2. Fejezet

Egy kis kitérő

Akira céltudatosan haladt előre miközben én csak azért nem estem hasra a sötétben, mert erősen fogta a kezemet, és amikor megbotlottam mindig megfogott. Egy erdőben sétáltunk, vagyis csak Akira sétált én sokkal inkább bukdácsoltam. Néha ijedten megremegtem egy-egy éjjeli állat hangjára olyankor Akira kissé erősebben szorította a kezem ezzel jelezve, hogy nincs semmi baj. Már nagyon régóta meneteltünk és én kezdtem teljesen kifulladni. Továbbá nem értetettem miért nem jött még fel a Nap hogy legalább azt láthassam hová lépjek.

Végül meguntam a dolgot és morcosan megszólaltam.

- Fáradt vagyok! – Akira kissé hátrafordította a fejét és úgy nézett rám, de nem állt meg. – Egy kicsit álljunk meg hadd pihenjek! Én nem vagyok démon, hogy csak úgy végigsétáljam a fél világot és még csak meg sem izzadok.

- Egy. Nem sétáltuk végig a fél világot. Kettő. Alig két órája jöhetünk még csak ennyiben nem fáradhattál el.

- Azt értem, hogy démon mivoltod miatt nem fáradsz el olyan könnyen, de azért gondolhatnál arra, hogy egy ember számára kétórányi folyamatos caplatás igen kimerítő. – morogtam és megpróbáltam kirántani a kezem a szorításából mire ő magához rántott és erősen szorította a kezeimet. Kissé elpirultam a közelsége miatt és lassan beszívtam mentolillatát. – Kérlek csak hadd üljek le pár percre!

- Nincs időnk érted? Ma vagy 17 éves. – Meglepetten néztem fel rá. Honnan tudja, hogy ma van a szülinapom? – Ha betöltöd, a tizenhetet eljönnek érted, hogy elvigyenek. Nem engedem, hogy az angyalok kezére kerülj! Nem fognak elvenni tőlem! Téged nem!

- Miről… miről beszélsz? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Akira mondani akart valamit, de hirtelen oldalra kapta a fejét és halkan szitkozódni kezdett majd lenézett rám és egy pillanatig úgy tűnt, hogy elgondolkozik valamin. Végül felmordult és rám parancsolt:

- Mássz fel a hátamra! – Egy pillanatig értetlenül meredtem rá végül a háta mögé mentem és belekaroltam a nyakába. Mielőtt bármit is reagálhattam volna a térhajlataimnál fogva felkapott a hátára és elindult. – Mikor megszülettél a lelkedet nekem adták a szüleid.

Döbbenten kerekedtek ki a szemeim és csendben hallgattam, ahogy folytatja.

- Volt egy kis zűr veled a szülés alatt. Az anyád majdnem belehalt, hogy téged a világra hozott, de mikor megszülettél mindennél boldogabb volt. Azért élte túl a szülést, mert az apád annyira kétségbeesetten életben akarta tartani, hogy képes volt a lelkedet nekem adni.  – Kissé erősebben szorítottam meg a nyakát mire ő hátranézett.  

- És miért vagyok akkor még életben? – kérdeztem halkan és nem néztem rá. Görcsösen markoltam a nyakát és a könnyeimet tartottam vissza.

- Mert egy kisbaba lelke nem valami tápláló. – válaszolta és folytatta a mesélést. – Megegyeztünk, hogy amikor betöltöd, a tízet eljövök érted és elveszem, ami az enyém. De amikor megláttalak a sötétben sírni valamiért nem tudtalak bántani. Ezért megjelöltelek és elhatároztam, hogy ha 17 éves leszel, végre megteszem, amit kell.

- De még most is itt vagyok és réges-régen felfalhattad volna a lelkemet. – tudattam vele mintha nem tudná. – Miért?

- Nos, meg van rá a nyomós okom elhiheted. – válaszolta. Elhúztam a szám, de nem mondtam semmit. Nehezen tudtam elhinni, hogy van olyan szülő a világon, aki képes lenne feláldozni az újszülött gyermeke lelkét egy démonnak viszont megértettem, hogy miért tette apa, amit tett. Lehet, hogy azért nem láttam őket szinte, soha mert tudták, hogy el fognak veszíteni és nehezebb lett volna nekik, ha minden nap találkoznak velem. – Ne rágódj ezen! Mindez egyáltalán nem fontos elvégre már megtörtént és nem lehet rajta változtatni.

- Még neked sincs elég hatalmad, hogy ha azt kérem, megváltoztasd a múltat? – kérdeztem bár nem gondoltam, hogy kapok is rá választ. Ám Akira elgondolkozott egy pillanatra majd halkan megszólalt.

- Van elég erőm hozzá. De ahhoz valami olyat kell felajánlanod ami, megéri, hogy megváltoztassam a múltat és nekem elhiheted, hogy jelenleg nincs semmid, ami elég lenne. – mondta mire meglepetten pislogtam rá.

- Te tényleg képes vagy visszamenni a múltba és elintézni, hogy ne kössék meg a szerződést? – kérdeztem mire elmosolyodott.

- Igen. Bár akkor valószínűleg addigra vissza kell mennem mielőtt még megfogantattál, volna.

- És ezt azért nem akarod, mert… - reménykedtem, hogy megkapom végre a választ a kérdésre, ami annyira foglalkoztat de Akira nem most jött le a falvédőről.

- Mint mondtam nyomós okom van rá. – villantotta rám hófehér mosolyát. Morcosan ráncoltam a szemöldököm és a továbbiakban nem kívántam beszélgetni a démonnal. Némán nézegettem a bal kezem, amin most nem látszott a jel, de tudtam, hogy ott van. Egy jel, ami hozzáköt a démonhoz, és amit nem tudok lemosni magamról. Hasonlít egy tetováláshoz azzal a különbséggel, hogy ezt semmi sem tűntetheti el rólam. Ebben még úgy is biztos voltam, hogy szinte semmit nem tudtam a bonyolult mintáról azon kívül, hogy mi célt szolgál, mekkora és hol helyezkedik el.

Ha jobban végig gondoltam jelenleg azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Egyszerűen besodródtam az életem egy örvényébe melyből nem láttam kiutat. Hirtelen változott meg minden és még az én egyáltalán nem hétköznapi életem is még furcsább lett. Ha elcserélhetném az életemet valakivel minden habozás nélkül megtenném. Még azt is el tudnám viselni, hogy minden napom ugyan olyan mintha egy végtelen körforgásban ragadtam volna. Sok ember olyan kétségbeesetten vágyik, egy izgalom dús életre melyben soha nem tudhatod mikor ér el a vég. És én soha nem értettem miért akarnak ennyire kitörni? Én sokkal inkább betörni szeretnék.

Ha a családom együtt lehetne és nem is sejteném, hogy léteznek, démonok akkor valószínűleg én lennék a legboldogabb ember ezen a kerek világon. És ahelyett hogy otthon ülnék, a családommal együtt most egy démon cipel a hátán az éjszaka kellős közepén egy erdőben és azt állítja, valaki el akar jönni értem, hogy elvigyen.

- Miért akarnak elvinni engem?

- Meg akarnak menteni. – jött a válasz mire értetlenül néztem rá. – Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy én mondtam, hogy az angyalok a rosszak. Éppen ezért akarnak megmenteni téged. Ha rájössz, hogy a démonok jók és a mi oldalunkra állsz akkor veszélyezteted az angyalokat. Elvégre, ha egy ember is velünk van, képesek leszünk harcolni azért, hogy minden másik embert is elcsábítsuk. Azt hiszem, ki akarják mosni az agyad.

- De miért pont én? Mármint bármelyik másik embert is elhozhattad volna. És amúgy is szerintem még mindig azok a rosszak, akik megeszik az emberek lelkét. – mondtam.

- Akkor te is rossznak számítasz, mert megeszed az állatok húsát? – kérdezte. Erre megdöbbentem és elgondolkoztam. – Nekünk is szükségünk van az élelemre, hogy túléljük. És miért pont te? Mert te hiszel bennem.

- Hiszek benned? Bárki más is hihetne.

- Nem. Te látsz minket és tudod, miket teszünk ennek ellenére most itt vagy méghozzá önszántadból.

- Azért annyira nem akartam veled jönni. – mondtam mire felnevetett.

- Végig volt benned valami, ami azt mondta, hogy megbízhatsz, bennem ne tagadd!

- Nem tagadom viszont volt valami más, ami pedig a fülembe ordította, hogy meneküljek el és soha többé ne is nézzek hátra. – vágtam vissza.

- És mégis az volt az erősebb, ami a bizalomra bíztatott. – jelentette ki mintegy mellékesen. Nem válaszoltam.

Akira kuncogott, de aztán hirtelen komorodott el és nyomdafestéket nem tűrő szavakat kezdett mormogni az orra alatt. Sejtettem, hogy ez nem jelent jót így hát én is megfeszültem. A démon nem váltott sem irányt sem sebességet, de éreztem a testéből áradó feszültséget. Percekig haladtunk így és én már kezdtem reménykedni benne, hogy nem érnek utol akárkik is üldöznek ám reményem nem bizonyult elégnek. Akira megtorpant és egyenesen előre szegezte pillantását miközben engem letett a földre és karjaival védelmezőn a háta mögé tolt. Nem ellenkeztem csak nézetem az előttünk egyre fényesebben ragyogó lényeket, akik bár mi tagadás gyönyörűek voltak mégis fenyegető kisugárzásuk miatt ez nem tűnt túl lényegesnek.

Mindnek hosszú, ezüstös haja volt és égszínkék szeme. Az arcuk természetfelettien szép volt még a férfiaknak is és egyszerűen tökéletesnek tűntek. Valamennyien ragyogtak, de minél tovább néztem őket annál biztosabb voltam benne, hogy a fényük egyre fakul. Hátukon hatalmas hófehér szárnyak díszelegtek.

Nyugtalanság fogott el és akaratlanul arra gondoltam, hogy amikor Akirával találkoztam valami tényleg volt bennem, ami azt mondta, hogy bízhatok a fiúban. Most csak az üvöltöző hangocska maradt mely egyre bíztatott a menekülésre. Immár nem kételkedtem benne, hogy Akira nem hazudott, amikor azt mondta, hogy az angyalok valóban rosszak.

Egy nő lépett elő a kisebb csoportból. Hosszú ezüst haja egészen a combja közepéig ért és minden mozdulatánál belekapott valami szellőféleség, ami meglobogtatta a gyönyörű hajtömeget. Kék szemei szinte világítottak sápadt bőre mellett. A szép vonalú tökéletes ajkak nyájas mosolyra húzódtak, ahogy tekintetét rajtam pihentette. Megremegtem és akaratlanul is közelebb húzódtam Akirához aki rám sem nézve kulcsolta át derekamat egyik karjával és közelebb húzott magához. A nyugalom és a nyugtalanság furcsán lehetetlen keveréke vett erőt rajtam és én küszködve az érzelmekkel néztem a nőt.

- Mit akartok? – Akira tekintete keményen mérte fel az ellenséget és még én is megremegtem a látványtól. A fiú kissé megszorított, hogy jelezze semmi baj. Az angyalok pedig még csak meg sem rezdültek a pillantása miatt.

- Szerintem nagyon jól tudod démon – válaszolt a nő s most tekintetét Akirára emelte. A szemekben megcsillant az undor, amit egészen eddig nagyon jól palástolt. Bennem harag gyúlt, de olyan erővel hogy magam is meglepődtem. Akira megérezhette, mert egy kissé felém fordította a fejét, de tekintetét nem vette le a velünk szemben állókról.

- Megumi önként jött velem. Jogom van igényt tartani rá – mondta rideg, érzelemmentes hangon, de én éreztem a remegést, ami végigfutott a testén. Az elfojtott indulat csak úgy áradt belőle magával rántva engem is, s most már mind a ketten parázsló szemekkel pásztáztuk az angyalokat. Azok teljesen mereven bámultak valahova mellénk, mintha még arra sem tartanának minket méltónak, hogy ránk nézzenek.

- Nem hiszem, hogy sok választást hagytál volna neki – mondta kelletlenül a nő, és ismét rám nézett. Látszólag ez kevésbé esett nehezére, mint Akirára nézni, de még így is láttam az undort a kék szemekben. – Sajnálom, de nem engedhetem, hogy megöld őt.

- Nagyon jól tudod, hogy eszemben sincs bántani Tenshi – vágott vissza Akira, s a nő összerezzent a neve hallatán. Nem tudtam honnan ismerik egymást, de abban biztos voltam, hogy nem éppen rajonganak egymásért.

- És te is tudod, hogy nem fogom megkockáztatni, hogy egy ártatlan embernek elvedd a lelkét.

- Nem fogom elvenni és mindannyian nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy csak azért akarjátok megmenteni, mert ő képes lehet legyőzni benneteket. – Tenshi megremegett és dühösen nézett a démonra, aki viszont meg sem rezzent.

Így álltunk percekig és már kezdtem azt hinni, hogy teljesen lefagytak, amikor is Tenshi megfordult és elsétált. Nem láttam magát a mozdulatot, de tudtam, hogy a nő intett egyet s a következő pillanatban mi már szélseben futottunk utánunk pedig az angyalok. Akira a karjaiban cipelt és nekem nem igazán esett le hogy mi is történt, amikor egyszerűen megállt és hátrafordult. Láttam a közeledő angyalokat és biztos voltam benne, hogy Akira most majd megküzd velük, de mielőtt az angyalok elértek volna minket egyszerűen sötétség borult ránk és zuhanni kezdtünk.

Felkiáltottam és ijedten kapaszkodtam bele az engem cipelő démon nyakába, aki erre kissé szorosabbra fonta karjait körülöttem. Becsuktam a szemem és vártam az ütközést, de az elmaradt. Mikor kinyitottam a szemeimet Akira már előre sétált a barlangban ahol éppen voltunk. Értetlenül néztem körbe. Aztán Akira megállt és letett egy sziklára majd velem szemben ő is helyet foglalt. Túl sötét volt, hogy pontosan láthassam a démont, de tudtam, hogy ő tökéletesen lát engem. Zöld szemei világítottak a sötétségben és én próbáltam arra összpontosítani, hogy csak azokat nézzem.

- Hol vagyunk? – kérdeztem és beleborzongtam a hideg szélbe, ami most végigsüvített a barlangon. Akira intett a kezével és forrón égő tűz jelent meg közöttünk a padlón. Felsóhajtottam és kissé közelebb csúsztam a meleghez.

- Ez a hely egyszerre van mindenhol és sehol. A földi lét és az alvilág közötti kis szeglet – kezdte és tekintetével követte minden mozdulatomat. – Ide csak az emberek és a démonok képesek eljutni szóval nem kell félnünk az angyaloktól. Viszont sajnos az átjáró az alvilágba nem itt van, szóval gyalogolhatunk.

- És ha visszamennénk? – kérdeztem.

- Az angyalok azonnal megtalálnának – mondta. – Túl kockázatos lenne elmenni veled oda.

- Tehát akkor most ezen a helyen fogunk bolyongani. Csodás. Kérlek, ne mondd, hogy ez az egész egy nagy barlang, mert klausztrofóbiám lesz – morogtam.

- Nem az csak az átjáró van itt – nevetett fel. – Nyugodj meg ez a hely igazán tetszeni fog neked.

 - Aha – motyogtam álmosan. A démon levigyorgott rám és hagyta, hogy álomba merülhessek a hideg kemény földön. Az utolsó, amire emlékszem egy mentolillatú bőrkabát amit Akira terített rám s innen képszakadás.

_-_-_-_-_-_-_-_-_

Éreztem a hideget a bőrömön és hallottam a szél süvítő hangját, de nem éreztem elég erőt, hogy kinyissam a szemeimet így hát inkább csak mozdulatlanul fekve próbáltam magam visszarántani az álomba. Már éppen sikerült volna, amikor halk suttogó hangokat hallottam meg nem messze tőlem, de nem a tűz körében. Erősen kellett hallgatóznom, hogy halljam a nagyon halkan elsuttogott beszélgetés minden részletét. Akira és egy másik férfi hangját hallottam.

- Miért van még életben? – kérdezte a számomra ismeretlen. Egy ideig csak a csend volt a válasz és már azt hittem, hogy Akira figyelmen kívül hagyja a kérdést, de végül a fiú is megszólalt éppen olyan halkan, ahogy az előtte szóló is.

- Tudod jól, hogy képtelen lennék megölni – mondta. Halk kuncogást hallottam.

-  Nos, mindenesetre az apánk nem lesz boldog, ha egy emberlánnyal állsz elé.

- Tudom – Akira hangja szomorúan csengett. – De nincs mit tenni.

- Reméled, hogy majd megkedveli a lányt? – kérdezte az ismeretlen. Akira felmordult.

- Nem is reménykedem ilyesmiben. – A másik férfi nem mondott erre semmit. Egy pillanatra azt hittem, hogy már el is ment, de végül halk sóhajt hallatott.

- Ha mindenképpen életben akarod tartani, akkor inkább hagynod kellene, hogy normális életet éljen. A démonok nem bántanák és az angyalok célkeresztjéből is kikerülne – mondta. – Igaz hogy veled sem találkozhatna, de úgy gondolom ez csekély ár a boldogságáért.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Én is gondoltam már rá hogy egyszerűen csak hagyom, hogy olyan életet éljen amilyet eddig is, de sok olyan dolog történt, amit már nem vonhatunk vissza – sóhajtotta Akira. Próbáltam értelmet keresni a beszélgetésben, de egyelőre nem sokat értettem az egészből. – Az angyalok akkor is keresnék, ha soha nem is találkozott volna velem.

- Néha tényleg olyan rejtélyes, vagy mint azt tőled elvárná az ember… démon – mondta a férfi és hallottam, ahogy Akira felhorkant. – Szóval a lányt nem a jel miatt keresik?

- Soha nem azért keresték. Számukra teljesen mindegy volt, hogy mi is történik vele egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy… - nem fejezte be a mondatot, de látszólag a férfinek nem is volt rá szüksége hogy megértse. Nekem annál inkább hiányzott az el nem mondott mondatrész, de még mindig nem adtam jelét annak, hogy ébren lennék.

- Mennem kell – mondta kis szünet után az idegen. Hallottam, hogy feláll majd lép kettőt egészen addig, amíg elém nem ér. Egy ideig állt felettem néma csendben és biztos voltam benne hogy engem néz. Aztán továbbsétált és rövid idő elteltével teljesen elhaltak az általa keltett zajok. Akira nem mozdult és én is tovább tettettem, hogy alszom. Ha most rögtön felébrednék, akkor biztosan lebuknék, amit nem feltétlenül akartam megkockáztatni. Elvégre bármennyire is vigyázott rám eddig Akira akkor is egy démon marad és a démonokkal nem igazán szerencsés ujjat húzni.

Nem tudom hány perc telhetett el, így de végül meghallottam, ahogy Akira egy hatalmas sóhaj kíséretében feltápászkodik és elsétál, a tűzig majd leül velem szemben. Erőt vettem magamon és megjátszva hogy még csak most ébredtem fel nyújtózkodtam egyet majd lassan pislogva körbenéztem. A démon engem figyelt, smaragd szemei kísértetiesen csillogtak a tűz fényében. Egy pillanatra ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odamenjek mellé és bevackoljam magam az ölébe, de ezt a kényszert gyorsan elnyomtam magamban és közben próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak azért volt, mert már megint piszkosul hideg van és nyilván Akira kényelmesebb fekvőhely lenne, mint a kemény föld. A fiú semmit nem vett észre a belső vívódásomból így hát felültem és hatalmasat ásítva néztem rá.

- Jó reggelt álomszuszék! – vigyorgott rám. Megpróbáltam viszonozni a mosolyt és halkan rekedtes hangon megszólaltam.

- Neked is. Mennyit aludtam? – kérdeztem. Tényleg érdekelt, hogy vajon mennyi ideig szundíthattam. Persze volt, ami ennél jobban izgatta a fantáziámat, de nyilván úgy kellett tennem mintha nem hallottam volna a beszélgetésüket.

- Azt hiszem úgy öt órát – válaszolta a fiú. Elhúztam a számat és próbáltam nem gondolni rá, hogy mennyivel többet alhattam volna mennyivel kényelmesebb helyen. Na és persze melegebb helyen is. – Alhatsz, még ha akarsz. Van időd.

- Nem, ha egyszer felébredtem, akkor már mindegy – mondtam és megráztam a fejem. Ő csak vállat vont. – Viszont egy kis harapnivaló nem esne rosszul.

- Attól tartok bárhogy is esne, nem tudok szolgálni semmivel. Sajnálom. – Akira elnézett a barlang bejárata felé majd rám és ismét a kijáratra. Tudtam mit szeretne így hát feltápászkodtam és bólintottam.

- Furcsa vagy – motyogtam elgondolkozva. A démon rám nézett és megvonta a vállát. Volt benne valami esetlen és lemondó, ami miatt a szívem fájdalmasan megdobbant. Hirtelen úgy tűnt, hogy ha nem vígasztalom meg még a végén sírni fog. Aztán elvigyorodott és intett, hogy induljunk.

A barlang sötét volt és bár láttam a végét mégis olyan volt mintha soha nem érnénk ki belőle. Valami furcsán nyomasztó érzés telepedett rám és először azt hittem ez azért van, csak mert az éjszakát egy barlangban töltöttem a kemény és nem is kicsit hideg földön. De végül rájöttem, hogy ez a furcsa érzés a barlang hatása. Akirára néztem, aki komoran ballagott mellettem. Egyre türelmetlenebb lettem és már alig vártam, hogy végre elérjem a barlang végét, de az csak nem látszott közeledni. Megtorpantam és merőn néztem a fényt. Akira is megállt majd értetlenül rám nézett.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Valami nincs rendben. Miért nem értünk még ki? – Egyre rosszabbul éreztem magam és már-már fojtogatott a sötétség és ez a nyomasztó érzés. Úgy éreztem meg fogok őrülni. Levegő után kapkodtam és pánik vett erőt rajtam. Menekülni akartam. Akira elkáromkodta magát majd megragadta a csuklóimat és kényszerített, hogy felnézzek rá.

- Figyelj rám Megumi! – kiáltott rám és én abbahagytam az ellenkezést. Remegtem és nem feltétlenül biztos, hogy a hideg hatására. – Nem lesz semmi baj oké? Itt vagyok. Bízz bennem!

Feldúltan néztem a szemeibe. Azok határozottsággal csillogtak és láttam bennük, hogy a gazdájuk komolyan gondolta minden egyes szavát. Minél tovább néztem a szemeibe annál nyugodtabb lettem, míg végül már a remegésem is megszűnt és egyenletesen szedtem a levegőt. Nem értettem miért pánikoltam ennyire be és ez megrémített. De nem ijedtem meg ismét. Ezt valószínűleg Akirának köszönhettem. Behunytam a szemeimet és lassan nagy kortyokban kezdtem nyelni a levegőt.

- Mi volt ez? – kérdeztem halkan és nem voltam benne biztos, hogy a fiú meghallotta-e egyáltalán de minden jel szerint, igen mert válaszolt.

- Ez a barlang hat az emberekre. Erős félelemérzeted lesz, ha túl sokáig itt maradsz, és végül beleőrülsz. Valószínűleg azért nem láttad, hogy már a barlang kijárata előtt vagyunk, mert annyira féltél, hogy bennragadunk, hogy csak ezt a képet láttad magad előtt. Sok emberrel megesett már – mondta. Meglepetten néztem a barlang bejáratát, ami már csakugyan előttünk volt. Csak egy lépést kellene megtennem és már kint is lennék. – Ha csak egy lépéssel tovább tudtál volna küzdeni a félelem ellen, akkor magadtól megláttad volna, hogy már kiértünk.

Nem feleltem csak néztem a fiút, aki lágyan mosolygott le rám. A szívem furcsán ritmustalanul vert és elvörösödve kaptam el a tekintetem a másikról. Akira megfogta a kezemet és megindult kifelé. Egy pillanatig haboztam, hogy kövessem-e de mivel ő nem volt hajlandó megállni és a kezem nem képes kinyúlni ezért hát úgy döntöttem követem. Furcsán jókedve volt és hiába rángattam a kezem, hogy engedje el ő úgy csinált mintha észre sem vette volna a dolgot.

Egy erdőben baktattunk és én nagyon figyeltem nehogy elbotoljak egy gyökérben, de amikor mégis megtettem Akira utánam nyúlt és a derekamnál fogva megtartott. Elmotyogtam egy köszönömöt és ezután extrán odafigyeltem minden egyes lépésemre. Akira eltűrte előlem az ágakat és próbált olyan helyen menni ahol a lehető legkevesebb hátráltató tényező van. Én magam nem tartottam egy ügyetlen embernek magam, de azok a gyökerek, amik abban az erdőben voltak roppantul aljasak voltak. Akira szerint egyfajta bűbáj van rajtuk, ami miatt nem lehet őket normálisan kikerülni és még neki is nehezen megy a dolog.

Már vagy két órája caplattunk megállás nélkül, amikor megállt és lenézett rám. Én kissé megilletődve pislogtam fel rá és nem értettem mi ütött bele hirtelen.

- Amikor a barlangban voltunk miért bíztál meg bennem? – kérdezte és én egyre jobban összezavarodtam. Hogy jön ez ide ilyen hirtelen?

- Nem kellett volna? – kérdeztem. A fiú arcán furcsa kifejezés ült mintha éppen azon gondolkozna, hogy épelméjű emberrel van-e dolga, avagy sem. Nem értettem mi baja, hiszen eddig is minden arra ment ki, hogy megbízzak abban, amit mond és tesz, és ami azt illeti ez így is volt. Néha ugyan elbizonytalanodtam, de valahogy mindig sikerült elérnie, hogy ez a bizonytalanság elmúljon.

- Nem sok embert ismerek, aki megtenné – volt a válasz mire felvontam a szemöldököm. Ha ez így van, akkor valóban nem vagyok értelmes élőlény. De mindenesetre ezen nem igazán lehet segíteni. Néha még annál is különcebbnek éreztem magam, mint általában és ilyenkor hajlamos voltam ésszerűtlen döntéseket meghozni. Viszont még ennek ellenére is ezek a döntések még soha nem bizonyultak rossznak. Még most sem pedig azért valljuk, be tényleg nem hangzik valami jól, hogy egy démonnal mászkálok egy olyan világban, ami még csak nem is létezhetne a tudományok szerint és az emberek soha nem hinnék el nekem azt, hogy az angyalok valójában nem jók, míg a démonok viszont nem is olyan borzalmasak.

- Én egyet sem – mosolyogtam fel rá. – De mondjuk, olyanból sem sokat ismerek, akinek már születésétől fogva az volt a sorsa, hogy eljön érte egy démon. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag.

- Soha nem is állítottam, hogy olyan vagy. De az embereknek berögzült téveszméik vannak, amiket nem lehet egyszerűen lerombolni – mondta és mintha egy árnyalatnyi szánakozás csendült volna a hangjában. Nem válaszoltam vártam, hogy kifejtse a gondolatmenetét. Érdekes volt egy másik fajból való lényt meghallgatni az emberekről alkotott képéről. – Soha nem voltak bizonyítékaik mégis rengetegen hisznek abban, hogy a démonok szörnyű lények, míg az angyalok vigyáznak rájuk. Ha valaki kiállna eléjük és tudatná velük, hogy ez bizony téves azt az embert elevenen megégetnék. Te is ilyen téveszmékkel körülvéve nőttél fel tehát nem szabadna ilyen könnyen elfogadnod, hogy egész életedben rosszul ítéltél meg mindent.

- Nem is fogadtam el könnyen – vontam vállat. – De nem vonhatom csak azért kétségbe a szavad, mert egy démon vagy. Nincs ugyan bizonyítékod arra, hogy az angyalok, akik üldöztek valójában nem megvédeni akartak-e de nekik sincs bizonyítékuk rá, hogy az én érdekeimet nézték volna. Nem hiszem el, hogy rosszak, de azt sem tudom elhinni, hogy teljesen jók, lennének. És amíg nincs, bizonyítékod nem mondhatom azt, hogy bizonyára csak kitaláltad, hogy jobban megbízzak benned, még ha ez is az igazság. Nem vagyok mindenható csak egy apró porszem vagyok a többi között így nincs jogom ítélkezni bárki felett is.

- És éppen ez a furcsa benned. Mégis melyik épeszű ember mondana ilyeneket? – kérdezte és azzal a kezével, amelyikkel nem az enyémet markolta beletúrt fekete tincseibe. Furcsán megrögzült mozdulat volt ez olyan, amit az ember nem tud egyszerűen elhagyni és valahogy annyira odaillőnek tűnt az egész, hogy mosolyt csalt az arcomra. Egyszer ismertem egy kisfiút, aki két évvel volt nálam fiatalabb és neki is volt egy ilyen berögzült mozdulata, ami miatt mindig mindenki csúfolta, de nekem mindig is tetszett a dolog. Amikor ideges volt vagy valamin nagyon elgondolkozott akkor a jobb kisujja körmét kezdte rágni. Aztán nagy nehezen leszokott róla és nem sokkal később elköltöztek.

- Mint azt már az előbb kiveséztük egyik sem. De hé, én minden vagyok csak nem épeszű. – Emeltem fel a szabad kezemet és felnevettem a fiú arcára kiülő tanácstalanságtól. Komolyan olyan volt mintha egyszerűen nem tudna mit kezdeni azzal, hogy ennyire én vagyok és mégis valamilyen szinten örülne annak, hogy ilyen vagyok.

Végül csak sóhajtott egyet és szó nélkül folytatta az utunkat. Én ismét a gyökerek és egyéb bukkanók kikerülésének szenteltem minden figyelmem így hát nem is tűnt fel a fiú feszélyezett pillantása, amivel az erdőt méri végig. 

 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő