2. Fejezet
Az álombéli katona
Egy trónuson ültem, ami egy hatalmas terem végében helyezkedett el. A trónnal szemben egy óriási kapu nyílt, ami most csukva volt. A vastag fát aranyberakásos minták díszítették, látszólag rendszertelenül. A kaputól egy nagy vörös szőnyeg vezetett egészen a trónus előtti lépcsők aljáig. A szőnyeg két oldalán, végig szobrok álltak, bár azt nem tudnám megmondani, mit ábrázolnak. Valahogy olyan elmosódottak, ami miatt nem tudom kivenni, mit formálnak meg. A plafonról egy gyönyörű kristálycsillár ereszkedett alá, bevilágítva a helységet. A teremben rajtam kívül, csak két lehajtott fejű lány állt, némán.
A hajam bonyolult fonatokban hullott a vállamra. Egy kék pántnélküli báli ruhát viseltem. Derékrésznél, bal oldalt egy rózsa díszítette, amiből a szövet apró fodrokban hullott két oldalra, és hátra, középen kis rózsákat hímeztek rá, hozzáillő kék szandál volt a lábamon. Vagyis nem voltam biztos benne, hogy az is kék ugyanis, azt csak éreztem, de látni nem láttam. Úgy éreztem magam, mint egy igazi hercegnő, csak a tiara hiányzott a fejemről. Már épp készültem felállni, mikor nagy robajjal kinyílt a kapu, és egy kapucnis alak lépett be rajta. Egészen a lépcsőkig sétált, majd meghajolt, és leemelte a fejéről a kapucniját. Zabolátlan fekete haj, és smaragdzöld szemek, amelyekben a legkisebb érzelem sem tükröződött. Fekete köpenye alól kilátszott az ezüst páncél. Egy-egy kard nyele is kivillant kétoldalt, amikor a fiú mozgott, és a fekete szövet arrébb lendült.
- Hercegnő, menekülnünk kell! – A fiú alázatosan szólt, és egy ideig nem is fogtam fel, hogy hozzám intézte szavait. – Jöjjön! Elviszem, egy biztonságos helyre, ahol sohasem találják meg. – Meg akartam kérdezni, hogy miről beszél, de az ajkaim nem engedelmeskedtek nekem.
- Hol az apám? – A kérdés magától hagyta el a számat, és nem értettem, miért kérdeztem meg, pont ezt. A zöld szemek szomorúan néztek rám.
- Sajnálom hercegnő, de az apja, most épp a harcmezőn küzd. Engem bízott meg azzal, hogy biztonságos helyre vigyem magát. Jöjjön. – A fiú kinyújtotta a kezét, és én felé mozdultam, mikor egy kard pengéje hasította át a mellkasát. Ijedten meredtem a döbbent emberre, aki már nem az a fiú volt, aki az előbb. Fekete, rakoncátlan haja szőkévé, és rendezetté vált. Smaragd szemei barnába váltottak át. A fények lassan hunytak ki a szemiből, miközben a padlóra rogyott. Mögötte az imént látott fiú állt.
- Már megint, egy alakváltó. – Morgolódott magában, aztán tekintete a halott fiúról, rám vándorolt. – Hercegnő, maga itt van? Azt hittem, már rég halott.
- Takeshi! Tényleg te vagy az igazi. Csak te mernéd testőr létedre hangoztatni, hogy abban reménykedtél, hogy meghalt az, akit védened kéne. – Mosolyogtam, pedig most képes lettem volna megfojtani. Takeshi megfordult, és elindult, én pedig követtem, bár csak nagyon nehezen tudtam tartani vele a lépést. Egy ideig végtelen hosszúságú folyosókon loholtunk, aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után, elértük, a véleményem szerinti kastély kapuját, ami tárva nyitva állt. Kiértünk a hatalmas udvarba, ahol én simán úgy eltévedtem volna, hogy soha többé nem hallanának rólam semmit. Amikor az udvarból is kijutottunk, egy erdő felé vettük az irányt, ám amikor már majdnem elértük a szélét, ránk támadtak. Takeshi kivonta a kardjait, és a támadókra vetette magát, miközben rám kiáltott:
- Menjen, be az erdőbe! Ne jöjjön ki onnan, és rejtőzzön el valahova! – Bólintottam, majd futásnak eredtem. Vissza akartam menni, és segíteni neki valahogy, de a testem megint csak nem engedelmeskedett. Beértem az erdőbe, és csak futottam hátra sem nézve. Egy idő után, viszont a lábaim felmondták a szolgálatot, és én egy fa tövébe estem. Megpróbáltam csinálni valamit, de annyira fáradt voltam, hogy elnyomott az álom.
A könyvtár legeldugottabb részében kuporogtam. Felesleges volt, hiszen a könyvtárba soha senki nem megy, így akár egy könyvespolc tetején is fekhettem volna, akkor sem vesz észre senki. Vagy tízszer végigpörgettem magamban az álmot, de még sem tudtam dűlőre jutni. Aztán meghallottam, egy ismerős hangot.
- Mi történt, már megint? – Kérdezte Hoshi. Hangja számon kérő, mégis kedves volt. Csak Hoshi volt képes így beszélni. – Mesélj! Miért szaladtál ki csak úgy az óráról? Usagi-sensei ki fog nyírni!
- A nevéhez képest, nem annyira nyuszi. – Mormoltam. Hoshi közben leült mellém a földre.
- Ez tény. Kiráz a hideg attól a nőtől. – Remegett meg. – Na, mesélj!
- Oké. Mi van, ha ez a Takeshi kilépett az álmomból? – Ránéztem. Ő úgy meredt rám, mintha most szabadultam volna egy elmegyógyintézetből.
- Figyi Hitomi. Szerintem le kéne állnod az alkohollal. Nem tesz jót neked. – Mondta, mindezt olyan komoly hangon, hogy az ember simán elhinné neki, hogy alkoholista vagyok. – Én mindenben támogatlak, de el kéne menned egy elvonóra.
Ránéztem egy olyan, „öngyilkos-hajlamaid-vannak?” féle tekintettel, mire elröhögte magát. Itt már én sem bírtam ki, és elmosolyodtam.
- Oké. Talán tényleg túl sokat ittam. – Mosolyogtam rá. Mindketten pontosan tudtuk, hogy nem szoktam inni. Csak egyszer kétszer fordult elő, amikor kicsit jobb napom volt, hogy elfogadtam a kínált alkoholt. – Talán túl keveset alszom mostanában. – Erre egy, „most-komolyan-beszélsz?” pillantást kaptam, és elröhögtem magam. – Oké, talán az a baj, hogy túl sokat alszom.
- Ez, már valószínűbb. – Mosolygott idiótán. – Na, gyere. Különben a rideg nyuszi leharapja a fejed.
- Előre félek. – Sóhajtottam. Elindultunk, és én előre éreztem, hogy a mai nap, nem az én napom. A teremhez érve a helyünkre sétáltunk. Leültem, és megkönnyebbülten vettem észre, hogy Takeshi épp nem tartózkodik a teremben. Hoshi hirtelen a kezembe nyomott egy Mangát.
- Ez talán megnyugtat. – Ránéztem. Egy ideig bámultuk egymást, majd én is a kezébe nyomtam egy Mangát. Figyeltem, ahogy megnézi, aztán felcsillan a szeme. Amikor olvastunk, akár magát, akár könyvet, akkor, se láttunk, se hallottunk. Lenéztem a Mangára. A Black Bird negyedik kötete. Pont ez az, amit el akartam már olvasni, de még nem sikerült beszereznem. Ránéztem a barátnőmre, de ő már bele is mélyedt a Dengeki Daisy-be. Hát, én is követtem a példáját.
Már a felénél tartottam, amikor egy szivacs landolt a fejemen. Kérdőn emeltem fel a tekintetem. Még nem voltam dühös. Még nyugodt voltam. Aztán megláttam Midorit, aki ártatlan mosollyal nézett rám. Szépen lassan engedtem le a Mangát, és már kezdtem dühös lenni. Hoshi felfigyelt a viselkedésemre, és követte a tekintetemet a fiú felé. Zöld, lenyalt hajú, és ugyanilyen színű szemű fiú volt. Sovány alkata ellenére nem volt gyenge, és ezért általában senki sem verte meg. Csakhogy én meg nem voltam az a fajta, akit érdekel az erőkülönbség. Sokkal inkább az a fajta, aki előbb cselekszik, és csak utána gondolkodik. Általában az érzelmeim irányítottak. Hoshi rengetegszer próbált jobb belátásra bírni, de nem tehetek róla, ha felhúznak, akkor már későbánat ebgondolat.
Lassan, és gyilkos pillantással álltam fel. Nem voltam kényes, de voltak dolgok, amik egyszerűen érzékeny pontjaim voltak. Az egyik ilyen az volt, amikor félbeszakítanak, miközben olvasok. Lassú, mégis fenyegető léptekkel közelítettem meg az áldozatomat. Mikor elé értem, megragadtam az egyik kezét, és egy laza mozdulattal megcsavartam, majd a háta mögé szorítottam. Ma nem találtak jó kedvemben, és ilyenkor néha, még én is megijedek magamtól. Most viszont nem csináltam semmit. Egy ideig így tartottam, majd elengedtem, és tudattam vele, hogy a nap további részében nem akarom látni. Rám mosolygott, és bólintott. Mikor a helyemre sétáltam, észre sem vettem, hogy Takeshi már ott van.
- Ejnye, hercegnő! Miért bántottad szegényt? – Kérdezte sajnálkozó hangon, amitől a hideg futkosott a hátamon. – Nem ilyen voltál régen.
- Hercegnő? – Emeltem fel kérdőn az egyik szemöldököm. – És különben meg honnan tudnád, milyen voltam régen?
- Emlékszel, nem igaz? Az álmodra. – Bólintottam. – Nos, hercegnő mi van, ha azt mondom, hogy az nem egy egyszerű álom volt?
- Először is. Ne hívj még egyszer hercegnőnek! Másodszor pedig. Azt mondanám, hogy neked teljesen elment az eszed. Nyilván láttalak valahol, valamikor, még kiskoromban, és ezért voltál benne az álmomban. – Morogtam, és össze kellett szorítanom az öklömet, nehogy most rögtön kitépjek pár szálat azokból a fekete tincsekből. Mi ütött belém, hogy ilyen agresszív vagyok ma? Talán tényleg, nem alszom eleget. Nem. Akkor csak ballábbal keltem fel. Mindenkivel megesik.
- Te tudod. De annyit még mondanék, hogy „yume ga kanau.” – A szemében, furcsa, kísérteties fények égtek, és én egyszeriben úgy éreztem, én vagyok az ostoba, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ne higgyek neki. A fejemben ezek után, egész nap ez az egy mondat vízhangzott. „yume ga kanau.” Az álmok, valóra válnak…
~Hikari~
