3. Fejezet

A piaci kalamajka

Mérges szemöldökráncolással néztem az előttem baktató démont, aki már nem fogta ugyan a kezemet, de éreztem, rajta hogy a figyelmének nagy részét rám tereli. Kissé úgy éreztem magam ettől mintha egy szerencsétlen kisgyerek lennék, aki semmit sem képes egyedül megtenni, de nem hangoztattam nemtetszésemet tekintve ez a hely nem volt sem ismerős számomra sem veszélytelen. Akira szerint elég sok olyan lény él itt, ami csak arra vár, hogy felfalhassa a lelkem. Szerinte ezek a lények nem démonok, de nem is emberek. A kettő között vannak valahol és ő egyszerűen korcsoknak vagy szörnyetegeknek nevezte őket. Így hát tudva hogy az erdő tele van ilyen lényekkel inkább hagytam a fiúnak, hogy vigyázzon rám és nem játszottam a hőst.

Néhány órányi folyamatos gyaloglás elteltével végre kiértünk az erdőből és egy nagy mezőn találtuk magunkat. A távolban házak alakjai sejlettek fel és valami hihetetlen öröm járt át a gondolatra hogy végre elérjük a civilizációt. Persze az eszembe sem jutott, hogy mivel most nem az emberek világában vagyunk nem volt nagy a valószínűsége, hogy ez a település olyan lenne, mint amilyet én akartam. Akira céltudatosan tartott a házak felé én pedig követtem immár hálásan, hogy nem kell a gyökerek és kövek kikerülésére fordítanom a figyelmem. A démon hátranézett rám és szemeiben furcsa aggódó fények csillantak, ahogy ránéztem, de nem mondott semmit. Végül megállt a város előtt és szembefordulva velem komoly tekintettel nézett rám.

- Bármivel kínálnak, el ne fogadd! – Meglepetten pislogtam fel rá. – Ha akármit is elfogadsz akkor hatalmas árat kell fizetned és örülhetsz majd hogy megúszod egyáltalán élve.

- Oké. – A fiú elégedetten nézte elfehéredett arcomat és bár bennem egy pillanatra felmerült, hogy csak rám akart ijeszteni, mert nem akar semmit venni nekem vagy csak nem akar itt sokáig időzni, de aztán eszembe jutott, hogy ebben a világban ő sokkal jártasabb, mint én így hát elvetettem a hülye ötletet és követtem az időközben már elinduló démont.

Házak között vezetett át egy hatalmas kör alakú térre, amin mindenütt bódék és árustandok álltak portékáikat kínálgató lényekkel. Óriási tömeg volt, de még így is rengeteg hely volt számunkra is. Megdöbbenve néztem a különféle borzalmasan ronda, teljesen normális vagy éppen hihetetlenül gyönyörű lényeket, akik vagy kedvesen mosolyogva beszélgettek a bámészkodókkal vagy ellenségesen vicsorítva néztek mindenkire, aki közel merészkedett hozzájuk. A tömegben különféle népek voltak és néhányukra ránézve nekem valóban a szörnyeteg szó jutott először eszembe, míg voltak, akik egyszerű embernek tűntek és voltak, akik földöntúli szépségükkel ragyogták be a tömeget. Elgondolkoztam, hogy ezek a gyönyörű teremtmények angyalok-e de aztán eszembe jutott, hogy Akira szerint az angyalok nem tudnak ide eljönni. A fiú ismét megfogta a kezemet nehogy elszakadjak tőle a nagy forgatagban és most az egyszer nem is tiltakoztam ez ellen.

Látszólag Akira egy konkrét célt tűzött ki maga elé és nem igazán érdekelte a körülöttünk zsongó tömeg. Nemsokára betért egy fogadóba, ami kívülről nem tűnt valami hívogatónak málló vakolatával és betört ablakaival, de mikor beértünk már biztos voltam benne hogy nekem sokkal jobb lenne valahol máshol. Akárhol csak ne itt. A belső tér falai különböző színekkel lettek lefestve, valószínűleg azért mert mikor lekopott egy része átfestették az egészet, de ez az épület látszólag nagyon nem szereti, ha kifestik, mert rengeteg szín keveredett egymással. Fapadlója sok helyen teljesen feltört és ott lyukak tátongtak vagy épp sebtében odaszegezett fadeszkák takarták a hibát. Az asztalok tele voltak firkálva és karcolva, rajtuk hatalmas mocsok állt és még sok helyen ott voltak az előző vendégek által otthagyott poharak és tányérok. Maga a helység nagyon sötét volt és rengeteg fura fazon ült a székeken ellenségesen vagy épp számítón pislogva ránk.

A pult mögött egy fiatal lány állt. Hosszú fekete haja szabadon omlott vállaira. A fürtök közül szarvak kandikáltak ki. Mosolygott így láthattam hosszú fogait, amik engem egy cápa fogsorára emlékeztettek. Szemei a vörös és a sárga furcsa keverékében égtek. Ujjatlan felsőt viselt, ami kiemelte adottságait. A bőre sötét volt és én akaratlanul is arra gondoltam, hogy biztos rengeteg pasi odavan érte. Mert bár valóban furcsán nézett ki egy ember számára, de volt valami, ami miatt egyszerűen gyönyörűnek éreztem. Talán a kisugárzása volt vagy egyszerűen csak ilyen hatással van egy emberre egy démon. Akira megállt előtte és felvigyorgott rá.

- Hali Akane – köszönt én pedig csendben figyeltem, ahogy a lány felnéz az éppen törölgetett pohárról, és ahogy meglátta Akirát elmosolyodott. – A szokásosat szeretném.

A lány nem válaszolt, hanem eltűnt a pult mögött. Meglepetten és értetlenül pislogtam utána majd Akirára néztem, aki az asztaloknál ülőket szemlélgette furcsán dühös képpel. Megdöbbentett és egyben megbabonázott a zöld szemekben égő méreg. Nem tudtam kinek szól az érzelem vagy éppen kiknek, de mindenesetre örültem, hogy nem én vagyok a célpontja, mert akkor tuti, hogy nem élnék sokáig. Akira hirtelen rám nézett és még láttam az égető haragot a smaragdokban mielőtt a tekintete megenyhült volna.

- Mi a baj? – kérdeztem. Akira csak nézett rám aztán sóhajtott és beletúrt a hajába.

- Semmi csak egy kicsit feszült vagyok – válaszolta aztán komolyan a szemeimbe nézett és megmarkolta vállaimat. – Figyelj rám Megumi!  Bármi is történik, tedd azt, amit én mondok! Ha azt kérem tőled, hogy szaladj, el akkor te elfutsz, és nem maradsz ott!

- Miért maradnék? – kérdeztem mire felnevetett.

- Mert az emberek olyan értelmetlen dolgokat szoktak tenni amikor bepánikolnak. Főleg a lányok – mondta mire felmordultam. 

- Talán túl sok könyvet olvastál, de ha ez megnyugtat én habozás nélkül otthagylak, ha erre kerülne, a sor ne aggódj. – Erre csak önelégülten elvigyorodott, de nem szólt többet. És én átkoztam magamat, amiért ilyen ostobaságot mondtam. Mert bármennyire is szerettem volna különbözni a magukat hősnek képzelő könyvszereplőktől, akik csak annyit tudnak tenni, hogy még több gondot, okoznak ettől még én magam is ilyen voltam. És tudtam, hogy Akira is tökéletesen tisztában van ezzel elvégre már akkor is ismert, amikor én még csak megszülettem.

Morcosan álltam és vártam, hogy Akane visszatérjen, már de a lány csak nem akart feltűnni. Unalmamban az alakokat kezdtem figyelmesen tanulmányozni. Most egyik sem nézett felénk és gyanítottam ez annak volt köszönhető, hogy Akira olyan tekintettel méregette őket mintha bármelyik pillanatban le akarná rombolni a kócerájt. Egy férfi fejébe csapott kapucnival valami furcsa és elég ijesztő fekete folyadékot kortyolgatott nyugodtan egy mocskos pohárból. Bal kezével elmélyülten kapargatott valamit az asztallapjára. Megborzongtam és tekintetemet a következő vendégre emeltem. Egy nagyon öreg nő volt, aki látszólag teljesen védtelen volt, ám ahogy jobban megnéztem éles és bizony nagyon erős körmeivel könnyedén átvághatta volna akár a csontokat is. A fogai Akanéhoz hasonlóan neki is cápafogsorhoz hasonlóak voltak. Fekete szemei olyanok voltak, mint egy egyszerű szörnyetegnek, akinek semmilyen értelmes tudata nincs. A hátamon égnek álltak a nem létező szőrszálak és én ismét tovább emeltem pillantásomat. A harmadik egyben utolsó vendég egy fiatal fiú volt alig tűnt nyolc évesnek mégis a szemei olyan érettséget tükröztek, hogy komolyan elgondolkoztam vajon tényleg gyerek-e vagy már sokkal idősebb. Azt tudtam, hogy a démonok nem olyanok, mint az emberek és nem csak külső tekintetében, de nem tudtam meddig élnek vagy, hogy náluk hogyan kell számolni az időt. Összeszorított szemekkel próbáltam kivenni, hogy vajon milyen színűek lehetnek azok a szemek, de hiába néztem egyszerűen nem tudtam meghatározni. Furcsa színek keveréke volt, ami egyszerre nézett ki hihetetlenül gyönyörűen és hátborzongatóan rondán.

Elhúztam a számat és az ajtóra néztem, ami pont akkor nyílt, ki vagyis inkább csapódott és belépett rajta két férfi egymás karjaiba kapaszkodva és erősen dülöngélve. Láttam rajtuk, hogy már nem voltak szomjasak és nagyon jól szórakoztak. Hangosan beszélgettek és nevettek. Az egyik, - aki magasabb volt társánál és ennyiben tulajdonképpen ki is merültek a különbségek kettejük között - elengedte a másikat és botladozva megindult a pult felé. Félúton járhatott, amikor elbotlott egy gerendában és hatalmas kiáltás kíséretében elterült a földön. A kisebbik harsányan kacagott társa bénázásán és közben elindult, hogy felsegítse, de valószínűleg nem nagyon tudta vajon mit is akart, mert elbotlott az épp feltápászkodni igyekvő férfiban és ennek eredményeképp mindketten visszazuhantak a padlóra.

A magasabb hangosan szidta az alacsonyabbat, aki valami bocsánatkérésfélét nyökögött és megpróbált lekászálódni valahogy társáról, de nem jött össze neki ez a bravúr és miközben erős rúgkapálások között szabadulni próbált véletlen el találta a másik férfi gyengepontját. Az fájdalmasan felkiáltott és lelökte az alacsonyabbat a hátáról, hogy megfordulva behúzhasson neki egyet. Az nem számított a támadásra és már éppen sikerült volna felállnia, amikor a társa ökle eltalálta az állát így hát ismét elterült a földön és ezúttal nem is nagyon próbálkozott felállni. A másik közben sikeresen felvergődte magát álló pozícióba és rövid felkészülés után ismét elindult a pult felé. Ezúttal nagy nehezen sikerült eljutni a kiszemelt helyre és megkönnyebbülten megkapaszkodott a pult szélében majd annak lapjára borulva hangos horkolásba kezdett.

Döbbenten pislogtam miközben a többi vendég nyugodtan folytatta eddigi tevékenységét. Akirára néztem, akit látszólag nem hatott meg különösebben a jelenet, amiből arra következtettem, hogy már sokszor volt szemtanúja ilyesmiknek így hát én sem foglalkoztam tovább a földön illetve a pulton alvó részegekkel. Nem tudtam meddig kell még itt várnunk, de már kezdett nagyon elegem lenni a társaságból és komolyan azon gondolkoztam, hogy fogom magam és kimegyek a piacra nézegetni az árukat aztán eszembe jutott, hogy Akira szerint nagyon veszélyes a dolog, és valószínűleg ha most kimennék, átvernének, és nagyon rosszul jönnék ki a dologból így hát csak sóhajtottam és feladtam unaloműző terveimet.

Aztán amikor már kezdtem annyira unatkozni, hogy halkan dúdolgatni kezdtem, aminek következtében kaptam pár dühös és egy szórakozott tekintetet végre megjelent Akane mögötte egy gyönyörű nővel. A nő haja hosszú volt egészen a bokáját verdeste és olyan szőke, hogy komolyan el kellett rajta gondolkoznom vajon a démonok is festik-e a hajukat. Karcsú teste kecsesen ringott minden lépésénél és tökéletesen tisztában volt testi adottságaival s ennek megfelelő ruhát hordott melyek tökéletesen kiemelték azokat. Kék szemei egyenesen világítottak és engem elfutott a sárga irigység a láttukra. Ajkain nyájas mosoly terült el, ahogy rám nézett aztán egy igazi és őszintén boldog ahogy Akirára emelte tekintetét.

- Akira csak nem meggondoltad magad? – kérdezte köszönés nélkül és átölelte a démont. Az mormogott valamit, ami úgy hangzott mintha köszönt volna aztán eltolta magától a nőt. Az rendületlenül mosolygott a fiúra. Elhúztam a számat, de nem mondtam semmit.

- Nem Kaoru és valószínűleg a közeljövőben nem is fogom meggondolni magam – mondta és bocsánatkérőn mosolygott majd fejével lágyan felém intett. Kaoru gyerekes nyávogásba kezdett majd rám nézett és hirtelen elkomorult. Úgy éreztem, ha tekintettel ölni lehetne a nő elég sokszor kinyírt volna már. Feszengve mocorogtam és biccentettem a nő felé, aki még csak nem is méltatott arra, hogy viszonozza a félénk köszönést. – Csak szeretném, ha segítenél átjutni az alvilágba nekem és Meguminak. Természetesen nem ingyen kérem.

- Szóval már megint szívességet kérsz tőlem – sóhajtott Kaoru színpadiasan, de láttam, rajta hogy nem igazán zavarja a dolog. Tudtam, hogy közte és Akira között sokkal több van, mint egyszerű barátság és erre a gondolatra valami szorító érzés lett úrrá rajtam, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni. – Rendben, de ezúttal valóban behajtom a fizetséget.

- Köszönöm – mosolygott Akira aztán rám nézett. Ajkamba harapva néztem vissza rá és figyeltem amint tekintete ajkaimra vándorol majd egy röpke pillanat múlva ismét a szemeimbe nézett. – Gyere!

Csak ennyit mondott és én bólintottam. Kaoru szúrós szemekkel vizslatott engem majd intett és elindult kifelé a fogadóból. A piacon semmi sem változott eltekintve attól, hogy most kissé nagyobb volt a tömeg. Nagyon kellett figyelnem nehogy elszakadjak a többiektől és közben nem foglalkoztam a magánnyal, ami elöntött miközben leghátul kullogva hallgattam, ahogy Akira és Kaoru élénken beszélgetnek. Már láttam a piac szélét ahol már nem volt ekkora tömeg, de hirtelen rántást éreztem a pólómon és hátraestem.

Bevertem a fejem és egy pillanatig nem láttam semmit, sőt még talán el is ájultam egy röpke időre, mert éreztem, ahogy valaki gyors iramban cipel, de arra nem tudtam visszaemlékezni mikor kapott fel egyáltalán és indult el velem. Első pillanatra mozdulatlanul feküdtem aztán mikor lassan értelmeztem a helyzetemet hevesen ellenkezni kezdtem. Elrablóm cifra káromkodásokkal mutatta meg nekem igencsak változatos szókincsét és erősebben szorított nehogy el tudjak menekülni. Homályosan láttam és a fejem csak hasogatott így nem igazán tudtam teljesen tökéletesen kivenni merre is haladunk. Először kétségbeestem, hogy Akira nem fog tudni, megtalálni, de aztán eszembe jutott a jel a kezemen, ami valószínűleg elárulja a démonnak a tartózkodási helyemet. Ez egy kissé megnyugtatott és tisztább fejjel tudtam átgondolni helyzetemet.

Ha szerencsém van, akkor valahol a közelben állunk meg és Akira könnyűszerrel megtalálhat. Ha nincs akkor akár vissza is vihetnek az emberek világába vagy le az alvilágba és gyanítom, ott már nem lenne olyan könnyű dolga démonomnak. Így hát fohászkodva mindenhez, ami csak létezett hagytam, hogy támadóm cipeljen. Az látszólag kissé megnyugodott látva hogy nem ellenkezem tovább.

Nemsokára lelassított és hallottam egy ajtó nyitódását majd láttam is, ahogy ez az ajtó hangos robajjal becsapódik utánunk. Annyira sötét volt, hogy nem láttam semmit, de a férfi valószínűleg nem volt ilyen helyzetben tekintve minden nehézség nélkül közlekedett az épületben. Megéreztem, ahogy elenged és valami puhán landoltam. Mivel továbbra sem láttam semmit és most a támadóm sem volt érezhető közelségben mozdulatlanul kuporogtam a feltehetőleg kanapén. Zajt hallottam, lépteket, ahogy egyre távolodnak majd egy kattanást és elvakított a lámpa fénye. Felszisszentem és a szemem elé kaptam kezeimet.

Pár pillanat elteltével elvettem árnyékolóimat szemeim elől és hunyorogva próbáltam kivenni a tőlem csak néhány méterre álló alakot. Amennyit így láttam abból ki tudtam következtetni, hogy a férfi nem volt túl izmos, de annál magasabb és vékonyabb. Meglepett mégis mennyire erős volt hozzám képest és emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy démonnal van dolgom szóval ebben semmi különös nincs. Lassan szokni kezdtem a fényt és még több részletet ki tudtam venni. Például hogy a haja lila volt és rövid. A szemei a kék és a zöld keverékei voltak nem túl különleges. Szakadt rongyokat viselt, és ahogy körbenéztem észrevettem, hogy az életkörülményei finoman szólva nem voltak túl fényesek.

Egy kis szobában voltunk melynek falait fakó tapéta díszítette melynek mintáját vagy eredeti színét sajnálatos módon nem tudtam kivenni. A szobában a kanapén kívül csak egy szekrény és egy asztal volt, amihez még székek sem tartoztak. Rengetek koszos ruha és edény hevert szerteszét sok szeméttel keveredve. Elég büdös volt, de nem elviselhetetlenül szerencsére. Hirtelen sajnálni kezdtem az előttem álló férfit, aki a félelem és büszke makacsság tekintetével meredt rám.

- Ki maga és mit akar tőlem? – kérdeztem elszántan a szemeibe nézve s legnagyobb meglepetésemre a férfi elkapta rólam azokat. Pislogtam párat és elszégyelltem magam, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam szerencsétlent. Aztán persze eszembe jutott, hogy elrabolt és hirtelen eltűnt minden szégyenérzetem.

- Te Akira úrfival jöttél ide. – Nem kérdés volt én mégis bólintottam. A férfi ismét rám nézett és szemeiben elszánt csillogást véltem felfedezni. – Akkor váltságdíjat fogok kérni érted. – Mondta én pedig meglepetten pislantottam rá. Aztán nem tehetek róla, de kitört belőlem a nevetés. A férfi mérgesen egyben riadtan nézett rám és bizonytalanul birizgálta a felsője szélét.

- Akira úrfi? – nevettem és a könnyeimmel küszködve néztem fel a férfire. Az bólintott. – Bocsánat, de ezt elmagyarázná nekem bővebben is? Én csak úgy ismerem őt, mint Akira.

- Ő a démonok vezérének legifjabb fia – sipákolta és őszinte rémület tükröződött a szemeiben, ahogy körbenézett a szobában mintha bármelyik pillanatban beronthatna az említett személy.

- Ezt a kis részletet elfelejtette megemlíteni, amikor elrángatott ide – morogtam aztán felnéztem a férfire és komolyan megszólaltam. – Akira nem fog magának fizetni értem. Valószínűleg most is ide tart. Én a helyében elengedném magamat és meghúznám, magam nehogy megtaláljon, mert abban nem lesz köszönet.

- Nem hátrálok meg! – mondta, de a hangja remegett és feszülten álldogált. Olyan szerencsétlennek tűnt.

- Nekem mindegy. – Vontam vállat és figyeltem, ahogy az arcára kiülnek érzelmei. Láthatóan magában küzdött és tudtam, hogy már csak pár pillanat és elenged, de épp mikor mondani akart volna valamit hirtelen hatalmas dördülés hallatszott és Akira megjelent a szoba ajtajában. Az arca eltorzult a dühtől és szemei vörösen parázslottak. Egy pillanatra én is megijedtem, de aztán felfogtam, hogy a harag nem nekem szólt és komolyan megsajnáltam a férfit, aki az ajtóval szemközti falig hátrált. Hangosan könyörgött a felé sétáló démonnak de Akira nem zavartatta magát.

Megmozdultam, hogy megállítsam de Kaoru mellettem termett és lenyomott a kanapéra. Dühösen kaptam felé a fejemet, de megdöbbentem azon, amit láttam. A szemei szomorúan és beletörődően csillantak rám. Lágyan megrázta a fejét és Akira felé intett. Kétségbeesetten néztem, ahogy Akira eléri a férfit és haragtól fűtött hangon vöröslő szemekkel mondta a következőket:

- Hozzá mertél érni ahhoz, ami engem illet? – Erre a kijelentésre harag gyúlt bennem, de nyugton maradtam. – Rengeteg mód lenne arra, hogy megöljelek és mind fájdalmasabbnál fájdalmasabb. Mondj egy okot, amiért ne tegyem meg!

A férfi remegve állt ott. Ahogy a szemeibe néztem megértettem mire gondol. Láttam, ahogy ellöki Akirát és mielőtt a démon akár csak reagálni tudott volna kivetette magát az ablakon. Fogalmam sem volt mennyire lehettünk magason, és hogy mekkora magasságból kell leugrania egy démonnak hogy, meghaljon, de amikor Akirára néztem tudtam, hogy ez elég magasan volt. Megdermedtem és némán néztem a fiút, aki lassan rám emelte tekintetét és én egyszerre voltam nagyon szomorú és dühös. Ökölbe szorítottam a kezemet és kitéptem magam a még mindig a kanapéra nyomó kezekből. Felpattantam megvetően Akirára néztem és kirohantam a szobából. Tudtam, hogy nem jutok messzire főleg úgy nem hogy nem is ismertem a várost, de most ez érdekelt a legkevésbé.

Csak futottam ki tudja, hova ki tudja meddig majd egyszerűen térdre estem és a tenyerembe temetett arccal keservesen zokogni kezdtem. Szemeim előtt újra és újra láttam, ahogy a férfi fájdalmas tekintettel néz Akirára majd könyörgően rám és kiveti magát az ablakon. Meg kellett volna mentenem. Nem csinált semmi rosszat azon kívül, hogy elrabolt, de ezt is csak azért tette, hogy ne kelljen többé ily nyomorúságosan élnie. Elmerengtem rajta vajon van-e valaki, akit szeretett vagy gyerekei, akik visszavárják? Hiszen csak abban az egy szobában voltam végig szóval nem tudhattam. Egyáltalán nem utáltam a démont, azért mert elrabolt. Nem, mert nem akart bántani.

Az eső lassan cseperegni kezdett s én arcomat az égre emelve csukott szemmel hagytam, hogy könnyeim összemosódjanak a vízcseppekkel. Nem tudom meddig ültem így ott egyedül csak annyi volt biztos, hogy annyit sírtam, hogy nem jött ki több könny a szemeimen, amikor meghallottam a lépteket. Anélkül is tudtam, hogy ki az, hogy oda néztem volna elvégre a kezemen a jel enyhén bizseregni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet csináld, de nem kellett géniusznak lennem ahhoz, hogy kitaláljam mit jelent a dolog. Akira leült mellém a földre és némán nézett a semmibe.

- Nem akart bántani – mondtam mintegy mellékesen pedig folyamatosan ez járt a fejemben.

- Tudom – sóhajtotta és kihallottam a hangjából az őszinte megbánást. – Felindulásból cselekedtem. Nem gondoltam végig mit teszek. Ilyen még soha nem fordult elő velem.

- Ez nem mentség – súgtam halkan. Akira megremegett mellettem, de nem válaszolt. – Legalább azt mondd, hogy nem volt senki, akinek fontos lett volna! – kértem kétségbeesetten. A démon arcára mélységes szomorúság ült ki.

- Van egy fia. – Megdermedtem és Akirára kaptam a pillantásomat. A fiú csak nézett előre, de tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy nézem. Felpattantam és kiabálni kezdtem. Szidtam mindent és mindenkit csak tomboltam káromkodtam és egyszerűen csak ordítottam. Egészen addig, amíg nem jött már több hang a torkomra. Egészen addig, amíg már fájni nem kezdett. Egészen addig amíg Akira karjai rá nem kulcsolódtak az enyémekre és finoman meg nem szorították azokat. Aztán csak álltam és néztem a semmibe.

- Hány éves? – kérdeztem. Akira sóhajtott és maga felé fordított, hogy a szemeibe nézhessek.

- Már rég egyedül él. – Csak ennyit mondott, de ezzel is képes volt egy kissé megnyugtatni.

- Én akarom neki elmondani. – Mondtam határozottan, de a fiú csak megrázta a fejét.

- Már elmondtuk neki. Azt mondta nem haragszik rád és… - nem hagytam, hogy befejezze.

- Azért mondta ezt, mert fél tőled. Tudom ki, vagy még ha nem is mondtad el nekem. Az a férfi is félt tőled. El akart engedni. – kiabáltam rekedten. Akira arcán fájdalmas kifejezés villant aztán könyörgő.

- Kérlek, ne kiabálj, ezzel csak magadban teszel kárt! – mondta mire csak még dühösebb lettem.

- És az téged miért érdekel? Te csak áttaposol mindenkin. Ártatlanok halnak meg miattad és a családod miatt. Én is csak azért vagyok itt, mert kellek nektek az angyalok elleni harcban. Mégis mit akarsz, mit csináljak? Miért nem tudtál békén hagyni engem, ahogy voltam?

- Elég! – kiáltotta mire én csendben néztem rá. A szemeiben düh izzott és a szorítása annyira erős volt a karomon hogy felszisszentem. Kikerekedett szemekkel engedett el. Üveges szemekkel néztem rá aztán a cipőmre és halkan érzelemmentes hangon megszólaltam.

- Menjünk! – Akira mondani akart valamit, de én elindultam és végül csendesen követett. Néha elmotyogott egy útbaigazítás félét és én követve utasításait immár az erdő szélén baktattam.

Nem néztem vissza. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Nem tettem mást csak némán sétáltam a szakadó esőben és hagytam, hogy a cseppek elmossák a világot körülöttem. 

 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő