljen a szemébe néznem.

- Mert, így nem vagy a terhemre igaz? Hogy reggel idegbajt kapok, hogy hol vagy? Aztán eltitkolod, hogy megsérültél, sőt belehazudsz a képembe, most meg vihetlek a korházba!

- Nem tudtam, hogy ez lesz belőle, sajnálom! Tegyél ki a buszmegállóba, nem kell neked is ellógnod az órát.

- Te is tudod, hogy nem így értettem. Befordultunk a korház parkolójába. A kijárathoz legközelebbi helyeken mentőautók sorakoztak. Eiki beszaladt én ismét csak a „maradj itt” utasítást kaptam. Fél perc múlva visszatért két nővérrel és egy hordággyal a nyomába. Nagyszerű! Ezt akartam elkerülni. Nemsokára már egy korházi szobában feküdtem. Anyám a kezemet szorongatta, apám pedig fel-alá mászkált a szobában, mint egy bebörtönzött tigris. Bár nyomatékosan megkértem, Eiki mégis felhívta őket és bár kicsit kiszínezve, de elmesélte nekik a történteket. Apám azonnal a rendőrségre akart menni, de Eiki végül meggyőzte, hogy nincs szükségem még a faggatózó zsarukra is.

- Meg szeretném köszönni annak a fiúnak, hogy megmentett. – jelentette ki anyám.

- Én is! – értett egyet Eiki – Mi a neve?

Nos igen, ezen a téren csak hiányos információkkal szolgálhattam.

- Nem tudom, elfelejtettem megkérdezni.

- Csak te vagy képes ilyen fontos dolgokról is megfeledkezni. – dorgált meg Eiki és leült az ágyam szélére.

- Legyenek szívesek kifáradni! A doktorúr hamarosan itt lesz, hogy megvizsgálja a kisasszonyt. – jött be egy mosolyogós ápoló, majd szélesre tárta az ajtót. Anyám búcsúzóul megszorította a kezem, Eiki nyomott egy puszit a homlokomra és kimentek. Sóvárogva néztem a biztonságot adó személyek után. Amikor az orvos belépett és magával sodorta a korház fertőtlenítőszagát, megborzongtam.

- Hogy vagy? – kérdezte a szakállas ősz bácsi.

- Kicsit jobban, de még fáj. – bár több adag fájdalom csillapítót adtak, mégis csak minimális mértékben hatottak. Felhúzta a pólómat és megvizsgálta a sebet. Három vágás húzódott végig két kicsi, amik nem is voltak vészesek és egy nagy. A mély sebben még benne volt az üvegszilánk, amely okozta.

- Ez mélyen bele van ágyazódva. – felszisszentem, ahogy az orvos megmozgatta a szilánkot. – De ott nem maradhat, szóval 10 perc múlva találkozunk a sebészeti osztályon.

A nővérek, majd oda kísérnek. Ahogy az orvos kiment két nővér lépett a szobába. A folyosón csatlakoztak hozzám a szüleim.

- Eiki? – kérdeztem.

- Hazament neked pár ruháért, de ne aggódj, mire kijössz már ő is itt lesz! – mosolygott anyukám. Bólintottam.

- Innen nem jöhetnek tovább! – nézett sajnálkozva a szüleimre a nővér, apa végig simított az arcomon aztán megálltak. Amikor betoltak a műtőbe, azt hittem elájulok. Az orvos teljes védő öltözetben várt rám. Összeszorult a gyomrom. Amikor az ápolónők megálltak az orvos egy asztalon kezdett matatni, majd elővett egy akkora tűt, hogy már a látványától is kifeküdtem. Összeszorítottam a fogam, ahogy a tű az oldalamba fúródott. Fájt, de nem annyira, mint a seb. 10 perc elteltével, már a fél oldalam lezsibbadt, ami nagy megkönnyebbülés volt. Bár, csak azt éreztem, ahogy hozzámérnek, mégis megrémisztett, amikor az oldalamból dőlni kezdett a vér. Az orvos egy papírral bélelt műanyag tálba tette a véres üveget. Majd némi fertőtlenítés után elővett egy újabb gigászi méretű tűt és elkezdte összevarrni a sebet. A végén letapasztották és bekötötték. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőmet, amikor kifelé kezdtek tolni. A szobámban átsegítettek az ágyra, majd kaptam még egy adag fájdalom csillapítót. Az orvos immáron újra hétköznapi ruháiban jelent meg, magával hozva a letisztított üvegszilánkot. Így már érthető volt, miért nem vágták ki a kukába egyből. A méretét látva még én is elámultam, a családomat már meg sem említem. Anyám letisztázott még pár dolgot az orvossal, aztán hazaindultak.

- Gyógyulj meg kincsem! – ölelt meg anya.

- Vigyázz rá fiam! – adta ki a parancsot apám.

- Vigyázok! – hajolt meg illedelmesen Eiki, aki ragaszkodott hozzá, hogy bent maradjon velem. Miután elmentek felálltam, hogy a fürdőben lemossam az oldalamat, amit bár egy ápolónő lemosott, még mindig éreztem magamon a rászáradt vér szagát. Az ágy mellett felhúztam a papucsomat és a fürdőhöz csoszogtam.

- Hova mész? – nézett rám úgy Eiki, mintha az ereimet mennék felvágni.

- Fürdeni. – mondtam, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült teljesen eltüntetni a hangomból a türelmetlen sértődöttséget.

- Az orvos azt mondta nem fürödhetsz egy nővér jelenléte nélkül, ha felázik a kötésed…

- Majd óvatos leszek. – szakítottam félbe.

- Legalább engedd meg, hogy segítsek. – kérte.

- Nézd, - kezdtem - te vagy a legjobb barátom és nagyon sokat köszönhetek neked, de az teljesen kizárt, hogy levetkőzök előtted!

- Nem ez lenne az első! – vonta fel kihívóan a szemöldökét. Egyszer az egyik osztálykirándulás alkalmával az egyik jól nevelt osztálytársam belelökött a folyóba és Eiki húzott ki, aminek következtében mindketten csurom vizesek lettünk. Akkor levetkőztem, hogy a ruháim gyorsabban száradjanak.

- De akkor volt rajtam fehérnemű! – vörösödtem el – különben is mióta lettél te ilyen perverz? – ripakodtam rá.

- Nem vagyok perverz, csak én is férfiből vagyok.. – vont vállat, majd megfordult, hogy átöltözzön. Megráztam a fejem és bevonultam a fürdőbe. Óvatosan kibújtam a hálóingből, amit rám adtak és szemügyre vettem az oldalamat. Nem tévedtem, a bőrömet halványrózsaszín csíkokba száradt vér díszítette. Megfogtam a kádszélére készített fehér törülközőt és a víz alá tartottam. Egészen lenyűgözött, ahogy a fehér anyag egyre nehezedve, magába szívja a vizet. Nem is tudom meddig figyeltem ezt a jelenetet, de észbe kaptam és kifacsartam a frottír darabot. A tükörbe nézve egy sápadt barna szemű lány nézett vissza rám a szám cserepes, a hajam összetapadt, csak árnyéka voltam az egészséges önmagamnak. Elkezdtem lemosni a csíkokat, vigyázva, hogy ne vizezzem össze a kötést. Az oldalamon legördülő hideg cseppek mentén libabőrös lettem. Mikor úgy ítéltem, hogy tiszta vagyok a biztonság kedvéért, még egyszer leellenőriztem a tükörben. Először elakadt a szavam, aztán felsikoltottam. A hátam mögött egy alak állt, befogta a számat.

– Ne sikíts, csak én vagyok! – suttogta az illető, bár egyelőre fogalmam sem volt kihez tartozik ez a bársonyosan gyengéd hang.

- Tsuki! – dörömbölt be az ajtón Eiki – Minden oké?

- Válaszolj neki! Nem lenne jó, ha itt találna. – a fülemen éreztem a leheletét. Megborzongtam és csak ekkor tűnt fel, hogy voltaképpen egy szál semmiben állok. A hideg zipzár a hátamnak nyomódott és a pulóveren keresztül is éreztem a hevesen verdeső szívet.

- Semmi baj, csak egy pók. – igyekeztem a lehető leghitelesebbnek tűnni. Nem jött válasz, csak egy sóhaj és már távolodtak is a léptek. A kéz lecsúszott a számról. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a pofátlan vendéget, de, ahogy megláttam ki az elszállt minden mérgem. A kapucnis srác volt az, aki megmentett.

- Hogy kerülsz te ide? – vontam fel értetlenül a szemöldököm. - Miért nem mondtad, hogy megsérültél? – söpörte félre a kérdésemet.

- Ki vagy te? – belementem a játékba.

- Ki ez a srác?

- Miért van rajtad mindig kapucni?

- Miért vagy meztelen? – mosolyodott el pimaszul, mire én a talpamig elvörösödtem és gyorsan magam elé kaptam a hálóinget.

- Én kérdeztem először! – durcáskodtam.

- Jogos! Mi is volt a kérdés? – elfordult és a fürdőszobát kezdte vizslatni. Megforgattam a szemem.

- Hogy jutottál be ide?

- Meg fogsz lepődni Baka Shoujo, az ajtón. – lenyeltem a sértést.

- De hogyan, mikor? Észre sem vettem..

- Azaz én titkom. – kinyitotta a szekrényajtót és szemügyre vette a tusfürdőket, majd kivett egy cseresznyevirág illatút és beleszagolt. Megnyomta a flakon, amitől az kicsordult, rózsaszín krémet kenve az orrára. Elkapta a fejét és prüszkölni kezdett, Chronot juttatta az eszembe. Felnevettem és egy törülközőt dobtam felé, amit ügyesen elkapott és letörölte az orrát.

– Most te jössz! Miért nem mondtad, hogy megsérültél? Korházba is hozhattalak volna.

- Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos, akkor még nem is fájt igazán. Közelebb lépett és a kötéshez hajolt. Úgy nézegette, mintha ki tudna olvasni belőle valamit.

- Bízol bennem? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. Nem tudtam mit feleljek hisz nem is ismertem igazán, másrészt viszont mi okom lett volna rá, hogy ne bízzak benne? Megmentette az életemet. Bólintottam, mire ő egy mozdulattal kioldotta a kötést. Az anyag puhán landolt a földön.

- Mit csinálsz? – rémültem meg. Elkapta az csuklómat és félrehúzta az útból. Mielőtt felfoghattam, volna, mit tesz, már be is fejezte. Hozzávoltam szokva az efféle viselkedéshez, hiszen farkasok neveltek, de az, hogy egy ember… egy fiú nyalja végig a sebemet az más volt, nagyon más. - Mégis mi a jó francot…? – lendítettem a kezem, hogy képen töröljem, de elkapta, mielőtt hozzáérhettem volna. - Ne hisztizz! Nézd! – mutatott a szabad kezével a sebre. Lenéztem, a szemem láttára zárult be. A varrások elpattantak és a földre hullottak, ahogy a bőr visszanőtt eredeti állapotába. A fiúra néztem.

- Ki vagy te? – lehet nem ez volt a megfelelő kérdés, de ez foglalkoztatott amióta először megpillantottam a parkolóban.

- A nevem Luka és nagyon messziről jöttem. A kapucni pedig, - a fejéhez nyúlt és lehúzta a kapucnit, ezzel feltárva az alatta rejtőző sűrű, fekete hajzuhatagot és az aranyként ragyogó szempárt, amitől bosszantóan emlékeztetett valakire. – álca.

Az érvelése jogos volt. Ezekkel a szemekkel, valószínűleg egyből a legközelebbi kutató laborba vinnék. Az arcában volt valami, ami nagyon barátságossá tette. A mosoly, amit a szemei nélkül kihívónak éreztem, most hívogató és egészen aranyos volt. Önkéntelenül is visszamosolyogtam rá.

- Mi tart eddig? Bemegyek, ha nem jössz ki! – fenyegetőzött Eiki, de tudtam, hogy csak aggódik. Luka arcvonásai megkeményedtek, mereven bámulta az ajtót, aztán megszólalt.

- A pasid?

- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem, nem az, csak a barátom. – mintha kicserélték volna. - Akkor jó! - elmosolyodott, de úgyhogy csak ragyogott. – Menj ki hozzá és foglald le egy kicsit, amíg kisurranok, jó?

- Okkéé – nyújtottam el a szót, majd magamra kaptam a hálóingem és úgyhogy Eiki ne láthasson be, kisurrantam a fürdőből.

- Jól vagy? – vonta össze a szemöldökét.

- Persze, most már sokkal jobban érzem magam. Ne aggodalmaskodj folyton! – mosolyogtam.

- Jól van na! Nem vagy éhes? Hoztam kaját. – indult el az asztalra tett szatyrok felé.

- De! Viszont Eiki.. nem hoznál nekem zöldteát? Annyira megkívántam. – néztem rá kiskutyaszemekkel.

- Jól van, legyen, – nevetett – de ne szokj hozzá, ehhez a fényűző életmódhoz.

- Oké, oké! – vigyorogtam diadalittasan. Amikor kilépett az ajtón, elfogott a bűntudat, hogy így hazudozok neki. A fürdőhöz mentem, hogy szóljak Lukának, tiszta a levegő, de a fürdő üres volt. A párástükörre egy üzenetet írtak. A betűk szépen rendezetten dőltek.

„ Még találkozunk Baka Shoujo! ”

Elmosolyodtam, úgy látszik, ez már rám ragad. Letöröltem a tükröt, hogy eltüntessem a bizonyítékot, majd kimentem és elterültem a korházi ágyon.

-Miyako-