Vidámparki emlék

A telefonom pontban 8.00-kor szólalt meg. A kijelzőre pillantva elmosolyodtam, majd felvettem a telefont. A túloldalon, egy mosolygós hang zengett fel.

- Hali Hikaru! – A gabonapelyhemet majszolgatva nyögtem be egy „szia-t” a telefonba, s közben próbáltam, nem félre nyelni a finomságot. – Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a moziba? Most vetítik a legújabb horrorfilmet.

- Menj egyedül! – Morogtam, mire a vonal másik felén nevetés hangzott fel. Barátnőm pontosan tudta, hogy gyűlölöm a horror filmeket, és hogy még a moziban nézzem meg őket, az tuti kizárt. – Vagy hívd el, mondjuk… Aratát!

- Ne legyél már ennyire gonosz! – Kérte, és hallottam, ahogy felszáll egy buszra. Kissé gyanakodva hallgattam a háttérzajokat, és közben reménykedtem, hogy nem fog idejönni, hogy elrángasson a moziba. Azt nem bánnám, ha meglátogatna, na de hogy elvigyen, egy horrorfilmre, azt már nem nagyon szeretném. – Mindjárt ott vagyok, addig öltözz fel valami jó kis ruhába, mert utána elmegyünk a vidámparkba is! – És letette.

Sűrűn pislogva dobtam az ágyra a készüléket, és morcosan keresgélni kezdtem a ruhásszekrényben. Végül, nem valami hosszas mérlegelés után, egy egyszerű sötétkék rövid ujjúnál, és egy fekete rövid farmernadrágnál döntöttem. Felhúztam a szerelésemet, és betrappoltam a fürdőszobába. Dolgom végeztével kimasíroztam a nappaliba, és ledőltem a kanapéra, de mielőtt kényelembe helyezhettem volna magam, egy energikus hang zavart meg.

-  Megjöttem! – Ijedten ugrottam egyet ültömben, és hátrasandítottam barátnőmre, aki hatalmas mosollyal az arcán állt a kanapé mögött. Már épp szólásra nyitottam a szám, de megelőzött. – Pattanj, csak tíz percünk van.

- Mi? – Lassú felfogásom a reggeli sokknak tudtam be, és továbbra is bárgyún néztem Natsumira. Ő nem méltatott válaszra, csak megragadta a kezem, és maga után kezdett ráncigálni. – Nem tervezel előre, és most miattad nem érünk oda időben. – Tudattam vele, amikor szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy nemsokára kezdődik a film, de mi még el sem indultunk.

- Most láttam egy plakáton, és gyorsan rákeresetem a telómon. Az első vetítés lesz, és nem lenne jó lekésni, de nem kell félni, elvégre a reklámok is elég sokáig eltartanak. – Válaszolta, és körülnézett az úton, majd őrült iramban átsprintelt a másik oldalra ahova éppen most futott be a busz. Felszálltunk, és leültünk az első üres helyekre, bár csak két megállót utazunk. – Különben is, ha előbb szólok tuti, hogy nem jöttél volna el velem, egyedül meg nem jó moziba menni.

- Most se nagyon akarok veled menni, de sebaj. – Morogtam, és kinéztem az ablakon.

Három perc elteltével, már a mozi felé szaladtunk, néhány másik szerencsétlen későt odébb lökdösve, de persze a jegy még nem volt megvéve, és nem kis sor állt a pénztár előtt. Már épp mondani akartam, hogy nekem nem olyan fontos ez a film, hogy végigvárjam ezt a sort, de természetesen a sors közbeszólt, ugyanis éppen ekkor nyílt meg egy másik kassza is. Barátnőm olyan gyorsan, hogy szinte nem is láttam a pénztáros előtt állt, és kérte is a jegyeket. Mire én odaértem, addigra már fizetett, és a kezembe nyomta a megvett belépőket.

- És a film, csak két perc múlva kezdődik. – Mosolygott miközben beállt a sorba, hogy vegyen egy kis rágcsát a filmre. Szemforgatva vártam, és nézegettem a termek felé, ahonnan gyanús zajok szűrődtek ki.

Újabb öt perccel később, már a teremben ültünk a reklámokat bámulva. Mire elkezdődött a film én, már rendesen felkészültem arra, hogy nem is kicsit fogok megijedni. Elkezdődött az a tipikus baljós zene, és én úgy éreztem, hogy ha most nem lesz valami ijesztő jelenet én tuti, hogy felrúgom őket. Nos, természetesen nem történt semmi.

A film közepe felé aztán végre meg is jelent a szellem, amitől meg kéne ijedni, de nem jött össze nekik a dolog. Ez egy tipikus olyan film, ami nem ijesztő, hanem undorító, amit sem én sem Natsumi nem szeretünk különösebben, ennek ellenére, ha egyszer elkezdjük, akkor végig is fogjuk nézni. Soha nem értettem barátnőm rajongását ezekért a filmekért. Miért szeret valaki megijedni? Én ezt gyűlölöm a legjobban.

A film végére, már csak csalódottan ráztuk a fejünket, és viccelődtünk a legkevésbé sem ijesztő szellemen, aki ki tudja, milyen okból kifolyólag öldökli az ártatlan embereket.

- Hát, ez nem volt valami nagy eresztés. – Sóhajtott Natsumi, és kissé csalódottan szemlélgette a plakátot, amin nagybetűkkel hirdették: „AZ ÉV LEGJOBB BORZONGÁSA VÁR RÁD!” Eleve, milyen figyelemfelkeltő szöveg ez?

- Te akartad megnézni. – Vontam vállat, és követtem barátnőmet a buszra, ami a vidámparkba fog minket szállítani. Ismét lehuppantunk, de most legalább fél óra utazás várt ránk. Útközben, szokásomhoz híven, az ablakon bámultam ki az elsuhanó tájra, míg Natsumi mellettem zenét hallgatott. Unott bambulásomból egy ismerős alak rázott fel. Egy megállóban állt a busz, és szálltak fel az emberek, amikor felfigyeltem egy ezüst hajkoronára. Először azt gondoltam, hogy valaki más lesz, mert hát azért lássuk be, nincs olyan, hogy ilyen sokszor mintegy véletlenül összefussunk, de mikor megláttam a vörös szemeket, melyek engem vizslattak, már biztosan tudtam, hogy ez bizony Ryo. Előttünk ült le, és szerencsére nem nézett hátra.

Reméltem, hogy még előttünk fog leszállni, de minden reménykedésem szertefoszlott, amikor mellénk állt az ajtóba leszállni készülve. Egy ideig csak egymásra bambultunk, Natsumi mosolyogva én viszont már kevésbé vidáman. Ryo arcáról nem lehetett leolvasni érzelmet, hűvösen meredt ránk, szemei pedig veszélyesen csillogtak. Idegesít, hogy nem tudom, mit gondolhat. Senki nem szólt egy szót sem, így fellélegeztem, amikor kinyílt az ajtó. Kiléptem a friss levegőre, és vártam Natsumit, aki Ryoval beszélgetett.

- Hallod Hikaru, ő is éppen a vidámparkba megy. Mehetnénk együtt, nem? – Újságolta mosolyogva Natsumi, és bőszen mutogatott a fiúra. Az csak állt, és csendben bámult engem.

- Felőlem. – Válaszoltam tömören. Láttam barátnőmön, hogy észrevette mennyire nem tetszik ez nekem. Ami azt illeti, nem tudom mi a bajom. Örülök, hogy itt van, de valahogy amikor rá nézek, megmagyarázhatatlan nyugtalanság fog el. Ráadásul itt vannak még ezek a furcsán ijesztő álmok, amik mostanában még többször, és intenzívebben bukkannak fel, mint régen.

- Mi a baj? – Kérdezte Natsumi, miközben a kígyózó sor végére álltunk. Ryo szemében kíváncsiságot véltem felfedezni, de egyébként nem mutatta, hogy érdekelné a beszélgetés folyama.

- Semmi. – Vontam vállat, de nem néztem barátnőmre, mire az morcosan oldalba bökött. Ugrottam egyet ijedtemben, és ránéztem a tettesre. – Most, mi van?

- Ne hazudj, főleg ne nekem, mert nem lesz jó vége! – Engedelmesen bólintottam. – Szóval, mi a baj?

- Nem tudom. – Ez már őszinte volt, amit Natsumi is észrevett, mert sóhajtott.

- Oké, akkor hanyagoljuk a témát. – Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Nem vall rá, hogy ilyen könnyen ejti az őt foglalkoztató témákat, de most megúsztam. Bár tudom, hogy nem sokáig szóval ki kell, addigra találnom mi a fene bajom lehet.

- Tényleg, Ryo hogyhogy vidámparkba mész? Valakivel randid van? – Fordultam, a fiúhoz csak, hogy megtörjem a beállt csendet. Az valamin nagyon elgondolkozhatott, mert egy pillanatig fel sem fogta amit kérdeztem. Aztán, mikor megértette kissé ingerültnek tűnt, de szokásos hangon válaszolt.

- Nem, most éppen senki sincs, akivel randizni akarnék, egyszerűen csak el akartam jönni, egy kicsit szórakozni. – Nézett rám. Megvontam a vállam.

- Hát, én személy szerint, nem tudnék olyan jól szórakozni, ha egyedül jönnék. Tudod, kicsit magányosnak érezném magam, amit nem igazán szívlelek. – Mondtam, és ismét a sor eleje felé szegeztem tekintetem, bár nem volt semmi, amit nézhetnék. Natsumi morgott valamit, amit nem értettem, de valószínűleg Ryonak címezte, mert ő válaszolt valamit, amit szintén nem értettem. Mivel nem vontak be a beszélgetésbe, ezért csak úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, vagy legalábbis, nem érdekelne.

Fél óra ácsorgás, azaz csoszogás után a tűző napon, végre mi kerültünk sorra. Natsumi megvette a jegyeket, és bementünk a parkba. Mivel semmi konkrét tervünk nem volt, hogy mit próbáljunk, ki először, maradt Ryo. Natsumi is erre gondolhatott, mert mindketten egyszerre néztünk fel a fiúra, aki észrevéve tanácstalanságunk szemforgatva mutatott egy véletlen irányba. Hullámvasút. Remek, azt amúgy sem szeretem. Mondjuk ez nem igaz.

Először fel kell ülnöm rá, és tuti, hogy imádni fogom, ám mivel kicsit, nos hogy is mondjam… félek, ezért általában csak lentről bámészkodom, és néhány kevésbé veszélyes, és ijesztő játékra ülök fel. De hogy én önként hullámvasutazzak, az ki van zárva. Natsumi pontosan tudta ezt, így még mielőtt akárcsak megfordult volna a fejemben, hogy elslisszoljak, megragadta a karom, és maga után húzott a sorba.

Feszülten ácsorogtam, egyik lábamról a másikra helyezve testsúlyomat, és közben valami menekülési útvonalat kerestem szemeimmel, amit persze nem találtam. Mire mi kerültünk sorra, komolyan kifárasztott az aggódás, így csak beültem az ülésbe, és beletörődve sorsomba vártam, hogy elinduljon a szerelvény.

Először lassan mentünk fel a „dombon”, majd mikor felértünk és zuhanni kezdtünk, őrült iramban vettük sorra az akadályokat, és a végére nem kicsit élveztem. Nevetve kászálódtam ki, míg Natsumi kicsit csendesebben, de mosolyogva követett. Ryot nem láttam, mert ő hátul ült, míg mi elöl. Mikor felfedeztem az ezüstös grabancot, hatalmas mosollyal arcomon szaladtam oda, magammal rángatva barátnőmet is.

- Üljünk fel még egyszer! – Kértem a fiút, aki elmosolyodott, majd tudatta velem, hogy nem szeretné még egyszer ezt átélni ma, már, de másra szívesen felül velünk. Magabiztosságom elszállt, ugyanis nem tudtam, vajon hova menjünk most, és mivel, mint mondtam önként tuti nem próbálom ki, ezért csak tanácstalanul nézelődtem körbe. Ryo csak sóhajtott.

- Mit szólnátok, a kísértetkastélyhoz? – Na, ne! Azt tényleg nem szeretném kipróbálni, de ismertem már eléggé Natsumit, hogy tudjam, örömmel elmegy, és még ő fogja halálra rémíteni a szellemeket. Arcomról kiolvashatták, hogy nekem nem igazán tetszik az ötlet, mert mindketten elnevették magukat, és megragadva karjaim elindultak az egyetlen hely felé az egész parkban, ahová soha nem akartam bemenni.

Próbáltam tiltakozni, de nem értem el vele semmit, mert ketten is voltak ellenem, és nem elhanyagolható a szorításuk. Mikor beálltunk a sorba, már éreztem, a vesztembe rohanok. Tuti, hogy halálra fogok rémülni, és kiszaladok az első ijesztő dolognál. Már kiskoromban, is emlékszem, hogy volt, hogy egyszer a szüleim – azt hiszem, a szüleim voltak. – Elhoztak, és már az első akadálynál kifutottam a házból, és sírva ültem egy padon, mert megijedtem. Ez az egyik, a közül a kevés emlék közül, ami még megmaradt bennem.

- Skacok én tényleg… - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Natsumi nevetve közbevágott.

- Te félsz a sötét helyektől. – Nem csak ez a probléma, de ez is benne van a dologban. – Tudom, nyugi itt vagyunk melletted.

- Jobban örülnék, ha csak te lennél itt. – Morogtam. Barátnőm elmosolyodott, és sejtelmes hangon a fülembe súgott.

- Csak nem néztél mostanában túl sok animét? – Meglegyintettem a kezem, így szépen eltaláltam Natsumi tarkóját. Az csak kinyújtotta a nyelvét, és sértődöttséget mímelve elfordult tőlem, s a továbbiakban Ryoval beszélgetett. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy ezt ezúttal nem fogom egykönnyen megúszni.

Mikor mi kerültünk sorra, kicsit bizonytalanul követtem a két céltudatos társamat, és közben imádkoztam mindenhez, ami él, hogy álljon bosszút Natsumin és Ryon, amiért ezt tették velem. A sötétben nem láttam az orromig, sem de tudtam, hogy a szellemeket tökéletesen látni fogom, és nem kicsit kapok majd tőlük szívbajt. Morogtam magamban, amit két elől haladó kínzóm is hallhatott, mert hátrafordulva egyszerre tették fel kérdésüket.

- Mondtál valamit Hikaru? – Megráztam a fejem, amit ők láthattak, mert ismét a lábuk elé nézve, csendesen beszélgettek egymással, engem hátra hagyva. Már azon morfondíroztam, hogy mielőtt megérkeznénk az első szellemhez, vissza kéne fordulnom, amikor meghallottam Ryo hangját.

- Nehogy, meg merd tenni! – Először azt hittem Natsumihoz beszél, elvégre nem tudhatja, hogy mi jár a fejemben, és még csak nem is erre néz. De persze, amikor másodszor is elkiáltotta magát nyilvánvalóvá vált, hogy hozzám beszél. – Hikaru, ha ki mersz innen menni én, visszahozlak, és odaadlak a szellemeknek, hogy kicsit eddzenek meg téged.

A hideg végigcikázott a testemen, és megremegtem a gondolatra, hogy hátralévő életemet egy sötét helyen kell töltenem, beöltözött emberek között, aki megpróbálnak felbátorítani, de csak még jobban, megijesztenek. Engedelmesen tovább haladtam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ha megfordulnék, már csak egy köpésnyire lenne tőlem a fény. Inkább arra összpontosítottam, hogy ha tovább megyek, és kibírom minden szellem ijesztgetését, akkor kijutok végre innen, és itt hagyhatom ezt a kettőt.

Ekkor meghallottam a hangot, ami leginkább egy kislányra emlékeztetett, ahogy a babájáért sírt. Megmerevedtem, és ott maradtam egy helyben, figyelve, ahogy a barátaim elmennek, itt hagyva engem egyedül. Nem tudtam megmozdulni, a félelem lebénított. És ekkor elsötétült előttem a világ.

Ismét a sötét teremben ülök egyedül, és várom, hogy fogvatartóim ismét megkínozzanak. Nem látok sok esélyt arra, hogy kiszabadulok, elvégre legutóbbi próbálkozásom is elég rosszul sült el. Most már beletörődve sorsomba gubbasztok egy sarokban. Sírni már régóta nem tudok, csak némán magamban. Nem emlékszem mikor láttam utoljára mosolygó arcot, vagy mikor hallottam, hogy a nevemet szeretettel ejtik ki. Amióta a szüleim meghaltak, nekem csak a sötétség jár. Már-már elhiszem a kemény szavakat, amiket ezek az emberek vágnak hozzám folyton.

Hangokat hallok, melyek felriasztanak néma töprengésemből. Ijedten fülelek, de ezek nem olyan hangok, mint általában. Valami más. Talán végre jön valaki, hogy kiszabadítson innen. Hogy felvigyen a fénnyel teli ragyogó világba, melybe születtem, s melyből már évekkel ezelőtt elrángattak, le a sötétségbe, ahonnan nincs menekvés. Kiáltozás és olyan szitkok melyeknek még csak a felének sem ismerem a jelentését, de már hallottam fogva tartóim szájából, amikor egyszer-egyszer megpróbálok ellen állni.

Elhalnak a hangok, és nyílik az ajtó, ezzel megtörve körülöttem a sötétséget, engem viszont épp, hogy nem ér el a fény. Én még mindig az egyetlen sötét sarokban kucorgok, és reszketek a félelemtől. Egy ismeretlen férfi térdel le elém.

- Semmi baj. Most már vége, nem kell félni. – Mosolyog rám kedvesen. – Gyere el velem a fénybe!  – Könnyek szöknek a szemembe, és a férfi kinyújtott karjai közé ugrok, sírva az örömtől, a fájdalomtól, a félelemtől és minden egyes, az évek alatt magamba fojtott érzelemtől. Megmentőm felkap, és elindul velem, ki a sötét teremből, fel a lépcsőn, végig a folyosón, ki a szabadba, míg én nem bírom abbahagyni a sírást. Mikor kiérünk, meghallom a nevem. Meglepetten fordulok a hang irányába. Egy kisfiú aggódó tekintetével találkozom.

Vörös szemek, és ezüstös haj. Furcsa kinézete van, de valahogy annyira megnyugtat, és biztonságot ad. Bár, nem tudom ki ő, de biztos vagyok benne, hogy ismerem. Felém tart, de mielőtt ide érhetne, ismét csak sötétséget látok. A félelem ismét a hatalmába kerít. Nem akarok visszamenni a sötétbe.

Valaki a karjában cipel, és feszülten beszélget a mellette haladó lánnyal. Kissé álmoskásan kinyitottam a szemeimet, és az első, amit megláttam, barátnőm aggodalmas arca volt. Értetlenül ülnék fel, de egy kar megakadályoz benne, így inkább visszadőlök. Amúgy is, aludni akarok, szóval nekem, így is jó lesz.

- Jól vagy, Hikaru? – Kérdezte egy fiú. Kinyitottam becsukott szemeimet, és az álmomban látott fiúval találtam szembe magam. Aztán mikor pislogtam egyet, hogy megbizonyosodjak őrültségemről, a fiú helyét átvette Ryo. – Hikaru?

- Hmm? – Kérdeztem kábán, majd gyorsan magamhoz térve, ijedten ugrottam ki karjai közül. – Ryo?!

~Hikari~

Előző fejezet                                                    Következő fejezet