3. Fejezet
Emlékek
- A tízedik születésnapomon kezdődött. – Kezdtem bele a mesélésbe miközben kényelembe helyeztem magam a fotelban. – Minden normális volt. A szüleim tortával vártak engem. Énekeltünk kibontottam az ajándékokat. Aztán tortát ettünk. Minden tökéletes volt és boldogabb voltam, mint valaha. De aztán egyszer csak fegyveres alakok törtek ránk és mindenfelé lövöldözni kezdtek. Ne kérdezd miért. Teljesen tébolyult alakok voltak. Minden csupa vér volt és sikolyok töltötték meg az elmém. Csak azt hallottam, ahogy kétségbeesetten sírnak valahol mellettem miközben kicsit messzebb az életükért könyörögnek. Mintha valahol dulakodtak is volna, de ez már csak tompa zaj volt az elviselhetetlen sikolyok és sírás közepén. A látásom már elhomályosult és több helyen is iszonyatos fájdalmat éreztem. Mégsem volt erőm sikítani vagy sírni. Sőt. Még csak megmozdulni sem voltam képes. Azt hittem meghalok. Tényleg azt hittem. Még csak tíz éves voltam. Mindent beborított a vér fémes szaga, amitől a hányinger kerülgetett. A számban is éreztem a vért. Az egyik támadó rám támadt egy késsel, de az anyám megmentett. Én ekkor vesztettem el az eszméletemet. – Itt egy pillanatra elhallgattam. Össze kellett szednem a gondolataimat mielőtt folytatni tudtam volna. Már rég nem figyeltem rá hogy Sora is ott van és szörnyülködve várja történetem folytatását. – Emlékszem, hogy egy hideg sötét szobában álltam. És mikor kezdtem bepánikolni hogy halott vagyok felgyúlt a fény. Először nem tudtam kivenni mi sugározza a fényességet, de mikor közelebb mentem hozzá láttam, hogy az bizony tűz. Majd valaki a sötétben megkérdezte, hogy elfogadom-e a tűz védelmét, amíg csak világ a világ. Azt válaszoltam, hogy igen. És akkor ismét sötétség borult rám és én öntudatlanságba merültem. Mikor magamhoz tértem a kórházban feküdtem és mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem. Egy orvos azt mondta, hogy nem kell aggódnom fel, fogok épülni. Sőt. Jobban leszek, mint ez idáig voltam.
- És utána? - Kérdezte Sora mikor nem folytattam. – Mi történt ez után?
- Nos, elköltöztünk a K-körzetbe. – Válaszoltam.
- És Katsuma? Ő hogyan lett Hero? – Kérdezte izgatottan.
- Pont, úgy ahogy én. – Motyogtam. – Legalább is ő is ott volt így őt is majdnem megölték. Őszintén, szólva, egyáltalán nem tudom, hogy ő mit élt akkor át. Nem gondolkodtam, még rajta de ha kíváncsi lennék, akkor sem kérdezném meg.
- Miért? – Értetlenkedett.
- Mert ha azt akarná, hogy tudjam már rég elmondta volna nekem. – Morogtam. – És ennyi. Innentől már semmi izgalmas nem történt.
- Ne hazudj nekem! – Parancsolt rám. – Tudom, hogy történt még valami. De ha nem akarod elmondani… - A hangja dühösből megértővé váltott. Szomorúan rámosolyogtam. Tényleg hálás vagyok, hogy nem kell most elmondanom neki mindent. De idővel biztos vagyok benne, hogy el fogom neki mondani.
- Köszönöm Sora. – Köszöntem meg neki. Kedves mosollyal válaszolt, amitől nekem is jobb kedvem lett egy kicsit. Egész kedves ember. Elsőre nem igazán akartam ezt észre, venni. Talán tényleg jobban meg kéne bíznom az emberekben. – Tudod. Nem most volt először hogy elárulnak engem és kicsit nehéz bízni már az emberekben. De azt hiszem, talán benned képes lennék bízni. – Mosolyogtam rá. – Már ha itt maradnék. Csakhogy az senkinek sem lenne jó. Szóval most megyek.
- Várj! – Ugrott utánam és elkapta a karom. – Légyszives. Maradj velünk. Én értem, hogy sok mindenen mentél keresztül és fogalmam sincs, hogy pontosan miken de… Szeretnélek jobban megismerni, hogy én is értsem mind azt, amit te. Szeretnék még sok mindent tanulni. Én szinte semmit sem tudok az emberekről. Régen nekem nem volt egy barátom, sem mert Hero vagyok. Egy szörnyeteg, aki csak azért élhet, még mert nagyon hasznos fegyvernek bizonyul. Szeretném, ha elmondanád te hogyan szereztél barátokat. – A szemében fájdalmas könnyek csillogtak. Néztem, ahogy egy útnak indul lefelé az arca mentén. Mikor belenéztem a szemébe én magam is szörnyen éreztem magam. Az a segítségkérő szem, amivel bámult teljesen kikészített. Azt akartam, hogy végre boldog fények játszanak a szemében és ne sírjon. És ezért bármit képes lettem volna megtenni. Én magam sem értem miért éreztem ezt.
- Oké. – Mondtam végül miközben visszaültem az eddigi helyemre. – Azt kérded, hogyan szerezem barátokat? – Bólintás. – Úgy hogy ahova én kerültem ott mindenki más is fegyver volt. – Értetlenül meredt rám. – Mikor megtudták, hogy a Fire Hero létezik rögtön a keresésemre indultak. És meg is találtak. Elcipeltek a sereghez engem is és a bátyámat is. Tíz évesen egy olyan helyen nem sok esélyed van a túlélésre. Nos, attól még hogy kölyök voltam velem sem bántak máshogy. Volt egy velem egykorú fiú. A neve Genki. Ő a Storm Hero. Összebarátkoztam vele és mikor igazán nagy bajban voltam ő mindig szó nélkül jött és megmentett. Nagyon jó barátok lettünk, de egy nap elküldtek minket egy csatába. Mi voltunk az élharcosok. Rengeteg ellenség volt és mind nagyon erős. Nem bírtunk velük csupán mi ketten. Épp mikor már azt hittem végünk megjelent egy férfi és kimentett minket onnan. Akkor még nem tudtam, hogy ő az A-körzetet szolgáló katonák parancsnoka. De miután megmentett és épp meg szerettem volna neki köszönni azt mondta, hogy nem ingyen tette, amit tett. Vissza fog dobni minket a túlfűtöttek közé, ha nem csatlakozunk az osztagához. Nem sok választásunk volt így beleegyeztünk. Végül is két évet töltöttem ott. Aztán egyszer csak elegem lett. Elegem lett abból, hogy minden nap úgy bánnak velünk, mint a kutyákkal és elküldenek olyan helyekre ahol az életünket tettük kockára. És mindezt azért, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek. – Sora az arcomat nézte, de valószínűleg elképzelte milyen lehetett nekünk ott. – Elegem lett ebből és megszöktem. Három hónapig minden simán ment, de egyszer egy fogadóban rajtam ütöttek és elcipeltek vissza oda. És tudod hogyan találtak rám? – Sora megrázta a fejét. – Genki vezette el őket hozzám és mondta meg nekik, hogy mikor vagyok a legsebezhetőbb.
Megbüntettek és még keményebb helyzetekbe küldtek. Éjszakánként egy cellába zártak, hogy ne tudjak megszökni. Soha többet nem beszéltem Genkivel. Aztán egy nap egyezséget kötöttem a parancsnokkal. Akit egyébként Emorinek hívtak. Szóval egyezséget kötöttem vele miszerint elenged engem és a bátyámat is. Feltéve, ha én bármikor visszamegyek a frontra harcolni, amikor hívnak. Ezután rengeteg iskolában megfordultam, de mindig elmentek mellőlem a barátaim, amikor kitudódott, hogy Hero vagyok. Már egy ideje nem hívtak be, de az biztos, hogy még nem felejtettek el. – Elhallgattam és vártam, hogy Sora megeméssze a hallottakat. Végül megszólalt.
- Értem. Szóval ez történt. Én sajnálom. – Motyogta lesütött szemmel.
- Semmi baj. Azt hiszem már rám fért, hogy elmondjam valakinek. – Mosolyogtam rá kedvesen. Majd ismét felálltam. – Viszont ha körözni kezdenek megint vissza fognak mindkettőnket cipelni. Ezt pedig én nem engedem. Ezért nem csatlakozhatom hozzátok. És, még azért sem mert nem szeretnék többé eszköz lenni senki kezében. Ég áldjon Sora!
- Nem. – Válaszolta. – Nem ég áldjon. Hanem viszlát. Még találkozni fogunk és bármibe is kerüljön, elérem, hogy csatlakozz hozzánk. – Kikerekedett szemekkel figyeltem a fiút, aki teljesen komolyan mondta, amit mondott. Elmosolyodtam majd módosítottam előbbi mondatomon.
- Igaz. Viszlát! – Ezzel a lendülettel megfordultam és kisétáltam a hatalmas ajtón. Valószínűleg soha többé nem jövök ide vissza. Legalább is én tényleg ezt hittem. De még alig léptem ki az ajtón fordultam is vissza. Becsuktam magam mögött a kaput és csak néztem előre, de közben nem láttam mást csak az odakint álló arcát. Fekete szempár és karakteres orr. Az álla kissé kiugrott. Szája mosolyra húzódott. Arcát Barna hajkorona fogta körbe, mint egy kép kerete. Kezeit széttárta mintha egy rég nem látott barátot üdvözölne. Az ajtóban Genki várt rá hogy újra kinyissam. Azt viszont lesheti. Inkább örökké itt maradok, de hogy nem fogom kinyitni neki az ajtót az biztos. Sora kérdőn nézett rám.
- Mi a baj? Itt felejtettél valamit? – Kérdezte.
- Fenébe, már. – Morogtam inkább csak magamnak mindenesetre Sora is meghallotta. – Katsuma! Katsuma gyere ide! – Kiáltottam és reménykedtem, hogy a bátyám meg is hallotta. Így is történt. A testvérem leszáguldott a lépcsőn és ijedten nézett rám.
- Mi történt? – Kérdezte aggodalmas hangjától pedig kirázott a hideg.
- Genki. – Ez az egy név elég volt, hogy a bátyám elsápadjon. – Ide kint várja, hogy beengedjem. Mit tegyek? Lehet, hogy értem jött. – Hangomból tisztán ki lehetett olvasni mennyire félek. Egyszerűen kétségbe voltam esve. Nem akartam visszamenni oda. Soha többé.
- Nyugi Ai! – Szólt rám. – Nem engedem, hogy elvigyen. Majd én mindent lerendezek.
- Úgy, mint akkor régen? – Nem akartam megbántani. Vagy legalább is nem ez volt az eredeti szándékom. De egyszerűen nem tudtam mit tenni. Tudtam, hogy a bátyám nem képes engem megvédeni.
- Sajnálom. – Jött a fájdalmas válasz. – Én tényleg rettentően sajnálom! Akkor még rettentően össze voltam törve. Ma már képes vagyok úgy vigyázni rád, ahogy azt egy nagytestvérnek kell.
- Oké. Te ezt elintézed, addig Aimi elmeséli, hogy miről beszéltek! – Szólt közbe Sora és elrángatott az ajtóból. Nem ellenkeztem. Furcsa mód úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom.
Leültetett a fotelbe ő pedig a kanapén foglalt helyet szembe velem.
- Oké. – Kezdtem bele. – Szóval, amikor elvittek minket a seregbe akkor Katsuma nem éppen testvérhez illően viselkedett. Nem hibáztatom érte és mérges sem vagyok miatta. Csak egyszerűen mindig eszembe jut ilyen helyzetekben. Értünk jöttek, de csak Katsuma volt otthon. Megkérdezték, hogy hol vagyok mire Katsuma azt mondta, hogy neki nincs testvére. Bizonygatta és majdnem elhitték, amikor beállítottam én. – Szomorú mosoly terült szét arcomon. – Rám támadtak és el akartak hurcolni. Kiszabadultam és a bátyámat is sikerült megmentenem. Mikor megpróbáltunk elmenni Katsuma megállt és megfogta a kezemet. A szüleink képe bent volt a házban. Katsuma nem ment a nélkül a kép nélkül sehova így nyilván elmenekülni sem fog. Elbújtattam egy bokorban és visszamentem a képért. Mikor kiértem a bátyám bocsánatot kért. Akkor elkaptak minket mivel Katsuma elmondta nekik, hogy mit kell csinálni, hogy ne, tudjam aktiválni az erőm. Azért tette, hogy a képet megtarthassa. Mikor oda kerültünk nem igazán igyekezett túlélni. Hónapokig csak ült a hálókörzetben az ágyán és bárki bármit mondott nem reagált. Nekem kellett az ő napi kaja adagjáért is megküzdenem és még megetetnem is nekem kellett. Mindent én csináltam és egy idő után már olyan volt mintha én lennék az idősebb testvér. Nem mondom, hogy ez egy szörnyű vétek. Viszont nem mondom azt sem hogy ez így a jó. A kajáért halálig tartó csatákat kellett vívnunk. Nem egymással természetesen. Túlfűtötteket küldtek ránk a saját szórakozásukra. Aki túlélte a harcot kapott élelmet. Nekem duplán kellett küzdenem, hogy a bátyám is ehessen. Mint mondtam én nem haragszom rá, de ő soha nem tudott megbocsájtani magának.
- Régi szép idők! – A hang a hátam mögül jött. Összerezzentem. – Nos, végül is ez az egyik oka, hogy Vörös Démonnak neveznek.
- Neveztek! – Csattantam fel. – Régen volt és soha többé nem fogok olyan dolgokat csinálni, mint akkor. És most mond, mit akarsz!
- Csatlakozni hozzátok. – Jelentette ki a barna hajú. – Ha nem baj.
- Felőlem. – Válaszoltam. – Én úgysem tartozok ide. Szóval nekem mindegy. Csak engem hagyj békén.
- Mi az, hogy nem tartozol közénk? – Kérdezte felháborodottan Katsuma. – Hiszen éppen pár perce csatlakoztál!
Értetlenül néztem rá. Én ugyan nem csatlakoztam sehova. Ám úgy tűnt, hogy ezt a többiek nem így gondolják.
- És mikor is döntöttem így? – Kérdeztem összeráncolt szemöldökkel figyelve bátyámat. Ő csak megvonta a vállát ezzel tudatva, hogy nem én, hanem ő döntött így. Ilyenkor kedvem lett volna megfojtani. – Nem értelek titeket. Genki látom rajtad, hogy van valami hátsó szándékod, de előre szólok, hogy értelmetlen lenne megpróbálnod visszaráncigálni.
- Eszem ágában sincs visszavinni téged. Megszöktem. – Mosolygott. A válasz egy csattanás volt Katsuma felől. Mikor odanéztem rögtön tudtam, hogy Katsuma keze csattant a saját homlokán. Nem csodálkozom kínomban már én is ezt tenném. – Most mi van?
- Semmi. Mit szólnál hozzá, ha elmennél te is és én is eltűnök innen?! – Motyogtam és reménykedtem, hogy felfogta mit akarok neki mondani. Mert ha nem akkor elkerülhetetlen lesz, hogy én magam rángassam vissza a seregbe.
- Értem, hogy mit akarsz, de engem nem érdekel az itt lévők sorsa. – Tudatta velem mire én dühösen hozzávágtam egy párnát. Nem volt jobb fegyver és mivel nagyon dühös voltam úgy ítéltem ez is megteszi. Nos. Lehet, hogy nem kellett volna felgyújtanom, de reflex volt, na. Vagy talán nem reflex csak már komolyan el akartam tüntetni Genkit az életemből.
- Engem meg a te sorsod nem érdekel, szóval ajánlom, hogy most azonnal húzz innen, mert nem állok jót magamért! – Kiabáltam és komolyan azt hittem, hogy most mindenkit kinyírok, csak hagyjanak már nekem egy kis nyugtot. – Tudjátok mit? Én most már tényleg megyek. És soha többet vissza se nézek. Innentől oldjátok meg magatok a problémáitokat és ne tőlem várjatok megoldást az életetekre!
- Nyugi Ai semmi baj. Nem tőled várunk mindenre megoldást… Csak majdnem mindenre. – Nevetett Katsuma mire ő is kapott egy lángoló párnát a képébe. Erre azonnal elhallgatott és igyekezte eloltani a tüzet nehogy felgyulladjon. – Csak egy viccel próbáltam oldani a feszültséget.
- A humorérzéked soha nem volt éppen kifinomult, de ezzel… - Sóhajtottam frusztráltan és próbáltam megnyugodni. Sora közben tátott szájjal figyelte a jelenetet és valószínűleg a ház összes lakója a szobába gyűlt, hogy ők is minél jobban lássanak. Sóhajtottam és mosolyt erőltettem az arcomra. – Mindenki menjen a saját dolgára és én, na meg persze Genki is ezt fogjuk tenni!
- Én a saját dolgomon vagyok! – Tudatta méltatlankodva Genki mire kapott egy gyilkos pillantást tőlem. A szó a torkára forrt és csak nézett rám nagy boci szemekkel. Közben Sora próbálta kiterelni a tömeget, de nem igazán sikerült neki mivel a bámészkodók egyre csak közelebb jöttek és egyre többen lettek, mint egy pillanattal előbb voltak. Ekkor döntöttem úgy, hogy most már tényleg ideje lesz megszakítani a kedves csevegést. Felpattantam a fotelből, amiben eddig ücsörögtem és sebesen megindultam a kijárat felé, de nem jutottam sokáig ugyanis Genki megragadta a karomat.
- Nem hallod? – Kérdezte suttogva és közben hegyezte a fülét. Kíváncsian kezdtem én is hallgatózni ám sokáig nem hallottam mást csak a kint süvítő szél hangját. Aztán egyszer csak halk beszélgetés ütötte meg kiélezett fülem. Ismerős hang.
- Ez… - Suttogtam halálra vált arccal és hátrálni kezdtem. – Ez Emori!
~Hikari~
