2. rész

A paradicsomos káposzta

Értetlen arckifejezésemet látva égnek emelte szemceruzával kihúzott szemeit, majd így folytatta:

- A névtábla. – mutatott az asztalomra kitett, gondosan feldíszített névtáblára, amit év elején az új tanárok és diákok miatt kötelező volt.

Óra után Én voltam az első, aki ki sprintelt a teremből. Nyugalomra volt szükségem, így oda mentem ahova ilyenkor mindig. Erről még Haruka sem tudott. A régi iskolám a gimi mellett volt és ide terveztek egy 4. emeletet is, de végül nem épült meg így egy plusz lépcső vezetett a semmibe. Hanyatt dőltem az egyiken és becsuktam a szemem. Nem szeretem a változásokat. Tudtam, hogy velem van a baj, de a hozzáállásomon eddig nem sikerült változtatni. Olyan ember vagyok, aki mindenben a hibát keresi, hogy aztán megoldhassa azt. Ez viszont a kedvemen nem sokat javít. Azt hiszem, túl pesszimista vagyok. Ezen még sokat gondolkodtam és így szépen lassan elnyomott az álom.

Álmomban egy erdőben voltam, nem ez nem egy erdő ez AZ az erdő ahol gyerekkoromban sokat játszottam. Egy pillanat múlva már futottam, valaki üldözött és éreztem, hogy nincs esélyem elmenekülni. Teljes erőmből futottam, de a lépések mögöttem egyre közelebbről hallatszottak. Végül már közvetlenül mögöttem szóltak. Megfogta a karom és megállított. Hátranéztem és szembe találtam magam két feketével kihúzott jeges szempárral. Felsikítottam

- Chizuru! Hé, jól vagy? Chizuru?! – Zihálva keltem fel és azonnal éreztem, hogy a kemény márványon alvás nem tett jót a hátamnak. Barátnőm még mindig fogta a karomat és aggodalmasan nézett rám.

- Jól. Asszem legalábbis. Basszus! Elaludtam, hány órát aludtam át? – kérdeztem kétségbe esetten

- Csak 4-et. – válaszolta szemrehányóan.

- 4-et?? Miért nem ébresztettél fel korábban? Észrevetted egyáltalán, hogy eltűntem? – alvás után rendszerint nagyon goromba tudtam lenni. Tudtam, hogy nem helyes így letámadnom Harukát, de muszáj volt bűnbakot keresnem a hibára, amit saját magam követtem el.

- Higgadj már le! Persze, hogy észrevettem. Átkutattam az egész Gimit. Franc gondolta, hogy visszajössz az általánosba, de tudod mit legközelebb nem is kereslek. – megfordult, hogy elmenjen.

- Haruka várj! Ne haragudj! Bunkó voltam. – Visszanézett és összevont szemöldökéről tudtam, hogy gondolkodik, hogy visszajöjjön vagy elhúzza a csíkot. Szerencsére az előbbi mellett döntött és visszajött majd leült mellém a lépcsőre.

- Mit álmodtál? Akkor szoktál ekkora paraszt lenni, amikor rosszat álmodsz. – az álom szinte teljesen kiment a fejemből. Elmeséltem neki és a reakcióján sem lepődtem meg.

- Most komolyan? Ennyire felzaklatott, hogy új diákokat kaptunk? – nevetett.

- Ne nevess! Ez nem vicces! – mondtam duzzogva.

- Ne haragudj, de olyan butus vagy. – borzolta össze a hajam játékosan. – Ha nem bírod, akkor, csak egyszerűen ne foglalkozz vele.

Igazság szerint nem volt vele semmi bajom, de valahogy nyomot hagyott bennem. Az üldözős része valószínűleg a számtalan mennyiségű Walking Dead miatt volt, amit mostanában elfogyasztottam. Felnevettem a saját hülyeségemen.

- Mi olyan vicces? – mosolygott Haruka.

- Semmi. Menjünk ebédelni. – mosolyogtam vissza rá.

- Gyanús vagy te nekem… - mondta az állát dörzsölgetve

- Mondom, hogy nincs semmi. - nevettem el magam Haruka arckifejezését látva.

Az ebédlőben leültünk a szokásos helyünkre. Paradicsomos káposzta volt az ebéd, fúj. Fintorogva néztem a kaját, már a szagától is rosszul voltam.

- Haruka, hogy bírod te ezt megenni? – néztem rá.

- Van szám így nem nehéz. – cukkolt.

Erre csak felhúztam az orrom.

- Na, jó nem bírom tovább, kiviszem a tálcát. – jutottam elhatározásra.

- Tedd azt.

Felálltam és elindultam a hely felé ahol a konyhásnők már vártak, hogy elvegyék a „maradék” ebédet. Már csak pár méter választott el, amikor valaki oldalról belém ütközött. Mindketten hanyatt estünk. A tálcám teljes tartalma a ruhámon landolt és a még forró étel marta a bőrömet, de valami más súlyt is éreztem magamon a tálca nem lehetett olyan nehéz. Felszisszentem majd kinyitottam a szemem és a jeges kék szemekkel találtam szembe magam. Azonnal eszembe jutott az álmom. Amon összevonta a szemöldökét majd nevetve legördült rólam.  Nem értem mit találhatott olyan viccesnek hisz a paradicsomos káposztából rá is jutott bőven. Felültem, Harukát kerestem, de más szempárokat találtam, akik persze azonnal elkapták a tekintetüket. Az egész ebédlő minket nézett. Szuper, rögtön első napon leégetem magam. Végül megtaláltam Harukát aki leesett állal nézett, nem sokban különbözött a többi bámészkodótól csak ő nem kapta el a tekintetét. Lerámoltam magamról a tálca tartalmának nagy részét. Éppen fel akartam állni, de ekkor egy kéz jelent meg előttem. Amon nyújtotta felém, hogy felhúzzon. Gyanakvón néztem rá, de elfogadtam.

- Ne aggódj, ezt még vissza fogod kapni. – súgta a fülembe és a hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Én?? Te jöttél nekem! – mondtam a kelletnél kicsit hangosabban.

- Nézőpont kérdése. 

Még mindig azzal a gonosz mosollyal az arcán, amit mostanra nagyon szerettem volna letörölni elindult a kijárat felé. Én is így tettem, de előtte összeszedtem Harukát.

- Ugye tudod, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagy?

- Ja. Rájöttem.

Hazafele nem is vesződtem azzal, hogy eltakarjam a ruháimat. Amikor az utca végéről megláttam a házunkat elöntött a megkönnyebbülés. Elő akartam venni a kulcsom, de nem találtam. Valószínűleg kiesett a zsebemből. Mesés. Csöngettem és egy pár másodperc múlva anyám állt az ajtóban.

- Szia Kicsim na milyen volt a napod? – kérdezte majd meglátva a ruháimat, hozzátette. – Ó hát majd később mesélsz, most irány öltözz át. – másra se vágytam.