4. Fejezet
Gitár lecke
Tátott szájjal bámultam ki az ablakon. A szemek tulajdonosa intett, hogy nyissam ki az ablakot. Én épp az államat próbáltam felkaparni a földről. Miután sikeresen összeszedtem magam, megráztam a fejem, és tüntetőleg kimentem a szobámból. Nem segített. Takeshi ugyanis a következő pillanatban, rátenyerelt a csengőre, ami hangosan jelezte, hogy a fiú igenis be akar valahogy jutni a házba. Morogtam egyet, és meghallottam, ahogy az öcsém épp az ágyát próbálja tönkretenni, hogy, kinyithassa az ajtót. Ezt megakadályozandó kaptam a nyakamba a lábaim, és spuriztam kinyitni a bejáratit.
- Hogy kerültél ide? És ami fontosabb. Honnan tudod, hogy hol lakom? Na, meg persze, mi a fenét akarsz tőlem? – Zúdítottam rá dühösen a feketehajúra. Amúgy is erős kényszert éreztem, hogy kitekerjem a nyakát, hát még reggel, amikor igen morcos vagyok általában.
- A lábaimon. Megkérdeztem azt a Hoshit, hogy hol laksz, és ő nagy nehezen elmondta. – Gonosz mosoly terült szét az arcán, ami nekem egyáltalán nem tetszett. – Gondoltam mehetnénk együtt suliba.
- Miért is kéne nekem veled mennem az iskolába? – Kérdeztem. – És mi az, hogy nagy nehezen elmondta? Mit tettél vele?
- Semmit. Rohadt ijesztő volt. Íjjal, meg shurikennel fenyegetőzött. Komolyan mondom, nem csodálom, hogy ennyire jó barátnők vagytok. – Megrázkódott, amitől nekem nevetnem kellett. Néha, még én is megijedek Hoshitól. Amikor fáradt, akkor tényleg nagyon ijesztő tud lenni. Meg, ha dühös, de még szerencsére nem akart kinyírni.
- Hát. Lehet, hogy ártalmatlannak tűnik, de nem az. – Mosolyogtam. – Na, mindegy. Menj szépen el innen, és többet ne is gyere vissza!
- Sajnos, ez nem lehetséges. Velem fogsz jönni, mostantól minden reggel! Nincs apelláta! – Mondta határozott hangon, és beengedte magát a házba. Morcosan követtem, és közben azon törtem a fejem, hogyan dobjam ki, amikor megláttam az órát. Rögtön megfeledkeztem hívatlan vendégemről, és bevetetem magam a szobámba. Villámgyorsan kapkodtam magamra kedvenc öltözetemet, ami egy egyszerű farmerból, egy csíkos fölsőből, és egy fekete tornacsukából állt. Ezután a fürdőt vettem célba, hogy ott is villámsebességgel intézzem el a teendőket. Mikor kiértem, már csak a táskát kaptam a vállamra, és kifelé menet a vállam fölött még hátraszóltam: - Elmentem!
Észre sem vettem, hogy Takeshi is ott van, csak amikor már az utcán loholtunk.
- Elmondanád, hogy miért pont engem zaklatsz? – Kérdeztem mérgesen, de nem néztem rá, és nem is lassítottam.
- Ez a feladatom, Jume Hime. – Válaszolta. Megálltam, és ránéztem. Ez most tényleg úgy szólított, ahogy gondoltam?
- Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Még egy hercegnőzés, és hasonló, és azt is bánni fogod, hogy megszülettél. – Morogtam fenyegetően. Takeshi csak gonoszan mosolyogva nézett rám, és mintha az előbbi meg sem történt volna, elnevette magát.
- Jól van Hitomi, megígérem, hogy soha többé nem hercegnőzlek le. – Tette szívére a kezét, de még mindig nevetett. – Így jó lesz?
- Nem kifejezetten, de most nincs időm veled foglalkozni. – Mondtam és ránéztem az órára. 8.12. – Fenébe. Elkéstünk miattad! Miért nem tudsz egyszerűen leakadni rólam?
- Feladatot teljesítek, Her… Hitomi. – Már az iskola kapuja előtt álltunk. Bemasíroztunk az épületbe, és bekopogtunk a megfelelő ajtón. Pontosabban, én kopogtam Takeshi meg engedelmesen követett. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. A tanár sehol. – Elnézést a… hol a tanár?
Vállvonogatásokat kaptam válaszul, így beléptem, és leültem a helyemre, Hoshi mellett.
- Már megint késtél! Mi a fenét csinálsz folyton? – Kérdezte dühösen. Bocsánatkérőn néztem rá.
- A miatt az idióta miatt késtem… nagyrészt. – Mutattam Takeshire, aki időközben leült a másik oldalamon lévő üres székre. – Úgy sincs itt a tanár.
- Ki fogom tekerni a nyakad. – Morogta, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.
- Hé. – Bökött oldalba Takeshi. – Tudsz gitározni?
- Nem tudok. – Morogtam. – Miért?
- Mert, szerintem meg igenis tudsz. – Válaszolta, titokzatos mosollyal az arcán. Meglepően jól nézett így ki. Sőt nagyon jól. – De ha szeretnéd, megtaníthatlak.
- Mi ez, így hirtelen? Nem, nem akarom, hogy megtaníts. – Válaszoltam. Takeshi mit sem törődött vele, és felállva a szekrényhez ment, kivéve belőle egy gitárt. Mivel az énekteremben volt énekóránk, ezért nem volt furcsa, hogy csak úgy elől lehet húzni valahonnan egy gitárt, vagy egy zongorát. Hozzánk caplatott, és a kezembe nyomta a gitárt. – Csak próbáld meg.
- Miért akarod ennyire, hogy gitározzak? – Kérdeztem, de már tudtam, hogy ezt ő nyerte meg. Sóhajtottam, és megfogtam a gitárt, de Takeshi megállított.
- Hogy fogod azt a gitárt? – Hátulról elkezdte igazgatni a kezeimet, aminek folyamán kissé a hátamnak nyomódott a mellkasa. A szíve önkéntelenül is gyorsabban, és hangosabban kezdett kalapálni a helyén, de én nem foglalkoztam vele. Mikor Takeshi úgy ítélte, meg hogy jól fogom – bár szerintem, eddig is így tartottam – elengedett, és hátrébb lépett egyet. – Na, most csak pengesd összevissza a gitárt. – Hát, nem mondanám valami jó tanárnak. Ettől függetlenül tettem, amit kért és a gitár meglepetésemre nem csak össze-vissza nyekergett, hanem egy szép dallamot hallatott magából. Meglepetten hagytam abba. – Mondtam, Hitomi, hogy tudsz te, ha akarsz.
- Hát, ez nem kicsit volt irreális. – Tudatta velem Hoshi, aki zongorázott, elég sokáig így nem is furcsálltam, hogy közbeszólt.
- Hát, szerintem sem. De hát látod. – Értettem vele egyet. Ekkor lépett be a tanár, és gyanakodva méregetni kezdett. Aztán meglátta Takeshit, hogy épp a gitárt csempészi vissza a helyére, és kitört a soron következő világháború. Én csak hallgattam, amint ez a tanár is leordítja Takeshi fejét, és magamban nagyon jól mulattam. Ezt az idiótát, valahogy mindig megtalálják.
~Hikari~
