17. rész

Az álmaimban kísértő vörös szemek tulajdonosa színre lép

Barátaim bátorító szavaiba kapaszkodva éltem túl a nap hátra lévő részét. Elhatároztam magamban, hogy amikor Amon visszatér Otakut csinálok belőle! Mert vissza fog térni! Az utolsó óra után Harukával elindultunk a menzára. Az egyik asztalnál megláttam az ikreket, úgyhogy arra vettem az irányt.
Valamin nagyon veszekedtek, így észre sem vették, amikor leültünk.
- De muszáj lesz elmondani neki! Ez nem a mi döntésünk! - érvelt Aki.
- De Amon azt mondta, hogy ilyen esetben ne szóljunk! - vitázott Ayato
- Miről van szó? - szóltam közbe.
- Takuma... - kezdte Aki, de testvére befogta a száját.
- Mi van Takumával?
- Semmi, csak... basszus Aki miért nem tudsz kussolni?? - engedte el testvére száját.
Az persze azonnal bele kezdett a mondókájába.
- Takuma küldött egy üzenetet. - át nyújtotta a telefonját.
Az üzenet lényegre törő és rövid volt:
 

"Ma este 19 órakkor találkozunk a 47es sikátorban, ha át adjátok a lányt nem esik bántódásotok, amennyiben nem jelentek meg én kerestetlek meg titeket. Ez esetben nem tudom garantálni a biztonságotokat!

Takuma "

- Most mi lesz? - néztem riadtan az ikrekre.
- Természetesen nem adunk át. - nyugtatott meg Ayato.
- De akkor veletek mi lesz?
- Ezt ne itt beszéljük meg!
Bólintottam. Hirtelen már semmi kedvem nem volt az evéshez. A beszélgetést csak azután folytattuk miután beszálltuk a fekete Audiba.

- Szóval mi lesz? – kérdezte Haruka.

- Felkészülünk.

- Hogyan? – nem tetszett az ötlet, hogy csúnya kimenete lehet a dolognak, aztán még egy kérdés megfogalmazódott bennem – Mire? – Aki hátra nézett az anyósülésről és izgatottan elmosolyodott.

- Megtanítalak harcolni. – csak pislogtam a döbbenettől.

- Mármint, hogy engem?! – félig kérdés félig megállapítás volt. A közelharc nem tartozott az erősségeim közé, ezért maradtam a dobó fegyvereknél. Persze nem akartam tehetetlenül állni, amíg a barátaim megvédenek, de már a gondolat is nevetésre késztetett, hogy én valaha is jeleskedjek a verekedésben.

- Ne aggódj, Aki nagyon jó tanár. – furcsa volt ezt Ayato szájából hallani, viszonylag ritkán dicsérték a másikat.

- Az lehet, de én nem vagyok jó diák.

- Amon nem ezt mondta. – vigyorgott Aki mindent tudón – Szerinte minta kislány vagy.

- Ez nem is igaz! – húztam el az orrom, tény, hogy nem vagyok bajkeverő, de azért a legnagyobb jóindulattal sem lehet jó kislánynak nevezni.

- Én csak azt mondom, amit hallottam.

- Szoktatok rólam beszélni? – Aki kitudja milyen indokból elpirult.

- Neeem… csak..

- Csak? – sürgettem.

- Megjöttünk! – szakította félbe a beszélgetést Ayato. Miért van nekem olyan érzésem, hogy itt valami készül?

A ház olyan volt, mint mindig. Elindultam a szobám irányába.

- Öltözz át valami kényelmesebbe, aztán gyere a pajtához! - utasított Aki.

- Máris? - nem volt ellenvetésem, csak meglepett, hogy ennyire szorít minket az idő.

- Nem tudhatjuk, mikor támadnak Takumáék, ezért minél előbb fel kell készülnünk.

A szobámba beérve ledobtam a táskám és neki álltam át túrni a bőröndöt, amiben a "játszós" ruháimat tároltam. Végül egy barack színű melegítőnél maradtam. A hajamat gyorsan lófarokba fogtam. A pajtához kiérve megpillantottam Akihikot. Fekete garbóban és melegítőben volt. Hihetetlen, hogy még egy ilyen egyszerű szerelés is milyen jól állt neki. Ahogy közelebb értem megfordult. Más Szinű volt a szeme mint Ayatoé, de határozottan emlékszem, hogy amikor először találkoztunk még az ő szeme is kék volt. Felvonta a szemöldökét, csak ekkor jöttem rá, hogy bámulom, zavartan kaptam el a tekintetem, mire elmosolyodott.

- Mit néztél? - kérdezte. Az elmúlt napokban volt alkalmam kitapasztalni, hogy mindig kimondja, amit gondol.

- A szemed... mitől bordó? Kontaktlencse? - nem lepte meg a kérdés.

- Nem igazából ez az eredeti szemszínem. A kék kontaktlencsét, csak azért hordom, mert az emberek világában nem létezik ilyen szemszín. – lenyűgözően szép volt ez a szín, sokkal jobban állt neki, mint a kék.

- Tetszik? – kérdezte elnyomva egy mosolyt.

- Igen. – feleltem kissé szégyenlősen. Majd elfordultam, erre halkan felnevetett. Nem tetszett, hogy kineveti a zavarom.

- Ne nevess! – nyöszörögtem, de félig már én is nevettem.

- Sajnálom, de olyan aranyos vagy, amikor zavarba jössz. – vigyorgott. Felvontam a szemöldököm.

- De akár milyen aranyos is vagy, most akkor is gyakorolnunk kell. Készen állsz? – kérdezte.

- Igen. – feleltem, de inkább kérdésnek hangzott, mint válasznak.

- Nem leszek kíméletes! – figyelmeztetett tekintete elsötétült, majd alapállásba állt és eltűnt. A következő pillanatban megéreztem a felém lendülő karjait és már a földön is feküdtem Aki pedig felettem tornyosult. Arcán különböző érzelmek váltakoztak. Csak nézett nem szólt semmit. Hirtelen azonban közelebb hajolt, kezeit a fejem mellé támasztotta. Az arcomon éreztem forró leheletét, megborzongtam.

- Lassú vagy! – súgta, majd felállt és a kezét nyújtotta. Pillanatnyi tétovázás után elfogadtam.

- Miért nézel ilyen meglepetten? - A földre néztem, ahol csak a lelapult fű jelezte az előbbi kis jelenetet. Aki továbbra is értetlenül nézett rám.

- Semmi.

Bólintott majd így szólt:

- Meg kell tanulnod észlelni a mozgásom és előre elemezni, majd kivédeni a támadást.

- De, hogy amikor nem is látlak?

- Oké, akkor most ülj le és koncentrálj, vegyél egy mély levegőt! - Követtem az utasítást. - Egy kicsit lassítok, balra fogok futni. Koncentrálj és kövess a szemeddel!

Akira koncentráltam, ahogy mondta balra mozdult, bár nem tisztán, de a körvonalait láttam.

- Ez nem elég. A mozdulataidat még mindig nem látom. - Mondtam.

Aki keserűen felnevetett.

- Az ellenség nem fog lassítani a kedvedért!

- Lassítsd le az agyaddal, amit látsz, ne egy filmet képzelj el csak képeket. - bólintottam. Ahogy elindult először csak a körvonalait tudtam kivenni, de aztán eszembe jutott, amit mondott. "Képekben gondolkodj" Az agyam hirtelen át kapcsolt és már láttam, olyan volt, mint egy lassított felvétel. Aki a szemembe nézett álltam a pillantását, hirtelen irányt váltott és elindult felém elővettem egy kunait az övtáskámból és magam elé emeltem. Aki hasonlóképp tett egy számomra ismeretlen kardszerűséggel. Alapállásba álltam és mind lelkileg mind fizikailag felkészültem az összecsapásra. Amikor a pengék csikordulva összeértek, és Aki szeme megint az enyémbe fúródott, felfedeztem valamit benne. Az egyébként mindig vidám szemekben most hűvös érzelemmentesség ült. Talán egy olyan ember, aki nem ismeri nem vette volna észre, de ez csak egy maszk volt, ami mögött elkeseredettség ült. Ez a felismerés annyira ledöbbentett, hogy egy pillanatra félre csúszott a késem, amit Aki ki is használt. Egy másodperc alatt a hátam mögé került és pengéjét a torkomnak szegezte.

- Koncentrálnod kell! - a hangja dermesztően hidegen csengett. - Nem engedheted meg magadnak, hogy elkalandozz! - A nyakamon elindult lefelé egy vércsepp, majd bekúszott a pólóm alá, hogy aztán az anyag feligya. Aki elvette a fegyvert, majd elém állt.

- Mi a baj? - fojtottam belé a szót. Egy pillanatra újra átváltott a hétköznapi formájába.

- Csak nehezemre esik úgy harcolni veled, ahogy kéne. Nem megy! Nem tudok úgy harcolni veled, mintha bántani akarnálak! De ha nem teszem, más lehet, tényleg megteszi.

- Miért nem megy? - Kérdeztem. Nem akartam, de kicsúszott a számon.

- Mert az utóbbi időben nagyon megkedveltem a buksidat. - Közelebb jött és játékosan összekócolta a hajam. Majd ránézett a vágásra a nyakamon.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld! – Nem bírtam nézni ezt a savanyú kifejezést az arcán - Ayato figyelmeztetett, hogy kemény edző vagy. Folytassuk! - Jelentettem ki magabiztos mosollyal az arcomon.

- Oké, de most koncentrálj! Az előbbinél tízszer jobban! Oké?

- Oké! - Álltam alapállásba újra. Aki indult, de ezúttal nem engedtem, hogy a késeink egymásnak feszüljenek, hanem félrefordultam, így Aki az egyensúlyából kibillenve előre tántorodott, ezt kihasználva hátulról a nyakának szegeztem a késem.

- Hú, Déjà vu! - Röhögött. - Szép volt! Ezt hol tanultad?

- Japán harcművészet. - Vontam vállat.

- Ügyes! - Nézett elismerően. Az edzés további részében Aki növelte a sebességét, így már azt is láttam, amikor max sebességen száguldozott. Az edzésnek a sötétedés vetett véget.

- Mára befejeztük! - Jelentette ki Aki, majd karját lezserül átvetette a nyakamon majd a ház felé irányított.

- Aúú! - Jajdult fel. - Mindenem fáj. Kímélhettél volna!

Ezen elnevettem magam. A házba beérve Ayato köszöntött minket.

- De összemelegedtetek! – vonta fel a szemöldökét, mire Aki gyorsan lekapta a kezét a vállamról, megköszörülte a torkát és egy lépést hátrébb lépett tőlem.

Túlfáradt voltam ezen vitázni, ezért csak elindultam a fürdő irányába. Az izzadság a hátamra ragasztotta a pólómat és ez nagyon irritált.

- Hova készülsz? – szólt utánam Akihiko.

- Fürödni. – néztem vissza értetlenül.

- Azt már nem, előbb én! – spurizott el mellettem.

- Héj! – futottam utána. Az ajtónál keresztbe tette a kezét, így kénytelen voltam megállni.

- Lány vagyok! – jelentettem ki durcásan, hiszen szent meggyőződésem volt, hogy nekem van igazam.

- Ez az érved?

- Ismered a mondást, hogy lányoké az elsőbbség fiúké a dicsőség? – kérdeztem gúnyosan.

- A dicsőségtől nem leszek tiszta! – röhögött Aki.

- Sajnálom. – mímeltem bűnbánó arcot és átbújtam a karja alatt. Még visszafordultam és dobtam egy puszit, majd rácsuktam az ajtót. Hallottam, ahogy Ayato hangosan felröhög. Ez mosolyra késztetett. Bele néztem a tükörbe. A lófarkamból kiszabadult tincsek összetapadtak a homlokomon. Kibontottam és kifésültem. Amikor azonban újra a tükörbe néztem, megfagyott az ereimben a vér. Egy fekete alak rajzolódott ki mögöttem. Szőke haja rövidre volt nyírva. Szemei pedig mint két fekete lyuk. Pupillája és írisze egybe olvadt. Felsikoltottam a férfi mozdult és a számra tapasztotta a kezét. Mormolni kezdett valamit, amit nem értettem, mert más nyelven volt. Hevesen vergődtem, de könnyedén megtartott. Bele haraptam a kezébe, mire ő felkiáltott és elengedett egy pillanatra.

- Srácok! – kiáltottam kétségbe esve, de a fekete szemű újra elkapott és az előbbinél gyorsabban ismételgette a varázsigének tűnő szavakat.

- Chizuru! – hallottam meg Haruka kétségbe esett hangját – Jól vagy?

Hirtelen nagyon megbántam, hogy bezártam az ajtót. Valaki lenyomta a kilincset, de amikor rájött, hogy hiába próbálkozik, az ajtó betörése mellett döntött. a zár második próbálkozásra meg is adta magát és hangos csattanással fel pattant. Az ajtóban Aki állt szeme elkerekedtek a látványra, éppen mozdult volna, de túl késő volt. A föld megnyílt alattunk én legalábbis így éreztem és zuhanni kezdtünk. Nem tudom mennyi idő telte el, de egyszer csak lelassultunk és a külvilág újra észlelhető lett. Elrablóm még mindig szorított. Egy szobában álltunk a viktoriánus stílusú bútorokról sütött, hogy a tulaj nem szűkölködik pénzben. A szobából, több kijárat is nyílt a legtöbbjük hatalmas kétszárnyú, díszesen faragott ajtó volt. Az egyik hirtelen kitárult és egy jól öltözött 30- as évei végén járó férfi lépett be rajta. A szoba légköre azonnal megváltozott a fekete szemű megfeszült mögöttem, minden porcikám azt üvöltötte, hogy ez a pasas itt a góré. Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek, de utólag átgondolva nagy hülyeség volt. Azonnal felismertem a vörösen izzó szemeket, amik már majdnem fél hónapja kínoztak. Az álmaimba ez az ember irányította Amont.

- Had mutatkozzak be, - hajolt meg illedelmesen – a nevem Takuma.