Nem ismerlek!

Ryo meglepett tekintettel illetett. Megremegtem, de nem szóltam, és meg sem moccantam, úgy meredtem az előttem álló fiúra. Mit keresett ő, az álmomban? Lehet, hogy a tudatalattim szeretné, ha megtörtént volna az álmom? De ez lehetetlen, elvégre ez sem egy jó álom volt. Akkor meg miért lenne nekem jó, ha ez megtörténne?

Össze voltam zavarodva, és el akartam menekülni, az átható vörös tekintet elől, mely választ várt, egy olyan kérdésre, ami csak gondolatban hangzott el. El akartam bújni, és a gondolataimba merülve kínozni magam. Csak egyedül akartam szembenézni azzal, amit mindeddig sejtettem… nem is, tudtam, de nem mertem szembenézni vele. Most sem merek, pedig pontosan tudom, hogy ezek nem álmok.

- Én… - Kezdtem volna, de nem tudtam befejezni. Magam sem tudtam, hogy egyáltalán mit akarok mondani. – Azt hiszem, most haza megyek. – Nyögtem ki végül, és próbáltam normális képet vágni, de nem igazán sikerült meggyőznöm őket.

- Hikaru. – Mondta Natsumi, mire felé fordultam. – Jól vagy?

- Nem tudom. – Feleltem az igazsághoz cseppet sem hűen, és elindultam az otthonom irányába. Most semmit sem akartam jobban annál, mint, hogy egyedül ülhessek a rideg házban, hallgatva az óra kattogását, mely egész eddigi életemen, nyomon kísért. Most, mintha a barátom lett volna, aki csak azért van, hogy némán szavak nélkül kergessen őrületbe, hogy aztán ő maga húzhasson ki onnan. Így képzeltem el a démonokat is, már mióta csak az eszemet tudom.

Felpattantam az első buszra, és csak szerencsém volt, hogy pont a házam előtti megállóban állt meg, mert most elkeveredhettem volna, akár a város másik felére is. Beléptem a lakásba, ahol, mint mindig, most sem köszöntött senki, nem várták, hogy végre hazaérjek. Csak az óra kattogott továbbra is vidáman megjövetelemre. Levetettem magam egy székre a konyhában, és szemeimet egy láthatatlan pontra szegezve ültem, csöndben, mozdulatlanul.

Soha nem tudtam, pontosan ki is vagyok. Csak annyi maradt meg bennem hatéves korom előttről, hogy félek a sötéttől. Ez az egyetlen emlékem a múltból, és bármennyire is gyűlölök minden este így lefeküdni, és minden reggel így ébredi, nem akarok megválni a félelemtől. Ez az egyetlen, ami még jelzi, hogy nem csak egy emlékek nélküli robot vagyok, hanem hús vér ember.

Mindig úgy gondoltam, ha egyszer emlékezni fogok, akkor majd boldog napok lesznek előttem, melyeket a számomra ismeretlen szüleimmel töltöttem el. Azt mondták nekem, hogy egy balesetet szenvedtünk, amikor nyaralni mentünk, és a szüleim azonnal meghaltak, én pedig amnéziás lettem. Elhittem, elvégre csak hatéves voltam. Azt is mondták, hogy valószínűleg soha nem fogok ismét emlékezni, de én mindig reménykedtem benne, hogy egy nap minden eszembe jut.

És most az emlékek, melyeket eddig csak álomnak véltem, kiszakítottak ebből, a gyerekes világból. Nem emlékszem még mindig semmire, de azt tudom, hogy az álmomban látottak megtörténtek velem. Kár hogy fogalmam sincs, mit is látok, mikor behunyom a szemeimet. Mintha valaki mással történne, és én kívülről nézném. Nem érzem úgy, hogy az én múltam lenne, még ha az is.

Megtudhatnám, mi is történt régen, egyszerűen csak Ryot kéne megkérdeznem róla, de félek. Félek, hogy ha megtudom mit is láttam eddig pontosan, összeroppanok, és ismét mindent elfelejtek. Félek, hogy más leszek, nem olyan, mint eddig. Akkor inkább maradok, tudatlan, elvégre azt mondják, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem tudni.

Merengésemből a csengő szakított ki. Nem volt kedvem senkihez, így inkább csak a fülembe dugtam a fülhallgatót, és továbbra is némán ültem egyedül, a félhomályban, és vártam a sötétséget. És ekkor berontott Natsumi, mérgesen nézett rám, és kikapta a fülemből a zenét. Meglepetten néztem rá, és a mögötte megjelenő Ryo-ra.

- Mi ütött beléd? – Kérdezte mérgesen, és leült velem szemben a székre. Ryo közben felkapcsolta a villanyt, így világosság öntötte el a szobát. Olyan volt, mintha ők árasztanák magukból a fényt, és elűznék tőlem a sötétséget. – Mesélj, légy olyan kedves!

- Semmi, csak eszembe jutott valami. – Mosolyogtam rá, de nem tudtam átverni hamis mosolyommal.

- Aha, és akkor megosztanád velem? – Kérdezte, Ryo pedig leült mellé. Lehajtottam a fejem, és lázasan kerestem valamilyen indokot, hogy miért nem mondhatom el neki, de nem találtam, így inkább csak megadva magam nekik, elmondtam, ami szívemet nyomja.

- Nem most találkoztam először Ryoval. – Motyogtam, és a fiúra néztem, de ő kerülte a pillantásom. – Nem emlékszem a múltra, de néha álmok formájában megjelennek, az emlékeim bár nem maradnak meg. Csak azt tudom, hogy Ryo is ott volt, és pontosan tudja, mi is történt velem a múltban. Félre ne értsetek, nem vagyok rá kíváncsi. Nem akarom tudni.

- Miért? – Kérdezte Ryo, szemében pedig düh csillant. Meglepetten néztem a parázsló szemekbe. – Miért nem akarod tudni, mi is történt veled? Mitől félsz?

- Magamtól. – Válaszoltam halkan, alig hallhatóan. Ryo szemei tágra nyíltak, míg barátnőm csak sóhajtott egyet.

- Attól félsz, hogy ha egyszer megtudnád mi is történt a múltadban, akkor már nem lennél ugyan az, aki most vagy? – Ránéztem, és aprót bólintottam. Natsumi elmosolyodott, és megölelt. – Tudom, hogy bármi is történjen, nem fogsz megváltozni. Mert te, mindig ilyen voltál, és mindig ilyen is leszel. Ez vagy te, és bármilyen is voltál egy olyan múltban, melyet már rég elfeledtél, nem fogsz megváltozni annak hatására.

- De mi van, ha mégis? Mi van, ha többé nem is állok majd szóba veled, és… - Morogtam, de barátnőm közbevágott.

- Mi van ha, mi van ha…? – Koppantott a fejemre egy aprót. – A „ha” most nem fontos. Az a lényeg, hogy megtudhatod, hogy ki is vagy valójában. Szóval, most ne mondj le erről a lehetőségről! Vágod?

- Aha. – Mosolyogtam rá, majd Ryohoz fordultam. – Elmondod?

- Nem. – Válaszolt, még mindig mérgesen. Meglepetten néztem rá. – Nem akarod tudni. És amúgy is, azt mondták az orvosok, hogy neked kell magától eszedbe jutnia, és nem szabad egyből rád zúdítani, mert az komoly sokkot okozhatna.

- És most, komolyan nem vagy hajlandó elmondani neki, hogy mi történt vele? De hát joga van tudni! – Mondta Natsumi döbbenten, de én leintettem.

- Semmi baj. Igaza lehet, nem is igazán vagyok még készen rá, hogy tudjam mi történt velem. – Mondtam békítően, és mélyen örültem, hogy nem mondja el. – Meg amúgy is, ha az orvosok azt mondták, hogy nem tenne jót, ha egyszerre mondaná el, akkor semmiképpen sem szabad ennek ellenére mégis elmondania.

- Miért érzem úgy, hogy te tényleg nem akarod megtudni? – Sóhajtott Natsumi. Rámosolyogtam, mire intett egyet, és lemondóan nézett ki az ablakon. – Mindjárt teljesen sötét lesz. Nem bánod, ha maradok?

- Nem, nyugodtan, örülök a társaságnak. – Mosolyogtam, és nem kerülte el a figyelmem a pillantás, amit Ryo és Natsumi váltott egymás között. Mintha csak tudnák, miért szeretem, ha itt van valaki velem. – Már megint, miről maradtam le?

-  Semmiről. – Mondták egyszerre, kicsit talán túl gyorsan, mire felemeltem az egyik szemöldököm. Ártatlan mosoly ült ki mindkettőjük arcára. – Tényleg!

- Chh. Akkor mehettek haza. Meggondoltam magam, és inkább egyedül szeretnék lenni. Oyasumi! – Morogtam, és kilökdöstem őket a bejárati ajtón, majd mikor fordultak volna vissza, az orrukra csaptam az ajtót. Mérgesen vetődtem az ágyamra, és bámultam a plafont, bár ezt csak addig, amíg tényleg olyan sötét nem lett, hogy muszáj volt valami fényt varázsolnom a szobába. Bekapcsoltam a TV-t, tekintve, hogy ez is elég fényforrás, és így folytattam a bambulást.

Fehér fény, ami elvakít, így inkább becsukom a szemem. Hallok egy idegen, és egy nagyon furcsán ismerős hangot, de nem tudom azonosítani ki, lehet a tulajdonosa. Azt hiszem, rólam beszélnek, de nem vagyok benne biztos. Csukott szemmel hallgatózom.

- Valószínűleg nem emlékszik senkire, és semmire, szóval sajnos rád sem. – Az ismeretlen hang tulajdonosa beszél. – De ez nem jelenti azt, hogy nem látogathatod meg, csak akkor kéne jönnöd, amikor nincs magánál.

- Nem akarom, hogy elfelejtsen. – Most az ismerős hang szólal meg, de még mindig nem tudom, ki lehet az. – Értem, hogy jobb neki, hogy elfelejti a történteket, de a jó dolgokra emlékezhetne.

- Sajnos, ez nem lehetséges. Minden kitörlődött, ami érthető, ez csak egy egyszerű védekezési mechanizmus, valószínűleg te is elfelejtenél mindent, ha ez történt volna veled. – Mondja az ismeretlen ember, mire egy halk sóhajt kap válaszul. Látszólag a másik beletörődik, vagy legalábbis, most egyelőre elfogadja. Nem tudom, mi folyik körülöttem, és hogy hol vagyok egyáltalán. Valahogy, olyan üresnek érzem most magam.

Kinyitom a szemem, és hunyorgok az erős fényre, de nem csukom, be a szemem, próbálok körülnézni, hogy, láthassam a beszélgetőket. Az ágyam végén, a lábamnál találom őket, amint feszülten figyelnek engem. Mikor észreveszik, hogy ébren vagyok, mellém állnak, hogy jól lássam őket, és a nagyobb, ismeretlen férfi kezd beszélni.

- Szerbusz Hikaru. – Mosolyog, rám én meg csak bámulok rá. – Emlékszel rá, hogyan kerültél ide? Hogy mi történt veled?

- Nem. – Mondom, és tekintetem, a velem egykorú fiúra emelem. Gondolom ő volt az ismerős hang tulajdonosa, de hiába látom, most sem tudom, ki lehet ő. – Hol vagyok?

- A kórházban. – Mosolyog a férfi, és a fiú elfordítja a tekintetét. Valahogy a szemében szomorúság, és méreg kavargását látom. – Balesetet szenvedtél, te és a szüleid, és sajnos mindketten meghaltak, te pedig amnéziás lettél. Tudod mi az, az amnézia?

- Igen, tudom. – Mondom, és nézem a szomorú arcot, mely még számomra is egyértelműen hamis arckifejezés. Nem szomorú, persze, hogy nem, neki semmit sem jelent, hogy ismét meghalt valaki. Valószínűleg, csak akkor lenne igazán szomorú, ha ő nem tudta volna megmenteni a szüleimet, de számomra egyértelmű, hogy nem is jutottak el a kórházig. – A szüleim meghaltak?

- Igen. – Mondja, és figyeli a reakcióm. Nem nagyon vagyok szomorú a dolog miatt. Olyan érzésem van, mintha soha nem ismertem volna a szüleimet. Nem igazán zaklat fel a hír. – Álmos vagyok.

Mondom, és mit sem törődve a férfi, és a fiú reakciójával, elnyom az álom. Nem tudom mi is történt, de valahogy olyan érzésem van, mintha hazudtak volna nekem. De hiába próbálok emlékezni nem tudok, nem tudom mi történt, és hogyan kerültem ide, csak annyi biztos, hogy nem az, az igazság, amit mondtak nekem.

Ijedten riadtam fel, és néztem körül, a még sötét szobában. Épp megnyugodtam volna, amikor szemem az erkélyre téved. Egy ember bámul rám vissza. Kikerekedett szemekkel bámultam, aztán mikor végre felfogtam, mit is látok felpattantam, és kétségbeesetten kutattam valami után, amivel le tudnám csapni. Az idegen belépett a szobába, és felemelte a kezeit. Ekkor ismertem csak fel a behatolót.

- Mi a fene? – Kérdeztem értetlenül, és megdöbbenve bámultam a vörös szemekbe. – Te, meg mit keresel itt? És egyáltalán, hogy a fenébe jutottál fel az erkélyre?

- Csak kíváncsi voltam, vajon jól vagy-e? – Mosolygott. Úgy néztem rá, mint akinek elment a maradék esze is. – Ne nézz rám így! Mit álmodtál? Egy újabb emlék?

- Igen, de erre tökéletesen emlékszem, amúgy is. – Mondtam, és leültem az ágyamra. – Amikor először ébredtem fel a kórházban, azután ami történt, bármi is legyen az. És most már tudom, hogy ki volt az a kisfiú, aki ott volt az orvossal, és akit akkor láttam utoljára, egészen mostanáig. Nem hiszem el, hogy nem emlékeztem rád, már akkor, amikor először megmentettél azoktól a részeg férfiaktól. Pedig te voltál ott, nem igaz, Ryo?

- De még mindig nem emlékszel, hogy pontosan ki is vagyok, csak arra, hogy ismertél régen. – Mondta, és átható tekintetét nem emelte le rólam, egy pillanatra sem.

- Lehet, hogy régen ismertelek, de most nem tudom ki vagy. – Mondtam, és figyeltem a nyitott erkélyajtón keresztül a csillagokat. – Nem ismerlek téged Ryo. És nem tudom, hogy valaha is meg foglak ismerni egyáltalán. Talán örökké csak egy darabka leszel a múltból, amit nem tudok hova tenni. A kirakós egy fontos darabja, amit sehogy sem fogok tudni beilleszteni. 
www.youtube.com/watch?v=o2v-3rB4EB0
 ~Hikari~

Előző fejezet                                                             Következő fejezet