20. Fejezet [VÉGE]

A világ, amit már nem láthatott

A világ két hónap alatt sokat változott. A jelenlegi generációnak fogalma sem volt róla hogy vajon milyen lehetett az élet a vírus előtt így hát megpróbáltak maguk kialakítani egyet. Tulajdonképpen először semmi nagyobb változást nem lehetett felfedezni egészen addig a napig, amíg ki nem derült, hogy azok, akiknek eddig volt különleges képességük már elvesztették azt. Ekkor hatalmas pánik tört ki elvégre a mostani emberek már úgy nőttek fel, hogy számukra teljesen normális volt a vírus által szerzett erő használata.

Azok, akik túlfűtöttekké változtak most teljesen átlagos embernek látszottak és valójában azok is voltak bár lényegesen kevesebbet beszéltek, mint az normális lenne és nagyon nehezen bíztak meg az emberekben, de számukra nem volt nagy probléma a vírus teljes eltörlődése. Aztán mikor az emberek rájöttek a dolgokra és végre lenyugodtak felmerült egy kérdés. Mégis miért szűnt meg a vírus? A kérdést bármennyire is kutatták rá a választ nem tudták megfejteni. Egyszerűen ez tűnt az emberiség következő örök rejtélyének.

Mori aki természetesen mindent tökéletesen tudott ismét elvonult a barlangjába bár a kis csapat gyakran meglátogatta. Ők tudták, hogy ott voltak akkor, amikor megszűnt a vírus és azt is tudták, hogy látták hogyan történt a dolog, de egyikük sem tudta volna felidézni az eseményeket. Volt egy hiányzó rész az elméjükben, amit nem tudtak kitölteni. A normális élethez való szokás nehéz volt szinte lehetetlen és nekik még rosszabb elvégre egész nap azon agyaltak mi volt az, amit elfelejtettek. Életük rengeteg apró részlete hiányos volt. Emlékeztek valamire, amire nem emlékeztek. Sokáig reménytelennek tűnt a helyzet és már majdnem feladták ám egy nap Katsuma elhívta őket a K-körzeti házába.

Amikor már mindenki ott volt Katsuma egy képet húzott elő a zsebéből.

- Ha ezt meglátjátok mindenre emlékezni fogtok. De figyelmeztetlek benneteket, hogy nem feltétlenül jó, ha megtudjátok mi is történt. Nem véletlenül nem emlékszünk a múltunk minden egyes pillanatára. – Feszült csend követte a kijelentést. – Mikor először megláttam a képet és eszembe jutott minden azt kívántam bárcsak soha ne találtam volna meg a képet. Már megváltozott ugyan a véleményem, de még most is fájdalmas a gondolat. Szóval a ti választásotok hogy megnézitek-e vagy sem.

Senki sem volt hajlandó azt mondani, hogy nem akarja tudni. Mert még ha fájdalmas is biztosak voltak benne hogy valami rettenetesen fontos dolog az, amit elfelejtettek. Katsuma először Genkinek nyújtotta át a fotót. A fiú szemei elkerekedtek és a fejéhez kapott a fájdalom miatt, ami az emlékek visszatértével járt. Nagy nehezen továbbadta a képet és a folyamat megismétlődött mindenkinél, aki akár csak egy pillantást is merészelt vetni a papírra. Katsuma szomorú szemekkel nézegette a képet és várta, hogy a többiek feldolgozzák az eseményeket.

Végül a nap további része azzal telt el, hogy az emlékeikről beszélgettek és mind érezték az ürességet, ami eddig a fejükben volt és most átköltözött a szívükbe. És amíg ők órákon át tárgyalták az eseményeket egy kép magányosan hevert az asztalon, amiről egy felemás szemű lány nézett vissza apró szomorú mosollyal, mint aki csak azt mondja: „El kellett volna, felejtsetek.”

- De tanár úr ebben semmi relativitás nincs – mondta egy lány. Az öreg férfi ránézett és halványan elmosolyodott. 

- A mai emberek valóban nem hiszik el, hiszen ez is csak egy egyszerű mítosznak tűnik, de tudod mi nem éltünk ezerhatszáz éve így hát fogalmunk sincs róla vajon mennyire igaz a történet. Az mindenesetre elismert tény hogy régen volt egy hatalmas vírus, ami miatt még ma is körzetekre vagyunk osztva és ez a vírus minden bizonnyal hatalmas változásokat hozott a világunkba.

- De ez is csak olyan mese, mint az összes többi. Képtelenség hogy Aimi egy kívánság lenne és nem egy élő személy – vetette ellen egy fiú, aki általában elég szemtelen és nem nagyon figyel az órákon. A tanár rettenetesen jól szórakozott.

- Aimi valójában egyszerű emberként született. De számára meg volt írva hogy ő legyen az, aki a kívánságot megvalósítja majd – válaszolta a férfi és figyelte, ahogy a diák elgondolkozik.

- De amikor Naoval arról beszéltek, hogy Aimi valójában nem Hero akkor arra céloztak, hogy ő maga egy élő vágy nem? – kérdezte egy másik lány, aki általában csendes az órákon és nem igazán szokott kérdéseket feltenni vagy válaszolni azokra.

- Nao nem tudta, hogy micsoda Aimi csak annyiban volt biztos, hogy sokkal több, mint egy egyszerű Hero elvégre ő az egyetlen, aki meg tudja fékezni a vírust. – Egy kéz lendült a magasba és a tanár a lányra nézett.

- Tehát ha nem tévedek, azt akarja ezzel mondani, hogy ha nem is igaz a történet feltétlenül minden szavában, de valóban létezett egy Naga Aimi nevű lány, aki megtalálta a módját, hogy legyőzze a vírust? – A férfi elnevette magát.

- Nos, lehetséges. Az valóban kétségtelen, amit mondtál, de mint azt már előzőleg is kifejtettem nem éltem akkor így nem is tudhatom, hogy valójában csak egy egyszerű mítosszal vagy egy igaz történettel van-e dolgunk. – A tanár a kivetítő felé intett így a diákok oda kapták tekintetüket. Azon egy felemás szemű lány mosolygott rájuk és látszott rajta a szomorúság és a fájdalom.

A diákok egy emberként hördültek fel és a férfi halkan felsóhajtott. A családjában évezredek óta „öröklődött” a történet. A sokadik ük-nagyapja Mori Nao mesélte még el a fiának, aki továbbadta az ő gyerekének és így jutott el hozzá. Pontosan tudta, hogy a történet igaz és mindig szomorúság járta át ha Aimire gondolt és arra a világra, amit ő teremtett ám már nem láthatott.

~Hikari~

Előző