19. Fejezet

Egy kívánság

Láttam, ahogy a földön fekvő túlfűtött szemei megtelnek könnyel, ahogy a tűz elérte őt. És láttam, ahogy átváltozik egy egyszerű kislánnyá, aki tele van sebekkel és mindenhonnan folyik róla a vér. Ahogy azt is láttam, hogy az épp őt megütni készülő katona megáll a mozdulat közepén és döbbenten figyeli amint a kislány rám mosolyog. A katona társai is hasonlóan meglepett arckifejezést öltöttek magukra és elhűlten meredtek a szegény lányra. Hangtalanul lépdeltem közelebb hozzájuk, de észrevettek és feltartott fegyverekkel felém fordultak. A túlfűtöttekkel már senki sem törődött elvégre itt voltam én, aki valaha a katonaság egyik élő fegyvere voltam, de mára már egy egyszerű lázadóvá váltam.

Valahonnan a tömeg mögül előlépett egy férfi, akiből csak úgy áradt a felsőbbrendűség. Barna hajába ősz hajszálak vegyültek. Zöld szemei rideg fénnyel égtek s egyenesen rám szegezte őket. Tudtam, hogy ki ő. Egyszer találkoztam vele még nagyon régen és már akkor sem volt egy kifejezetten szimpatikus alak. A katonaság feje volt szinte, mint valami király úgy uralkodott felettünk és én annyira gyűlöltem minden egyes feladatot, amit azért kellett ellátnom, mert ő azt akarta. Megálltam és érzelemmentes arckifejezéssel néztem rá.

- Naga Aimi ha nem tévedek – kezdte és megborzongtam a hangja hidegségétől.

- Kötve hiszem, hogy maga valaha is beismerné, ha tévedett. Elvégre ezeket a szerencsétlen embereket is azért mészárolják le, mert maga nem hajlandó beismerni, hogy nekem van igazam. – Összehúzott szemöldökkel nézett rám és egy percre azt hittem sikerült teljesen felbosszantanom, de végül csak elmosolyodott.

- Tudja, az emberek sokszor tévednek. – Megrázkódtam a mondat hallatán. – De azok, akik nem emberek…

- Mire akar kilyukadni? – kérdeztem halkan és magamban reménykedtem, hogy nem arra, amire én gondolok.

- Tudja Aimi az embereknek megvan az erejük, hogy hősöket teremtsenek. Egy egyszerű kislányból lehet a világ megmentője vagy egy hétköznapi kisfiúból az emberiség reménye. – ökölbe szorítottam a kezemet. – Mindössze egy egyszerű kívánság kell, amit annyian és olyan erősen kívánnak, hogy végül teljesül. Még ha az emberek nem is hisznek benne akkor is hatalmas ereje van egy ilyen egyszerű és hétköznapi dolognak.

- De a kívánságok nem valami kedves dolgok – mondtam és szemem sarkából figyeltem, ahogy Nao, Sora és Genki értelten tekintetekkel néznek rám. Emori sóhajtott és Morival együtt szomorú tekinteteket vetnek rám. Atsuko láthatóan nem értett semmit míg Kazuma nem is nagyon akart érteni semmit. Katsuma csak a földet pásztázta és Yuu mindentudóan mosolygott. – Csak ritkán vannak oly kedvesek és válnak valóra.

- Mégis maga tudna nekem mondani egy kívánságot, ami valóra vált.

- Egyelőre nem tudok. Elvégre az a kívánság még csak valóra válni készül. – Vontam vállat és megforgattam a kezemben tartott pisztolyt. – Milyen szerencsétlen kis vágy az, ami létrehozott egy hőst, aki senkit sem képes megmenteni?

- Az emberek nem mindig teljesen konkrétak, ha az ilyen dolgokról van szó – vont vállat. Ebben egyet kellett értenem vele.

- És maga nem szeretné, ha valóra válna? – kérdeztem. Talán sikerül harc nélkül megoldani ezt az egészet és akkor tényleg sikerül áldozatok nélkül véget vetnem a háborúnak, még ha én magam nem is teszek sokat érte.

- Már nagyon régen elvesztettem a hitem az ilyen dolgokban – válaszolta és szemeiben megcsillant egy régi emlék fájdalma, ami emlékeztetett a saját érzéseimre, amikor valami olyan jutott eszembe, amitől legszívesebben megszabadulnék. Az emlékeke kegyetlenek. A jókat soha többé nem élheted, át újra a rosszak pedig addig kísértenek, amíg meg nem őrülsz.

- És akkor inkább azt akarja, hogy ártatlanok vérét ontsuk? – kérdeztem immár komolyan dühösen. – Látta, hogy az a lány is ember és maguk mégis olyan kegyetlenek voltak vele. Ha nem érek ide időben meg is ölték volna.

- Nem tudom hogyan csinálta ezt vagy miért, de az biztos, hogy a túlfűtöttek nem ártatlanok. És ön, ha az ő oldalukon áll szintúgy bűnösnek bizonyul – mondta rideg érzelemmentes hangon minek hatására libabőrös lettem. Felsóhajtottam.

- Most komolyan azt akarja, hogy kimondjam? – kérdeztem. Nao Chiével vitatkozott valamin, amit nem értettem, jól de a nevem-kihallottam a beszélgetésből. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább ezt az ostoba beszélgetést, amink az egyetlen célja az, hogy csak később kelljen meghoznom a döntést, amit már réges-rég meg kellett volna hoznom.

- Nem kell, e nélkül is tudom, mi célból vannak ma itt – mondta és egyszerűen elfogyott a türelmem. Feu valamit mondott arról, hogy jobban tenném, ha lenyugodnék és hagynám, hogy ő intézze a dolgokat, de ez csak eszembe juttatta azt a napot és ettől nem lett különösebben jó kedvem. Ezt ő is észrevehette, mert nyugtatgatni kezdett.

Aztán valahonnan az erdőből egy csapat túlfűtött rontott ki és egyenesen az ellenségeink felé tartottak. Mielőtt akár csak megmozdulhattam volna, hogy megállítsam őket valahonnan a katonák közül elsült egy pisztoly és az egyik túlfűtött holtan rogyott össze. Ez után az események olyan gyors egymásutánban következtek, hogy nekem annyi időm sem volt, hogy felfogjam a szemem előtt lezajlott gyilkosságot.

A halott túlfűtött mozgásra ösztönözte az én oldalamat és mindenki engem kivéve megindult a katonák felé, akik szintúgy megindultak, hogy végezzenek velünk. Láttam, ahogy Sora számomra ismeretlen képessége térdre kényszeríti az ellenfeleit, akik bár nem haltak meg, de eszméletüket vesztették. Láttam, ahogy Genki kardja szélsebesen irtja ellenségeit, ahogy Emori kezében minduntalan másik fegyverrel gyilkolja a katonákat. Láttam, hogy Nao illúziókkal győzi le sorban támadóit, és ahogy Katsuma egy íjjal lövöldözik mellettem. Láttam, ahogy Kazuma hihetetlen gyors mozdulatokkal végez elleneivel, és ahogy Atsuko szomorúsággal és reménytelenséggel tölti el a vele szembekerülőket. Mori csak a tömeg szélén csapott le néhány elkóborolt katonára vállán Chie pihent, aki láthatóan nagyon élvezte a kalamajkát. Yuu már nem volt a helyszínen. Velem pedig senki sem foglalkozott.

Emori egy csapással vagy három katona életét vette el és a túlfűtöttek próbáltak nem közel kerülni a tapasztalt gyilkoshoz. Erről a jutott eszembe, hogy valószínűleg én magam sem vagyok semmiben sem jobb, mint Genki vagy Emori akik életüket a túlfűtöttek irtásának szentelték.

És akkor hirtelen eltűnt a csatatér, megszűntek a hangok és én egy sötét szobában voltam mellettem egy alak állt, aki bár tökéletesen látható volt mégsem lehetett kivenni, hogy pontosan hogyan néz ki. Egyszerűen idegesítő érzés volt, hogy hiába is nézem, figyelmesen egyszerűen nem tudom kivenni hogyan, néz ki. Még a haja színében sem voltam biztos. Az alak rám nézett és elmosolyodott. Fogai fehéren villantak és olyan volt mintha ő maga ontaná a világosságot, ami egyébként nem volt jelen a szobában és mégis. Ez az egész annyira furcsa volt számomra, hogy komolyan azt hittem elmentek otthonról. Az alak végül megszólalt és a hangja nyugalommal töltött el pedig még soha nem is hallottam ezelőtt.

- Hát eljött az idő? – kérdezte és bár válaszolni akartam egy hang sem jött ki a torkomon. Az alak csak mosolygott tovább rendületlenül, ami kissé feszélyezett engem, de valami végtelenül megnyugtató is volt az egész gesztusban. – Mondd csak Naga Aimi miért vagy most itt?

A hangok még mindig makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy ne hagyják el a torkomat, de a férfi választ várt. Kétségbeesetten próbáltam elmutogatni, hogy nem tudom, mi történik körülöttem, de az csak felnevetett próbálkozásom láttán.

- Ezen a helyen nem hazudhatsz. Amint az igazat szeretnéd elmondani képes, leszel megszólalni. – Összevontam a szemöldököm. Hiszen én nem hazudok, amikor azt mondom, hogy nem tudom, mi folyik itt. És az előbb kérdezni akartam az még inkább nem lehet hazugság. – A kérdések feleslegesek, hiszen már tudod a válaszokat.

Most már komolyan kezdtem azt hinni, hogy ez az ember teljesen megőrült. Hiszen nem tudtam a kérdésekre a választ azért akartam őket feltenni.

- A kérdések, amiket már annyiszor feltettek neked, és amiket már annyiszor kérdeztél magadtól. Egész eddig pontosan tisztában voltál minden válasszal csak elrejtetted őket. És az sem segített, hogy Nüx lezárta az elméd egy részét, de az, az ajtó már régen kinyílt számodra csak féltél belépni rajta. De itt az idő. Nem menekülhetsz tovább önmagad elől.

Felrémlettek előttem a kérdések, amiket annyiszor hallottam, már amikre soha nem válaszoltam mondván nem tudom. De most valahogy olyan kézenfekvőnek tűnt minden. Az egész életem és az egész háború. A férfi bólintott és én ismét a mezőn álltam bár most már mindenki engem nézett. A csata teljesen abbamaradt és döbbent tekintetek meredtek rám. Nem kellett megkérdeznem miért néznek így rám. Tudtam miért van ez.

A testem lángolt. Ám a szokásos lángok helyett ez most kék volt. Furcsán hideg érzés volt mégis meleg és kellemes. Tudtam mit kell csinálnom.

Nao:

A tekintetében elszánt fények csillantak, ahogy körülnézett az őt bámuló alakokon. Mindenkin elidőzött egy pillanatra, de maga a csillogás nem változott egy szemernyit sem. A kék lángok békésen nyaldosták testét nem úgy, mint az átlagos tűz, ami vadul tépte bőrét. Ez olyan volt mintha a tűz gyógyítaná, mintha vigyázna rá. Mikor megszólalt olyan volt mintha éveket öregedett volna.

- Elég lesz ebből a hülyeségből. Véget vetek neki most. – Néhányan felszisszentek és voltak, akik hitetlenkedő pillantásokat vetettek rá, de én tudtam, hogy Aimi végre megtalálta a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket egész életében fejtegetett. A mozdulatai, a szavai és a tekintete határozott magabiztosságok sugalltak és a tűz csak úgy ontotta magából a forróságot, amit ő látszólag még csak meg sem érzett. Rám nézett és elém sétált.

Nem mozdultam pedig a legszívesebben már rég elhúzódtam volna a forróságtól, amit látszólag ő is észrevett, mert bocsánatkérőn rám mosolygott. Aztán kinyújtotta a kezét felém és gyengéden a karomra fektette azt. A tűz átterjedt rám és először megijedtem, ugyan de aztán megéreztem a kellemes melegséget, ami egyszerre volt hideg is. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez jó volt-e vagy rossz, de mindenesetre nem égette le rólam a bőrt.

- Bocsánat, de szükségem van egy közvetítőre. – Megráztam a fejem és ő csak mosolygott. Majd behunyta a szemeit és éreztem, ahogy a testemen átáramlik az ereje. Láttam, ahogy a kék tűz körülvesz lassan minden jelenlévőt, de miután már tényleg mindenki körül ott égtek a kék lángok sem mozdult meg. Még így álltunk percekig vagy talán órákig, amikor végre kinyitotta a szemeit, amikben komoly megerőltetés látszott. 

És akkor a túlfűtöttek ismét régi önmaguk voltak a katonák pedig értetlenül pislogtak körbe, mint akik egy hosszú álomból ébredtek éppen és fogalmuk sincs, hol lehetnek. Engem átjárt valami kellemesen boldog érzés és egyszeriben minden harag fájdalom vagy éppen szomorúság eltűnt és átadta a helyét a vidámságnak a reménykedésnek és még sok másnak. Aimi elengedett és a tűz kihunyt, de semmi más nem változott. A lány fáradtan nézett körbe aztán leült a fűre és mély levegőket vett.

- Emlékszel, hogy egyszer arról beszéltél, hogy valójában nem vagyok Hero? – kérdezte és a hangja fáradt volt olyan, mint aki már pusztán abban kifárad, hogy csak megszólal. Bólintottam. – Most elmondom mi is a helyzet. Nincs, sok időm szóval nagyon figyeljetek!

Mindenki néma csendben nézett a lányra.

- Nem vagyok ember. Az emberek azt kívánták bárcsak lenne valaki, aki véget tud vetni ennek az egész szörnyűségnek. Annyian és olyan erősen kívánták ezt, hogy a kívánság végül valóra vált és megszülettem én. Én magam csak egy egyszerű vágy vagyok, ami addig képes létezni ezen a fennsíkon, amíg meg nem valósítja a létezése célját. – Mind megdöbbentünk, de mind sejtettük mire akar kilyukadni. – Azért születtem, meg hogy ezen a napon megszűntessem a túlfűtöttek és emberek közötti ostoba viszálykodást és megmentsem a földet. Minden erőmet felhasználtam, hogy a létező összes emberhez eljuttassam a tüzet, és ami azt illeti nekem ennyi volt a feladatom.

A kívánság nem élhet örökké. Tehát kimondom azt, amit már mind sejtetek. Nemsokára el fogok tűnni. Mintha soha nem is léteztem volna. És valószínűleg ti sem fogtok rám emlékezni vagy arra, amit most mondtam. Számotokra Naga Aimi soha nem létezett és soha nem is fog létezni.

És mielőtt bárki bármit is reagálhatott volna Aimi egyszerűen felállt és nekem csak ekkor tűnt fel, hogy a tűz elhalványult körülötte. És ahogy a tűz úgy lett egyre áttetszőbb és megfoghatatlanabb maga Aimi is, míg végül teljesen meg nem szűnt létezni. 

~Hikari ~

Előző                                                                                         Következő