18. Fejezet
Vihar előtti csend
Senki nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. Nao éppen a Moritól kölcsönkapott könyvét olvasta, míg maga az istennő teát főzött. Atsuko valamit firkálgatott egy papírra amit Kazuma nézett elmélyülten. Katsuma mélyen aludt. A hasán Chie feküdt teljes nyugalomban. Én éppen azon küszködtem, hogy kitaláljam, mégis hogyan menthetnék meg mindenkit. Egyszóval mindenkinek volt valami dolga ezért hát senki nem érezte szükségét feleslegesen beszélni. Sora, Genki és Emori már egy ideje lementek és nem voltak hajlandóak elárulni mit akarnak. Elmerengve forgattam a kezemben a pisztolyt, amit Naotól kaptam és arra a fegyverre gondoltam, amit a katonaságnál használtam. Az a fegyver sokkal jobb volt ennél és bár tényleg nagyon szerettem legújabb pisztolyom sajnos ez az igazság. A gesztus nagyon jól esett és jó érzés volt tudni, hogy van egy olyan fegyver, amit direkt arra terveztek, hogy én használjam, de ez nem volt annyira erős, mint a régi és bár különlegesnek különleges volt, de mégsem annyira, mint az eddig használt fegyverem. Az ugyanis a használójához igazította magát. Ha azt kértem, akkor pisztoly volt, de akár kérhettem volna egy katanát vagy egy íjat is, ha nagyon akartam volna. Ez volt annak a fegyvernek a legnagyobb erőssége.
Merengésemből egy hang szakított ki mely a barlang előtt hallatszott. A többiek kérdőn kapták fel a fejüket, míg én és Mori már a bejáratnál is voltunk. A lány rám nézett és eltátogott egy „készülj fel”-t majd kiugrott az átjárón. Egy percig néma csend volt majd Mori bekiabált mire én is követtem őt. A bejáratnál Emori, Genki és Sora álltak mosolyogva és a hátuk mögé mutatva. Arra lestem és láttam a csapatnyi túlfűtöttet amint érdeklődve várnak a három férfi mögött. Összehúzott szemöldökkel néztem Emorira.
- Azt hittem, hogy te nem az én oldalamon állsz – jelentettem ki mire a férfi felmordult és bement a barlangba. Értetlenül néztem utána.
- Csak fáradt – mondta Sora mosolyogva. – Tudod nagyon nehéz volt meggyőzni a barátaidat, hogy jöjjenek velünk.
- El kellett mondanunk, hogy ismerünk téged és Naot és csak utána voltak hajlandóak egyáltalán meghallgatni minket – panaszkodott Genki mire megforgattam a szemeimet. – Borzalmas volt.
- Képzelem menyire szörnyű lehetett – mondtam mosolyogva és intettem a csapatnak, hogy menjenek be. Már éppen megtették volna mikor Mori mérgesen az útjukat állta.
- Oké hogy a házam egy nagy hely, amit senki sem találna meg, de azért nem akkora hogy az egész túlfűtött pereputtyot elszállásoljam – mondta morcosan. Genki elnevette magát és intett a túlfűtötteknek, hogy kövessék. Tudtam, hogy a nem messze lévő barlangba akarja őket vezetni, amit akkor találtunk mikor egy hete kint kerestünk valami élelmet. Már egy hónapja tartózkodtunk Mori házában és én egyre rosszabbul viseltem az egészet. Feu nem tudott hozzám szólni és még csak készülni sem tudtam a harcra, ami nemsokára meg fog történni. Az egyetlen dolog, amit hagytak nekem az volt, hogy magamban merengjek az életem borzalmasságán és azon, hogy vajon miért én vagyok ennyire szerencsétlen. Néha volt, hogy éjjel felkeltem és el akartam szökni, de ilyenkor mindig megállított valaki. Nem ismerik be, de szerintem minden éjjelre őrt állítanak mellém, hogy ha netán el akarok majd szökni, akkor meg tudjanak állítani. Ez egy rettenetesen idegesítő dolog tekintve magam is el tudom dönteni mit, akarok csinálni és amúgy is reggel visszajönnék. Egyszerűen csak muszáj volt, hogy elmenjek pár órára távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. És nem engedték.
Bemásztam hát a barlangba és visszaültem eddig birtokolt helyemre. Sora mellettem ült és aggódva figyelt engem. Most mindenki abbahagyta azt, amit eddig csinált és halkan beszélgettek arról, hogy vajon mikor kezdődik a végső csata? Mindenki érezte a fagyott erdei levegőben hogy nem fog sokáig tartani ez a béke. Eszembe jutott, hogy egy hónap múlva lesz a szülinapom és magamban elszomorodtam. Valószínűleg addigra már ki fog derülni, hogy kik győztek. Nao leült mellém a másik oldalamra és aggódó kíváncsisággal nézett rám. Kérdőn tekintettem rá vissza.
- Jól vagy Ai? – kérdezte és tudtam, hogy most komolyan át kell gondolnom a válaszomat.
- Valójában soha nem voltam jól – mondtam és hallottam, ahogy a többiek abbahagyva a beszélgetést visszafojtott lélegzettel néznek rám. Sóhajtottam és beletúrtam a hajamba. – Nyugodjatok meg semmi bajom. Csak egy kicsit megvisel ez a bezártság, de túl fogom élni, ha erre, vagytok kíváncsiak.
- Szerinted mikor kezdődik? – kérdezte Sora mire elmosolyodtam. Nem néztem rá tulajdonképpen senkire sem néztem inkább a plafont kezdtem tanulmányozni.
- Már régen elkezdődött – válaszoltam halkan és vártam a reakciókat. Nem látni, hallani akartam, ahogy levegőért kapnak vagy bármi ilyesmi és a várt hatás nem is maradt el. Mind megfeszültek és élesen kifújták az eddig a tüdejükben tartott levegőt. – Nem sokára ti is meg fogjátok érezni.
- De hiszen minden olyan, mint eddig volt – ellenkezett Atsuko és én arra gondoltam milyen borzalmas, hogy eddig olyan csatát vívtak, amit észre sem vettek. Még Emori is döbbenten nézett rám az egyetlen, akit nem leptem meg az Mori volt, de nála már megszoktam, hogy semmi sem képes meglepni őt.
- Nem vettétek észre, mert nem akarták, hogy észrevegyétek. Pedig minden nap néztek tévét – mondta halkan Mori én pedig helyeslően bólogattam. – Mondjuk azon nem lepődtem, meg hogy te Aimi észrevetted. Valószínűleg már az óta hogy itt vagytok feszült figyelemmel követted a dolgokat. Igaz?
- Nagyon vigyáztok, hogy ne mehessek el, de ez nem tart vissza attól, hogy észrevegyek olyan dolgokat, amiket más nem – bólintottam. – Elég csak kinézni egy pillanatra és észrevehetitek, hogy egyetlen állat sincs már sehol pedig egy héttel ezelőtt még hemzsegett az erdő az élőlényektől. A túlfűtöttek pedig nagyon idegesek.
- Hiszen nem is találkozhattál egy túlfűtöttel sem mostanáig – vitatkozott Nao mire felnevettem.
- Megmondtam. Nem tudtok megállítani ilyen egyszerűen. Sokkal több dologról tudok, mint ti azt hinnétek – mondtam és figyeltem, ahogy belép a szobába Yuu. Két hete jelent meg itt először és tudatta velünk, hogy átáll a mi oldalunkra. Én nem vagyok, ostoba pontosan tudom, hogy ez csak egy csapda, de azt is tudom, hogy az egyetlen információszerzési lehetőségem Yuu. És ezt ki is használtam.
- Aimi. Kezdődik – mondta a férfi ezzel ismét belefojtva a többiekbe a levegőt. – Megparancsolták, hogy az összes túlfűtöttet öljék meg. Egy órája indult az összes katonai egység hogy teljesítsék a parancsot. Már több mint háromszáz túlfűtöttel végeztek.
Nem válaszoltam semmit csak felálltam és a bennem fortyogó dühöt visszafojtva elindultam kifelé. A többiek szó nélkül követtek egészen a túlfűtöttek barlangjáig. Ott az a párszáz szerencsétlen megmaradt túlfűtött érdeklődve nézett rám.
- Ezt nem azért mondom, mert egy, hű de nagy hős vagyok vagy, mert annyira jó érzés lenne szónokolni, de meg kell kérdeznem, hogy követtek-e engem a harcba még akkor is ha az életetek múlik rajta? - A túlfűtöttek egyként válaszoltak igennel mire elmosolyodtam. – Nos, akkor mutassuk meg a katonáknak, hogy velünk nem szórakozhatnak!
Nem volt szándékomban megölni senkit és harcolni sem akartam. De sajnos tudtam, hogy nem tudom elkerülni a dolgot. Még akkor is, ha naivan azt hittem, hogy sikerülni fog. Mára már beláttam, hogy a háború áldozatokkal jár, de ettől nem lesz sokkal kisebb bűn, hogy megöljük az embereket. Én magam tehát senkivel sem fogok végezni.
Lassú léptekkel indultam az erdő felé és magamban szinte örültem, hogy végre eljött ez a nap. Egyik részem hihetetlenül boldog volt, emiatt míg a másik legszívesebben már rég elmenekült volna innen csak, hogy soha nem kelljen szembenéznie a harccal, aminek a kimenetele rajtam, múlik. Rajtam, aki még csak azt sem tudja mégis mit kéne csinálnia.
Hosszú menetelés után meghallottam a kiáltásokat nem messze tőlünk. Hátborzongató hangok voltak ezek, amiktől a hideg is kirázott és libabőrös lettem. Egy pillanatig mozdulni sem tudtam de Nao mellém lépett és bátorítóan mosolygott rám. Nagy levegőket vettem és percekig csak ismételgettem a folyamatot mire végre elhatároztam magam és ismét elindultam. Egy mező szélére lyukadtunk ki és attól, ami itt folyt hányingerem támadt.
Katonák sokasága támadott mindössze néhány szerencsétlen túlfűtöttre, akik már megmozdulni sem tudtak, de a katonák nem álltak le. Láttam a véres testeket a földön heverni és hallottam a túlfűtöttek fájdalmas sikolyait. Aztán az egyik földön fekvő rám nézett és megláttam a szemében azt, ami miatt végül felemeltem a fegyveremet és megcéloztam az egyik katonát.
A túlfűtött reménykedő tekintete volt az egyetlen, amit láttam, amikor meghúztam a ravaszt.
~Hikari~
