18. rész VÉGE

Ő lenne Takuma? Megszólalni sem tudtam. Nyeltem egyet és nyugalmat erőltettem magamra, semmit sem segítek vele, ha most pánikba esem.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem és magam is meglepődtem, milyen magabiztosan szól a hangom.

- Ugyan már! Milyen udvariatlan? Még be sem mutatkozott. – ezen felnevettem.

- Egy: Valószínűleg nagyon is tisztában van, vele ki vagyok még talán jobban is, mint én magam. Kettő: Én volnék az udvariatlan? Valakit elrabolni nem udvariatlan, egy kicsit sem? – Takuma megköszörülte a torkát, mire a fekete szemű elengedett. Előre buktam, de megtartottam az egyensúlyom. Megdörgöltem sajgó csuklóimat.

- Elnézést kérek! Valóban udvariatlan voltam, megkínálhatom esetleg egy csésze teával?

- Utoljára kérdezem! Mit akarnak tőlem? – kezdtem nagyon elveszíteni a türelmem. Takuma felsóhajtott.

- Sajnos a társad nem bizonyult együttműködőnek, ezért kénytelen voltam téged is idehozatni, hogy legyen egy kis motiváció, ami hajtja.

- A társam? – először nem értettem, de aztán eljutott az agyamig. – Hol van Amon? Mit csinált vele?? - mindenféle érzelem kavargott bennem. Félelem, aggodalom, harag és pánik.

- Elég szívósnak bizonyult, nem törte meg semmilyen kínzás. – ezt kissé elgondolkodva mondta. Nem bírtam tovább. Az övtáskám még mindig nálam volt, belenyúltam és kivettem egy kést, majd a haragom kiváltójára vetettem magam, ám nem jutottam messzire, mert fájdalom nyilallt az elmémbe. A kés kiesett a kezemből. A pokoli kíntól összerogytam és a földön tekergőzve tűrtem, amíg csillapult. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt és hirtelen nem volt kedvem még egyszer próbálkozni.

- Ezt maga csinálta? – kérdeztem nyöszörögve.

- Igen és pont ezért nem ajánlom a további rendbontást.

- Hol van? Látni akarom! – lassan ülőhelyzetbe küzdöttem magam.

- Semmi akadálya. – drámaian széttárta a karjait. Őszintén szólva kicsit meglepődtem, hogy ilyen könnyen belement, de nem voltam olyan állapotban, hogy csapdák után kutassak.

Két őr lépett be az ajtón - a karomnál fogva felhúztak a földről és kifelé irányítottak.

- Uraim egy pillanatra! Chizuru, kérlek majd, ha alkalmad adódik rá, köszönd meg édesapádnak a nevemben, hogy elvezetett hozzád. – az a bosszantóan undorító mosoly, ami megjelent a képén, még most is a szemem előtt lebeg.

A fejem még mindi sajgott, így nem igazán érzékeltem, hogy merre megyünk. Az őrök megálltak egy ajtó előtt, amit valami kód védett. Az egyik megfordított, amíg a másik bepötyögte a számokat. Az ajtót kinyílt és egy hosszú lépcsősor vezetett lefele alul piros infra lámpák világítottak, amitől még kísértetiesebb lett az egész hely hangulata. A páratartalom nagyon magas volt, így egyszer meg is csúsztam, és ha a két fazon az oldalamon nem tart ilyen erősen valószínűleg igen csúnyát estem volna. Lent csak egy ajtó volt. Nagyot dobbant a szívem a gondolatra, hogy Amon esetleg a túloldalon lehet. Az őr újabb kódot pötyögött be, de ezúttal nem fordítottak el, így tisztán láttam. Az ajtó kinyílt, de bár ne tette volna, amit bent láttam, az örökre kísérteni fog. Amon a földön térdelt. Feje előre hanyatlott, nem volt eszméleténél. A karjait felláncolták, csak emiatt nem rogyott össze. Amint az őrök elengedtek, odaszaladtam. Térdre rogytam előtte. Végig néztem rajta. A testét számtalan sérülés tarkította. A pólója keresztben több helyen felhasadt, amit gyanítottam, hogy valami féle korbács okozhatott. Karjait égési sérülések borították, a körmeit letépkedték. Ezekhez képest a felrepedt szája már semmiség volt. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy a kínzása most is tart a bilincsek a csuklóján belül tele voltak apró szögekkel, amik a súlyától a bőre alá nyomódtak. Nem tudtam mit tehetnék érte, ezért az őrökhöz fordultam.

- Könyörgöm, szedjék ezeket le róla! –  Az őrök összenéztek, majd az egyik beleszólt egy adóvevő szerűségbe, majd bólintott, mire a másik leszedte a bilincseket. Amon erőtlenül hullott a földre, így láthatóvá váltak a további sérülései is. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Összeszedtem magam és a hátára fordítottam, majd megpróbáltam felébreszteni.

- Amon! Kelj fel! Nincs sok időnk! - Nem tudtam mennyi időt kaptunk, de ha azt Amon csucsukálással tölti, akkor nem sokkal fogunk előrébb jutni. Miután hiába szólongattam, nem engedett más választást. Felemeltem a kezem és éppen mozdultam volna, hogy egy jókorát lekeverjek neki, amikor megállított.

- Nem egészen erre számítottam. Azt hittem csipkerózsika üzemmódra váltasz. – Nem tudtam eldönteni, hogy a nyakába boruljak a megkönnyebbültségtől vagy, hogy felpofozzam.

- Te nagyon nagyon nagyon hülye vagy! A frászt hoztad rám! – Valami eltört bennem és hiába próbálkoztam eleredtek a könnyeim. A kezemmel eltakartam az arcom. Ő pedig átkarolta a vállam és magához húzott. Állát a fejemre támasztotta és hagyta, hogy sírjak. Igyekeztem hamar összeszedni magam. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de egy harmadik Őr lépett a helyiségbe.

- Kelljetek fel! – utasított. Éreztem, ahogy Amon izmai megfeszülnek körülöttem és még jobban magához szorít. – Ha nem engedelmeskedtek erőszakot fogunk alkalmazni!

Amon lassan felállt még mindig a sérüléseitől gyengén támogattam felfele a lépcsőn. A sötétség után a világosra kikerülni igencsak kínzó volt. Az őrök Takuma elé vezettek minket, aki egy karosszékben terpeszkedett. Amikor a szemembe nézett nem is próbáltam elrejteni azt a rengeteg gyűlöletet, ami a belsőmet égette.

- Nos, most már hajlandó vagy engedelmeskedni? Szerintem nem kell ecsetelnem, hogy mi történik, ha nem csinálod meg, amire kértelek. – Amon nem reagált semmit. Nem tudtam miről van szó, de azt igen, hogy pörög az agya, hogy mitévő legyen.

- Hát jó! – Takuma intett, mire egy őr elindult felém. Amon elém állt, és amikor az őr nem hátrált meg előre rendült. A sérülései nagyon legyengítették, de még így is lefegyverezte. Amikor viszont visszafordult elkerekedett a szeme. Az egész csak elterelés volt, hogy ne vegye észre a mögém kerülő őrt. Hirtelen egy kést éreztem meg a torkomon. Akival számtalanszor elgyakoroltuk, hogy ilyen helyzetben mit kell tenni, de egy két ajtós szekrénnyel szemben nem volt semmi esélyem.

- Most, megkérdezem még egyszer, hajlandó vagy nekem dolgozni? – Takumán látszott, hogy kezd elfogyni a türelme.

- Nem? – A kés a nyakamnak szorult vékony vörös csíkot húzva rajta.

- Ne! Állj! Dolgozok neked, de csak akkor, ha Őt elengeded! – eszem ágába nem volt lelépni és őt itt hagyni.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj! Mégis mi garantálja, hogyha elengedem a lányt, nem makacsolod megint meg magad?

- A szavamat adom! – fogalmam sem volt, hogy Amon képes valamit ilyen meggyőződéssel kimondani.

- Ó ugyan kérlek a te szavadnál egy kupac hamu is többet ér! Vagy dolgozol és a lány életben marad, vagy mindketten meghaltok!

- Rendben. – engedett végül Amon.

- Helyes vigyétek őket a „vendégszobába”! Amint felépültél kezdesz És, hogy lásd milyen ember vagyok egy szobába kerülhettek!

- Hát abból, hogy maga milyen ember már nem kell külön bemutatót tartani! – húztam el az orrom.

- A késeket is vegyétek el tőle! Idióták!

Egy viszonylag kicsi szobába zártak minket, de még fürdő is volt, úgyhogy nem panaszkodhattunk. Folyamatosan szökési terven törtem a fejem, de semmi használható nem akadt. Amon aznap már szinte csak aludt, de szüksége is volt rá. Bár tisztában voltam vele, hogy hol vagyok mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint eddig bármikor. Ennek pedig az volt az oka, hogy tudtam nem fogja engedni, hogy bántódásom essen, de, ha őszinte akarok lenni őt jobban féltettem, mint saját magamat. Az ágyon ültem és próbáltam valami épkézláb ötlettel elő állni, de hiába a mai nap belőlem is sokat ki vett. Ledőltem az ágyra, hogy pihentessem egy kicsit a szemem, de szinte azonnal el is nyomott az álom. Másnap reggel mozgolódásra ébredtem. Kinyitottam a szemem és Amon csupasz mellkasával találtam szembe magam. Megdermedtem. Felnéztem az arcára, de mélyen aludt. Távolabb akartam húzódni, de erősen tartott.

- Amon! Eressz el! - kértem finoman, de csak annyit értem el vele, hogy a hátára fordult, amivel egyúttal engem a mellkasára vont. Nyöszörgött egy kicsit aztán lassan kinyitotta a szemét. Nem lepődött meg, így már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg végig ébren volt. Átkarolta a nyakamat és magához húzott.

- Istenemre mondom, ha nem engedsz el, nem jutsz ki innen élve! – nem szándékoztam a pirulós lánykát játszani. Miután a legkisebb mértékben sem zavartatta magát még egyszer próbálkoztam. – Amon!!

Elkerekedett a szeme, majd engem lazán az ágyra ejtve az ablakhoz szaladt.

- Mi az? – kérdeztem, de lepisszegett. Az a néhány perc, amit síri csöndben pattanásig feszülve töltöttem szinte elviselhetetlen volt. Amon az órájára nézett, majd elmosolyodott. Látszott rajta, hogy valaminek nagyon örül. – Amon! Mondj már valamit! – A szája lassan szavakat formált, de hang nem jött ki rajta.

- Ki fogunk jutni innen! – mosolygott, majd az órájára nézett és az ablaktól legmesszebbi falhoz húzott. Kezét a fülemre tapasztotta és a falnak szorított.

A következő pillanatban a fal hatalmas robbanással leomlott. Mindenhol fadarabok és üvegszilánkok repkedtek. Amikor a por kicsit leülepedett és a tüdőmből is kiköhögtem, feltárult előttünk egy hatalmas lyuk a falon. Amon nem várta meg, amíg reagálok, hanem felkapott és egyszerűen leugrott. Talpra érkeztünk, és amikor már ki mertem nyitni a szemem megláttam a megmentőinket. Aki, Ayato és Haruka állt előttünk, egy csapat számomra ismeretlen emberrel az oldalukon. Amikor Amon letett bár kicsit szédelegve, de odaszaladtam hozzájuk.

- Chizuru! - Szorosan megöleltem legjobb barátnőmet, aki azt fulladásig viszonozta. Aki is csatlakozott, utána Amon és végül még Ayato is. Jó érzés volt, hogy újra együtt a csapat.

- Jól vagytok? – kérdezte Haruka az örömkönnyeiben fuldokolva.

- Ühüm. – ennél többre nem futotta, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a mosolygást.

- Kik ezek az emberek? – kérdezte Amon. Meglepett a kérdés, mert arra számítottam, hogy ő ismeri őket.

- A nagyapánk küldte őket. – felelte Ayato. Újra végig néztem a csapaton és most felfedeztem egy ismerős arcot, Seirent.

- Most mi lesz? – kérdeztem.

- Ne aggódj! A többi, már nem a mi dolgunk. Seirenék elfogják és elviszik őket a büntetés végrehajtási központba. – felelte Aki.

Amikor beszálltuk a fekete Audiba, már szinte teljesen megnyugodtam. Végre azt érezhettem, hogy minden rendbe jön. A hátsó ülésen kuporogtam egy pokrócba bugyolálva az egyik oldalamon Harukával a másikon Akihikoval. Nem tudom leírni az érzést, amit ekkor éreztem. Barátnőm már kis híján elszorította a vérkeringésemet, úgy szorított. Akiból, aki a vállamon pihent, pedig a szokásos optimista aura sugárzott, ami számomra nagyon megnyugtató volt.

- Chizuru! – szólt Amon majdnem kétségbe esett hangon, már azt hittem, hogy Takumáéknak sikerült legyőzni Seirenéket és most jöttek elégtételt venni, amikor meg láttam a szüleimet az ikrek háza előtt ácsorogni.

 Két hónappal később:

Ma fog véget érni a büntetésem, amit azért kaptam, mert azt hazudtam a szüleimnek, hogy a barátnőmnél alszom Ő pedig azt, hogy nálam. Az igazság az volt, hogy a kicsit több mint fél hónapot 3 nephilim házában töltöttük. A szüleim persze ezt nem tudták, csak, hogy a lányuk és a barátnője 3 kamasz fiúval töltötte az idejét, amihez a bátyja is asszisztált. Csoda, hogy 2 hónappal megúsztam. Ez alatt a 2 hónap alatt sem Harukával, sem az ikrekkel nem találkoztam. Amont pedig mintha a föld nyelte volna el. Arra számítottam, hogy este egyszer csak megjelenik az ablakomban és követelni, hogy engedjem be, de nem tette.

Kint vihar tombolt én pedig a szobában összekuporodva töltöttem az estét az egyik legszomorúbb manga társaságában, amit eddig valaha olvastam. Amikor a főszereplő meghalt, két könnycsepp indult el lefele az arcomon. Vicces, de mindig képes voltam magam elsírni egy manga olvasása vagy egy anime nézése közben. Egy faág csapódott az ablaknak, amitől összerezzentem. Ez volt a második alkalom az elmúlt fél percben, ezért felálltam és kinéztem, de nem sok minden látszott, ezért kinyitottam az ajtót. A hideg esős levegő azonnal becsapott a szobába lóbálva a függönyöket és szétszórva a papírokat, amik az íróasztalomon hevertek szanaszét. Hunyorognom kellett, hogy lássak valamit. A teraszon ácsorgott valaki. Hátraléptem, hogy gyorsan becsukjam az ajtót, de gyorsabb volt és belökte. Kapucnija az arcába hullott. Betörő lenne? Elindult felém, úgyhogy hátrálni kezdtem, de amikor elértem a falig már nem volt hova menekülni. Megijedtem és ösztönösen azt tettem, amit a vérem diktált. Azt az embert hívtam, akivel íratlan szerződésünk volt. A társamat.

- Amon!! – sikítottam, de befogta a számat.

- Sss! Ne sikíts már, én vagyok! – vigyorgott a túlzottan ismerős hang tulajdonosa és leszedte a kapucniját.

- Idióta!! Ne csinálj ilyet többet nagyon megijesztettél! – estem neki.

- Annyira, hogy a nevemet kiáltsd? – látszott rajta, hogy nagyon jól szórakozik.

- Tudtam, hogy te vagy, azért tettem! – hazudtam. Tudta, hogy hazudok, de rám hagyta. – Különben is miért jöttél? – kérdeztem még mindig durcásan - Már két hónapja nem is láttalak!

- Ennek, meg volt az oka. – mosolygott, majd szokás szerint elterült az ágyamon. – Legutóbb Takuma miatt nem tudtam megszerezni a szerződéshez szükséges kellékeket. – A zsebébe nyúlt és elővett két dolgot. egy kis üveg tintát és egy tekercset.

- Izé, hát nem akarlak elkeseríteni, de nincsen libatollam.

- Nem is libatoll kell…

- Ugye nem arra gondolsz?

- De, neked az én tollammal nekem a tieddel kell aláírnom.

- De nekem nincs szárnyam és neked, se ahogy látom. Régen az ANGYALOKnál lehet, hogy ez működött, de nekünk ez nem fog menni. – Amon az ágyon feküdt becsukott szemmel, már azt hittem elaludt – Hé, figyelsz te rám?

Hirtelen felült, vett egy mély levegőt és levette a pólóját.

- Mit csinálsz? – nem válaszolt. Nem tudom meddig ült így, de egyszer csak összegörnyedt és így láthatóvá vált a hátán két hosszúkás csík, amiből lassan elkezdett kibontakozni valami. Ijedtemben hátraugrottam. Amon a takaróba kapaszkodott és tűrte, amíg a szárnyak lassan kinyílnak, majd amikor ez megtörtént a két seb beforrt és olyan lett, mitha a szárnyak egész idő alatt ott lettek volna. Amon zihálva egyenesedett ki.

- Mit is mondtál? – kérdezte gúnyosan.

- Jesszus! Mióta vannak neked szárnyaid?

- Születésem óta, de eddig csak egyszer sikerült előhoznom őket.

- Fáj?

- Most jóval kevésbé, mint először, de igen fáj. Seiren szerint ez idővel egyre könnyebb lesz és a végén már fájdalom nélkül is képes leszek rá. Mennyi ideig tartott?

- Őhm.. – az órámra néztem - olyan 11 perc.

- Komolyan? Legutóbb 27 perc volt.

A szárnyaira néztem, amikor Amont elképzeltem mindig fehér szárnyai voltak, de ezek koromfeketén díszelegtek.

- Ki tudod tárni?

Amint kimondtam Amon széttárta őket ezzel leverve a falról a képeket és feldöntve mindent, ami az útjába került. Hatalmas volt, ember nagyságú.

- Bocs. – szabadkozott. Csak megráztam a fejem. Túlságosan lenyűgöző látványt nyújtott a félmeztelen Amon a hátából kitörő fekete szárnyakkal.

- És most te jössz – mondta én meg néztem, mint a birka.. – mármint hogy én? Mégis hogy gondolod?! Lemegyek alfába és kinőnek a szárnyaim? - egyszerűen nem találtam szavakat arra, amit kért tőlem. Persze, majd növesztek szárnyat. Holnap meg farkat meg füleket nem?

- Na mire vársz? Félsz?

– Amon, én nem tudok szárnyakat növeszteni, ez esetleg nem tűnt fel eddig? Közönséges, hétköznapi, egyszerű lány vagyok! Mégis hogy gondoltad? Idejössz, előadod a műsort, én meg utánad csinálom?! Ez nonszensz!

– Igen, pontosan így. Meg tudod csinálni, én tudom, mert sok mindent lehet rád mondani, de azt, hogy hétköznapi azt semmiképp sem. Ezen nem változtathat semmi és senki. – mondta és láthatóan hitt is benne. És hihetetlen, de működött. Megnyugodtam és éreztem, hogy igaz, amit mond. Csak egyszerűen éreztem bensőmben… az örökséget, amellyel születtem.

 Nem tudtam, mire kéne gondolnom, de a feladat, hogy a semmiből szárnyakat növesszek nem tűnt olyan egyszerűnek, mint amilyen valójában volt. Elképzeltem a folyamatot, amit az előbb Amonnál láttam és rá parancsoltam a szárnyaimra, hogy nyíljanak ki.

Ebben a pillanatban elkezdtem érezni, ahogy a bőröm felhasad és a forró szárnyak feszegetve utat törnek maguknak. Pokolian fájt, mintha eltörnék a csontjaimat. Összegörnyedtem és addig szorítottam a lepedőt, amíg el nem vesztettem a tudatomat, de kis idő múlva a fájdalom visszahozott a jelenbe és nem szűnt, sőt ha lehet, még jobban szenvedtem. Ilyen érzés lehet gyereket szülni.

- Mennyi van még vissza? – kérdeztem Amont két zihálás között.

- Már nem sok, tarts ki! – szorította meg a kezemet. És valóban hirtelen a fájdalom megszűnt és éreztem, ahogy a seb gyógyulni kezd. Lihegve toltam fel magam az ágyon és megmozgattam újdonsült szárnyaimat, bár tisztában voltam vele, hogy nem tudom még őket teljesen uralni egy kicsit széttártam. Szürke színe volt a kedvenc színem. Most, hogy már túl voltam a nehezén, már nagyon örültem neki. Most gondoltam bele először, hogy képes lehetek a repülésre is és ez által egy új világ nyílt meg előttem. A tükörhöz léptem, ami nem is volt olyan egyszerű feladat, mert most teljesen máshogy kellett az egyensúlyoznom. A tükörben nagyon tetszett, amit láttam. Amon mögém állt fekete szárnyai tökéletesen passzoltak a szürkéhez. Szinte extázisba kerültem a képtől. Amon végig simított a szárnyamon, ami hihetetlenül jó érzés volt. Beleborzongtam. Amikor elért a végéhez kitépett egy tollat a végéről, azt hittem fájni fog, de nem fájt. Megfordultam és én is kitéptem egy fekete tollat az ő szárnyából. Majd szétnyitottuk a tekercset, amin cirádás betűkkel volt megfogalmazva valami, amit én nem tudtam elolvasni, mert más nyelven volt, de Amon láthatóan értette.

- Lefordítod nekem? – most életemben először láttam zavarba jönni Amont. Nyelt egyet, majd fordítani kezdett.

- Én (név) fogadom, hogy társa leszek (név), amíg élek. Ha szükséges az életemet is feláldozom a védelme érdekében. Ez vonatkozik rám.

Én (név) fogadom, hogy társa leszek (név), amíg élek. Ha bajba kerülök Ő lesz az, akinek a segítségét kérem. Ez pedig rád.

- Ez ijesztően hangzik.

- Nem akarod? – bizonytalanodott el.

- De, csak azaz életfeláldozós rész nem tetszik.

- Ne aggódj, ha feláldozom magam, akkor utána ki óvja meg azt a bajos hátsódat?  - mosolygott. Így már kicsit könnyebb volt.

Miután kitöltöttük és aláírtuk egymás tollával a tekercset, Amon elő vett egy öngyújtót.

- Mit csinálsz? – néztem rá ijedten.

- El kell égetni! – vont vállat.

Felpöccintette az öngyújtót és a tekercshez emelte, ami zöld lánggal elporladt.

Alighogy a porszemek lehullottak a földre, nagyon furcsa érzés fogott el. Éreztem mindent, ami körülöttem volt láttam a porszemeket a levegőben, hallottam az eső kopogását a járdaszegélyen éreztem az illatát a testvérem mocskos szobályának.

- Érzel változást? – kérdezte Amon.

Bólintottam.

- Kiélesedtek az érzékeim.

- Ez várható volt, csak azt érzed, amit én. – neki nem volt ez újdonság láthatóan.

- Te mindig így láttad a külvilágot? – kérdeztem ledöbbenve.

- Ahha. – felelte már majdnem unott képpel.

Ekkor meghallottam, ahogy Kou ajtaja kinyílik és a lépései az én szobám felé közelednek. Nem bántam, hogy bejön, mert be volt avatva a nephiles dologba, de abban biztos voltam, hogyha meglátja Amont rögtön be fog köpni, ugyanis még mindig pikkelt rám, mert velem ellentétben nála nem használt a szobafogság, mert amúgy sem mozdult ki így gépmegvonást kapott.

- Bújj el! – parancsoltam rá.

- Mi? Miért? – értetlenkedett, hisz erről ő nem tudott.

- Csak siess!

Bosszús képpel bemászott az ágy alá, mert a szárnyai miatt csak ott fért el.

- Add ide a telódat egy kicsit, telefonálni akarok.

- Ott van az asztalon, de miért nem a sajátodról telefonálsz?

- Talán, mert anya elvette?! – vágta be maga mögött az ajtót.

- Kou!! – hívtam vissza.

- Mi van?  - dugta vissza a fejét.

- Nem látsz rajtam semmi furcsát? – kérdeztem. Végigmért.

- Nem vagyok olyan hangulatban, hogy kitaláljam. Új rúzs? Nem áll jól. – ezzel visszahúzta a fejét és kiment.

- Nincs is rajtam rúzs te köcsög! – kiabáltam utána mérgesen.

Amon előmászott az ágy alól.

- Ezzel most legalább kiderült, hogy az emberek nem látják a szárnyunkat.

- És hogy nem hallom mások gondolatát.

- Mi?? Tényleg?? Az enyémet sem? – esett le az állam.

- De a tiedet igen. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak csak a tiedet. – hátradőlt, szárnyait kiterjesztve a földre lógatta és szélesen elmosolyodott. – Végre olyan jó ez a csönd.

Ledőltem újdonsült társam mellé az ágyra és, így lassan elaludtunk.

Vége