4. rész

Csapat munka

Reggel az ágyamban ébredtem. Mindenem sajgott. Felkeltem és a zuhanyzó felé vettem az irányt. Le akartam mosni azt a sok mocskot magamról. Fogalmam sem volt, hogy tegnap, hogy kerültem haza vagy a pizsamám, hogy húztam fel. A fürdőben bele néztem a tükörbe, és amit láttam attól majdnem felsikítottam. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót. A homlokomon ez a felirat állt:

„Tartozol”

Nyomtam egy kis szappant a kezembe és neki álltam lemosni, de nem jött le. Alkoholos filc. Ezt csak egy ember tehette. Átdörgöltem mindennel, amim volt itthon a körömlakklemosó bizonyult a leghatásosabbnak, de még ez is csak elhalványította. Így nem mehetek az utcára. Gyorsan lezuhanyoztam, felhúztam egy sapkát, amin a kedvenc együttesem logója állt és lementem a földszintre. Anya a pultnál állt és csinálta a reggelit. Az egész konyhát betöltötte a szalonnás tojás illata és csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire éhes vagyok.

- Jó reggelt! – köszöntem. Megfordult. A szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek az arca sápadt volt. – Úristen! Jól érzed magad? – kérdeztem aggodalmasan.

- Szia! Ülj le! Mesélj nekem egy kicsit a tegnapi büntetésedről. – mondta és a hangjából kicsendülő bizalmatlanság nem kerülte el a figyelmemet.

- Mit meséljek? Tegnap mindent elmondtam.

- Chizuru! Ne hazudj már nekem! – emelte meg a hangját – Hol voltál igazából?

- Nem hazudok! – már csak a feltételezés is sértett. Soha sem voltam hazudozós. – Kérlek, mond el, hogy került rám a pizsamám?

- Miután kidőltél az ágyadon úgy gondoltam nem kényelmes cipőben meg kabátban aludni. – ez némileg gáz volt, másfelől viszont megnyugodtam. – Most viszont mesélj a feliratról a homlokodon.

Beadtam anyunak egy kamu sztorit arról, hogy elkapott a folyósón pár felsőbb éves, nem nagyon hitte el, de mivel nem volt más magyarázatom ezért szép lassan belenyugodott.

- Ma gyere, haza korán apádék korán jönnek haza. – Apa és a bátyám Kou két hétre elutaztak a vidéki házunkhoz kikapcsolódni. Kou már elvégezte a közép sulit így neki az év kezdés nem jelentett semmit.

- El is felejtettem. Jó volt ez a két hét veszekedés nélkül. – siránkoztam.

A suliban mindent elmeséltem Harukának. Nem voltam biztos benne, hogy jól teszem e, de muszáj volt megbeszélnem valakivel. Az első reakciója persze az volt, hogy bedrogoztak.

- Nem lehet, hogy csak látta a shurikent? – kérdezte.

- Nem, még nem vettem ki a táskából nem láthatta és be is vallotta, ha úgy vesszük, de a feliratot nem tudom hova tenni és azt sem tudom, hogy hogyan kerültem haza.

- Hát nem akarlak elkeseríteni, de ezekre a válaszokra csak egyféle képen kaphatsz választ.

- Féltem, hogy ezt mondod. – mondtam elkeseredetten.

Irodalom órára szinte elsőként érkeztünk, mert tudtuk, hogy ülésrend szerint lesznek kiosztva a tanulópárok. Harukával tavaly későn érkeztünk és nem kaptunk egymás mellé helyet így egy Misaki nevű lány mellé kerültem, aki nem volt túl beszédes.

Leültem a 2. sorba, de Haruka persze a leghátsót választotta. Azért szerettem elöl ülni, mert így könnyebb volt az órára figyelni. Hátul simán lehetett telefonozni, zenét hallgatni vagy az én esetemben olvasni. Leültem mellé és elővettem a felszerelésem majd a mangám amit mostanában alig volt időm olvasni. Haruka is így tett. Megnéztem mit olvas és hangosan felnevettem, mert immáron negyedszerre sikerült ugyan azt megvennünk. Dengeki Daisy. Barátnőm felnézett és ő is elnevette magát. Olvastunk egy kicsit aztán elkezdtünk rá hangolódni a tanórára. Ami abból állt, hogy ráfeküdtünk a nyitott tankönyvre. A tanárnak ez volt a mániája, akinek nincs nyitva a könyve az felel, mert nyilván úgy tudja az anyagot, hogy átolvasnia sem kell. Amon még mindig sehol, nem meglepő az elmúlt két napban csak 2-3 órára jött be, de az ikrek is hiányoztak, ami feltűnő volt, hiszen rendesen bejártak az óráka. Bejött a tanár és rögtön kiszúrta az első áldozatát egy sápadt, nyurga srácot. Szegény kivonult, de úgy remegett, mint a nyárfalevél. Ki nyílt az ajtó és Amon lépett be a nyomában az ikrekkel. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy mindkét oldalam foglalt. Hátra dőltem és vártam a kirobbanni készülő cirkuszt. Az iskola nagyon szigorúan vette a késést és a hiányzást. Az ikreket kicsit sajnáltam. Nem valószínű, hogy az ő hibájuk volt a késés. A tanár a helyére küldte az áldozatát, aki megkönnyebbülten ült le a helyére. Amon az ajtófélfának dőlt és keresztbe tette a kezét.

- Tanár úr elnézést kérünk a késésért! – Hajolt meg Akihiko.

- Akihiko, Ayato a hiányzást be fogom írni, de mivel ez az első alkalom ezért nem kapnak büntetést. Üljenek le! – mondta és a fiúk engedelmeskedtek. – Ellenben Amon önnek nem ez az első késése hiányzása meg végképp nem. Ezt jelenteni fogom az igazgatónak és szeretném, ha egy jó tanuló mellé ülne, hátha szorul magába némi kötelesség tudat. – Érdeklődve néztem, hogy melyik lesz az a szerencsétlen, aki mellé oda ültetik. Engem nem fenyegetett veszély, mert írói vénám ellenér mindig megvolt a stabil hármas.

A tanár végig pásztázta az osztályt mindenki lehajtotta a fejét, hogy a tanár ne nézhessen a szemébe az ugyanis egyenlő a jelentkezéssel. Én is így tettem, de éreztem, hogy megállt a tekintete rajtam.

- Haruka kisasszony! – barátnőm összerezzent a neve hallatán. – Legyen kedves át ülni máshova.

- Amon erre a hónapra Chizuru lesz a párja. – Amon elmosolyodott, majd azzal a rock sztárosan imbolygó járásával elindult felém.

- Tanár úr! Nem hiszem, hogy jótékony hatással lennék rá. Épp ellenkezőleg Ő lenne rám rosszhatással. – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. Amon megállt elmosolyodott majd visszanézett a tanárra.

- Maga erős lány Chizuru, nem lesz semmi gond!

- Nem vagyok erős! Gyenge vagyok és befolyásolható. – mondtam kétségbe esetten. Amon közben már pukkadozott a nevetéstől.

- Ne beszéljen vissza! Amon üljön le vagy az elvesztegetett időt ráhúzom a szünetükre!

Amon lehuppant mellém lábait lezseren az asztalra tette és állta a tanár rosszalló tekintetét, aki végül nem szólt semmit. Valószínűleg örült, hogy az iskola legrosszabb diákja egyáltalán megjelenik az óráján. A tanár elkezdte a mondókáját és meg kért, hogy jegyzeteljünk. Amon nem hallotta, mert a fülében bömbölő Heavy Metal elnyomta a „külvilág zajait”. Csodálkoztam, hogy a tanárnak nem tűnt fel, mert még az első sorban ülők is tisztán hallhatták. Végül, amikor a tanár többszöri felszólítására sem reagált, oldalba böktem.

- Mi van? – kérdezte türelmetlenül. A tanárra néztem, aki már majdnem felrobbant mérgében. Amon követte a pillantásom és most először láttam rajta némi érzelmet. A tanár elvette a fülhallgatóját, így az óra további részében jól viselkedett. Nagyon szerettem volna választ kapni a kérdéseimre vele és a tegnap estével kapcsolatban, de ez nem a megfelelő hely volt egy ilyen beszélgetéshez.

- A házi feladat páros munka lesz. Egyenlően osztozzanak meg a feladatokon. - Mi Shakespearet kaptuk.

- Jól csináld meg! Nem akarok egyest kapni. – jelentette be Amon.

- Mi? Nem képzeled, hogy egyedül fogom megcsinálni te meg kapod rá az ötöst.

- De, pontosan ezt képzelem. – kezét a feje mögé tette és neki állt hintázni a széken.

- Hallottál már a csapatmunka fogalmáról? – kérdeztem összeszűkült szemmel.

- Nem. Felvilágosítanál? – kérdezte gúnyosan.

Felsóhajtottam.

- Szűnj meg! – Alighogy ezt kimondtam a szék kicsúszott alóla ő pedig hanyatt esett. Tudom nem szép dolog, de nem bírtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek. Akihiko és Ayato is csatlakoztak.

A meglepett arckifejezését bosszús váltotta fel.

- Ribanc! – ettől csak még jobban nevettem.

- Ezt hívják karmának. – raktam a számra a kezem, hogy elfojtsam a nevetést.

Lassan feltápászkodott és az ikrek felé fordult szájával a „végetek” szót formálta amitől azok kissé lecsitultak. Csöngetés után kispuriztam a teremből és a bioszlabor felé vettem volna az irányt, de valaki hátulról megállított.

- Szóval, hol talizunk? – kérdezte az a személy, akit magamban már csak idegesítő bunkónak hívtam.

- Azt hittem nem ismered a csapatmunkát. – mondtam felhúzott szemöldökkel.

- Nem is, de ha ott vagyok, amikor csinálod, akkor elmondhatom, hogy ott voltam. – vigyorgott azzal az idegesítő, de be kell ismerni szívdöglesztő mosolyával.

- Akkor találkozzunk az Alulában. Ott van könyvtár és számítógépek is.

- Nem, túl zajos. – fintorgott.

- Akkor szerinted hol találkozzunk? – kérdeztem és kezdett elfogyni a türelmem.

- Nálam. – mondta, és ha ez lehetséges az előbbinél még jobba mosolygott.

- Az kizárt! – hőköltem hátra.

- Miért? Csak nem félsz? – közelebb jött így már csak egy fél lépés választott el minket. – Tudom már még nem voltál soha fenn egy fiúnál sem. – röhögött. Éreztem, hogy kezdek elpirulni, ezért hátat fordítottam neki. Erről a jelenetről az egyik kedvenc animém jutott eszembe.

- Nálam találkozunk fél ötkor, ha jól sejtem tudod hol lakom.

- Hát legyen nekem így is jó. Animés csajszi. – kacsintott majd, megfordult és elindult az ellenkező irányba. – Ha eddig nem lehettem, hát most biztos voltam, hogy belelát a fejembe.

- Ez mi volt? – kérdezte Haruka aki valószínűleg az egész jelenetet végig nézte.