2. rész

Reggel enyhén meglökdöste valaki a vállamat, melyre én riadtan ébredtem fel. Félve körülnéztem, majd észrevettem, hogy csak a tegnapi szolga az.

-          Jó reggelt! –köszöntött illedelmesen –Sajnálom, ha felriasztottam, de ideje elindulni fáért!

-          Jó reggelt –köszöntöttem én is. –Szabad tudnom, mennyi az idő? –bármennyire is ideges voltam, mivel ilyen hírtelen felébresztett, kénytelen voltam megőrizni a jó modoromat.

-          Negyed 6 múlt –erre elővette zsebóráját, gyorsan megnézte, majd visszatette a zsebébe – öt perccel

-          Micsoda? –itt kezdtem elveszíteni az eszemet. Mégis miért kell ilyen korán kidobni az ágyból? Nem várhat még az a fa? Ekkor viszont rájöttem. Én nem, mint egy vendég vagyok itt, hanem mint egy szolga. Bármilyen kedves velem az úrfi, én mégis csak azért vagyok itt, hogy elvégezzem a házimunkát, nem érek többet. – Elnézést. Hol találhatóak a fák, amiket meg kell vennem?

-          Kövessen, kérem! –mondta, majd csak úgy, mint tegnap, sarkon fordult és elsétált.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem egy gatyát meg egy pólót és utána futottam. Lesétáltunk a földszintre – mivel az én szobám az első emeleten volt – az inas adott nekem egy tartókosarat, amiben a fát tudtam hozni. Nem volt túl nehéz, de tudtam, ha ez tele lesz fával, alig tudok majd menni. Az inas kikísért az ajtó elé, kinyitotta azt, majd kezével intett, hogy mehetek.

-          Egyenesen kell mennie, majd amikor egy útelágazáshoz ér, jobbra kell indulnia ott lesz egy rét, ahol vehet fát – mondta, majd a kezembe nyomott egy tarisznyányi aranyat – és ne felejtse el, ne térjen le az útról. Vagy meghal. – ezt természetes nyugodósággal mondta, de én lelkileg kissé megrázkódtam. Miért, mi van az út mellet? Esetleg farkasok vadásznának ott? Nem, ha így lenne, azok az úton is megtámadnának. Akkor olyan mély lenne az erdő, hogy eltévednék, ha letérek az útról? – Értette? –kérdezte, látva, hogy a döbbenettől meg sem szólalok.

-          Maga nem jön? – kérdeztem

-          Nem. Az úrfi direkt kérte, hogy egyedül menjen.

-          Értem. –kissé meglepődtem ezen is, de számítottam arra, hogy ez lesz. Csak nem értettem, miért? – hát akkor, viszlát. –mondtam, majd nyújtottam a kezemet egy kézfogás erejéig. De ő csak nézett, majd azt válaszolta;

-          Viszlát. – utána bement az ajtón, majd becsukta azt.

Nem lustálkodtam, elindultam az úton. Közben folytattam az esti befejezetlen filozofálásomat és belecsempésztem néhány pluszkérdést is. Miért kell egyedül mennem? Talán azt tesztelik le, hogy mennyire vagyok hűséges? De akkor miért fenyegettek meg, hogy ne menjek le az útról? Miközben kérdések százai fogalmazódtak meg bennem, hírtelen el is értem azt a bizonyos útelágazást, amiről az inas beszélt. Itt megálltam és egy kis időre kikapcsoltam a kérdéseimet és a természetre fókuszáltam. A madarak csicsergésére, a levelek hangjára, ahogy átjárt a szabadság érzése. Néha-néha észrevettem egy madarat, aki elszállt a fészkétől, vagy egy mókust, aki a fákon ugrált. Minden porcikámat átjárta a szabadság melengető érzése. De nem térhettem le utamról. Nem csak azért, mert megfenyegettek, hanem azért is, mert úgy éreztem, tartozok az úrfinak.

Tovább folytattam utamat immáron a természetre fókuszálva. Gyönyörködtem a szabadságban. Nem gondoltam semmire és senkire, csak élveztem a helyzetemet. Addig-addig sétáltam, míg egy nagy tisztáshoz nem értem. Itt árulták a fát. 

Érdekes egy rendszer volt ez. A favágók választhattak, hogy a kivágott fát megtartják maguknak és tüzelőnek használják, vagy jó pénzért eladják. Amennyiben eladják, sosem a nemesek veszik meg, hanem az árusok! Ez azért van így, mert a nemesek ritkán mennek munkások közé, maximum akkor találkoznak a pornéppel, ha szolgát keresnek maguknak. Ezért a favágók a kereskedőknek adják el a fát, akik elviszik azt más tájakra. Erről még apám mesélt, amikor még mi is nemesek voltunk.

A réten egy igazi vásár alakult ki, ahol jobbnál jobb fát adtak. Volt nálam pénz bőven, így a legjobbat akartam megvenni. Sokáig nézelődtem, amíg meg nem pillantottam egy ösvényt, amely egyenesen elvezetett. Hogy hova? Azt nem tudtam, viszont azt igen, hogy a szabadság felé. Amennyi pénz van nálam, egy jó ideig meg tudnék élni belőle, amíg nem találok egy rendes munkát. Ha pár lépést teszek, elmenekülhetek. Elmenekülhetek a rabszolgamunkától. Elmenekülhetek az ijesztő komornyiktól. Elmenekülhetek minden rossztól.

El is indultam az ösvény felé. Csak pár lépést tettem, amikor eszembe jutott az úrfi. Milyen kedves is volt, amikor befogadott.  Milyen jól bánt velem. De nem értettem, miért? Milyen célt szolgálhat az, hogy úgy kezel engem, mintha egy átlagos nemes lennék és nem egy szolga? Ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ így nem is bízhattam még benne. Sosem hittem abban, hogy egy gyermek ártatlanul születik és az idő múlásával, ahogy találkozik a világ romoltságával, azzá válik aki. Meg vagyok győződve, hogy az ember lelkébe bele vannak írva azok a tulajdonságok, amiket ma a társadalom elítél. Legyen az a mohóság, kevélység, bujaság vagy az irigység. Ezek minden emberben jelen vannak, bennem, az úrfiban, a családomban, az egész emberiségben. Ebből következik, hogy mind ugyan olyan romlottak vagyunk, de mégis mások. Máshogyan vetítjük le a feszültséget, a dühöt, az undort a félelmünk. Míg egyesek elnyomják magukban a haragjukat, addig mások megvernek ezért valakit. A gyerekben is benne vannak ezek a „rossz” tulajdonságok csak náluk még nem alakult ki, hogy ezekre hogyan reagálnak. Nem alakult ki a világról a képük, ezáltal az emberekről sem. Ki tudja, hogy az Úrfi mit akarhat velem? Csak ő, mivel csak ő ismeri magát annyira, hogy kiigazodjon magán. Véleményem szerint, egy olyan gyerek, aki nem a családjával nőt fel, nem tapasztalhatott sok jót az emberekről és azoknak természetéről. Bizonyára ő is sejtette, hogy ez lesz. Hogy, elmegyek innen. Tehát meg is teszem.

Immáron több lépést is tettem. Gyorsan mentem. Futottam! Úgy éreztem magam, mint egy kutya, aki végre elszakította a láncát és szabadon szaladhat. Vidáman siettem az ismeretlenbe.

Egyszer csak leugrott valami a fák lombjai közül. Profi volt. Egy pillanata alatt lefogott és a földhöz nyomott, mindezt tette úgy, hogy nem láttam az arcát. Elsőre azt hittem, egy rabló, de amikor elkezdett beszélni, rájöttem, nem lehet az.

-       Üdv, Haru. –suttogta a fülembe. Már itt tudtam, hogy nem lehet tolvaj, mert tudta a nevemet. –bizonyára sok kérdés van a fejedben, de kérlek hallgass végig. –megpróbáltam sikítani, de amikor kinyitottam a számat, egyből a kezével tömte be azt. –ne hívd fel magadra a figyelmet, azzal nem segítesz a helyzeteden. Én az úrfit szolgálom. Ő utasított, ha letérnél az útról, kapjalak el és öljelek meg. Ez is egyfajta próba volt. Amit elbuktál. Most meg kéne, hogy öljelek… de ezt nem fogom megtenni. Tekintve, hogy mióta bekerültél a kúriába, szemmel tartalak, észrevettem benned valamit. Valamit, ami benned megvan, viszont az úrfiban nincs. Szimpatikus vagy nekem. Viszont nem fogom hagyni, hogy elmenj, mert az úrfi megöletne –ekkor levette a kezét számról, de már nem volt kedvem sikítani. Elengedte kezem, de nem volt kedvem kapálódzni. Elengedett, de nem volt kedvem felállni a földről. –Van kérdés? –nem tudtam válaszolni –Akkor vegyél fát. Én nem fogom elmondani az úrfinak, hogy mi történt itt. Te se tedd –ekkor elhallgatott és mikor hátranéztem, már nem volt ott. Tudtam, nem ment még el, a fákon bujkálhat, de már nem is érdekelt annyira.

           

            Visszaindultam a rétre, megvettem a legjobbnak tűnő fát, miközben azon tanakodtam, vajon mégsem olyan jó ember az úrfi? Vagy teljesen jogosan tett-e próbára? Nem is ez bántott igazán, hanem az, hogy elbuktam. Bár feltehetőleg soha sem fogja még sejteni se, én tudni fogom. Jogosan tettem-e mindezt? Szerintem igen. Az ember ösztönéből fogva vágyik a szabadságra, ezzel én sem követtem el sátántól való cselekedetet. De mégis… bánt a bűntudat.

            A visszaúton már nem figyeltem a természet zaját, a madarak csicsergését. Csak gondolkodtam. Bármeddig törtem a fejemet, hogy vajon jót csináltam-e, nem sikerült rá választ találnom. Addig mentem előre, lehajtott fejjel, amíg el nem értem az úrfi kúriáját. Benyitottam az ajtót, majd megpillantottam azt a ragyogó pompát, ami átjárta az egész épületet. A páholyoknál még mindig sötét volt, de miután néztem egy ideig, rájöttem miért vannak ott. Ott foglaltak helyet a…

-       Haru! – Kiáltotta valaki hangosan a tágas folyosó végéről. Mikor odapillantottam, megláttam az úrfit boldogan mosolyogni. Egyszer csak megindult felém. Attól féltem, megtudta, mi történt és most fogom megkapni a büntetésemet. Féltem. Nem jött ki szó a számon. Azt hittem, ahogy az úrfi közeledik, úgy közeleg a halál is. Nem bírtam megmozdítani a lábam, hogy elmenekülhessek, ezért csak becsuktam a szemem és vártam.

 

        A halálomat vártam, de helyette valami teljesen mást kaptam. Egy ölelést. Amikor éreztem, hogy az úrfi kezei átölelnek, kinyitottam a szemem és megnyugodtam. Igaz, nem értettem, hogy miért kapok a nálam egy fejjel kisebb gazdámtól egy ölelést, éreztem, nem közeleg semmi rossz.

-       Ezt miért kaptam? –kérdeztem.

-       Azért, mert nem kószáltál el. Tudod, meg lett volna a lehetőséged elmenni, mégsem tetted! Ez egy nagyon becsületes dolog! –azt persze nem mondta, el, hogy rám küldött egy embert, aki bármikor megölhetett volna –Tízből tizenegy szolga elmenekült volna, amikor csak teheti. Te egy ritka kivétel vagy! – ekkor hátat fordított nekem és az egyik cselédre mutatott –Szólj a szakácsnak! Ma nagy vacsorát csapunk. – a cseléd bólintott majd elrohant.

-       Nem szükséges ennyire nagynak beállítani a dolgot! –mondtam, mintha úgy gondolnám, tényleg nem kéne. Pedig, ha valaki ennyire hűséges, akkor nagyon is megérdemli, csakhogy én nem voltam az. Elárultam volna, ha nem akadályoznak meg, ezért nem érdemlek semmit.

-       Miért ne kéne? Egy olyan ember, vagy akivel még nem találkoztam. Egy hűséges ember. Ez a tulajdonság olyan ritka a mai világban, hogy akár egy egész felvonulást rendeznék a számodra!

-       Kedves vagy, de…

-       Nem érdekel, hogy te mennyire szerény vagy, megérdemled, ezért megkapod –ismét hátat fordított és a szolgáknak szolt –Terítsétek meg az asztalokat! Mire visszajövök, makulátlan rend legyen az étkezőkben! –erre felindult az emeletre, ahol a szobája van, majd megállt a lépcsőn és felém fordult – Te is vegyél fel magadra valami szebb ruhát. –ezek után felment

Én is felmentem a szobámba, ahol leültem az ágyamra és gondolkodtam.

-       Itt a ruha –nyitotta az ajtót az a komornyik, aki felkeltett reggel. Ledobta a ruhát az ágyamra. Egy szép, igazi nemesi ruha volt. Igaz, kissé kopottas, de olyan régen láttam már ilyet, hogy észre sem vettem.

-       Gyönyörű!

-       Az úrfi továbbra azt kérte, maradjon a szobájában, ameddig nem értesítjük, hogy kijöhet.

Amint kiment a komornyik, magamra vettem a ruhát. Ismét úgy éreztem magam, mint kisebbként. Amikor még én is egy palotában éltem és mindenki tisztelt engem. Boldog voltam. Egy óra elteltével kopogtak az ajtón. Ismét a komornyik volt az.

-       Indulhatunk?

-       Persze! –mondtam örömteli hangon. El is indultunk, és pár másodperc néma csend után, beszélgetést próbáltam kezdeményezni. –Mióta szolgálja az úrfit?

-       Mióta csak él –mondta faarccal.

-       Akkor gondolom, nagyon kedveli magát.

-       Gondolom.

-       Maga nem egy beszélgetős fajta, igaz?

-       Igaz –ekkor már az étkező előtt álltunk, mire ő kinyitotta az ajtót. Az étkező, csak úgy, mint az egész ház, ragyogó volt, minden tiszta. Le se tagadhatnák róla, hogy egy nemes étkezik benne nap, mint nap. Mikor bementem a terembe, az úrfi egyből felállt és köszöntött.

-       Haru! Végre itt vagy! Ülj csak le. –mutatott az asztal másik végére. Igen, erre még emlékeztem is. Amikor kettő nemes találkozott, mindig a leghosszabb asztal legtávolabbi végére ültek le. Nem tudom, miért alakult ez így ki, de megtisztelve éreztem magamat. Helyet foglaltam és egy ideig csak nézelődtem. Más asztaloknál több szolga foglalt helyet, viszont itt, a leghosszabb asztalnál sem volt üres hely. Ez volt az első alkalom, hogy minden szolgát láthattam és nem voltak éppen kevesen. Miközben nézelődtem, észrevettem, hogy a komornyik nincs bent. Hírtelen olyan hangot hallottam, mint mikor valamit hozzávernek az üveghez. Az úrfi éppen a kését verte gyengéden hozzá a poharához, ezzel jelezte, hogy tósztot szeretne mondani. A terem, melyben eddig nagy zsivaj hallatszódott, egy szempillantás alatt elhalkult és mindenki az úrfira figyelt. –Kedves Haru! –kezdte mondandóját és felállt –mióta itt vagy ez az egész unalmas kastély érdekesebb lett. Alig ismerjük egymást, de én már úgy érzem, megbízhatok benned –ekkor jött vissza csöndesen a komornyik, de nem ült le egy szabad székre sem, csak sétált egyenesen az úrfi felé. –Azzal, hogy nem szöktél el előlem, bizonyítottad a hűségedet és ezt nem tudom eléggé meghálálni. – ekkor már az úrfi mellett volt az inas és belesúgott valamit a fülébe. Akinari arca elkomolyodott majd pánikszerű állapotban tőrt ki –Haru! Ha megkérhetlek, ülj át egy másik székre!

-       Miért? –kérdeztem.

-       Majd később megmagyarázom, csak csináld! –kissé meglepődve engedelmeskedtem –A többiek pedig tegyenek úgy, mintha az előbbi meg sem történt volna! Ha lehet, halkan beszélgessetek! Te pedig –mutatott a komornyikra –hozasd be! – a komornyik erre kisétált majd pár másodperc múlva ismét nyílt az ajtó. Egy idős nemes lépett be rajta. –Tanaka! –kiáltott Akinari. –Milyen rég láttam! Mi szél hozta ide? –az idős úr szó nélkül leült az én volt helyemre.

-       Meg kell beszélnünk valamit, Akinari –mondta Tanaka

-       És pedig? –kérdezte meglepően illedelmesen az úrfi.

-       A minap beszéltem más Pawafuruval, akik szerint nagy pénz van manapság a látványosságokban. Az vonzza a vándorokat. Az én birodalmamnak rengeteg ilyen látványossága lenne. A hegységeink, folyóink, templomaink. Nagyon sok vándor járna erre felé, ha nem rondítaná el valami a mi szépséges tájunkat. Tudod mi az?

-       A falvaink?

-       Igen. Pedig nem is azzal lenne a baj, hogy vannak falvak, hanem azzal, hogy milyen állapotban vannak azok. Szegények. Fosztogatók, tolvajok, gyilkosok szállnak meg itt, nem jobb módú polgárok. Ha a nép vidámabb lenne, akkor még több vándorló telepedne le itt, többet vásárolnának itt az emberek, több szállás lenne, amiket több ember venne ki. Egy gazdagabb ország lehetnénk. Te is jól tudod, azóta nem beszél rólunk senki, mióta belekeveredtünk a háborúba –ekkor már tudtam, hogy kicsoda. Ő volt az a Pawafuru, aki a mi országunkkal háborúzott. Miatta vesztettem el a családomat. Ő kényszerített rabszolga sorba. Bár még sohasem találkoztunk, gyűlöltem őt. –Megint kéne egy kis hírnév, hogy az országunkat ne csak elkerüljék az emberek!

-       És mit akarsz tőlem? –kérdezte kissé félve Akinari.

-       Azt, hogy tedd boldogabbá azokat a falvakat, amikért te felelsz. Illetve van még egy másik választásod is. Amennyiben elismered, hogy nem vagy képes irányítani és boldogabbá tenni a lakosokat, kihelyezek melléd egy szakértőt. A fiamat. Ő kezelésbe veszi majd ezt az egész bagázst, te pedig kapsz egy szép kis házat ahol gondtalanul éled le életed.

-       Isten ments! Az egy dolog, hogy amíg csak élek, nem hagyom hátra ezt a kastélyt, de az még jobban felháborít, hogy azzal vádolsz engem, hogy nem értek a vezetéshez.

-       Egy héttel ez előtt ide küldtem egy embert, a kinek nevét nem adom ki. Ő mindenkit kikérdezett, hogyan érzi magát ebben a faluban. Szinte mindenki azt válaszolta, csak azért él itt, mert nincsen meg rá a pénz, hogy jobb helyre költözzenek.  Szóval melyiket választod?

-       Mint mondtam, inkább a halál, minthogy itt hagyjam ezt a kúriát.

-       Rendben. Ez esetben kapsz két hetet, hogy megmásítsd az emberek véleményét. Azután visszajövök, és ha megtudom, hogy még mindig több az ember, aki boldogtalan, akkor, ha kell erőszakkal foglak kiűzni a kis házadból. –ekkor felállt és hátat fordított az úrfinak –Ne legyél esztelen, Akinari. Nem éri meg. –ekkor kisétált az épületből, beült a hintójába és elment. Elment, de itt hagyott valamit. Azt a borzalmas hangulatát. Pár másodperc néma csend következett. Mindenki az úrfira koncentrált és a reakciójára. Felállt, majd azt mondta hangosan:

-       Kifelé! Mindenki menjen aludni –el is indultunk- mire Akinari ismét megszólalt –Kivéve te, Haru. Te maradj. –Miután mindenki kiment a teremből ismét felszólalt –ülj csak le! –leültem abba a székbe, ahol idáig a Pawafuru ült, ami egyben a legtávolabb volt Akinaritól. –Hagyjuk már a formaságokat, ülj le mellém. El is indultam az asztal másik vége felé, ahol leültem –Sajnálom, hogy nem tudtam még egy bulit sem tartani neked.

-       Nem kell sajnálni, nem is érdemeltem volna meg. –erre kuncogott.

-       Tudod, mit bírok benned nagyon? A szerénységedet. Csináltál egy olyan dolgot, a mit a szobában senki sem tett volna meg, erre te azt mondod, hogy semmiség.

-       Mert az is! Viszont, azt mondta, megbízik bennem…

-       Ez így is van. Miért? –elgondolkodtam, hogy elmondjam-e az igazságot arról, hogy mi történt igazából az erdőben, de tudtam, most nem kéne. Nem csak a miatt, mert lehet, belehalnék, hanem mert nem akarom most őt ezzel terhelni.

-       Azért, mert szeretném tudni, miért vannak itt páholyok? –ekkor Akinari fölnézett, megnézte magának a páholyokat majd ezt felelte:

-       Ezt még a szüleim építették. Arra szolgál, hogy onnan őrizzenek a katonák. Nem tűnt fel neked, hogy milyen sok szolgám van, viszont egy katonám sincsen? Ez azért van így, mert nincs így. Jelenleg is oda fönt tartózkodnak az íjászok, akik ha baj van, egyből tüzelnek.  Esténként szoktak járőrözni is, de a nap nagy részét ott töltik, vagy a szobájukban, a mi közvetlen a páholyok mellett van. –ez megrémisztett. Egész ittlétem során figyelve voltam. Az egyik közülük volt az is, aki figyelt engem az erdőben, és aki hazudott Akinarinak értem. –És… el kell mondjak valamit. Nem bíztam meg benned idáig eléggé.  Egyet közülük utánad küldtem az erdőbe utánad, hogy figyeljen téged. –Ekkor a szégyenében az asztalon tartott szemeit rám szegezte és átéreztem az őszinte sajnálatot, amit tette iránt érzett –Tudom, nem így kéne vigyáznom a számomra fontos dolgokra, de nem akartalak elveszíteni! Nem fogok több ilyet tenni, megígérem, csak kérlek, bocsásd meg ezt nekem! –ekkor a bűntudatom megnövekedett felé nézve. Látva, ahogy majdnem elsírja magát, csak azért mert ennyire fontos vagyok neki valamiért, miközben én, ha tehettem volna, tudtomon kívül, de átgázoltam volna az érzelmein.

-       Ugyan –mondtam állmosollyal az arcomon –semmi baj! –erre ő is elmosolyodott, jelezve, hogy őrül annak, hogy megbocsájtom tettét.

-       Dehogy nincs baj! Ezekre az emberekre megy el az összes pénzem! Ezekért nem tudom ellátni a falukat, amiket nekem kéne! Most pedig majd el kell költöznöm, vagy még rosszabb! Csak azért, mert átlag katonákkal nem tudnám megvédetni magamat! –ekkor elbőgte magát- én nem így akarom végezni! Méltóságteljesen akarok meghalni nem egy vén Pawafuru kezei által! –ekkor megfogtam a fejét magamhoz öleltem.

-       Nincs semmi baj, meg fog oldódni valahogy! –ezt mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy így lesz.

#Kenshin