3. rész

 

Eltévelyedve       

 - Ren! – kiáltottam utána, de hiába vártam nem bukkant fel újra. Felálltam és leporoltam a nadrágomat. A szememmel megkerestem Eikit, amikor megtaláltam önkéntelenül is elmosolyodtam. Taro oldalának dőlt. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Ahogy összegömbölyödve szorongatta Toint, úgy festett, mint egy kisfiú. Bár azzal a szándékkal közeledtem felé, hogy felébresztem, vigyáztam nehogy zajt csapjak. A levelek megzörrentek a talpam alatt. Toin felkapta a fejét, majd kikászálódott Eiki ölelő karjai közül. Mellső lábait előrenyújtva ásított egy hatalmasat. Fél térdre ereszkedtem és gyengéden megráztam a vállát.

- Eiki! - keltegettem. Nem tudtam pontosan mennyi lehet az idő, de kezdett sötétedni. – Eiki!!! – ráztam meg erősebben, de egy álmos mormogáson kívül mást nem értem el vele. Hát jó én nem akartam, de ha nincs más lehetőség. –Eiki!!!!!!!!!!!!!!!! – kiabáltam a fülébe.

- Mi? Baj van? Miért kiabálsz? – ült fel és összezavart tekintete elárulta, hogy milyen mélyen aludt.

- Mert most szólok negyedszerre! – idéztem a szavait.

- Hehe, vicces vagy! – piszkálódott.

Amikor elindultunk hazafelé, Eiki még mindig fáradtan kullogott mögöttem. A madarak elhallgattak, amikor túl közel értünk hozzájuk. Ez olyan emlékeket idézett fel bennem, akár az erdő kellemes fenyő illata, vagy a patak csörgedezése. Amikor még nem számított, hogy hogy nézek ki, vagy, hogy honnan jöttem, mert a farkasok társadalma elfogad, olyannak amilyen voltam vagyok és leszek. Megint rám tört a honvágy, amit már nagyon régóta nem éreztem. Amikor elértük a patakot, ami szó szerint a vízválasztója az emberek és farkasok territóriumának, még utoljára visszanéztem. Lehet butaság, de úgy éreztem tartozom annyival ennek az erdőnek, hogy elköszönjek tőle. A farkasok ott sorakoztak a fák sötétjében, nem is hallottam, hogy követtek. Elmosolyodtam, de gyorsan el is fordultam. Ha tovább néztem volna őket, még a végén visszafordulok. Átugrottam a patakot és kocogva haladtam a házunk felé. Eiki lemaradt ezért lelassítottam. Amikor beért kiolvashatott valamit a tekintetemből, mert kérdőre vont.

- Mi a baj?

- Semmi.. – hazudtam, de ez könnyebb volt, mint elmagyarázni azt, amit még én magam sem értek.

- Hát jó, ha nem akarod elmondani.. – a sértődöttség kihallatszott a hangjából.

- Valaki megmutatta azt a képet, amit az a srác a parkolóban. – adtam be a derekam.

- Mikor? – a homlokán összeszaladt a szemöldöke.

- Amikor a farkasoknál voltunk.

- Akkor ott volt a srác? Én nem láttam senkit.

- Én sem és a farkasok sem… ez aggaszt igazán az álmomban a srác irányította a farkasokat lehet, hogy, ezért nem figyeltek fel rá, mert Ő úgy akarta.

- Szerintem túlkombinálod. Nem lehet, hogy csak álmodtad azt a képet?

- Nem hiszel nekem? – kaptam fel a vizet.

- Dehogynem! Csak próbálok ésszerűen gondolkodni! – Erre keserűen felnevettem.

- Ésszerűen?! Eiki mi az, ami velem kapcsolatban ésszerű?

- Jól van, higgadj már le! – felelte szelíden. A vállam felett átkarolva magához húzott. A fejemet a mellkasának döntöttem és bele kapaszkodtam a pólójába.

- Mi ez az egész? – a tanácstalanság beitta magát az elmémbe.

- Nem tudom, de majd együtt kiderítjük! – nagyon hálás voltam Eikinek, hogy mint mindig most is zokszó nélkül mellettem áll.

- Köszönöm. - az ígéretétől kissé megnyugodva indultam el újra a ház felé.

Amint beléptem a házba megéreztem a konyhából áradó isteni illatokat. Anya kínait csinál. Hurrá! Ez, ha nem is hosszú időre, de segített elfeledtetni az aggodalmaimat. A vacsoránál néhány részletet átugorva, elmeséltem a szüleimnek az erdőben történteket. A Renről szóló részek különösen érdekelték őket. Amikor pedig elmeséltem Eiki milyen aranyosan játszott az ikrekkel a szóban forgó személy teljesen elpirult, de a szüleim ezen is csak mosolyogtak. Vacsora után felmentünk a szobámba, hogy tévézzünk egy kicsit, de amint letettem a fejem, már el is aludtam.

Amikor reggel felkeltem Eiki, már nem volt mellettem. Ezt furcsálltam, mert a szüleim nem bánták, ha nálam aludt. Gyorsan felöltöztem, feldobtam a szokásos sminkem és lecaplattam az emeletről. Anya a konyhában készítette a reggelit.

- Jó reggelt! Eiki?

- Jó reggelt! - mosolyogott – Már elment, furcsálltam is, hogy téged nem vitt.

- Nem mondta hova megy?

- Nem, de te viszont siess, mert megint le fogod késni a buszt! – szemöldökét felhúzta, hogy a tekintete még szigorúbbnak tűnjön.

- Oké, oké!

Felkaptam a táskám és kiléptem a szabadba. Az órámra néztem 7: 35. A busz 36- kor jön, ha nem sietek, tényleg lekésem. Futni kezdtem, a buszmegálló nem volt messze, de biztosra akartam menni. A busz éppen, akkor ért be, amikor már csak 20 méterre voltam a megállótól.

- Várjon! – kiáltottam. A buszsofőr ma valószínűleg jó kedvében volt, mert megvárt. Felszálltam és bemutattam a bérletem. Leültem a hozzám legközelebbi, üres székre és elővettem a mangámat. Az út túl rövidnek tűnt. Amikor leszálltam a végállomáson, ami a sulink kellett volna, hogy legyen csak akkor tudatosult bennem, hogy nagyon nagyon rossz helyen járok. Rossz buszra szálltam. Gondolhattam volna, az én buszom sofőrje sosem várna meg. Hirtelen az lett a legkisebb bajom, hogy nem érek be a suliba. A hely ahol leszálltam, egy szűk sikátorokkal és raktárépületekkel teli utca volt. Ez a hely, - ami az itt történt bűnesetekről volt híres - bár nappal volt alig volt világosabb, mint éjszaka. Normál körülmények között, most felhívtam volna Eikit, hogy jöjjön értem, de nem akartam állandóan a bajba kerülős kislány lenni, aki semmi máshoz nem ért, mint a balszerencse vonzásához. Gyorsan felmértem hát a helyzetet és mérlegeltem a lehetőségeimet. A busz a sulitól pont az ellentétes irányba vitt el, így a tervem, hogy felszállok a saját járatomra nem jöhetett szóba. A stoppolás nem tűnt jó ötletnek, így maradtak a lábaim. Keresztülvágtam egy garázsokkal teli, macskaköves úton és lefordultam jobbra. A szemem sarkából megpillantottam egy alakot, aki mögöttem haladt. Egészen addig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, amíg a harmadik kereszteződés után ugyanúgy utánam nem fordult. Megszaporáztam a lépteimet, de a távolság ennek ellenére csökkent köztünk. Összeszedtem magam és felkészültem az esetleges támadásra. Az izmai ugrásra készen megfeszültek. Ha eljutok egy forgalmasabb helyig, akkor biztonságban leszek. Csakhogy ez a környék pont azért volt a bűnözés melegágya, mert távol van mindentől, ami civilizációnak nevezhető. Az elhagyatott épületekben bujkáló patkányokon és az azokat kergető macskákon kívül egy épeszű lélek sem járt erre. Magam is úgy éreztem, mintha egy macska egér játékba csöppentem volna. Befordultam egy utcába,- ahol a napsugaraknak némileg sikerült átverekedniük magukat a magas épületek között- abban a reményben, hogy találok egy boltot, egy benzinkutat vagy akár egy kocsmát, de tévedtem. Az utca végén hatalmas téglafal emelkedett. Zsákutca! Az agyam egymás után gyártotta a használhatatlanabbnál használhatatlanabb ötleteket. Megfordultam, hogy szembeálljak a támadómmal, de az nem volt sehol. Hova tűnhetett? Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak az egészet? Megszaporázott léptekkel szeltem át az utcát, vissza a sötétségbe, ahol már vártak rám. Pillanatnyi vakságomat kihasználva hátulról támadott. A torkomat elkapva rántott hátra. Ahogy a szemem megszokta a sötétséget, megláttam a maszkos férfit. Egyedül a szemei maradtak fedetlenül, azok viszont olyan ártattlan kékséggel csillogtak, hogy ha más körülmények között találkozunk vakon bíztam volna benne. Felkiáltottam, de azonnal be is fogta a számat. Pánikba esve próbáltam szabadulni, rúgkapáltam, ütöttem ahol értem, de mindhiába kezei acélbilincsként szorultak a csuklóim köré. Amikor kifáradtam, felzokogtam tehetetlenségemben. Miért nem hívtam fel Eikit? A büszkeségem miatt fogok meghalni?! Ahogy ezt végig gondoltam egy kép ásta be magát az elmémbe. Magamat láttam rajta, ahogy békésen fekszem egy fa tövében a balkezem Yokot simogatja. A tisztás! A kapucnis srác, hát tényleg ott volt? Tudtam, hogy nem csak álmodtam azt a képet. Az első gondolatom az volt, hogy talán ő a támadóm, de a szeme körüli ráncokból ítélve valahol a 40- es évei végén járhatott. Az a fiú viszont alig tűnt 18- nak. Nem tudtam ki Ő, de jelen körülmények között az egyetlen menekülési esélyem volt. Erőnek erejével nyugalmat erőltettem magamra és összpontosítottam. Elképzeltem a szemébe húzott kapucniját, az ajkába fűzött piercinget és azt a csibészes mosolyát, majd kinyitottam a szemem és megmutattam neki, amit látok. Nem tudhattam elértem e vagy ha el is értem szándékában állt e segíteni, de időm sem volt átgondolni, mert támadóm vonszolni kezdett egy ajtó felé, amire nagy piros betűkkel a „Killer” szót festették. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnehezítsem a dolgát ezzel húzva az időt. A maszkos a könyökével lenyomta a kilincset, amitől a rozsdás vasajtó, nagy nyikorgás kíséretében kitárult. Nem finomkodott, nagyot taszított rajtam, amitől elterültem a padlón. Ahogy végig csúsztam, a földön heverő üvegszilánkok közül több is az oldalamba fúródott. Becsapta az ajtót, amitől az öreg épület hatalmas visszhangba kezdett. Felkattintott egy kapcsolót, ezzel a plafonon függő öreg villanykörtét arra ösztökélve, hogy meleg fénnyel borítsa be a helyiséget, majd leült a földre velem szembe. A maszkot lehúzta a fejéről, így feltárult előttem rövidre nyírt kócos haja és markáns borostás arca és dús, drótkefére hasonlító szemöldöke. Ha olyan bátor, hogy megmutatja az arcát, az azt jeleni, hogy nem fél a lebukás lehetőségétől, vagyis tervei szerint én innen nem jutok ki olyan állapotban, hogy beszélni tudjak.

- Mit akar csinálni velem? – kérdeztem és magam is meglepődtem, hogy milyen nyugodtan cseng a hangom.

- A határon fogsz dolgozni. Pár perc múlva jönnek a barátaim és végre hajtanak rajtad egy kisebb műtétet. - a hangja nyugodt már-már unott volt, talán emiatt tűnhetett úgy, hogy nem szívesen teszi azt, amit tesz.

- Engedjen el, kérem! Haza szeretnék menni! – sosem szerettem könyörögni, de a gondolat, hogy drogot csempésszek nem hagyott más választást.

- Nem tehetem! – lehajtotta a fejét, így nem látszott többnek egy megtört, boldogtalan embernél.

- Miért? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Megfenyegettek, hogyha nem viszek nekik hetente egy lányt, akkor elviszik a lányomat és megölik a feleségemet. – Ha így áll a helyzet, akkor biztos, hogy nem fog elengedni. Ki kell találnom valamit. A fehér blúzomon lassan egy piros folt kezdett kialakulni. Nem éreztem fájdalmat, valószínűleg az adrenalin miatt. A folt viszont egyre terjeszkedett és ez aggodalomra adott okot. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Felmarkoltam egy üvegszilánkot és a farzsebembe csúsztattam.

- Izé…közelebb mehetek? Nagyon fázom! – a hitelesség kedvéért elkezdtem dörzsölgetni a karomat. Ha tényleg van egy lánya, akkor ennek be kell válnia. A férfi szeme megenyhült és bólintott. Közelebb araszoltam, így már alig fél méter választott el minket. Mivel állatok közt nőttem fel hozzá voltam szokva a vér látványához. Okoztam és szenvedtem már csúnya sérüléseket és bármennyire is sajnáltam ezt az embert az életem fontosabb volt. Megmarkoltam hát az üvegszilánkot és a férfi lábába döftem.

 Torokból felordított, de én nem álltam meg felpattantam és az ajtó felé szaladtam. Lenyomtam a kilincset. Zárva! Basszus! Kulcs! Hol a kulcs? Mintha a gondolataimban olvasna, a férfi meglengette maga előtt a kulcsot. Másik kezét vérző lábára szorította. Körbenéztem, de nem találtam semmit, amivel felfeszíthetném az ajtót, vagy betörhetném az ablakot. Újra elöntött a kétségbe esés, de ez az előbbinél sokkal rosszabb volt ez már keveredett a reményvesztettséggel. A férfi felállt és felém kezdett bicegni. Hátráltam az ajtóhoz. Sarokba szorultam. Elvesztettem az eszem. A férfire vicsorogtam kivillantak a fogaim, amik bár nem voltak olyan hegyesek, de azért kárt okozni ezekkel is lehetett, a torkomból feltörő mély morgás betöltötte a helyiséget. Ez már elég volt ahhoz, hogy megálljon, de miután mérlegelte a helyzetet úgy döntött többet veszít, ha hátat fordít, igaza lett volna. Egy újabb kép férkőzött a tudatomba, egy rozsdás vasajtóról rajta a „Killer” felirattal.

- Állj félre! – A hang a fejemben szólalt meg gyengéd mégis határozott volt. Még sosem hallottam ezelőtt, mégis úgy éreztem bízhatok benne. Veszteni valóm, már úgysem volt. A férfire szegeztem a tekintetem és fél métert jobbra léptem, így már nem az ajtó előtt álltam. – Jó kislány! – szinte kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.

Hirtelen hatalmas robajt hallottam. A zaj forrását, viszont nem tudtam meghatározni, mert a felszálló portól levegőt is alig kaptam, látni meg aztán végképp nem lehetett. Valaki megmarkolta a kezemet és húzni kezdett abba az irányba, ahol egy fél másodperccel ezelőtt még az ajtó volt. Csak, amikor átgyalogoltam rajta, akkor esett le, hogy az ajtót tényleg berúgták. Mivel minél előbb menekülni akartam erről a helyről, engedtem az ismeretlennek, hogy magával ráncigáljon. Nem sokat láttam belőle, csak annyit, hogy szakadt fekete farmert és bakancsot visel. A fejére kapucnit húzott, így még a haja színét sem tudtam meghatározni. Őrült tempóban vágtunk át az utcákon, bár nekem fogalmam sem volt merre megyünk. Néhány perc múlva azonban megpillantottam a fekete volvot. A kapucni, a kocsi, lassan, de leesett ki a megmentőm. Magamban némi diadalt éreztem, hogy sikerült idehívnom.

- Szállj be! – a hangja ugyanolyan gyengéd és halk volt, mint, amikor a fejemben szólalt meg. Beszálltam. Bár hülyeségnek tűnt beszállni egy idegen autójába, de túlfáradt és rémült voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. Ráadásul teljesen nem is volt idegen. Az autóban fenyőillat terjengett. Az erdőre emlékeztetett, ettől kicsit megnyugodtam. Betette a kulcsot, mire az autó dorombolva életre kelt. Az úton csend telepedett közénk, amit én nagyon kínosnak éreztem.

- Köszönöm! – motyogtam.

- Nincs mit. – mosolygott. A kapucni még mindig a fején volt, de most hogy nem háttal állt láttam az alóla kikandikáló szénfekete tincseket. A szeme azonban még mindig rejtve maradt. – Mit kerestél erre fele?

Közben elhagytuk a sötét utcákat. A nap kegyetlenül sütött le rám. Eltakartam a szemem és felnyögtem. Átnyúlt és lehajtotta a napellenzőt, ami bár nem teljesen, de enyhítette a kínomat.

- Rossz buszra szálltam. – feleltem.

- Baka! – ez most komolyan lehülyézett?

- Watashi wa baka ja arimasen! – Nem vagyok hülye!

- Upsz! Tudsz japánul? – nevetett.

- Nos, igen. Szokásod úgy sértegetni az embereket, hogy azok azt se tudják mit mondtál? – húztam fel a szemöldököm.

- Hay! Hol tanultad?

-  Animékből, többnyire.

- Gondoltam. Hova vigyelek?

Elnavigáltam a sulihoz.

-  Mit kerestél itt múltkor?

Nem válaszolt azonnal.

-  Figyeltem a kis akciódat.

- Gyanítom nem ezért voltál ott.

- Nem, nem csak ezért. – ezzel a témát lezártnak tekintette. Az órámra néztem, bár nekem óráknak tűntek valójában csak az első óráról késtem le. A VOLVO bekanyarodott a suli parkolóba.  Kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót.

- Tsuki! – szólt utánam. Honnan tudja a nevem? – Vigyázz magadra! – bár furcsálltam az aggodalmát, bólintottam.

-Miyako-