3. rész

Jóslat

- Chizuru! Kelj fel miért vagy még ágyban? El fogsz késni. – keltegetett anyám másnap.

- Nem megyek suliba. Nem érzem jól magam. – mondtam és a fejemre húztam a takarót. A tegnapi megaláztatás után jobbnak láttam, ha megvárom, amíg elfelejtik a történteket és csak utána térek vissza a suliba.

- Nem vagy beteg és nem fogom megengedni, hogy itthon maradj, csak mert félsz vissza menni. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Felsóhajtottam és kikászálódtam az ágyból. Magamra kaptam egy fekete farmert és egy fekete toppot. A ruháim mindig a hangulatomhoz illően válogattam így az emberek tudták mikor nem érdemes bosszantani. Az utóbbi időben szinte nem is húztam feketét, de van egy olyan érzésem, hogy ez meg fog változni mostanában. Nem szoktam agyon sminkelni magam, de egy tusvonal és egy kis szempillaspirál nélkül ritkán hagyom el a házat. Lebaktattam az emeletről felkaptam a táskám és már nyúltam is a kulcsomért. A kulcs basszus elfelejtettem.

- Anya! Csukj ki létszíves. – kiabáltam

- Hol a kulcsod? – kérdezte

- Azt én is szeretném tudni. – válaszoltam, majd nyomtam egy puszit az arcára és elindultam.

Harukával az iskola előtt találkoztunk. Végig nézett fekete ruháimon.

- Csak ne ölj meg senkit.

- Haha. Nagyon vicces. Mi ez valami jóslat? – mondtam elhúzott orral.

- Komolyan gondoltam. A shuriken maradjon a táskádban. – mondta figyelmeztetőn. Régen jártam japán harcművészetre és a shurikennel elég jól bántam. Elég sűrűn előfordult, hogy este sötétben kellett hazamennem és jó érzés volt, hogy szükség esetén meg tudom védeni magam.

– Tudom, mi van, ha elborul az agyad. - A vérmérsékletemet az apámtól örököltem így elég könnyű volt felhúzni. Ilyenkor elég könnyen elvesztettem a kontrollt és olyanokat tettem, amikre nem vagyok büszke.

A suliba belépve pontosan az történt, amire számítottam. Minden szem rám szegeződött és beállt a síri csönd. Haruka a vállamra tette a kezét. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan miért azért, hogy támogasson vagy mintegy visszafogásként. Lehet mindkettő. A szekrényemhez mentem, hogy kivegyem a kémia könyvet. Barátnőm ugyanígy tett. 

- A szekrényem kulcsa is a kulcscsomómon volt. - neki döntöttem a fejem a szekrénynek.

- Chizuru! – a hang irányába fordultam és Akihikot láttam a nyomában Ayatoval.

- Sziasztok! – köszöntem a tőlem telhető legbarátságosabban. Velük igazán nem volt semmi bajom, ezért még egy mosolyt is magamra erőltettem, ami valószínűleg elég bénán sikerült, mert Haruka majdnem elröhögte magát mellettem.

- Tegnap ezt találtam az ebédlőben. – nyújtotta felém a kezét Akihiko – gondolom a tied

- A kulcsom. – örültem meg – Nagyon köszönöm. – mosolyom most már őszinte volt és hirtelen a fekete ruhák nem tűntek olyan ideillőnek.

- Ne neki köszönd. – Most hallottam először Ayato hangját. Egy kicsit mélyebb volt, mint a testvéréé, de egyébként majdnem ugyanolyan.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem vissza.

- Amon találta.

- És miért nem ő adta oda? – csatlakozott a beszélgetéshez Haruka.

- Nem jött suliba minket kért meg, hogy hozzuk el neked.

- Hát ez elég érdekes tegnap még megfenyegetett ma meg veszi a fáradtságot, hogy elküldje veletek a kulcsom. – mondtam és komolyan gondolkodóba ejtett a dolog, hogy hol a trükk.

- Sajnálom, nagyon könnyen felkapja a vizet. Valószínűleg nem gondolta komolyan, amit mondott csak rád akart ijeszteni.

- Régóta ismeritek? – kérdezte Haruka.

- Igen, együtt jártunk általánosba. – válaszolta Ayato.

- Hát mindenesetre köszönöm, hogy elhoztátok. – mosolyogtam

- Nincs mit.

Elindultunk a kémia terem felé. A tanárnő Kiyumi - sensei már a teremben volt. Szerencsére nem az a szigorú típus így nem írt be minket későnek.

Délelőtt csak öt óránk volt így utána rögtön mentünk is ebédelni. Az emberek lassan megunták a dolgot és már csak elvétve itt - ott lehettet hallani az esetről. Az ebéd most nem paradicsomos káposzta volt így örömmel ettem meg.

Éppen a rajzterem felé igyekeztünk, amikor megszólalt a hangosbemondó. A gyomrom összerándult.

- Ichikawa Chizuru kérjük, fáradjon az igazgatóiba! Ismétlem, Ichikawa Chizuru fáradjon az igazgatóiba! – szólt az igazgató

- Haruka velem jössz? – kérdeztem

- Én?? Biztos, hogy nem, sok szerencsét. – pucolt el a másik irányba. Tipikus.

Elindultam az igazgatóiba. EGYEDÜL! Bekopogtam és vártam a választ.

- Szabad. – benyitottam.

- Ó Chizuru – chan. Már vártalak. – üdvözölt barátságosan – foglalj helyet.

Leültem a méregdrága bőrkanapéra.

- Miért tetszett hívatni? – kérdeztem illedelmesen bár a görcs a hasamba még mindig nem múlt el.

- Hát nyílván tisztában van az ebédlőben történtek súlyosságával. – mondta

- Tessék? Nem volt szándékos és nem is az én hibám volt belém ütköztek.

- A probléma természetesen nem ez volt, hanem, hogy ahelyett, hogy segített volna feltakarítani elszaladt és a konyhásnőkre hagyta az egészet. – Ez igaz volt, de abban a szituációban ez érdekelt a legkevésbé. – Ez a viselkedésforma nem megengedett az iskolánkban, ezért büntetést kell kiszabnom magára. Órák után itt marad és segít a menzán amiben csak tud. Érthető voltam?

- Persze – mondtam bosszúsan.

- Szuper! Akkor most menjen órára próbáltam olyan óráról kivenni, ami nem olyan fontos, de azért nem ajánlom, hogy ellógja. Kivéve, ha újabb büntetésre hajt.

- Nem fogom. Viszlát!

A következő szünetben Haruka letámadott a kérdéseivel.

- És meddig kell a menzán maradnod?

- Ha nem hagytál volna ott, akkor most tudnád, hogy nem mondta.

- Jól van, ne haragudj, de frászt kapok attól a pasastól.

Az órák végeztével megmondtam Harukának, hogy ne várjon meg, mert lehet, hogy sokáig fog tartani.

- Nem terveztem, hogy megvárlak. – mondta kíméletlenül őszintén.

A menzán kaptam egy kötényt és tisztító szereket. Felsöpörtem és felmostam az egész helyet. Utána közölték, hogy a mosogatásban is segítenem kell. Miután végeztem már jócskán sötétedett. Anyut már felhívtam, hogy későn érkezem, így nem aggódott. Hazafelé próbáltam világos utcákat választani. Mire elértem a sötétebb utcákhoz már teljesen besötétedett. Az egyik sarkon megpillantottam egy csapat részeg srácot, úgyhogy átmentem az út túloldalára, de sajnos észrevettek.

- Hé, kislány állj meg nem akarsz bulizni velünk egy kicsit? – kérdezte egy rózsaszín pólós srác.

- Nem kösz. – próbáltam határozott hangon megszólalni. Néhányan elkezdtek csipkelődni a kérdezővel.

- Nem tetszik neki a pofád. – röhögött egy szőke, farmeros srác.

- Fogd be! – rivallt rá, de a másik csak röhögött tovább.

A rózsaszín pólós elindult felém, de nem akartam megvárni, hogy mi lesz, ha ide ér. Futásnak eredtem a házunk irányába, de nem sokáig haladtam. Üldözőm a hajamnál fogva visszarántott és a falnak szorította a mellkasomat.

-Engedj el! – Kiabáltam és rugdalóztam.

- Nyughass már! – mondta mézes hangon.

Rosszul voltam. A hányinger kerülgetett a gondolattól, hogy mi történhet, ha nem találok ki valamit. Nevetést hallottam először azt hittem, hogy a rózsaszín pólós haverjai jöttek meg, de ez a személy egyedül volt.

- Te tényleg mindig bajba kerülsz? – kérdezte egy roppant jól szórakozó, ismerős hang.

- Ki a franc vagy? – kérdezte fogva tartóm és engedett a szorításon így szemügyre tudtam venni az alakot, aki egy faágon ülve figyelte a jelenetet.

- Ó ne is foglalkozz velem. Folytasd, csak amit elkezdtél. – mondta és a pánikom csak erősödött. Komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy vissza fogom kapni. Most amíg nem figyel, elő tudnám venni a shurikent. Már nyúltam érte, amikor Amon újra kinyitotta a száját.

- Én a helyedben vigyáznék, a csajnál fegyver van. – Ezt mégis honnan tudja?

A srác kitépte a kezemből a shurikent és ezzel egy szép hosszú mélyvágást ejtett rajta. A földre dobta és hátra szorította a kezemet. Felkiáltottam a fájdalomtól, amit okozott.

- Te rohadt szuka! - Nem igaz, itt fognak… nem, nem akarok arra gondolni, hogy mit fognak tenni velem ez meg simán végig nézi. Remélem a pokolban fog megrohadni mind a kettő!

- Naa, a pokolban? Nem túlzás ez egy kicsit? – ez nem lehet! Olvas a gondolataimban?

- Pont azon gondolkodtam, hogy talán eleget szenvedtél már, de ilyesmiket gondolni a lehetséges megmentőnkről. – Leugrott a fáról és talpra érkezett, majd lassan zsebre rakott kézzel elindult felénk. – Rossz kislány vagy! – a hangja nyugodt és játékos volt mintha tényleg csak egy kislányt szidna meg ,mert megette az összes sütit.

Ezt nem tudtam hova tenni az agyam nem bírta a túlterheltséget. Megbüntetnek, estig kell güriznem aztán, elkap egy csapat részeg disznó és az új osztálytársam először végig nézné, amit velem tesznek, majd bejelenti, hogy csak „megbüntetett” és nem utolsó sorban olvas a gondolataimban.

- Ügyesen összeraktad. – mosolygott gonoszul Amon.

- Na, haver vége a gyereknapnak takarodj! – mondta unottan, de mégis volt valami fenyegető a hangjában.

- Mert mi lesz? Kényszerítesz? – kérdezte a rózsaszínpólós

- Ja, így is mondhatjuk. – válaszolta Amon. Egyenesen a srác szemébe nézett és eltűnt belőle minden, jókedv vagy gyengédség a helyét pedig gyilkos pillantás vette át. Furcsán hangzik, de Ő jobban megijesztett, mint a támadóm. Ő is így lehetett vele, mert eleresztett és elfutott az ellenkező irányba. Csak most éreztem meg, hogy mennyire erősen szorította a csuklómat. Megdörzsöltem és lehajoltam a shurikenért. A vágás a tenyeremen még mindig erősen vérzett.

- Nem akarsz mondani valamit? – felegyenesedtem és rögtön hátra is léptem kettőt, mert Amon szorosan előttem állt meg.

- Mit mondjak? Hogy köszönöm? Hát nem mondom, ha te nem vagy nem is kerülök ebbe a helyzetbe. Miattad kellett ott maradnom sötétedésig. – mutattam rá vádlón. - Viszont te tartozol egy magyarázattal! Honnan tudod, mire gondolok?

- Bizalmas információ és a tudattal, hogy pokolra akartál küldeni még mindig nem barátkoztam meg.

- Nem csak akartalak. Még mindig akarlak. – mosolyogtam, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Gyengének éreztem magam és alig álltam a lábamon, de betudtam a sokknak.

- Jól érzed magad? – meglepett, hogy ilyen kedvesen szólalt meg – Elég rosszul nézel ki.

- Ja, remekül. – ennél többre nem futotta az erőmből. Két lépés után elhomályosult a világ és én összeestem.