3. Fejezet
Valóság az álomban
Alig, hogy kinyitottam az ajtót, az öcsém fogadott egy fejeléssel. Fájdalmasan tapogattam a térdem.
- Natsu! Gyere vissza! – Anyu hangja a konyhából jött, és én sejtettem, hogy éppen ebédet csinált, így az öcsémre nem tudott figyelni. Elmosolyodtam, és megfordítottam Natsut, majd gyengéden tolni kezdtem a folyosón, a konyha felé.
- Megjöttem! – Kiáltottam, mikor beértünk a konyhába. – Mi lesz az ebéd?
- Szia, kicsim. Azt gondoltam pizza lesz ma. Mit szólsz hozzá? – Nézett hátra kedvesen mosolyogva. Egy bólintással tudattam vele, nagyon is helyeslem a gondolatát. – Mi volt ma, a suliban?
- Semmi. – Anya felemelt szemöldökkel rám nézett. – Tényleg, nem volt semmi.
- Soha semmi nem történik abban az iskolában? Milyen jó nektek. – Sóhajtott, és visszafordult az ebéd felé. Ekkor rontott be a konyhába a nővérem.
- Cső hugi. – Köszönt, és a hűtőbe mélyedt.
- Szia, Aki. – Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést mindenkivel, és bevonultam a szobámba. Ledobtam a táskám, és elővettem egy könyvet, amit még nem fejeztem be. Leültem a székre, hogy majd most olvasok, és közben bekapcsoltam a gépet. Mivel nem volt valami gyors, ezért simán elolvastam vagy ötven oldalt, mire meg tudtam nézni az üzeneteimet. Hoshi üzent, hogy menjek át. Az órára néztem. Még csak kettő óra. Megírtam neki, hogy már megyek is, aztán kikapcsoltam a gépet, a könyvet a helyére tettem, és kimasíroztam a konyhába.
- Anya, elmegyek Hoshihoz. Majd úgy kilencre jövök! – Csak úgy mellékesen mondtam neki mikorra várhat. Régen meg kellett kérdeznem, és ha elengedett ő kötötte ki mikor jöjjek haza. Mióta gimibe járok, már nem így volt, aminek meglehetősen örültem.
- Oké. Szia. – Mondta, és éppen Natsut próbálta távol tartani a forró sütőtől.
- Hagyjatok nekem pizzát! – Szóltam még hátra, majd kiléptem az ajtón.
Hoshi adott nekem egy kulcsot a házukhoz, ugyanis annyit voltam már ott, hogy olyan volt, mintha a második otthonom lenne. Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, ezt pedig azzal bizonyítottam, hogy adtam neki valamit, amit csak a családtagjaim kaphatnak. Először kinevetett érte, de mikor elmagyaráztam neki, hogy mit jelent, akkor már boldogan elfogadta.
Barátnőmet a nappaliban találtam meg, amint a gép előtt ül, és feltételezésem szerint, animét néz. Hogy én mennyire ismerem. Tényleg animét nézett.
- Szia! – Köszöntem neki mosolyogva.
- Pillanat. – Motyogta. Leültem mellé, és én is néztem az animét, aminek még csak a címét sem tudom, de ha ennyire belemerült, akkor biztos jó lehet. Mikor az ending jött kikapcsolta, és rám nézett. – Meddig maradhatsz?
- Kilenc. – Válaszoltam. – Mit akartál?
- Semmit, csak unatkoztam egyedül. – Vont vállat. Jellemző.
- Akkor, mit csináljunk? – Kérdeztem egy nagy sóhaj kíséretében. Már épp mondani akart valamit, amikor megszólalt a telefon. Intett, hogy egy pillanat, én meg bólintottam, hogy vegye csak fel.
- Haló. – Szólt bele, majd egy ideig hallgatott. – Haló? Ki az? – Letette, aztán rám nézett, és megvonta a vállát. – Nem szólt bele senki.
- Biztos, csak szórakoznak, vagy valaki rossz számot írt be. – Mondtam. – Ne törődj vele. Inkább azt mond, meg mit csináljunk?
- Fogalmam sincs. Mond te. – Motyogta tanácstalanul.
- Oké. Akkor, először is. Adjál csokiiiiiiit. – Vernyogtam.
- Hmm… Nem kapsz csokit. – Mosolygott gonoszan.
- Miért? Akkor adjál krumplit. – Utasítottam, mire mind a ketten elkezdtünk röhögni. Vannak olyan szavak, amiket egy ideig nagyon sokszor mondogatok, és ezek közé tartozik a krumpli is. Egy időben, minden második szavam ez volt, és még ma is viccelődünk vele. Ez a párbeszéd már sokszor elhangzott köztünk. A jókedvnek a telefon csörgése vetett véget. Hoshi kérdőn, és kissé dühösen emelte a füléhet.
- Haló? – Rám nézett, és újra beleszólt. – Haló? – Dühösen csapta le a kagylót. – Megint semmi.
- Akkor, már biztos, hogy szórakoznak. – Vontam vállat. És ebben a percben, ismét megszólalt a telefon.
- Halló? – Szólt bele Hoshi, és mérgesen ráncolta össze a homlokát. Odamentem, és kikaptam a kezéből a telefont.
- Haló? Ki az? – Kérdeztem. A vonal túlsó felén megszólalt egy rekedt hang.
- Nem sokára eljön az idő hercegnő. Én a helyedben, gyorsan elhessegetném a ködöt, ami az elmédre szállt. – A hang tulajdonosa elnevette magát, és engem kirázott a hideg. Köd? milyen ködről beszél? És minek jön el az ideje? Már semmit sem értettem. Csak álltam ott, miközben a vonal túlsó végén a férfi már rég letette a telefont, és hallgattam az idegesítő búgást. Hoshira néztem, aki kérdőn nézett vissza rám.
- Bocs, Hoshi de én most haza megyek. Nem érzem jól magam. – Suttogtam, miközben visszatettem a telefont a helyére. – Holnap találkozunk.
- Hitomi. Nekem elmondhatod. – Mondta, én pedig bólintottam. Tudom, hogy Hoshinak mindent elmondhatok, ahogy ő is nekem, de nem most. Most időre volt szükségem, hogy végig tudjam gondolni, miről beszélt a férfi. Kiléptem az ajtón, és elindultam a kihalt utcán.
Egy mezőn álltam, aminek a közepén, egy tó fölé, magányos nyírfa magasodott. A fa tövében egy kő pihent a fűben. Mellette, egy mogorván bámuló nyúl, és egy zöld sárkány veszekedett valamiről, de én nem hallottam. Mögülem előlépett Hoshi. Egy világos, már-már fehér, pántnélküli, térdig érő ruhát viselt. Deréktájt, egy fekete öv díszítette. Átlátszó talpú, magas sarkú szandált viselt, amit fekete szalagok tartottak a lábán. Egyszerű ruha volt, mégis csodálatosan mutatott a barátnőmön. Aztán, mikor jobban szemügyre vettem, láttam, hogy enyhén ragyog a teste. Elsétált mellettem, és tudomást sem vett rólam. Olyan volt, mintha nem is lennék ott. Közelebb léptem a beszélgetőkhöz, így már tisztán ki tudtam venni a szavakat.
- Hamarosan eljön az idő, és fel fog szállni a köd. – Mondta a sárkány, és én ekkor ismertem fel benne Midorit. – Valakinek meg kell védenie őt, és vigyáznia rá, hogy mindenképpen megmentse a világunkat.
- Ezért jelent meg ma Takeshi? – Kérdezte Hoshi. – Neki kell vigyáznia rá? De hisz mind tudjuk, hogy mit érez iránta.
- Igen, mind tudjuk. De Takeshi az egyetlen, aki képes megvédeni őt. – A nyúl morgott, csak de a hangját felismertem. Usagi-sensei volt az. Ekkor megjelent a tisztás végében Takeshi is, és most az álmomba látott ruha volt rajta. A fekete köpeny, alatta páncél, két oldalán pedig kardok. Megállt a beszélgetők előtt, és csatlakozott hozzájuk.
- Megvédem, és nem engedem, hogy az érzelmeim bármiben is irányítsanak. – Jelentette ki, és színtiszta eltökéltség sütött a hangjából.
És akkor meghallottam az ébresztőórám oly ismerős dallamát. Kinyitottam a szemem, és morcosan kászálódtam ki az ágyból. Valami baj van a fejemmel. Egyre furcsább dolgok történnek velem, és én biztos vagyok benne, hogy csak beképzelem magamnak. A fantáziám mindig is kissé túl élénk volt. Az ablak felé fordultam ahonnan egy smaragd szempár meredt rám vissza…
~Hikari~
