2. Fejezet
Egy ismerős idegen
Még másnap is, a tegnapi fiún gondolkoztam. Biztos, hogy ismerem, de az is tuti, hogy soha nem találkoztam vele ezelőtt. Nem értek semmit.
A fejemet vakargatva ültem, és néztem a semmibe, mikor egy labda keményen fejen talált. Kikerekedett szemekkel értetlenül fordultam hátra, hogy megnézzem ki volt olyan szemtelen, hogy engem dobál. Az osztálytársaim nekem hátat fordítva röhögtek a markukba. Sóhajtottam, és szemforgatva hajítottam vissza a labdát.
- Oké értem, hogy nagyon idegesít, ha belső életet élek, de ezt finomabban is közölhettétek volna velem. – Mondtam, mire a többiek angyali mosollyal néztek rám. – Ne adjátok a ma született bárányt, tudom, hogy direkt csináltátok!
- Mert szinte könyörögtél, hogy megdobjunk. Gomen! – Kiáltotta Natsumi, és pillantásom láttán gonoszan elmosolyogott, de hátrálni kezdett, mikor meglátta, hogy feltápászkodom a helyemről, és elindulok felé, elég fenyegető arckifejezést vágva. – Nyugi Hikaru, ne húzd fel magad!
- Véged. – Jött a tömör válasz, mire barátnőm megfordult, és elszelelt. Bár utána vetettem magam, nem volt most sok kedvem fogócskát játszani, így két kör után legyintettem, és ott ahol voltam, ismét levetettem magam a földre. Natsumi csalódottan, de győzelemittasan nézett, és a mosoly még erős lihegése ellenére sem lankadt. Kinyújtottam rá a nyelvem, és sértődöttséget mímelve elfordítottam a fejem, közben kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Ha állnék, valószínűleg még toporzékolnék is, de tekintve, hogy törökülésben csücsülök, nem jött volna össze ez a mutatvány.
- Hát akkor úgy kosarazunk, hogy Hikaru a palánk alatt ül. Tehát, ha valaki bedob, és még sikerül, úgy megtennie ezt, hogy fejen találja Hikarut, az rögtön három pontot kap. – Mondta Arata, és közben engem nézett, figyelve a reakciómat. Először megnyúlt az arcom, majd végül mintha villám hasított volna belém, felpattantam és elszaladtam a kosárpalánk alól, ami felé éppen, egy kemény kosárlabda száguldott. – Nem mondtam, hogy kezdünk szóval, még ha be is találtál volna, akkor sem kapnál pontot Rin. – Tudatta Arata, egy hosszú, fekete hajú fiúval.
- Nem baj, csak kíváncsi voltam, hogy lehetséges-e a mutatvány, de mivel még csak bele sem ment, nem tudtam letesztelni a dolgot. – Mosolygott, és közben a már visszaszerzett labdát pattogtatta.
- Szemetek. – Mondtam, mire mindenki kedvesen mosolygott rám. Sóhajtottam, és odasétáltam a tömeghez. – Na, jó akkor én is beszállok.
A lábamat masszírozva ültem az öltözőben, és hallgattam a lányok csacsogását. Nem sokszor szólok közbe, nem az én stílusom, de most még inkább nem volt kedvem megszólalni. Natsumi mellettem egy vizes rongyot dobott a fejemre, ami hangos loccsanással esett le a földre. Hálásan néztem rá, és a lábamra tekertem az enyhítő, hideg szövetdarabot.
- Soha többé, nem fogok veletek kosarazni. – Morogtam morcosan, s felnéztem barátnőmre, aki már a tükör előtt fésülte hosszú, vörös haját. Szürke szemeit a tükörre szegezte, és kicsit állítgatott a frizuráján, hogy ne álljon olyan bénán.
- Jó, akkor ne kosarazz velünk többet. – Mosolygott, de továbbra sem nézett rám. Közben néhányan már elmentek, de mivel ez volt az utolsó óránk, nem kellett sietni, szóval lassan, komótosan öltözködött mindenki. – Mondjuk, te elég béna vagy, nem tudom miért fogtak többen is téged, még akkor is, amikor a közeledben nem volt a labda.
- Most lebénáztál? – Kérdeztem felhúzott szemöldökkel, de a pillantásából, amivel rám nézett ki tudtam venni, hogy most nem ez volt a lényeg. – Én sem tudom, de minden esetre győztünk a hülyeségük miatt. Persze, ettől függetlenül nagyon fáj a lábam.
- Micsoda nemes áldozatot hoztál értünk. – Röhögött a markába, mire fejbe rúgtam egy cipővel, ami bár nem tudom kié volt mindenesetre elég büdösnek bizonyult, és amúgy is, ez volt a legközelebbi tárgy hozzám. Natsumi abbahagyta a nevetést, de még mindig mosolygott, s közben a fejét dörzsölgette, majd felkapta a földről a cipőt és felém vágta. Nem talált, viszont a lábbeli tulaja kissé dühösen kapta ki a kezemből, mielőtt ismét eldobhattam volna. – Neked is meg kéne fésülködnöd, mert olyan, vagy mint egy madárijesztő.
- Köszi, az őszinteséged, de gondoltam, hogy nem lenne rossz ötlet egy kicsit rendbe szedni a fejem. – Mondtam, és felállva elvettem barátnőmtől a felém nyújtott fésűjét, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Belenézve a tükörbe rendesen megrémültem magamtól. Fekete, amúgy is rendezhetetlen hajam, leginkább egy szénakazalra hasonlított, ami eléggé gáz, mert reggel mikor felkelek, akkor is jobb állapotban van, pedig olyankor azért nem vagyok éppen a toppon. A homlokom közepén egy vörös folt éktelenkedett, ami valószínűleg akkor keletkezett, amikor a térdemen pihentettem a fejem. Az legalább hamarosan elmúlik. – Erre a katasztrofális jelző illik a legjobban.
- Ugyan, nem olyan rossz. – Nyugtatgatott Natsumi, de mikor ránéztem, akkor kissé elbizonytalanodva méregetett. Végül csak tudott valamit mondani. – A szemed szép.
- Kösz a bókot. – Morogtam, majd ismét a tükör felé fordulva elkezdtem kibontani a hatalmas gubancokat a hajamból. Néha felszisszentem, amikor kitéptem a kupacot. Végül mikor már tűrhetően néztem ki, visszaadtam a fésűt a már csak rám várakozó Natsuminak. – Menjünk!
- Mit szólnál, ha elmennénk fagyizni? – Kérdezte boldogan. Mivel nekem is nagyon tetszett az ötlet, helyeslésemet bólogatással fejeztem ki. Barátnőm arcán hatalmas fültől fülig érő mosoly terült szét, és elindult a kedvenc fagyizónk felé.
Menet közben, nem nagyon figyeltem, arra hová megyek, aminek meg is lett a következménye. Natsumi éppen fecsegett egy animéről, amit nem régen nézett meg, és megpróbált rávenni, hogy nézzem meg - de mivel elmondta, hogy mi fog történni benne, pontosan tudtam, hogy ez egy olyan anime, amit tuti, hogy nem fogok végignézni – nekimentem valami puhának, ami lehet, hogy nem volt nagy, de nálam minden esetre nagyobb volt. Kissé meglepődve léptem egyet hátra, és néztem föl, hogy meg tudjam állapítani, mi állta az utam. Amit ekkor láttam, attól megdöbbentem, de egyszerre elöntött a boldogság – bár fogalmam sincs, minek örülök ennyire. – Előttem a tegnapi srác állt, aki megmentett a részeg bagázstól. Kissé mérgesen méregetett, de a szemei elárulták, hogy nem olyan dühös rám, amiért ilyen szemtelenül neki mertem menni.
- Hát, te meg mit csinálsz, már megint? – Kérdezte, és tekintetét barátnőmre vezette.
- Semmit, csak megyek, de te az utamba álltál. Inkább bocsánatot kéne kérned. – Ismét rám nézett, majd elnevette magát és éppen mondott volna valamit, amikor valaki a nevemet kiáltotta. Kérdőn nézett a hátam mögé, én pedig követtem a pillantását, hogy megtudjam, ki akar ennyire látni. Arata szaladt felém, nyomában egy csapat lánnyal, akik kedvesen szólongatták, hogy menjen velük. A fiú lila szemeiben kétségbeesés csillogott, és segítségkérőn nézett rám.
Egy pillanatra elöntött a pánik, hogy mi lesz, ha ezek ideérnek, és engem az idióta meg megpróbál megint magával rángatni. Már volt rá példa, pedig én simán megúszhattam volna a szaladgálást a város körül. Mielőtt elérhetett volna megfordultam, és bespuriztam a cukrászdába, onnan figyelve a jelenetet, ami a következő volt:
Arata odaért Natsumihoz és az idegen fiúhoz, aki mégis annyira ismerős, és láttam, hogy eszeveszetten kalimpál és mutogat a két értetlen és meglepett áldozathoz. Azok csak a fejüket rázták, és körbenéztek, valószínűleg engem keresve. Natsumi kiszúrt, majd gyorsan cselekedve megragadta a szerencsétlen Arata karját, és a másik fiúét is, és berángatta őket az üzletbe. Odakint a lányok megálltak, és meglepetten néztek körbe, de nekünk már hűlt helyünk volt. Mikor erre rájöttek, csalódottan kullogtak odébb.
- Olyan, vagy, mint valami sztár, komolyan mondom. – Nevetett Natsumi, és hátba vágta Aratát, aki erre kissé köhögni kezdett. Épp ekkor értek hozzám. – Minek jöttél ide be?
- Mert Arata magával akart ráncigálni, hogy meneküljek vele, amit nem nagyon akartam megtenni. – Válaszoltam, majd mielőtt további kérdések merülhettek volna fel akármelyikükben is, a tegnapi megmentőm felé fordultam. – Na, jó. Ki vagy te?
- Nos, éppen ideje volt megkérdezni nem gondolod? A nevem Ryo. – Vártam még a vezetéknevét, de nem mondott mást.
- Jó, akkor én is bemutatkozom. A nevem… - De befejezni már nem tudtam, mert Ryo közbevágott.
- A neved Hikaru, nincs igazam? – Kérdezte, mire elképedten bólintottam. Aztán rájöttem, hogy Arata nemrég a nevemet ordibálta, így nem is csoda, hogy Ryo tudja, hogy hívnak.
- Ők pedig itt, Arata és Natsumi. – Mutattam barátaimra, akik köszöntek a fiúnak, az pedig csak bólintott egyet-egyet, és ennyivel lezártnak tekintette a témát.
- Remek, most, hogy mindeni ismer mindenkit, én lépek. Cső. – Mondta, és már kint is volt az ajtón. Kissé meglepetten néztünk utána, de gyorsan összekaptuk magunk, és a pulthoz siettünk, hogy vegyünk magunknak finom fagyit.
Én a kedvenceimet kértem, csokis kekszet és epret, Natsumi puncsot és karamellát, Arata pedig csokit és vaníliát. Boldogan kezdtem elfogyasztani a hideg édességet, és közben kerestem egy asztalt, kint ahova leülhettünk. Lehuppantam az egyik székre, a többiek pedig mellém.
- Hú, de fincsi. – Mosolyogtam, és ismét belenyaltam a hűsítő finomságba.
- De még mennyire! – Helyeselt Arata, és követve példám, egy hatalmasat nyalt a fagyijából. – Imádom az itteni fagyit.
- Hmm. – Natsumi csak ennyit mondott, mert túlzottan belemerült a fagylalt fogyasztásába, mintsem, hogy itt társalogjon velünk. Mosolyogva fogyasztottuk el a finomságokat, majd mikor már a tölcsért is betoltuk, elköszöntünk egymástól, és mindannyian másik irányba indultunk. Elégedetten battyogtam hazafelé, és úgy éreztem, hogy a kedvemet már semmi sem fogja tudni elrontani.
Hazaérve ledőltem az ágyra, és bekapcsoltam a tévét, bár nem néztem csak bambultam, s gondolataim magam sem tudom merre kalandoztak közben. Annyira nyugodt volt minden, hogy lassan elnyomott az álom, ami mégis csak képes volt arra, hogy elrontsa azt a nagyon jó kedvemet.
Egy hosszú véget nem érő folyosón szaladok, de túl sötét van ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, hogy mennyit hagytam már magam mögött. Csak előre nézek, a fény felé mely úgy hívogat, mint a molylepkéket a lámpafény. Úgy érzem, ha nem érem el, most már menten belehalok, a fájdalomba, mely a mellkasomat feszíti belülről. A hangok mögöttem arra engednek következtetni, hogy észrevették az eltűnésem és utánam eredtek. Érzem sűrű könnyeim folyását az arcomon, melyeket nincs sem erőm, sem kedvem letörölni, hadd folyjanak, csak, ameddig akarnak, most az a legfontosabb, hogy elérjem a folyosó végét.
Már csak centik választanak el a fénytől, és akkor a karomat, melyet idő közben magam elé emelek, megérinti a meleg fényesség. Kilépek a sötétségből, és az éles fényre behunyom a szemem, de nem állok meg, és vakon futok tovább, elvégre eddig is így menekültem, ezután már igazán kibírom egy kicsit, míg hozzá nem szokom a világossághoz.
Megbotlok egy kavicson, és elhasalok, élesen felhasítva a bőrömet, de felállok és futok tovább, immár nyitott szemmel. Egy erdő van előttem, ha azt elérem, még van esélyem. Hátranézve egy csoport ismerős, és ismeretlen embert látok közeledni, egymást agyon taposva, hogy először érjenek el engem, és tegyenek velem olyat, amit még csak elképzelni sem merek.
Rémülten fordulok ismét az erdő felé, és minden erőmet beleadva kezdek gyorsabb tempóra kapcsolni. Már nem kell sok, és elérem a biztonságot nyújtó rengeteget, és eltűnök üldözőim elől, örökre. Az ujjaim megérintik, egy bokor leveleit, mikor megragad valaki hátulról, és visszaránt. Fájdalmasan esek el, de még annyi időm sincs, hogy az első döbbenetből felocsúdjak, mert valaki ráül a hátamra, és rám hajolva suttogja a fülembe.
- Szökünk, szökünk? – A hangra megborzongok, és szemeimet ismét elönti a könny. – Sajnos, ez büntetést von maga után.
Könnyes szemekkel ébredtem. Remegve tapogattam ki a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Hajnali fél kettő. A remegésem nem csillapodott, de legalább már nem sírtam. Lassan visszafeküdtem, és betakaróztam eldöntve, hogy rossz álom ide vagy oda, én még alszom, amikor is felvillant előttem egy kép. Ryo ahogy kedvesen vigasztal, miközben én fejemet mellkasába temetve sírok. Magam sem tudom, hogy pontosan mikor is, de biztos voltam benne, hogy egyszer ez a jelenet megtörtént. Mondjuk az is lehet, hogy egy álmomban volt, és ezért emlékszem úgy, mintha már megtörtént volna, pedig közben csak a tudatalattim szórakozik velem.
Oldalra fordultam, hátha így ismét álom jön a szememre, de nem nyomott el a kellemes tudatlanság, így felkeltem, és kitotyogtam a konyhába. Mivel mielőtt elaludtam volna, nem kapcsoltam ki a tévét, az még most is ment, de most ez foglalkoztatott a legkevésbé. Illetve még mindig utcai ruhában voltam, de mint azt már mondtam, nagyobb problémám is van, mint sem hogy átöltözzek.
Kinyitottam a hűtőajtót, és álmosan kivettem belőle a tejet. Bögrébe töltöttem, majd beraktam a mikróba, hogy kellően meleg legyen, amikor fogyasztom. Leültem, és a semmibe meredve kortyolgattam a meleg folyadékot.
TIKK-TAKK
TIKK-TAKK
Az óra hangosan kattogott a némaságban, megtörve ezzel a nyugtató csendet. Annyi magányos éjjelen át hallgattam már ezt a fülsiketítő zajt, hogy kezdtem úgy érezni, nemsokára beleőrülök.
TIKK-TAKK
TIKK-TAKK
A fejem a kattanások ütemére mozdítottam, először balra majd jobbra.
TIKK-TAKK
TIKK-TAKK
A tej már teljesen kihűlt, mikor megittam, és elmenekülve az óra vádló kattogásától, visszamentem a szobámba. Először arra gondoltam, hogy visszafekszem, és bár aludni nem fogok, már tudni, egy kicsit pihenek, de szemem megakadt a résnyire nyitva felejtett erkélyajtón, és inkább úgy döntöttem, kimegyek egy kicsit szellőzni.
Az éjszakai szellő az arcomba csapott, ahogy kiléptem, és nagyot szippantva a hideg levegőből, a korlátnak támaszkodtam. Lenéztem a sötét utcára, ahol néhány ember lézengett már csak, azok is gyors iramban siettek valahová. A szemeim hirtelen megakadtak, egy padon ücsörgő alakon. Vörös szemeit egyenesen rám szegezte, ezüst haját megvilágította a telihold ragyogó fénye. Megmerevedtem, és döbbenten bámultam a vörös szempárba, majd megdörzsöltem a szemeim, hátha csak képzelődtem, s valóban, mikor kinyitottam már csak a pad állt ott üresen. Megráztam a fejem, és becsoszogtam a szobámba, majd levetettem magam a puha ágyra, ami panaszosan nyikorgott kegyetlen bánásmódomon, de nem törődve vele az arcomat a párnámba fúrva feküdtem ott.
Szenvedésem közben, valahol odakint egy ismerős idegent ismét elnyelt a sötétség csak, hogy holnap újra meglátogasson.
~Hikari~