2. Fejezet
A támadás
- Mit csináljak? – Motyogtam magamban. Rossz szokásom, ugyanis hogy ha ideges vagyok, akkor magamban beszélek. – Gyűlölöm a denevéreket! Főleg azokat, amik megpróbálnak kinyírni!
Az egyik rondaság hirtelen rám vetette magát. Meglepődni sem volt időm nem, hogy védekezni. Belekapott a kezembe, amin három nagy karmolásból folyt a vér. Szeretném azt mondani, hogy olyan nyugodt voltam, mint amilyennek tűntem, de ez nem lenne igaz. Bepánikoltam. A balesetre emlékeztetett az egész jelenet. A fejemben megjelente a véres holttestek és a végtagok a földön vérben ázva. A sikolyok és a fájdalom, amit akkor éreztem. De most nem szabad pánikrohamot kapnom. Meg kell őriznem a hidegvérem különben rossz vége, lesz. A következő rohamnál belekapaszkodtam a szörnyeteg lábaiba és egy kicsit megégettem. Erre a lény nagy sikongatások közepette reppent fel a mennyezet felé. Belekapaszkodott az egyik ágba én pedig átugrottam az egyik társára.
Ezt folytatva értem át a túloldalra, de pont mikor megnyugodhattam volna hirtelen egyszerre kezdtek megrohamozni. A testem ledermed és én most már tényleg elvesztettem az eszem. Ekkor lángba borult az egész testem és megsemmisítette az összes denevért. Nem csodálkoztam rajta. Ez a „reflexem” a baleset óta megvolt. Ha halálos veszélyben vagyok és mindenem kikapcsol, akkor lép működésbe. Sóhajtottam majd kiléptem az ajtón. Ugyan oda jutottam ahonnan indultam. Visszaültem a helyemre Atsuko és Sora közé. Időközben észrevettem, hogy nyoma sincs a sebhelynek a karomon, amit az a denevér ejtett. A vírus nagyon gyorsan gyógyít. Atsuko megint megfogta a kezem és éppen mondani akart volna valamit, amikor is egy robbanás félbeszakította. Mindenki ijedten kapta oda a fejét. A helység közepén egy kisebb csoport állt. A lélegzetem is elállt döbbenetemben. Nem attól döbbentem, meg hogy megtámadtak minket. Hanem attól hogy a csoportban egy ismerős szempár bámult bele az enyémbe. Egy királykék szempár. A jobb oldalamra néztem, oda, ahol egy pillanattal ezelőtt még Sora ült. A hely üres volt. Csak ekkor fogtam fel teljesen a nyilvánvalót. Visszafordítottam a fejem a támadók felé, de addigra már mindenki szétszéledt és az osztálytársaimra támadt.
Felpattantam és elindultam, hogy segítsek a társaimnak, de valaki hátulról megrántotta a karom. Hátranéztem és Sorával találtam szemben magamat. Ki akartam rántani a karom a szorításából, de nem engedett el.
- Most azonnal eressz el! – Kiáltottam rá részben dühből részben pedig a pánik miatt. Dühös voltam, rá mert elárulta a társait. És pánikoltam mert hallottam, ahogy a többiek segítségért kiáltanak. Mint akkor régen.
- Ne ordibálj! – Parancsolt rám teljes nyugalommal. – Nem fogjuk őket bántani. Nekünk csak te kellesz.
- Mi? – Most már tényleg nem értettem semmit. – Miért kellenék én, amikor még csak pár órája ismerjük egymást?
- Mert te is Hero vagy. – Válaszolta mintha ez egyértelmű lenne. – Ha velünk jössz önként akkor tényleg nem bántjuk a többieket. – Mondta. Már nem szorította olyan erősen a karom. Ha akartam volna simán kitéphettem volna a markából. De megzavarodtam. A többieknek nem esik bajuk, ha én velük megyek. Akkor meg kéne tennem. Másrészt viszont ott volt Katsuma. Ő biztos aggódna értem. Nem tudtam mit tegyek. És mivel teljesen belemerültem a gondolataimba észre sem vettem, hogy közben mindenkit egy helyre tereltek és engem is lecibáltak a terem közepébe. Csak akkor tűnt fel, amikor már mindenki körülöttem állt és engem tanulmányozott.
- Oké. – Mondtam végül. – Ha megígéritek, hogy senkinek sem esik bántódása akkor veletek megyek.
- Remek! – Tapsolt egyet az egyik ismeretlen. – Akkor indulás emberek! – Kiáltotta miközben elindult a lyukon, amit én eddig észre sem vettem. Valószínűleg akkor kerülhetett oda, amikor szó szerint berobbantak. Sora erősen fogta a csuklóm és húzott maga után. Nem mintha megpróbálnék megszökni. Soha nem szegem meg az adott szavam. De azért jobb félni, mint megijedni nem?
Röpke fél óra gyaloglás után végre megérkeztünk. Hogy hova arról fogalmam sem volt. Egy nagy ház előtt álltunk, ami kívülről úgy nézett ki, mint egy kísértetkastély. És az csak még jobban rátett a lapátra hogy az egész építmény fából volt. Korhadozott és olyan hangokat adott ki mintha valaki minduntalan a fa padlóján koptatná a cipőjét és sírna valami vagy valaki után. A hideg is kirázott az épület láttán. A kert, ami körülvette hatalmas volt. De ettől eltekintve semmi csodálatos nem volt benne. Egy tavacska állt a telek közepén, amely előtt egy nagy fűzfa lógatta szomorúan ágait. A tó vize sötét és baljóslatú volt és én nem szívesen mentem volna közelebb hozzá. A kert többi részén térdig érő fű magasodott. Beléptünk a nyikorgó ajtón, és ami a szemem elé tárult attól elakadt a lélegzetem. Egy nagy csarnokban álltunk melynek közepén egy lépcső vezetett a felsőbb emeletre. A teremből legalább tíz ajtó nyílt különböző irányokba és szobákba. A plafonról egy nagy csillár lógott békés fénybe öntve a szobát. Egy pillanatra megtorpantam az ajtóban. Mikor feleszméltem és Sorára néztem ő egy furcsa mosollyal méregetett engem. Kérdőn emeltem fel a szemöldököm mire a fiú csak egy legyintéssel válaszolt majd elindult az egyik ajtó felé engem maga után rántva. Morogtam egy sort valami olyasmiről, hogy elengedhetne, mert nem fogok elszökni, de ő még csak rám sem hederített. Az ajtó mögött egy apró szoba fogadott. A szoba közepén egy dohányzóasztal állt körülötte fotelek és egy nagy kanapé. A kanapéval szemben egy síkképernyős TV volt felszerelve a falra. Elcsodálkoztam, hogy ilyen embereknek, akik nem tartoznak, sehová ilyen modern felszerelésük van. A szoba fala nyugtató világoszöldre lett festve. A falon képek sokasága sorakozott és néhány könyvespolc állt a TV mellett. Sora mosolyogva nyomott bele az egyik fotelba és azt mondta várjak. Aztán kisétált a szobából ott hagyva engem egyedül. Pár perccel később nyílt az ajtó, de én nem néztem hátra. Hallottam amint valaki közeledik majd láttam, hogy leülnek mellém. Amikor oldalra fordultam, hogy megnézzem ki az a mai nap folyamán másodszorra éreztem azt, hogy elárultak engem. Mellettem ugyanis Katsuma ült és azzal a mosollyal az arcán nézett, amit csak nekem tartogatott. Bár már ebben sem voltam biztos.
- Szia, Ai! – Köszönt úgy mintha minden rendben lenne. – Hogy ityeg?
- Nem is tudom. – Fakadtam ki. – Azon kívül, hogy az új iskolámba még egy napja is alig járok, de máris megtámadtak és elraboltak. Méghozzá az egyik osztálytársam. És ha ez még nem lenne, elég kiderül, hogy a bátyám is benne volt a dologban semmi nem történt. Egyébként veled mi van?
- Oké ez jogos volt. – Mosolygott Katsuma. – De engedd, hogy megmagyarázzam! Ez a szervezet a jelenlegi rendszer ellen lázad. Nem engedhetjük, hogy megkülönböztessenek minket, csak mert mi fertőzöttek vagyunk. Rengeteg ember szenved és éhezik. Csak mi tudunk rajtuk segíteni. Én vagyok a szervezet vezére. Te pedig egy elengedhetetlen kulcsfigura vagy.
- Remek. Én meg már azon aggódtam, hogy aggódnál miattam. – Motyogtam sértődötten. – De úgy látszik teljesen alaptalan volt a félelmem.
- Szóval – kezdte meg sem hallva, amit az imént mondtam. – Csatlakozol hozzánk?
- Persze! – Mosolyogtam rá. – Majd ha havazik a pokolban! Én most haza megyek és elfelejtem azt, ami itt történt. Átiratkozom egy másik iskolába és soha többé nem említjük meg a ma történteket. Oké?!
- Ne akadj ki ennyire! – Szidott Katsuma. – Nem annyira súlyos a helyzet. Egyszerűen csak el kell fogadnod az ajánlatot és kész. Máris minden megoldódik.
- Katsuma! – Mondtam ellenvetést nem tűrő hangon. A bátyám összerándult. – A nem az nem. És nem fogom soha elfogadni ezt az egészet. Szóval hagyj békén és engedj hazamenni. És te is gyere szépen velem és felejts el mindent! Vita lezárva!
- Fenébe. – Motyogta Katsuma. – Akkor attól tartok, hogy kényszerítenem kell téged, hogy csatlakozz. Mostantól ez lesz az otthonod és ezt fogadd szépen el. Akkor neked is és mindenki másnak is sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz. Addig is. Sora Légyszives vidd fel Ait a szobájába!
A következő pillanatban már Sora rángatott felfelé a lépcsőn. Dühösen próbáltam kiszabadulni, de az erős markok nem engedtek. Megtehettem volna, hogy használjam a képességem. Bármikor szénné égethettem volna Sorát. Miért nem tettem meg? Mert ettől teljesen függetlenül ő nem hiszem, hogy rossz ember lenne. És aki nem rossz vagy nem akar, valamilyen okból kinyírni azt nem égethetem meg. Dühösen szorítottam össze a fogaimat és ökölbe szorított kézzel tűrtem, hogy Sora felrángasson a lépcsőn.
Mikor felértünk egy hosszú folyósón álltunk. Elindult és a folyosó végére vezetett. Jobbra irányított kinyitotta az ajtót majd bocsánatkérő tekintettel belökött rajta. Mikor megpróbáltam kimenni rám csukta az ajtót és még hallottam, ahogy kattan a zár. Bezártak. Ezek tényleg bezártak. Katsuma nem lehet annyira ostoba, hogy azt hiszi, hogy egy ajtó visszatart attól, hogy kimenjek. Most már tényleg dühös voltam. Éreztem, ahogy egyre forróbb lesz a testem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak így elveszítsem a fejem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugtatni magam. Már éppen kezdtem lenyugodni mikor hallottam, ahogy valaki kinyitja az ajtót. Nem igazán akartam tudomást venni róla, de a vendégem elkezdett szólongatni. Kinyitottam az addig csukott szemem. Sora állt előttem és aggódva figyelt.
- Jól vagy? – Kérdezte.
- Jól. – Válaszoltam nem éppen kedvesen. De ha még azzal is törődnöm kéne, hogy kedves legyek akkor már rég lángokban állna az épület. – Mit akarsz?
- Hoztam neked ruhákat és egy kicsit szeretnék beszélgetni veled. – Válaszolta mosolyogva. Nem viszonoztam. Csak meredtem rá, és ha tekintettel ölni lehetne, Sora holtan rogyna a szőnyegre. – Hogy vagy?
- Az neked mindegy. – Morogtam összeszorított fogakkal. – Nem mennél el? Nagy baj lehet abból, ha itt maradsz.
- Miért? – Kérdezte és enyhén oldalra billentette a fejét.
- Mert csak. – Most már tényleg uralkodnom kellett magamon. A tűz csak úgy pezsgett az ereimben összekavarodva a véremmel.
- Oké. Figyelj, sajnálom, ami történt, de Katsuma szerint te egy nélkülözhetetlen fogaskerék vagy a gépezetünkben. – Mondta miközben békítő szándékkal felém nyújtotta a kezét. – Szóval hagyjuk a durcizást és béküljünk ki!
- Bocs. De nincs szándékomban megtenni. – Motyogtam lesütött szemekkel. – És most megköszönném, ha kimennél.
- Hát jó. – Válaszolta csalódottan. – Akkor, szia.
- Szia. – Köszöntem még mindig a földet fixírozva. Hallottam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Fellélegeztem. Nem voltam már dühös. Legalábbis Sorára nem. Elvégre csak egy pár órája ismerjük egymást. Viszont Katsumára nagyon haragudtam. És szörnyen fájt, amit tett. Felálltam és odasétáltam az ablakhoz. Nyitva volt, hogy jusson egy kis levegő a szobába. Lenéztem. Nem lett volna szerencsés leugrani. Nincs sok választásom. Vagy itt maradok vagy kitöröm az ajtót és megszököm. Bár az eléggé hangos lett volna. Viszont nem fogok itt maradni az biztos. Odamentem az ajtóhoz és rátettem a kezem. Csak egy kis erőt szabadítottam fel, ami elég ahhoz, hogy ki tudjam égetni az ajtót. Lassan kezdett el égni és végül már az egész ajtó lángolt. Nekem csak annyi volt a dolgom hogy ne engedjem a tüzet átterjedni másra is. Az ajtó nagy csikorgással adta meg magát és dőlt ki a helyéről. Nem örülhettem ugyanis Katsuma dühös tekintettel állt az ajtó előtt. Vagyis ott ahol az ajtónak kellene lennie.
- Mit is csinálsz? – Kérdezte fogcsikorgatva.
- Nos. – Mosolyogtam rá. – Elmegyek. Nincs jogod itt tartani, még ha a bátyám is vagy. – Szóval, szia, tesó én mentem.
- Nem. – Tájékoztatott. – Te nem mész sehova. Hova akarsz menni? Vissza a K-körzetbe? Vagy talán oda? – Az utolsó szavakat gúnyosan ejtette ki.
- Igen. Vissza a K-körzetbe. – Válaszoltam. Nagyon feldühített azzal, hogy szóba hozta a múltat. – És nem fogsz megállítani.
- Figyelj. – Fogta kérőre. – Itt tényleg otthon lehetnél. Lenne igazi családod, akik szeretnek és törődnek veled. A körzetben semmi sincs. Csak a fájdalmas emlékek. És az üres és hűvös ház. Itt sokkal jobb lenne neked!
- Értem. – Motyogtam. Nem tudom miért, de kezdtem megnyugodni. – Nos, azt hiszem, ennek ellenére mégsem kérek belőle.
- És akkor inkább tovább tanulod azt, amit már úgyis tudsz? – Kérdezte Katsuma. A hangja dühös volt. – És aztán visszamész oda?
- Nem megyek vissza. – Válaszoltam nyugodt hangon. Pedig egyáltalán nem voltam nyugodt. Legszívesebben már rég eltűntem volna innen, de nem tehettem. – De nem is áll szándékomban felkelősdit játszani veletek. Csak hagyjatok már engem békén! Rengeteg erős ember van még rajtam kívül a világon. Menjetek és keressetek valaki mást! És hagyjátok, hogy éljem végre az életem!
- Csakhogy ez a te életed Aimi! – Kiáltott fel dühösen Katsuma. – Te csak ehhez értesz! És ezen nem tudsz változtatni, ahogy tagadni sem tudod! Fogadd el végre, hogy az erőddel segíthetnél az embereken! Végre boldogan élhetnénk anélkül, hogy attól kell félnünk, hogy bármelyik percben, eljöhetnek értünk a seregből, hogy magukkal vigyenek és besorozzanak! Minden ember egyenlően élhetne függetlenül attól, hogy van-e képessége vagy nincs. Nem lennének többé a körzetek.
- Semmi sem oldódna meg vele Katsuma! – Suttogtam most már inkább csak magamnak, mint a bátyámnak. – Ezzel csak azt érnénk el, hogy körözzenek minket. Azzal pedig csak magunkra vonnánk a figyelmüket. Lehet, hogy rád már nem is emlékeznek Katsuma. Viszont biztos felismernének, és minden követ megmozgatnának azért, hogy visszavigyenek. Én nem akarom ezt! Ezért nem csatlakozom hozzátok. Sajnálom! – Ezzel lezártnak tekintettem a vitát és elindultam a folyosón. Nem próbált utánam jönni és én pontosan tudom miért. Némán sétáltam le a lépcsőn, de az aljában megtorpantam. Sora állt előttem. Kérdőn tekintettem rá, de ő csak némán állt. Én sem mozdultam. Fel akartam mérni a helyzetet. Épp mikor azt hittem, hogy elmegy megszólalt.
- Hova mész? – Kérdezte sértődötten. – Nem meg mondta Katsuma is hogy maradnod kell?
- De megmondta. – Mosolyogtam rá szomorúan. – De én egy olyan ember vagyok, aki senkire sem hallgat. Ez a ti érdeketek. És most ha megbocsájtasz…
- Mondd el! – Parancsolta. – Mondd el nekem!
- Mit? – Kérdeztem vissza, mert először tényleg nem sikerült felfognom mit akar tudni.
- Mindent. – Válaszolta. Ekkor esett le, hogy mit akar.
- Ugyan mi közöd van neked hozzá? – Kérdeztem kissé már dühösen. – Pontosan. Semmi. Akkor meg ne kérdezd és hagyj elmenni!
- Légy szíves. Mondd el nekem. – Ez már csak kérés volt. Tényleg nem értem ezt az embert. – Nem mondom el senkinek. Megtartom a titkotokat, és ha lehet, segítek rajtatok.
- Nem tudsz segíteni. – Motyogtam. – De rendben. Elmondom neked a múltamat.
~Hikari~
