2. rész

Az új jövevény

A haza vezető úton végig azon a srácon gondolkodtam, meg az általa mutatott képen. Az, hogy léteznek rajtam kívül még olyan emberek, akik képesek a farkasok agyával gondolkodni, eddig elképzelhetetlennek tűnt. Mennyi esély van erre? Úgy tűnik több, mint azt először gondoltam. Az a fiú tudta, hogy érteni fogom, amit mutat. Szándékosan leplezte le magát. Ugyanakkor az a mosoly nem tűnt barátságosnak inkább fenyegetőnek. Lehet, hogy készül valamire? Kérdezte az egyik felem, mire a másik letorkollta, hogy miért ilyen paranoiás. Lehet, hogy nem is látom többet.

- Tsukiko!! – szólt rám élesen Eiki.

- Miért kiabálsz? – emeltem meg a hangom én is.

- Mert most szólók negyedszerre.

- Ne haragudj, elgondolkoztam. – vettem vissza – Mit akartál mondani? – barátom kimutatott a kocsi ablakán. Oda néztem és megláttam az ismerős sárgára festett házat, aminek ablakaiban gondosan rendezett fekete petúniák ékeskedtek. A kerítés túl oldalán egy kis fekete gombolyag ugatott, bár a hangját elnyomta a motor zúgása.

- Mikor értünk haza? - kérdeztem, de azonnal meg is bántam, amint megláttam az aggodalmas kifejezést az arcán.

- Minden oké? Megsérültél? – először le sem esett, mire céloz, de aztán rájöttem, hogy a parkolóban történtekre.

- Nem, dehogy. Jól vagyok! – és a meggyőzése érdekében, még egy ragyogó mosolyt is villantottam. Ettől láthatóan megkönnyebbült. Kinyitottam az ajtót, de nem szálltam ki.

- Bejössz? – kérdeztem. Nem volt kedvem egyedül lenni a mai zűrzavaros nap után. Megrázta a fejét.

- Mennem kell melózni, de utána beugrok, ha akarod.

- Oké. – fogadtam el az ajánlatát, majd kiszálltam, becsaptam az ajtót és elindultam a ház felé.

- Hé! – szólt utánam – Ha bármi van, hívj!

- Túl sokat aggodalmaskodsz!

- Csak ígérd meg! – kötötte az ebet a karóhoz.

- Jól van, ha levágom a kezem a hámozó késsel, vagy, ha a szomszéd birkája úgy dönt, hogy felhagy a vegetáriánus életmóddal és én kellek neki, akkor ígérem te leszel az első, akit értesítek!

Diadalittasan elmosolyodott, majd felhúzta az ablakot és elhajtott. Néztem, ahogy a kocsi távolodik, amíg a piros lámpák el nem tűntek, ekkor megfordultam és elindultam a ház felé. Kiskutyám a szokásos kitörő örömmel fogadott. Leguggoltam és megsimogattam a fejét. Barna gombszemeit lehunyva simult bele a tenyerembe. Amikor a lábam zsibbadni kezdett felálltam. Chrono két lábra állva, a nadrágomon mancsnyomokat hagyva könyörgött a további kényeztetésért, amit én egy halk, de határozott morgással utasítottam vissza. Immáron újra négy lábon vonult vissza a kuckójába. A házba beérve a szokásos, üres csend fogadott. Bevonultam a szobámba és gyorsan átöltöztem, majd neki láttam a tanulásnak. Másfél óra múlva fáradtan dőltem ki az ágyon. Úgy terveztem, hogy tanulás után kimegyek az erdőbe és megkeresem a falkát, de a fáradtság elemi erővel döntött le a lábamról. Az órám háromnegyed ötöt mutatott. Eiki 6 felé végez, ami azt jelenti, hogy fél 7 körül fog ideérni. Beállítottam az ős öreg ébresztőórámat és ledőltem egy félórácskára aludni. Az álommanók lassan értem jöttek, hogy magukkal vigyenek a saját világukba.

 

Egy fa tövében ültem egy tisztás közepén. Az erdő csendes volt, csak a madarak csaptak némi zajt, ahogy egymásnak felelgetve repkedtek egyik ágról a másikra. Hátra dőltem és élveztem az arcomat cirógató napsugarak melegét. Valahol a távolban egy farkas felvonyított. Mintha, csak azt kérdezné: Hol vagy? Válaszoltam. Bár a hangja az előbb még messziről szólt, mégis pillanatok múlva megjelentek az erdő szélén. Nem jöttek közelebb egy láthatatlan határ mögött sorakoztak. A szemem meg meg akadt a nekem kedveseken. Nem értettem a furcsa viselkedésüket. Általában mind egyszerre rohannak nekem, úgy hogy alig birok talpon maradni. Most pedig még az ötvenméteres körzetembe sem jönnek. Egy puska éktelen durranása szelte ketté a levegőt. A madarak riadtan röppentek fel. Az erdő szélére pillantottam, de a farkasok eltűntek. Újabb lövést hallottam, de ezúttal közelebbről. Futásnak eredtem, de az erdő mintha ellenem játszott volna. Az ágak utánam nyúltak belekapva a hajamba és a ruháimba. A gyökerek kiemelkedtek a földből magas akadályokat képezve előttem. Nehezen át verekedtem magam és kiértem egy az előbbihez hasonló tisztásra. A farkasok a túloldalon álltak ugyanolyan egyenes sorba rendeződve, mintha a kiképző tiszt parancsára várnának. A fák sötét árnyékokat vetettek rájuk. Elindultam feléjük, de a fekete alfahím, akit magamban csak Juronak hívtam vicsorogva jelezte, hogy ne menjek közelebb. Megálltam. Összeszorult a szívem, nem értettem a reakcióját, hiszen egy héttel ezelőtt még az ölemben aludt. Elfelejtettek volna? Nem az kizárt a farkasok nem felejtenek. Mégis mi történt, hogy hirtelen ellenségként kezelnek? Mintha végszóra várt volna egy alak lépett ki a fák közül. Vészjósló aura lengte körbe, önkéntelenül is hátrébb léptem. A sötétség, mint ragaszkodó kéz tapadt rá, mintha nem akarná elereszteni. Lassan közeledett felém, a farkasok azonban ügyet sem vetettek rá, szemüket továbbra is rajtam tartották. Ahogy laza léptekkel, kapucniját mélyen a szemébe húzva elhagyta az árnyékokat és megállt a farkasok mögött, egyre inkább ismerőssé vált. Mint hideg fuvallat tört rám a felismerés. A fiú suttogott valami, de nem értettem, csak a szája mozgását láttam. A farkasok viszont meghallották, mert lassan elkezdtek felém közeledni. Ínyűket felhúzták hegyes fogaikról és hörgő hangon késztettek meghátrálásra. A srácra néztem, aki ugyanazzal a veszélyes mosollyal azt arcán figyelte a kitörni készülő harcot. Most komolyan azt akarja, hogy harcoljak velük? Korábban szemtanúja voltam már, annak hogy a farkasok milyen kegyetlenséggel képesek kiközösíteni maguk közül egy tagot. Ha az meghátrált, akkor kisebb sérülésekkel megúszta, azonban ha nem, ami nagyon ritkán fordult elő, akkor a falka kegyetlenül megölte. Lassan hátráltam. A farkasok közül kivált egy. Egy fehér, akit nagyon is jól ismertem. Ő volt Yoko, az alfanőstény, az anyám. Közelebb jött fejét vészjóslóan leszegte a füleit hátracsapta, de a szemét továbbra is rajtam tartotta. Egy dologban biztos voltam, nem fogok összeverekedni vele. A harag mindent elemésztő tüze lobbant fel bennem. A srácra néztem. Mégis ki Ő, hogy ellenem fordítja a családomat? Nem fogom engedni, hogy ez megtörténjen.  Előre léptem egyet, mire Yoko szétnyílt szájjal kezdett vicsorogni rám. A fiú bólintott. Yoko előre ugrott és rám vetette magát. Felsikoltottam, ahogy a fogai a húsomba mélyedtek.

 

- Ne! – riadtam fel. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Zihálva próbáltam csillapítani a légzésem. A fejemben újra meg újra végig pörgettem az álmom részleteit.

- Jól vagy Kicsim? – jött be a szobámba anya. Vörös haját szoros kontyba fogta. Arcán aggodalmas kifejezés ült.

- Igen, csak rosszat álmodtam.

- Az a lényeg, hogy csak álom volt. – mosolygott rám és ettől egy kicsit ellazultam – Eiki már régóta vár arra, hogy felébredj, szerintem ne várakoztasd tovább. Az órámra néztem. Negyed nyolc. A francba ezzel az öreg órával, hogy megint nem csörgött. Kikászálódtam és elindultam kifelé.

- Szia! – köszönt Eiki a kanapén elterülve, de a szemét nem vette le a tévében szaladgáló focistákról. Apa a fotelben ült és ugyanolyan elmélyülten fürkészte a képernyőt.

- Jesszus! – legyintettem, majd kicaplattam a konyhába, hogy segítsek anyának, aki éppen a krumplikkal vívta a harcát. Felkaptam egy hámozót és én is neki estem.

- Nem akartál kimenni ma az erdőbe? – kérdezte. A kérdés hallatán lemerevedtem. Őstehetsége volt ahhoz, hogy rátapintson a lényegre. 

- De, de elaludtam, úgyhogy ma megint nem lesz időm. – mondtam lemondóan.

- Még van minimum másfél óra sötétedésig. Menj csak én ezt megcsinálom.

- Biztos? – néztem fel rá.

- Biztos, csak vidd ezt a fiút is, mert apád rossz hatással van rá. - Alighogy ezt kimondta, hangos éljenzés szűrődött ki a nappaliból, mire mindketten felnevettünk.

- Miért kellett nekem is jönnöm? – nyavalygott Eiki, ahogy átkeltünk a patakon.

- Mert csak.

- Az jó érv. – jegyezte meg miközben átugrott egy keresztbe kidőlt fát.

- Félsz? – kérdeztem.

- Egy kicsit.. de szerintem ez normális. Nem mindennap találkozol farkasokkal.

Eiki most először fog találkozni velük.

Ahogy egyre beljebb kerültünk az erdőbe, megpillantottam a keskeny, kitaposott ösvényt, amit kerestem.

- Ez az! – mutattam rá.

- Nagyszerű!

- Ugyan, legyél már egy kicsit lelkesebb! – indultam el az ösvényen.

- Úgy érzem magam, mintha egy emberi méretű pókhálóba sétálnék bele, szóval örülj, hogy még nem szaladtam el.

- Ne félj nem fognak bántani, Chronot se bántották, amikor először elhoztam. – néztem vissza.

- De Ő egy kutya, gyakorlatilag rokonok! Nem tudom feltűnt e, de nekem nincsenek se füleim se farkam.

Felnevettem, de visszaszívtam a csípős megjegyzést miszerint ezen állítás nem igaz.

- Elég magas rangon állok ahhoz, hogy megvédhesselek, ha valami baj történne, de nem fog. – nyugtattam meg.

- Hát jól van. Bízom benned! – karját lezserül átvetette a vállamon. Az út hátralévő részében elmeséltem neki az álmomat.

- Ennyire érdekel az a srác? Akinek volvo- ja van az általában gazdag és beképzelt. – na most elő bújt belőle a védelmező nagytestvér.

- Nem érdekel, csak nem tudom figyelmen kívül hagyni. Mutatott nekem egy képet, Eiki! Hol tanulhatta? – ezt a kérdést magamban már vagy 100-szor feltettem.

- Nem tetszik ez nekem. – húzta el a száját.

- Neked semmi nem tetszik, ami a velem és a fiúkkal kapcsolatos. – jelentettem ki.

- Csak féltelek. – felelte szégyenlősen.

- Engem? A buggyant farkas csajt? - Ha egy fiú valamilyen csoda folytán nem ismeri a múltam, akkor a többiek tesznek róla, hogy megismerje és az illető ilyenkor rendszerint hanyatt homlok menekül.

- Te azt hiszed ez taszító, de valójában…

- Nézd ott a tisztás! – kiáltottam fel, majd futásnak eredtem. Olyan nagyon régen láttam már a falkám, hogy teljesen bepörögtem az izgalomtól. Eiki utánam futott és tőlem két lépésre megállt.

- És most? – kérdezte.

- Most figyelj és tanulj! – elmosolyodtam, majd tölcsért formáltam a kezemből és a számhoz emeltem. A tőlem telhető leghangosabban felvonyítottam. A hang visszaverődött a hegyekről, megugrasztva néhány őzt, amik a tisztás túloldalán legelésztek. Elégedetten nyugtáztam, hogy elég hangos voltam. Ezt megerősítette, amikor északról meghallottam a farkasokat, ahogy egy csapatba verődve vonyítanak. Külön-külön meg tudtam mondani, melyik hang kihez tartozik. Izgatottan lehuppantam, majd megütögettem a földet magam mellett. Eiki helyet foglalt és vártuk, hogy ideérjenek.

Alig 10 perc múlva meghallottam a lihegésüket, a hang irányába fordultam. Elöl természetesen a falkavezér haladt Juro a nagy fekete, majd mögötte az alfanőstény Yoko. 

Utánuk kissé lemaradva következtek az ikrek Taro és Toin, akik mintha testvéreim lettek volna. Lehet, hogy kicsinyes elnevezni őket, de nem akartam őket úgy hívni, hogy „az a fekete, vagy az a kicsi”.

Eiki megmerevedett mellettem. A karjára tettem a kezem.

- Ne félj! Megérzik.

- Most aztán nagyon megnyugtattál! – csattant fel.

A farkasok gyorsan vágtattak felénk és semmi jel nem utalt arra, hogy le akarnának lassítani.

- Jó lesz ez így? – aggodalmaskodott. Csak a szememet forgattam. Minden izmom megfeszült, ahogy vártam a becsapódást. Juro volt az első, aki nekem ugrott, nevetve hanyatt estem. Mindenhol szimatoló orrok vettek körül. Taro ráfeküdt a hasamra, ezzel kiszorítva belőlem a szuszt. Toin elkezdte kikötni a cipőfűzőmet. Yoko pedig az arcomat nyalogatta. Prüszkölve töröltem le a nyálát. Amikor kicsit csitultak a kedélyek és sikerült lelöknöm Tarot, felültem. Eiki szög egyenesen kihúzva ült, szemét összeszorította, ahogy Juro lassan körbe szimatolta. Felnevettem. Oda mentem Jurohoz és elkezdtem simogatni a hátát, mire ő hanyatt dobta magát és engedte, hogy a hasát vakargassam. Egy sóhaj szakadt ki belőlem. Azaz álom csak álom volt és a valóságban minden rendben van. Eikire néztem, aki láthatóan kissé ellazult.

- Simogasd meg. – vonakodva, de odanyújtotta a kezét. Amikor Juro érdes bundájához ért, a farkas egy pillanatra felkapta a fejét, aztán nem zavartatva magát, elnyúlt a földön.

Yoko odajött fejét a kezem alá fúrta, majd lefeküdt. Hanyatt dőltem és a fejemet a farkas oldalának támasztottam. Eiki hasonlóképpen tett, de ő az én lábamnak dőlt neki. Olyan jó volt itt, olyan békés. Távol a külvilágtól úgy éreztem, mintha végre újra tudnék lélegezni. Itt annyival könnyebb volt az élet nem kellett azon idegeskedni, hogy mi lesz a jövőben. Oldalra fordultam az arcomat a farkas bundájába fúrtam és belélegeztem azt az ismerős pézsma illatát. Ez az illat számomra megnyugtatóbb volt, mint bármilyen emberek által készített dilibogyó. Ilyenkor sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha itt maradnék. A végén persze mindig az jött ki, hogy anyám sírva hívja a rendőrséget, hogy a lánya nem jött haza miután kiment a farkasokkal játszani az erdőbe. Elhessegettem a gondolatot.

Yoko hirtelen felpattant én pedig a fejemet beverve a földre zuhantam. A falka minden tagja felállt, még az ikrek is abbahagyták a cipőfűzöm rágcsálását.

- Mi történt? – kérdezte Eiki. Nem válaszoltam. A bokorból zörgést hallottam, mire Yoko felhúzta az ínyét és vicsorogni kezdett. A többiek követték a példáját. Felpattantam és magam után húztam Eikit is.

- Maradj hátul! – utasítottam, majd a „frontvonalhoz” álltam.

- Mi ez az egész? – kérdezősködött.

- Psszt! – szóltam rá.

Juro előrébb lépett és lassan elkezdett közeledni a bokor felé. A bokorból kiugrott valami, majd elszabadult a pokol. Egy farkas! Nem ismertem, ahogy a falka többi tagja sem. A szeme sárágán villogott, kivillantak hegyes fogai, ahogy Jurora vicsorgott. A bundája, ilyen színt még életemben nem láttam. Olyan színe volt, mint a fehér lótusznak, fehér, de mégsem teljesen. Olyan szín, amit nem lehet meghatározni.

 Lélegzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet. Juro, fölé magasodott, mire az engedelmesen megadta magát. Kicsit megkönnyebbültem még egy verekedés nem hiányzott. Yoko odament és neki dörgölőzött.

- Most mit csinál? – érdeklődött Eiki.

- Megjelöli, be fogják venni a falkába.

Amikor Yoko felállt a többiek odasereglettek, hogy körbeszaglásszák. Juro abbahagyta a vicsorgást is hátrébb lépett teret adva az újoncnak. Az felkelt és körbenézett a társaságon, majd a szeme megállapodott rajtam, először azt hittem, hogy azt furcsállja, hogy ember vagyok, de Eikit figyelmen kívül hagyta. Belenézett a szemembe ez farkas nyelven nyílt kihívást jelentett. Amikor elindult felém Yoko elém lépett. Nem féltem, nem volt miért számtalanszor kellett megverekednem a rangomért és, ha valami mégis balul sülne el a többiek megfognak védeni. De, miért engem szemelt ki? Eldöntöttem magamban, hogy én nem fogok támadni, ha ő kezdeményez, csak akkor lépek. A szemeit továbbra is rajtam tartotta, de a testtartása mást sugallt. Farkát lustán leengedte, úgy menetelt felém. Amikor átlépte a 2 méteres távolságot, Yoko vicsorogni kezdett. A hátára tettem a kezem és arrébb toltam, így már szemtől szembe álltam a lótusz színűvel. Elindultam felé mire ő megállt, de nem hátrált.

- Mit csinálsz Tsuki?! – Eiki jogosan aggódott, volt valami a farkas viselkedésében, amit nem tudtam hova tenni. Ahogy nézett rám szétnyílt a szája, amitől úgy nézett ki, mint egy bárgyún mosolygó kisfiú. Megálltam előtte, majd lassan hasra feküdtem, de a fejemet továbbra is magasra emeltem, nehogy behódolásnak vegye. Félre fordította a fejét, amitől roppant aranyosan festett. Előre nyújtottam a jobb kezem és megpaskoltam a földet. Lefeküdt, de a fejét ő sem tette le. Visszahúztam a kezem, így nőtt a köztünk lévő távolság. Ez neki nem lehetett ínyére, mert kúszni kezdett ezzel áthidalva a köztünk lévő távolságot. Felnevettem.

- Furcsa szerzet vagy te! – mosolyogtam rá.

A hangom hallatán ismét félrebillentette a fejét. Kinyújtottam a kezem. Ő még közelebb kúszott és beletemette az arcát. A bundája a többiekével ellentétben nem érdes volt inkább olyan volt, mint Chornoé, Puha. Ebből arra következtettem, hogy messziről jöhetett.

- Mi vagy te? Valami szelídítő? – Eiki hangja kezdett megnyugodni.

- Általában nem megy ilyen könnyen. Emberek között élhetett. Hana – mutattam a tőlünk távol álló koszos szürke farkasra – 4 hónapja érkezett, de még mindig tartja a távolságot.

- Neki mi lesz a neve? – kérdezte. Ránéztem a farkasra és elgondolkodtam.

- Ren. – ez japánul Lótuszt jelent.

- Találó! – mosolygott.

 

A délután tovább részét játékkal töltöttük. Eiki nagyon jól kijött az ikrekkel, akik kifogyhatatlan energiájukkal teljesen kifárasztották szegényt. Én egy fa árnyékába húzódtam. Ren mellém telepedett, fejét a lábamra tette. Kezdtem egészen megkedvelni. Yokonak nem tetszett, hogy rajta kívül mással is foglalkozom, ezért befoglalta a másik oldalamat. Hátra dőltem és becsuktam a szemem, nem akartam aludni, csak picit pihentetni a szemem, de amint félálomba kerültem, megláttam a képet, amit az a fiú mutatott a parkolóban. Felriadtam. Yoko felkapta a fejét és érdeklődve nézett rám.

- Semmi baj. – simogattam meg a fejét. Renhez nyúltam, de már eltűnt. Körbenéztem. A tisztás szélén állt a fák árnyékai teljesen elrejtették, csak a sárga szemei árulták el. A szemembe nézett, mintha mondani akarna valamit, aztán megfordult és eltűnt az erdő sötétjében.

-Miyako-