4. Fejezet

Az erdő szörnyetegei

Csendesen ücsörögtem egy fa tövében és néztem, ahogy Kaoru Akanével beszélget elmélyülten. Akira nem sokkal távolabb ült mellettem és éreztem, hogy folyamatosan engem bámult. Néha láttam a szemem sarkából, hogy mondani akar valamit, de ilyenkor végül mindig ismét becsukta a száját és csak nézett tovább mintha annyira érdekes lennék. Idegesített a dolog, ugyan de nem mutattam, hogy bármit is észrevettem volna az egészből és látszólag Akira sem sejtette, hogy észrevettem tépelődését. Nem tudtam mit remélt, hogy majd egy nap elteltével egyszerűen elfelejtem azokat a szemeket, amik oly könyörgően néztek rám? Egyfolytában az járt a fejemben hogy az a férfi engem látott utoljára mielőtt elragadta volna a halál. Hogy segíthettem volna neki. Ökölbe szorítottam a kezeim és térdeimet felhúzva fejemet rájuk hajtottam.

Kaoru valamit mondott Akirának mire a fiú bólintott és a két nő eltűnt az erdő sűrűjében. Egyedül maradtam Akirával. A démon még egy ideig csak ült némán és nem nézett felém aztán hangosan felsóhajtott felállt majd leült elém. Rá emeltem szemeimet és kérdőn néztem rá.

- Miért vagy rám mérges? – kérdezte mire csak még inkább dühös lettem. Felemelte a kezét, mert látta, hogy épp kiabálni készülök. – Megumi nem én voltam az, aki kidobta az ablakon azt a férfit. Nem az én hibám volt.

Mondani akartam valamit. Azt akartam a képébe ordítani, hogy igenis ő tehet a haláláról, de, hiába mert a lelkem legmélyén tisztában voltam vele hogy nem Akira ölte meg a férfit. Tudtam, hogy amiket tegnap a fejéhez vágtam azoknak nem volt igaz egy részük. Mégis jól esett valaki mást hibáztatni valamiért, ami tulajdonképpen nem volt igazán senki hibája. Láttam démonokat, ahogy embereket rabolnak el, és láttam már halott embereket, de még soha nem voltam szemtanúja annak, ahogy valaki meghalt. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve erre az egészre.

- Egy démon ilyen könnyedén meg tud halni? – kérdeztem és nem néztem Akirára.

- Ő ember volt. – Meglepetten kaptam oda a fejemet és döbbenten kikerekedett szemekkel néztem rá. – Valószínűleg őt is egy démon hozta ide. Csak őt itt hagyták egyedül és magára maradt. Egy ember számára ezen a helyen nem sok esély van a túlélésre és ő mégis elég szép kort megért és még egy fia is volt, akit felnevelt. 

- De már nem bírta tovább – suttogtam mintha félnék, hogy ha hangosan ki mondom a szavakat, akkor valami borzalmas fog történni. Akira bólintott.

És ez a beszélgetés egy kimondatlan kibékülés volt. Valahogy eltűnt a légkörből az eddig jelenlévő feszültség és egyfajta barátságos megnyugvásnak adta át a helyét.

- Hova mentek a többiek? – kérdeztem és figyeltem, ahogy Akira tüzet gyújt. A fiú hátranézett rám aztán elmosolyodott és visszafordította tekintetét munkájára.

- Elmentek valami ételt keresni. Nem hoztunk magunkkal semmit – válaszolta és elégedetten szemlélte a tüzet, ami most vígan ropogva melegítette fel a levegőt. Én elmélyülten bámultam bele a lángokba. Egyszerre gondolkoztam mindenen és semmin.

- Akira léteznek tündérek? – kérdeztem hirtelen mire a fiú döbbenten nézett rám, de végül csak elmosolyodott.

- Nos, igen léteznek, bár nem sok ember láthatja őket. Elég félénk népség és az emberekkel rossz emlékeik is vannak. – Most hirtelen olyan szomorkásnak nézett ki. – Elvégre a te fajtád az, akik kipusztították az élőhelyüket. Na és persze ha akár csak egyel is találkozna egy ember, akkor azt rögön el akarná kapni, hogy, megvizsgálhassa. Nem igazán szeretnek benneteket.

- Az emberek ostobák – vontam vállat és elszántan bámultam egy faágat hátha meglátok egy zöld tündérszárnyat a levelek rejtekében vagy valami hasonlót.

- Te is az vagy Madárkám – mondta és kihallottam a hangjából a szórakozást. Elhúztam a számat és ismét rá néztem.

- Érdekes belegondolni nem? – Értetlenül pislantott rám. – Az angyalok a jóság megtestesülései a démonok pedig a gonoszságéi… az emberek szerint legalábbis. De mégis akkor mi mik vagyunk? Egy ember pontosan ugyanúgy lehet gonosz, is, mint ahogy jó. Vajon melyik faj lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kioktassa a másik kettőt?

- Egyiknek sincs hozzá joga – mondta és leült mellém. Most már ő is a tüzet bámulta.

- És ez az, amit hiába értene, meg mindenki senkit sem érdekelne. Olyan ez, mint a környezetszennyezés. Az ember tudja, hogy borzalmas, amit tesz, mégsem hagyja abba. A világnak jobb lenne nélkülünk.

Nem válaszolt. Nem is kellett. Csak ültünk csendben egymás mellett a lángokat bámulva és nem kellett beszélgetnünk ahhoz, hogy értsük egymást. A szavak szükségtelenek voltak, ahogy bárminemű tett is. Egyszerűen csak így volt helyes.

Akane bukkant fel az egyik bokor mögül és valami furcsa állatot hozott. Érdeklődve nézegettem a szarvasszerű lényt, aminek paták helylett mancsai voltak hatalmas és éles karmokkal és agancsai tű élesen meredeztek fején. Akane büszkén ledobta a tűz mellé miközben Kaoru egy nyulat hozott és kicsit csalódottan tette a nagyobb vad mellé. Elmosolyodtam a különbségen és figyeltem, ahogy Kaoru méltóságteljesen helyet foglal velünk szemben a tűznél. Akira halkan kuncogott míg Akane láthatóan nagyon jól mulatott úrnője gyengécske teljesítményén.

- Látom kibékültetek – mondta és ridegen meredt ránk. Csak ekkor vettem észre, hogy Akira annyira közel van hozzám, hogy a karjaink összeérnek. Meglepett, hogy eddig ez nem tűnt fel és hirtelen kényszert éreztem, hogy elhúzódjak, de végül csak azért sem mozdultam meg. Akira nem zavartatta magát csak megvonta a vállát. Akane mindentudóan mosolygott le ránk.

- Remek meglátásaid vannak – vigyorgott Akira mire megforgattam a szemem. Aztán éreztem, ahogy a démon mellettem megmerevedik és feszülten oldalra kapta a fejét. A másik kettő is követte a mozdulatát így hát én is feszülten néztem arra amerre ők. Mivel ők démonok voltak egy percig sem kételkedtem abban, hogy valami olyat is észrevettek, amit én sajnálatos módon nem igazán.

Akira felpattant és intett Kaorunak. A nő szó nélkül ugrott fel és megragadta a csuklómat. Felszisszentem az erős szorításra, de engedelmesen felálltam és követtem a szélsebesen szaladó démont. Nem mentünk messzire mikor megállt és egy fára mutatott. Bizonytalanul néztem a magas növényt. Azt akarja, hogy felmásszak rá? Nem mertem feltenni neki kérdésemet így hát gyorsan felkapaszkodtam a legalsó ágra. Kaoru helyeslően bólintott majd visszafutott a táborhelyünk felé. Én feljebb kapaszkodtam így láthattam mi történik odalent.

Akira gyorsan mozgott nem tudtam követni, hogy pontosan mit is csinált. Nem láttam mik támadtak rá csak azt tudtam kivenni, hogy több helyen is sebes volt és vérzett. Akane hasonló gyorsasággal kaszabolta a számomra még mindig láthatatlan lényeket. Kaoru is ott volt, már de ő nem igazán mozdult meg viszont láttam, ahogy a szája mozog, mintha valamit mondana. Folyamatosan beszélt egy pillanatra sem hagyta abba még annyira, sem hogy levegőt vegyen bár valószínűleg egy démonnak nincs is szüksége levegőre ahhoz, hogy élhessen.

Még egy ideig így küzdöttek aztán megláttam azt, amit eddig nem. Magas lények földöntúli sebességgel mozogtak körülöttük és ahol csak tudtak ott lecsaptak. Nem tudtam őket tökéletesen kivenni, de amennyit láttam azt mélyen az emlékezetembe véstem. Két lábon jártak bár kissé görnyedt volt a tartásuk. Kezeik végén ujjak helyett sokkal inkább tüskék álltak és azokkal hasítottak a három démon bőrébe. Fekete szőr borította testüket. Az arcukat nem tudtam kivenni bárhogy is néztem és nem tudtam eldönteni, hogy ez azért van-e mert túl gyorsak a szemeimnek vagy, mert a fejüket is szőr borította. Vagy mind a kettő. Hátborzongatóak voltak és a hangjuk olyan volt mintha valaki csikorgatná a fogát csak sokkal hangosabb volt.

Annyira lekötött, hogy a harcot figyeljem, hogy nem vettem észre a fa alatt álló lényt, aki éppen felfelé kapaszkodott, csak amikor megéreztem karmait a lábamba vájni. Felkiáltottam és ijedtségemben elengedtem az ágat, amibe eddig kapaszkodtam. Mivel a lában megsérült nem tudtam tartani magam és zuhanni kezdtem. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy közeledik felém a föld és nem jött ki hang a torkomból, ahogy éreztem a becsapódást. Halottam hogy valamim eltört, és ami azt illeti éreztem is. A fájdalomtól csillagokat láttam és csak feküdtem a földön tehetetlenül a fájdalommal küszködve.

Hallottam a hangot, amit a lény kiadott és megéreztem az éles karmokat a karomba vájni majd a valami felrántott a földről. Felkiáltottam a fájdalom hatására és komolyan halálfélelmem volt, ahogy felnéztem, hogy megláthassam támadóm arcát. A szőr mögül előbukkant egy fogak nélküli száj, ami őrülten mosolygott. A szemeit nem láttam, de nem is nagyon vágytam rá, hogy megláthassam. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni, de még a lélegzés is komoly fájdalmakkal járt. A fájdalom könnyeket csalt a szemeimbe. Nem tudtam mit tegyek. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megvédjem magam és Akira most a saját küzdelmével volt elfoglalva.

A lény egyre közelebb hajolt hozzám és én egyszerre megértettem mit akar tenni. Éppen ki akarta szívni a lelkemet. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem vajon milyen lehet, ha valakinek kiszívják a lelkét és komolyan elgondolkoztam, hogy hagynom kéne megtörténni. Aztán a józanabbik felem jó erősen belerúgott az idiótábbikba és én ismét ellenkezni kezdtem. Nem törődtem a fájdalommal és megpróbáltam kitépni a karomat ez engem szorító karmok közül, de csak annyit értem el próbálkozásommal hogy a tüskék csak még jobban belemélyedtek húsomba és én ismét felkiáltottam.

Nem volt több erőm már arra, hogy ellenálljak. A látásom elhomályosult és az érzékeim tompulni kezdtek. Hirtelen már nem tudtam, hogy hol vagyok, és mit keresek itt. Halványan emlékeztem a félelemre, de nem tudtam felidézni mi okozta az érzést. Tudtam, hogy valakik voltak velem, de nem tudtam hányan és kik. Már azt sem tudtam volna megmondani hogyan is hívnak vagy éppen hány éves vagyok. És ekkor reccsenést hallottam és hirtelen ismét érzékeltem a világot. A fájdalom újult erővel csapott le sérült tagjaimra. Az emlékek elemi erővel zúdultak elmémbe. És a látásom kezdett kitisztulni.

Akira nem messze tőlem az eddig engem elintézni kívánó lénnyel viaskodott. Láttam, ahogy a bal karja erőtlenül lóg teste mellett és komoly sebei voltak mégis a lendületéből semmit sem vesztett továbbra is erősen támadt a lényre. A reccsenés valószínűleg a karja eltörését volt hivatott tudatni. A fájdalom elködösítette a gondolataimat és hiába tudtam mit csinálok valahogy mégis teljesen értelmetlennek tűnt az egész. Mintha csak a saját fejem után mentem volna, aminek most látom a kárát. Démonom nem törődött sokat a sérüléseivel pedig láttam, hogy minden mozdulat komoly fájdalmat okoz neki. Nem tudtam hol lehet Akane és Kaoru de azt sejtettem, hogy most csak magunkra számíthatunk. Feléledt bennem a fortyogó düh, amiért ennyire haszontalan vagyok. Ha már látom a démonokat legalább tennem kéne valamit ellenük. Én mégis csak annyira vagyok jó, hogy folyamatosan harcba kényszerítsem Akirát. Ökölbeszorítottam a kezem, de még ez is borzalmasan fájt így ismét engedtem izmaim elernyedni.

Akira gyorsan támadott és védett, de a lénynek semmi fajta sebesülése nem volt és hajtotta a vágy, hogy elvegye a lelkem. Valahogy tudtam ezt. Éreztem. Akira ellenben már nagyon rossz állapotban volt. Nem tudtam eldönteni annyira-e mint én csak ő jobban tűri vagy sem mindenesetre nem nagyon akartam megvárni, hogy vajon ki fog győzni elvégre látszott ki van előnyben. Éppen erőt vettem magamon hogy feltápászkodjak mikor Akira rám mordult.

- Maradj ott és meg ne merészelj mozdulni! – A hangja kemény és utasító volt és én annyira megrémültem, hogy mozdulni sem mertem. Akira ezután egy gyors mozdulattal a szörnyeteg háta mögé került és onnan csapott le. Volt valami a kezében, amit eddig nem vettem észre, de hiába néztem nem láttam pontosan mi is lehetett az. Annyi biztos volt, hogy valamiféle fegyver elvégre elég mély vágást ejtett a lényen és fémesen csillogott, ahogy a fák levelei között átszűrődő napsugarak rávetültek. A lény szőrszálhasogató hangon felkiáltott és én sérült kezeimmel a fülemhez kaptam. A sikoly egyszerűen rémes volt és láttam, ahogy Akira arca eltorzult a hatására.

Aztán láttam, ahogy Akane megjelenik kezében egy apró tőrt szorongatva. Ő is tele volt sebekkel és sok helyen vérzett, de egyértelműen jobb állapotban volt, mint én vagy Akira. A lény nem számított a nőre így hát az egy ügyes mozdulattal a fejébe tudta szúrni pengéjét. Egy újabb sikoly után a szörnyeteg végre elesett és többé nem kelt fel. Erősen ziháltam, ahogy néztem a földön fekvő alakot pedig én magam teljesen hasznavehetetlen voltam. Akira mellettem puffant a földön míg Akane ott esett össze ahol volt. Kaoru is megjelent kissé bicegett, de ezen kívül semmi baja nem volt.

- Mik voltak ezek? – kérdeztem elszörnyedve és próbáltam figyelmen kívül hagyni az égető kínt, ami a testem minden porcikájába hatolt. Akira felmordult és intett Kaorunak aki letérdelt elém és halkan mormogni kezdett valami idegen nyelven.

- Ezek kérlek a kapu őrei voltak – mondta a fiú fáradtan és nehezen ülő helyzetbe tornászta magát majd hátát egy fának vetve nézett rám. Én megkönnyebbülten vettem észre hogy a fájdalom enyhülni látszik tagjaimban. – Azért támadtak ránk hogy lássák méltók vagyunk-e az átlépésre. Ha itt meghaltunk volna, akkor elbuktuk volna a próbát.

- Ott nem voltak ahol bejöttünk – mondtam meglepetten és szándékosan nem mutattam mennyire megvisel a gondolat, hogy ezek a lények úgy döntik el, hogy méltók vagyunk-e az átlépésre hogy megnézik meg halunk-e ha ránk támadnak. Nem volt valami szívderítő a tudat, hogy vagy túléled és átmehetsz vagy meghalsz.

- Voltak csak azt nem ellenőrzik, aki bejött. Ezért van itt rengeteg ember. Nem képesek túljutni az őrökön így hát kénytelenek vagy itt leélni hátralévő életüket vagy meghalnak – mondta úgy mintha ez teljesen természetes lenne. – Elkísértek minket is a városig. Csak nem támadtak meg.

- Hát ez nem valami megnyugtató – morogtam halkan. Akira csak vállat vont majd parázsló szemekkel nézett Kaorura aki lehajtott fejjel térdelt előtte. Észre sem vettem mikor ment oda, ahogy azt sem mikor jöttek rendbe teljesen törött csontjaim.

- Neked meg kellett volna védened – mondta. Nem emelte fel a hangját, de ez rosszabb volt mintha kiabált volna. Én legalábbis nem akartam, hogy valaha is így beszéljen hozzám. Vagy, hogy így függessze rám most égővörös szemeit. Kaoru összerezzent és félve felnézett a démonra. Arcán félelem és megbánás látszott. – El kellett volna vinned innen olyan messzire ahol már nem árthatott volna neki egyetlen őr sem. Ehelyett magára hagytad és csak azért élte túl, mert időben ideértem. Ha nem lett volna a jel, akkor most nem élne. És akkor hidd el nekem te sem.

- Sajnálom – suttogta a nő. A méltósága egyszerűen eltűnt és most olyannyira gyengének látszott, mint egy virág a szélviharban. Egyszeriben megértettem miért fél Akirától ennyire a tegnapi férfi. A démon igazi uralkodó volt. Komolyan féltem tőle ebben a percben. Olyan felsőbbségességet árasztott magából még így is hogy meg volt sérülve amilyet én még soha nem láttam.

- A sajnálat nem elég. Megumi élete múlt azon, hogy ostoba voltál – mondta és a hangjából áradt a mérhetetlen harag. Kaoru ismét a földre szegezte pillantását és nem mondott semmit. Akane nem nézett ide, de amennyit láttam az arcából annyi elárulta, hogy sírt. Akirára néztem és egyszeriben elpárolgott minden félelmem és helyét átadta a dühnek.

- Elég már! – mordultam fel mire kaptam három megdöbbent tekintetet. – Nem az ő hibája hogy megtámadott az őr. És nem haltam meg ideértél időben szóval nem kell ez a cirkusz.

- Megumi nem lehetsz ennyire naiv – sziszegte összeszorított fogakkal Akira. Makacsul néztem rá.

- De lehetek. Látszik Kaorun hogy őszintén megbánta szóval elég lesz. Valószínűleg tanult a hibájából és ezen túl nagyon vigyázni fog – mondtam és nem törődtem azzal, hogy Akira éppen felnyársal a tekintetével. – Bocsánatot kért és ennyi elég is ahhoz, hogy megbocsájtsunk neki. Legalábbis én megbocsájtok és mivel az én életemről van, szó úgy gondolom ennyi elég is.

- Nem, nem elég. Nem csak a te életedről volt szó – kiabálta a fiú. Összevontam a szemöldököm és most én néztem rá parázsló tekintettel mire egy kissé meghátrált.

- Hát akkor? A te tulajdonodról? – kérdeztem mire már ő sem tudott mit mondani. – Nem vagyok senkié és soha nem is leszek. Az én életem és én nem vagyok mérges Kaorura. Nem tett semmi rosszat. Senki sem tudhatta, hogy pont engem fog majd megtámadni az őr.

Akira nem válaszolt csak nézet rám aztán felmordult és nagy nehezen lábra állt. Nem nézett rám úgy sétált el mellettem. Sóhajtottam és a fejemet a fatörzsnek döntöttem. Minden tagom fájt, de legalább már a csontjaim egyben voltak. Kaoru csak térdelt ott továbbra is némán a földet fixírozva és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar meg akarna mozdulni. Akane immár hangosan zokogott és én nagyon megsajnáltam a két nőt.

- Köszönöm – mosolyogtam Kaorura aki most döbbenten rám nézett. Erőlködések árán sikerült állásba tornásznom magam és úgy néztem le a nőre. Ő nem válaszolt csak nézett tovább így hát megfordultam és követtem Akirát. Akane és Kaoru nem jöttek utánam és nem tudtam eldönteni, azért mert tudják, hogy ezt egyedül kell elintéznem Akirával vagy egyszerűen csak nem tudtak mindenesetre nem igazán érdekelt.

Akira a most újra lobogó tűz mellett ült és meredten nézett a lángokba. Felsóhajtottam és leültem mellé. Nem nézet rám és semmivel sem mutatta jelét annak, hogy észrevette volna jelenlétemet, de e-nélkül is tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy itt vagyok. Felsóhajtottam és én is a tüzet kezdtem bámulni.

- Nem akarok veled összeveszni. Köszönöm, hogy megmentettél. Megint – mondtam. Akira nem nézett rám, de ő is felsóhajtott.

- Ha nem akarsz velem összeveszni, akkor miért lyukadunk ki mindig egy vitánál? – kérdezte mire elvigyorodtam.

- Nos, nem lehet mindig mindenki jóban a másikkal. De én komolyan örülök, hogy ismerhetlek. Még akkor is, ha nem igazán ezt mutatom. Nehéz megszoknom, hogy démonok és különböző lények támadnak rám a nap minden percében, de itt vagy te és mindig megmentesz, szóval csak egy kis időt kell adnod, hogy, sikerüljön megtalálnom a helyemet ebben a világban.

- De neked mindig is megvolt itt a helyed. Nem kell keresned – mondta és végre rám nézett. Rámosolyogtam.

- Vannak dolgok, amik hiába vannak a szemünk előtt akkor is keressük őket – mondtam. – Legalábbis a mamám mindig ezt mondogatta nekem mikor kicsi voltam. Akkoriban nem igazán tudtam eldönteni, hogy akkor most ki démon és ki ember.

- Mi lett volna, ha nem érek oda időben? – kérdezte halkan. Elhúztam a számat és felsóhajtottam.

- Akkor nem lenne kivel veszekedned – mondtam és halványan rámosolyogtam. Ő felmordult, de viszonozta gyenge próbálkozásomat.

- Valójában rajtad kívül csak az apám szokott veszekedni velem. A bátyáim nem igazán szoktak akár csak rám nézni. Szerintük szánalmas hogy nem öltelek még meg. – Eszembe jutott az a férfi akivel Akira beszélgetett a barlangban és aki Akira apjára közös szülőként utalt. Ő valószínűleg Akira egyik bátya lehetett.

- Egyik sem? – kérdeztem. A fiú megvakarta a tarkóját aztán rám nézett.

- A legidősebb az egyetlen – válaszolta. Bólintottam, de nem mondtam semmit. Akane és Kaoru visszadöcögtek a tűzhöz és feszengve leültek velünk szemben. Akira nem nézett egyikükre, sem de tudtam, hogy a haragja kissé alábbszállt bár még így is mérgesnek tűnt. Lemondó sóhajt hallattam és körbenéztem. Csalódottan állapítottam meg hogy nincs kaja.

- Éhes vagyok! – nyilvánítottam ki problémámat és mintegy igazolásképp a gyomrom hangosan megkordult. Akira elvigyorodott és Kaoru azonnal felpattant ezzel mindannyiunkat meglepve.

- Megyek, kerítek valami ehetőt – mondta még aztán eltűnt az erdő sűrűjében. Pár pillanatig mind a hárman csak pislogtunk utána majd Akane is felugrott és szó nélkül követte a nőt. És mi ismét egyedül maradtunk Akirával.

- Tehát már nem vagyunk messze a kaputól igaz? – kérdeztem. A démon csak bólintott.

- Már nincs messze a cél. De előbb még fel kell mennünk az emberek világába és csak onnan tudunk eljutni az alvilágba – mondta elsötétült tekintettel. – Az angyalok valószínűleg azonnal érezni fogják, hogy megjelentünk. Ezért kell majd Kaoru segítsége.

- Ezt hogy érted?

- Kaoru képes illúziókat ültetni bárki elméjébe. Ez az ő egyedi képessége bár nem valami hasznos, ha engem kérdezel, de most kifejezetten jól fog jönni nekünk – válaszolt mire felcsillant a tekintetem.

- Ez tök király. Miért ne lenne hasznos? – kérdeztem és fittyet hánytam a fájdalomra, ami a tagjaimba hatolt, amikor hirtelen a fiú felé kaptam a fejem. – Azt láttatni mással, amit te akarsz, hogy lásson nagyon tuti.

- Vicces kis képesség, de semmit sem ér, ha az ellenfeled tudja, hogy használod rajta. Akkor át fog látni az álcán és az csak neked lesz rossz, mert te nem fogod tudni – mondta és rosszallóan nézett rám. Látszólag nem kerülte el a figyelmét, ahogy kissé összerezzenek a fájdalom hatására. – És hidd, el nekem csak te járnál rosszabbul, ha sokszor használnád a képességet. Mert a valóságot semmilyen illúzió nem képes teljesen elfedni.

- Ezzel tisztában vagyok – morogtam sértődött képet vágva. – De akkor is biztos nagyon jó lehet.

- Az már egyszer biztos. – Ezután mind a ketten csendben ültünk tovább. Én már majdnem elaludtam miközben a többiekre vártunk, de aztán megjelentek és ezúttal mind a ketten egy-egy szarvast cipeltek a hátukon. Örömmel konstatáltam, hogy azonnal neki kezdtek az étel előkészítésének és röpke egy óra múlva a húsok már szépen sültek a tűz fölött.

Ezalatt az idő alatt Kaoru még jobban rendbe szedett engem és most még Akirát is, aki kissé vonakodott, ugyan de végül engedte a dolgot. Akane látszólag már teljesen jól volt és gyanítottam Kaoru őt akkor gyógyította, meg amikor vadásztak. Akira elmondta, hogy minden démon képes meggyógyítani a sérüléseket, de nem mindegyik olyan ügyesen, mint Kaoru. A jelenlévők közül Kaoru volt a legjobb, aki meg tudta gyógyítani a sebeket így hát rábíztuk a dolgot.

Türelmetlenül vártam, hogy végre kész legyen a húsom, de a többieké valamiért úgy tűnt sokkal gyorsabban sül. Akira volt az első, aki levette a kajáját mire én irigykedve néztem, ahogy beleharap a meleg húsba. Ezután Akane is nekiláthatott saját darabjának és nem sokkal később Kaoru is falatozni kezdhetett. Én morcosan vártam a sajátom elkészülését, de az csak a képembe röhögött. Akira felkuncogott és gúnyos vigyorral az arcán rám nézett.

- Csak nem türelmetlen vagy Madárkám? – kérdezte mire mérgesen néztem rá. Erre ő csak még jobban kacagni kezdett és láttam, hogy Akane és Kaoru is alig tudják elrejteni mosolyukat. Dühösen szuggeráltam a húsdarabot gyorsabb sülésre késztetve, de az továbbra is lassú ütemben készült. A többiek már csaknem megették a sajátjukat mikor végre én is levehettem az enyémet a tűzről.

Akirán látszott, hogy sietne és a többiek is menni akartak már ezért hát direkt lassan ettem. Na meg persze azért is, mert annyira forró volt, hogy égette a számat. Társaim már rég végeztek az ebéddel, míg én még csak a felénél tartottam és ügyet sem vetve a türelmetlen pillantásokra továbbra is lassan eszegettem csak. Akira már éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de leintettem és folytattam lassú étkezésemet. Tudtam, hogy már rég rájött, hogy ez a bosszúm, de nem láttam, rajta hogy megbánta volna, hogy piszkált ezért hát nem siettettem a dolgokat.

Végül még fél óra múlva nekem is sikerült elfogyasztanom tápláló ebédemet és teli hassal elégedetten néztem az engem haragosan bámuló démonra. Az csak intett és mindenki engedelmesen szedelőzködni kezdett. Kissé darabosan mozogtam talán kicsit túl sokat is ettem ezért Akira ismét csak dühös és türelmetlen pillantásokkal illetett pedig most nem is kellett rám várni. Nem értettem mire ez a sietség, de azért most már én is kissé megszaporáztam mozdulataim és nemsokára már ismét az erdőt róttuk. Akira vezette a kis csapatot mögötte én caplattam és mögöttem Akane meg Kaoru beszélgetett halkan. Nagyon reméltem, hogy nem lesz több találkozásom az őrökkel, de reménykedésem nem bizonyult elégnek. Nemsokára ugyanis észrevettem a fák és bokrok mögül minket leső őröket, akik bár nem jöttek közelebb hozzánk mégis éreztem, hogy támadásra készek. Akira egyszer csak megtorpant és én majdnem nekiütköztem, de végül sikerült időben megállnom és érdeklődve lestem elő mellette.

Egy egyszerű ajtót láttam előttünk, de nem volt körülötte fal és sehova nem vezetett. Kissé bizonytalanul pislogtam fel Akirára aki látszólag nem igazán lepődött meg. Hátranézett rám és bíztatóan lemosolygott. Aztán megfogta a csuklómat és gyengéden maga után húzva kinyitotta az ajtót. Továbbra sem láttam semmit, ami arra utalna, hogy ez egy másik világba vezető kapu lenne, de nem mutattam mennyire idiótának is érzem magam és kérdés nélkül követtem a most éppen belépő Akirát.

Mikor átléptem az ajtón furcsa rántást éreztem és erős fény vakított el így hát be kellett csuknom a szemeimet. Akira erősen fogott és ez volt az egyetlen, ami miatt nem akartam azonnal visszafordulni. Amilyen hirtelen jött a világosság olyan hirtelen ment is és én kinyitottam a szemem. Egy romos épület belsejében álltunk és Akira feszülten markolta a csuklómat. Nem értettem mi a baja aztán megláttam az ablakon kívül éppen a ház felé tartó Tenshit és egyszeriben mindent megértettem. Megmerevedve álltunk ott és figyeltük, ahogy az angyal egyenesen felénk közeledik.

 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő