Vissza a háborúba

Katsuma volt az aki megállította egyre gyorsuló hátrálásomat és nyugtatóan a vállamra tette kezét.

- Csak Genkit keresik. Ha kiadjuk nekik biztos el fognak menni. – Próbált nyugodt maradni, de hangjából és kezének remegéséből sütött, hogy nagyon is pánikol. Mély lélegzetet vettem és magamra erőltettem egy gyenge kis mosolyt majd bátyám felé fordultam.

- Igen tudom. Én majd odaviszem Genkit ti maradjatok bent és várjatok meg! – Mondtam és bár hangom kissé remegett, de határozott pillantással álltam testvérem és társai előtt. Nem lehetek gyenge. Most nem. – Gyere szépen Genki! – Utasítottam a fiút és közben olyan tekintettel néztem rá, amitől még egy sárkánynak is megfagyna az ereiben a vér. Genki csak bólintott majd mellém lépve elindult ő is a kijárat felé. Pontosan tudtam, hogy valószínűleg nem fogom megúszni és elvisznek, de ha ezzel megvédhetem a többieket, akkor kész vagyok meghozni ezt az áldozatot. Sora hangja állított meg mielőtt még kinyithattam volna a hatalmas ajtót.

- És mit fogsz csinálni? Feladod őt is és magadat is ezzel szomorúságot okozva mindenkinek, aki szeret? – Kérdezte és hangjából tisztán ki lehetett hallani a dühöt. Szomorú mosollyal az arcomon fordultam felé.

- Ha ezzel megvédhetem az egyetlen embert, akinek számítok akkor igen. – A kék szemek döbbenten tágultak ki és láttam bennük egy kis csalódottságot, de ez alig volt észrevehető a döbbenet és harag mellett. Nem volt kedvem megvárni, míg kifakad és drámaian előad egy csöpögős beszédet, hogy meggyőzzön. A kezem a kilincsre tettem és kitártam az ajtót hogy önként rohanjak a vesztembe oldalamon legfőbb ellenségemmel, akit bár gyűlölök valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még nem tettem el láb alól. A nap hétágra sütött így mikor kiléptem az éles fénybe be kellett hunynom a szemem és Genki szitkozódásából arra következtettem ő is hasonlóképp próbálta meg védeni szemét a kisüléstől. Pár pillanat még kellett, hogy végre ne csak foltokat lássak és mikor kitisztult a látásom megdöbbentő látvány tárult elém. Ami egyszerre volt vicces és hihetetlenül lelombozó is, de rám természetesen a vicces része jobban hatott.

Genki épp egy rozsdaszínű rókakölyköt próbált leráncigálni a nyakából, de az nem tágított és morogva kapaszkodott a fiú pólójába. Eközben valahonnan Genki mögül épp kirontottak a sereg tagjai kardjukat lóbálva és azt ordibálva, hogy kezeket fel és megadni magunkat. Tátott szájjal bámultam az egymáson áteső katonákat és a rókakölyökkel vitatkozó Genkit. Aztán halkan kuncogni kezdtem majd egyre hangosodó nevetésre váltottam, amire már minden jelenlévő felfigyelt. És ekkor rontott ki a házból Katsuma.

- Ai nem engedem, hogy ezt tedd! – Ordibált hangosan aztán mikor feldolgozta lelkileg a szeme elé táruló látványt sűrű pislogások közepette oldalra billentett fejjel kérdezett rá: - Hát ti meg mi a fenét csináltok? – Épp válaszoltam volna, amikor is a katonák mögül előlépett az, akiről soha többé nem akartam még csak hallani sem.

Emori paprika piros arccal állt és tekintetével nem egy emberben fagyasztotta meg örökké a vért. Na, ez az egyetlen dolog, amit ő megtanított nekem és hasznomra is vált - bár ezt sem direkt tanította csupán annyiszor nézett rám, így hogy egy idő után majdnem tökéletesen le tudtam utánozni bár ekkora hatást még soha nem értem el. A még mozogni képes katonák próbáltak valamiféle gyengécske sort alkotni, de nem jött össze tekintve hogy két ilyen ember volt csupán és hát valljuk be így a lehetetlenség határait súrolja eme mutatvány. Miután ezt ők is észrevették úgy döntöttek jobban járnak, ha halottnak tettetik magukat. Ekkor Emori egyenesen az én szemembe nézett majd mikor agyában azonosított engem gonosz vigyor húzódott ajkaira. Na, ezt is sokszor láttam már tőle, de ezt meg sem próbáltam utánozni ugyanis nem lehetséges.

- Lám, lám csak nem Naga közlegény? – Szólalt meg. Először fel sem fogtam mit mondott, de mikor agyamig eljutott ez a mondat felszisszentem.

- Nos Emori hadnagy nagyon sajnálom, de mint azt már ezerszer elmondtam önnek, hogy törzsőrmester vagyok. – Morogtam és bár azt hittem nem fogja meghallani tévedtem. A homlokára csapott majd idegesítő hangon ismét megszólalt.

- Sajnálom, igaza van Naga törzsőrmester! Viszont egy valamiben téved. – Tudatta velem csevegő hangnemben. – Már én sem csupán hadnagy vagyok. Elég régen találkoztunk így nem furcsa, hogy nem tudja az óta már előléptettek ezredessé. – Erre a kijelentésre falfehérré váltam. Ki lehet olyan elvetemült, hogy előlépteti ezt az embert? Már épp szólásra nyitottam a számat elvégre csak nem engedhetem, hogy az övé legyen az utolsó szó, de persze Genkinek mindenképpen muszáj volt megszakítania. Méghozzá azzal hogy hozzám vágta a rókakölyköt. Éreztem, hogy egy ér kidagad a homlokomon és gyilkos pillantással fordultam a fiú felé. A róka a nyakam köré csavarodott és fülét fejéhez lapítva húzta meg magát.

- Genki! – Mosolyogtam rá mire összerezzent és védekezőn mag elé emelte karjait. – Mond csak meguntad az életed? Segítek neki véget vetni. – „Ajánlottam” fel „kedvesen” és közben lassú tempóban egyre közeledtem felé így ő kénytelen volt hátrálni. Már épp gyújtottam volna fel mikor Emori ezredes megszólalt megszakítva gyilkossági kísérletemet.

- Jól van Naga elég volt. Ne ölje még meg a társát elvégre nem csak magának nekünk is szükségünk lesz rá.

- Nekem ugyan nincs szükségem rá! – Tudattam a férfival, aki erre elmosolyodott, amitől a hideg is kirázott és megmerevedve néztem farkasszemet vele bár pontosan tudtam, hogy ezt a csatát már réges-régen elvesztettem. Így más eszközökhöz kellett folyamodnom, hogy bosszanthassam a férfit. – Jut eszembe. Ezek az emberek aligha tudtak volna legyőzni, hacsak nem az volt a cél hogy halálra röhögtetnek, mert akkor elsöprő sikert arattak. – A kijelentés hatására a férfi arca eltorzult a dühtől és ismét láthattam a vigyort, amitől úgy érezheti az ember, hogy kőszoborrá változik.

- Soha nem értettem honnan van ennyi bátorsága. – Mondta metsző hangon és az épp éledező katonákban ismét meghűlt a vér. – Na, de sebaj. Most visszajön ön is velem a katonaságra és akkor majd ismét hozzá szoktatjuk a tisztelethez.

- Mintha valaha is tisztelettel bántam volna magával. – Morogtam és láttam az arcán pontosan tudja, hogy nem leszek olyan, aki csak úgy megalázkodik mások előtt. Egyszer hallottam amint egy tiszttel beszél rólam és azt mondja, hogy csak azért vagyok még életben, mert Hero vagyok és azért is, mert el akarja érni, hogy, behódoljak neki. Álmában sem fog ez bekövetkezni, de csak nem képes feladni.

Csak egy sóhajt kaptam válaszul majd intett néhány még éppen mozogni tudó katonának, hogy fogják meg Genkit és vigyék a kocsikhoz majd nekem is hogy menjek. Nem tiltakoztam csak bólintottam és elindultam a férfi felé. Nem is vettem észre hogy Sora és Katsuma követnek csak mikor Emori felhívta a figyelmem két követőmre.

- Naga csak magát akartuk elvinni, de persze a bátyját is szívesen látjuk. És a barátját is amennyiben ő is Hero. – Meglepetten fordultam hátra és mérgesen meredtem a két fiúra.

- Menjetek már innen nem igaz, hogy nem tudjátok felfogni, hogy éppen, megpróbállak titeket megvédeni. – Mondtam dühösen és közben ellentmondást nem tűrő tekintettel löktem őket meg mellkasuknál hogy tünés. Elég érdekes látványt nyújthattunk. Ugyanis mindkettő nagyobb volt nálam egy fél fejjel így úgy tűnt mintha egy bolha próbálna odébb tolni két elefántot. Emori jól mulatott rajtunk majd végül mikor már kiszórakozta magát a látványon megszólalt.

- Ha akarnak önök is jöhetnek, de hát szegény Naga Törzsőrmester pont azért jön, hogy megvédje magukat. – Rosszallón csóválta a fejét és közben ciccegett. A róka, aki eddig a nyakamban húzta össze magát most nagy nehezen felmászott a fejem tetejére és onnan szemlélte a történéseket. Feldúltan próbáltam lerázni magamról az apró állatot, de végül egy vékony hang akadályozott meg benne.

- Megköszönném, ha ezt abbahagynád! – Elsőre nem esett le hogy ki beszélt és kérdőn körbenéztem, de senki nem mondott semmit. Aztán ismét hallottam a hangot. – Rossz helyen keresel. Itt vagyok kicsit feljebb. – Felnéztem, de ott sem volt senki. És ebben a pillanatban egy vörös farkinca lógott be a szemem elé. Az nem lehet, hogy…

- E-ez beszél! – Kiáltottam el magam ijedten mire a róka elkezdett kuncogni a többiek meg értetlenül néztek rám.

- Ki beszél? – Kérdezte félrebillentett fejjel Sora és Katsuma a tenyerét a homlokomra tette majd megismételte ugyanezt a mozdulatot a sajátján is. Aztán tudatta velem, hogy nincs lázam. Hát persze hogy nincs, miért lenne már lázam?

- Hogyhogy ki?! – Kapálóztam. – A róka a fejem tetején! Ti nem hallottátok? – Kérdeztem és körbenéztem, de mindenki a fejét rázta kivéve Emori mert ő csak nézett rám mintha valami idióta lennék. A rókakölyök pedig látszólag jól szórakozott rajtam. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nem sikerült és egyre inkább ideges lettem. Végül mikor már túl soknak bizonyult számomra minden, ami ebben a pár percben történt egyszerűen lefeküdtem és becsukva szemeimet mondtam: – Én most alszom. Oyasumi!

- …És van néhány újonc, akik mindenáron egy Herotól akarnak tanulni. – Jutott el a tudatomig a mondat és rögtön tudtam, hogy én leszek ez a bizonyos Hero.

- Ki van csukva. – Tudattam vele még mielőtt akár folytathatta volna. Mérgesen nézett rám és szemei szinte villámokat szórtak. – Nem fogom őket tanítani. Menjenek iskolába, ha ennyire…

- Nem azt akartam mondani, hogy te tanítsd őket, de ha már így felhoztad ezt a lehetőséget is érdemes lenne megfontolni. – Mondta immár ördögi vigyorral a képén. Mikor csak mi hárman vagyunk – és egyéb kevésbé fontos személy. - Akkor tegeződünk, de mikor mások is vannak a közelünkben nem. Nem volt különösebb okunk rá hogy ezt tegyük csak már megszoktuk. A hideg végigcikázott a gerincemen. Ezt elszúrtam. Könyörgőn néztem rá, de nem hatotta meg, sőt a vigyor csak kiszélesedett, amitől nekem falfehérré vált az arcom.

- Nem vagyok, jó tanár kétlem, hogy nagy hasznom lenne. – Kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, de az elszakadt a súlyom alatt. Ezt abból vontam le, hogy Emori még mindig szélesen vigyorogva fordult ismét előre és a magyarázatot is abbahagyta. Genki eddigre már az ülésen elfeküdve röhögött és a könnyeket törölgette a szeméből. A róka pedig az ölemben szundított, mert egyszerűen nem volt hajlandó elmenni a közelemből. Amikor Emori megpróbálta felgyújtani velem együtt akkor a fejére ugorva beleharapott a fülébe, ami még most is erősen vérzett. De Emori egy szót sem szólt csak csendben tűrte a fájdalmat és ezután úgy bánt az állattal, mint egy királlyal. Nem igazán tudom, miért teszi ezt egy egyszerű harapás miatt, de nem is nagyon kavarta fel a belső békémet ezért nem kérdeztem meg róla.

Az út további része csendben telt senki nem szólt a másikhoz mindannyian el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal s csak akkor vettem észre, hogy már a katonaság főépülete előtt álltunk amikor Emori mérgesen nyitotta ki az ajtót és Genkivel együtt türelmetlenül néztek rám. Összekaptam magam és kimásztam az autóból becsapva magam után az ajtót. Emori és Genki mögött lépkedtem csendben a férfi irodája felé. Odaérve ő leült az asztalához és onnan kezdett ismét hozzánk beszélni, de csak homályos szótagok jutottak el az agyamig. Akkor eszméltem fel mikor felém repült az úgymond egyenruhám.

Gyorsan elkaptam mielőtt az arcomba csapódott volna és megilletődötten néztem Emorira.

- Nem tudom, min gondolkozhatsz ennyire nagyon, de öltözz át! – Bólintottam és kisétáltam az ajtón a folyósóra onnan pedig a vécébe.

Felhúztam a fekete rövidnadrágot, amit egy piros talpú kényelmes sportcipő követett. Elhúztam a számat és a fekete ujjatlan pólót alján vörös lángokkal és elején „Fire Hero” felirattal is felhúztam. Ez volt a különleges osztagkötelező nő viselete a férfi ugyanez csak a nadrág hosszú.

Lemondó sóhajjal kaptam fel régi ruháimat és sétáltam vissza az irodába. Ott Genki a maga férfiak részére tervezett egyenruhájában feszített és Emori valamit magyarázott neki a tiszteletről. Mikor Emori meglátott elmosolyodott majd ismét megcélozva szerencsétlen arcom-felém hajított egy apró tárgyat. Mikor elkaptam és megnéztem az én arcomon is végigfutott egy mosoly, de ez inkább volt mondható gyilkolás előtti gonosz vigyornak, mint igazi mosolynak. Egy dögcédula volt az egyik darabon a valódi nevemmel és a születési dátumommal a másikon pedig a „becenevemmel.” Engedelmesen akasztottam a nyakamba.

Genki egy papírt olvasgatott mire kíváncsian sunnyogtam mellé, hogy a válla fölött belekukkanthassak. Egy ideig próbáltam értelmezni a leírtakat, de mikor már jó néhány perce nem sikerül nagy sóhajjal adtam fel. Ekkor Emori a kezembe nyomott egy ugyanilyen papírt, de ezzel sem tudtam mit kezdeni. Szóval úgy csináltam mintha, hű de nagyon érteném, hogy ne égessem le magam annyira, de mikor Genki felcsattant nyert csak értelmet bennem hogy nem megy nekem annyira ez a színészkedés.

- Ki van csukva, hogy én valaha is újoncokat tanítgassak! Ha nem tudnak, valamit magukra vessenek. – Ordibált az asztalra csapva a köteget. Mivel végre az én agyamig is eljutott a kijelentés értelme hasonló indulatossággal ordítottam fel én is.

- Tiltakozom! – Nagyon elmés megszólalás mondhatom, de hát Genki már elmondta azt, amit én is akartam nem volt szükség rá, hogy én is kinyilvánítsam. Emori arca eltorzult a haragtól, de szerencsére még mielőtt bármit is reagálhatott volna megszólalt az asztal sarkán álló telefon. Mérgesen kapta fel és mordult bele egy „Mi van?”-t. Aztán az arca egyszerre megváltozott és a düh helyét átvette a meglepődöttség. Majd ránk nézett és elmosolyodott.

- Baj van! – Nyögött föl Genki és már szalad volna ki a szobából jó messzire a férfitől, de az fejbe dobta az első keze ügyébe kerülő tárggyal, ami történetesen a névtáblája volt. Az áldozat hangos csattanással hasalt el. Emori még beszélt valamit a telefon túloldalán lévő személlyel arról, hogy küldi az erősítést, ami valószínűleg én és Genki leszünk, ami kicsit sem tetszett, de hozzá kell szokni a dologhoz. Elköszönt majd lerakta a telefont és rám nézve közölte a híreket.

- Ki kéne mennetek a Kuro folyóhoz. – Tudatta velünk csevegő hangnemben a parancsot. – Egy csapat túlfűtött támadt az ott állomásozó osztagra és most egy kunyhóban várnak benneteket. Csak ügyesen!

Röpke két óra szerencsétlenkedés után végre fegyvereinkkel az oldalunkon indulhattunk megmenteni balszerencsés társainkat a túlfűtöttek karmai közül. Kíváncsi vagyok vajon hányan élték túl a támadást? Az út további fél órát vett igénybe, de még a mai nap folyamán odaértünk.

Egy ház állt a folyó partján, amit vagy két tucat túlfűtött vett körül. Ruhájuk csapzottan lógott róluk, testükre temérdek kosz ragadt felismerhetetlenné téve őket. Szemeik fehéren világított a lemenő nap fényében hajuk pedig – már amelyiknek volt. – Összeragadva tapadt bőrükre. A hideg rázott ezektől az embernek már rég nem nevezhető lényektől, akik mint egy csapat éhes kutya vetették magukat a házra és próbáltak bejutni a bereteszelt ajtón és ablakokon.

- Tiéd ez az oldal én megyek a másikra! – Suttogta nekem Genki minek hatásától felébredtem a sötét gondolataim kusza hálójából és aprót bólintva adtam tudtára beleegyezésem. A fiú egy ideig csak nézett fekete szemeivel majd lemondó sóhajjal kúszott el. Vártam, hogy jelezzen mikor készen áll és mikor megláttam a sötét esőfelhőket az égen melyek az egyik pillanatról a másikra jelentek meg támadásba lendültem.

Felpattantam rejtekhelyemről és kihasználva a túlfűtöttek zavarát, energiát irányítva mindkét kezembe ugrottam rá két túlfűtöttre. A fejükre téve kezemet engedtem szabadon a tüzet mely mindkét áldozatomat egy pillanat alatt elhamvasztotta majd pisztolyomat előkapva további három szörnyeteget tettem el láb alól. Közben Genki már majdnem minden célpontját elintézte csak öten maradtak, akik még küzdöttek, de ezzel már simán elbír.

Végignéztem a további hét még életben lévő túlfűtötten, akik az én csoportomból megmaradtak és úgy döntöttem ezeket már egyszerre egy csapással kéne elintéznem. A pisztolyomból gyorsan kivettem a tárat és így üresen céloztam meg az egyik velem szemben álló kis aranyost, aki már igencsak közel ért hozzám és egy ördögi mosollyal sütöttem el fegyverem. A csőből töltény helyett tűz repült elő és eltalálta a kis szemtelent majd tekintetem követve az összes többi lényen is keresztülfurakodta magát s mikor utolsó áldozatát is beszedte egyszerűen füstté vált.

Ismét Genkire néztem, aki ebben a pillanatban vágta le az utolsó túlfűtött fejét. Majd, mint aki jól végezte dolgát visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe és felém fordulva elmosolyodott.

- Úgy látom ez egy döntetlen. – Mondta mire összeráncoltam a szemöldököm.

- Rossz a szemed vagy mi? Egyértelműen előbb lettem kész szóval én nyertem! – Tudattam vele, amit ő sem hagyhatott szó nélkül.

- Nem mert egyszerre végeztünk! De te meg sem vártad, míg mindegyik elég és ezért előbb néztél rám, amitől azt hiszed, hogy te nyertél, de ez nem igaz! – Kiabálta és közben mérgesen toppantott egyet. A faház ajtaja kinyílt és néhány férfi félve kukkantott ki megnézve mi a helyzet majd döbbenten bámultak minket miközben veszekszünk.

- De mondom, hogy én nyertem! – Szűrtem fogaim között és mikor láttam, hogy Genki sem fog tántorítani elképzelése mellől az időközben már kint ácsorgó tömeg felé fordultam. – Maguk szerint ki nyert? – Ők látszólag nem nagyon akartak belemenni a vitánkba így csak a fejüket rázva hátráltak. Genki nevetve nézte őket én meg csak a fejemet csóváltam.

- Oké mit szólnál, ha azt mondom, ezt nem lehet eldönteni így lesz majd még egy döntő mérkőzés? – Kérdezte Genki mivel ismert már eléggé ahhoz, hogy tudja, túl makacs vagyok, hogy elismerjem, amikor másnak van igaza. Na, nem mintha most neki lenne igaza. Egy kicsit elgondolkoztam majd bólintottam. Ezt konstatálva Genki a katonák felé fordult. – Hányan haltak meg?

- Se-senki éppen a házban voltunk mikor ránk támadtak így veszteség nélkül átvészeltük ezt a kalandot. – Motyogta egy férfi bátortalanul. Ásítottam egyet.

- Akkor most folytassák azt, amit eddig csináltak akármi is volt az én pedig megyek vissza aludni. – Mondtam és megfordultam, hogy elinduljak, de a bátortalan hang megakadályozott benne.

- Kérem, ne menjenek el! – Könyörgött én pedig értetlenül fordultam felé. – Mi nem vagyunk képesek megvédeni magunkat. Még csak most indulnánk a központba, hogy kiképezzenek minket.

- Csak nem rabszolgák voltatok? – Kérdezte Genki és láttam, rajta hogy a vonásai megkeményednek. Ő is rabszolga volt mielőtt a sereghez került volna.

- De. – Motyogta a férfi. Genki kissé ideges volt és a feje felett esőfelhők kezdtek gyülekezni. Egy egyszerű ütés a tarkójára és a sötét fellegek köddé váltak. Mérgesen és kissé értetlenül kapta felém a fejét, de meglátta a szememben mit gondolok, mert egyszerre már nem is nagyon akart kötekedni. Lehajtotta a fejét ezzel jelezve a többit rám hagyja. Nem tudom, miért lehet, de nem tudtam nézni, ahogy szenved a múltja miatt. Pedig hihetetlenül gyűlölöm azokért, amiket tett.

- A kiképzés része hogy egyedül a saját erejükből jussanak el a központig ezzel bizonyítva, hogy érdemesek arra, hogy rabszolgából katonák lehessenek. Nekünk csak akkor szabad közbe avatkoznunk, ha kilátástalan az esély az eljutásra. Mivel ez a veszély elhárult mostantól ismét magukra vannak utalva a szabadban a túlfűtöttek között. – Mondtam érzelemmentes arccal és próbáltam nem észrevenni a fájdalmasan csillogó szemeket melyek segítségért kiáltottak. Most a helyzet megkívánta, hogy katonaként gondolkozzak és cselekedjek ne pedig egy egyszerű emberként. – Így sajnálom, de nekünk most el kell mennünk. A továbbiakban tartózkodjanak az elhagyatott házaktól azokat ugyanis már régen ellepték a túlfűtöttek. Ez most biztonságos, de csak ma éjjel. Egy fél nap járóút még a központ. Csak ennyit segíthettem. Genki indulunk!

A szólított még mindig a múltba révedő tekintettel követett hátat fordítva sorstársainak, akik valószínűleg már így is túl sok mindenen mentek keresztül és megpróbáltatásaik még csak most kezdődnek. Ökölbe szorított kézzel hagytam ott a ház és a folyó környékét, hogy ismét felvegyem az állarcot, melyet egész életemben viseltem, mert ezt várják el tőlem. Nem lehetek többé egy ártatlan kislány, akinek semmi gondja nincs az életben és mindig vidám. Aki folyton csak mosolyog és nevetgél.

Az út néma csendben telt mindketten a gondolatainkba mélyedtünk s valószínűleg Genki is a múlton rágódott, ahogy én. Bár soha nem mondta el nekem az egészet, de annyit tudtam, hogy rabszolgának született és sok szörnyűségen ment át, mígnem egy baleset következtében Hero-vá vált s a katonasághoz került.

Visszaérve rögtön a számomra kijelölt szobába baktattam és dőltem be a puhának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ágyba, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait. Ebben egy vékony hang akadályozott meg.

- Végre visszaértél! Már kezdtem azt hinni, hogy elbánt veled az a néhány túlfűtött. – Morgolódott újdonsült hálótársam, aki természetesen egy bizonyos róka volt.

- Mi a fene… - Ugrottam fel ijedtemben és bámultam a mellettem lévő rókára, aki összegömbölyödve meresztette rám villogó tekintetét. – Te meg miért vagy még mindig itt?

- Nos, mostantól melletted maradok. – Válaszolta mintha ez magától értetődő volna. – Egyébként csak úgy mellékesen megjegyzem: a nevem Chie.

- Óh, szóval Chie. Már meg akartam kérdezni, de nem igazán volt rá időm. Én Aimi vagyok, de gondolom, tudod. – Mosolyogtam aztán észbe kaptam. – Na de várjunk csak. Mi az, hogy mostantól mellettem maradsz? Ki kért meg rá?