17. Fejezet

Egy újabb emlék

Ellöktem magamtól a férfit és a kezemet a sérült területre nyomtam miközben értetlen és dühös pillantásokkal jutalmaztam Yuut, aki látszólag elégedett volt a teljesítményével. Elnéztem Kisuke irányába, de a férfi továbbra is sokkos állapotban volt így inkább figyelmen kívül hagytam. Yuu eltette a kis tárgyat és vigyorogva nézett rám.

- Most komolyan meg kell kérdeznem, hogy mi volt ez, hogy elmondd? – kérdeztem mérgesen mire a férfi megvonta a vállát és belekezdett a magyarázatba.

- Eddig a katonaság szuper fegyvere voltál, de azzal hogy megjelöltünk most már nekünk dolgozol. – Felvontam az egyik szemöldököm és úgy néztem rá, mint egy őrültre szokás. – Oké értem tehát kissé részletesebb magyarázatot vársz. Szóval eddig kötelezve voltál, hogy a katonaságnak dolgozz néhány kellemetlen okból kifolyólag. – Bólintottam. – Most viszont a jel, ami a nyakadon van, kényszerít arra, hogy minden utasításunkat kövesd különben egy kissé égetni fog a sebhely.

- Ahha. Égetni. Engem. – mondtam minden szót külön mondatként hangsúlyozva. A férfi elhúzta a száját és megvonta a vállát.

- Még nincs tökéletesítve a dolog. És persze nem teljesen rád lett tervezve, de legalább ha a nyakadon van, a jel szabadon járkálhatsz az épületben. – villantott rám egy mosolyt mire mérgesen néztem rá.

- Tudod, ha ilyen könnyű lenne engem irányítgatni, akkor Emorinak lényegesen kevesebb gondja lenne velem. – tudtattam vele mire felnevetett. – Nem tarthatsz itt. Sem te sem más nem képes rá.

- Igen ezzel tisztában vagyok. Makacs vagy annyira hogy az valami borzalmas. De ennek ellenére is hatalmas erő birtokában, vagy amit mindenki meg akar szerezni. És nekem sikerülni fog. – mondta mire felnevettem. – Most még nevetsz, de mondd, csak ki tudsz innen jutni? Képes vagy használni az erődet? Szerintem sem.

- Azt gondolod, hogy az évek során csak az erőm használatával voltam képes harcolni? – kérdeztem mire kis meglepetést vettem észre az arcán. – Ugyan már ezt te sem gondoltad komolyan!

- Jobban belegondolva ezt valóban nem vettem számításba. Mégis kinek lenne szüksége másfajta erőre is, amikor a világ legnagyobb hatalmának birtokában van? – kérdezte széttárva a kezeit mire sértődötten néztem rá.

- Ezt most sértésnek veszem. – mondtam majd sóhajtottam. – Mindenkinek szüksége lenne, rá csupán senkinek nem jut eszébe. Nekem sem jutott volna, ha nincs valaki, akit mindennél jobban meg akarok védeni. A hatalom, amiről beszéltél nem akkora, mint hiszed. Gyenge vagyok annyira gyenge, hogy most is itt beszélgetek veled, aki az ellenségem és egyáltalán nem érzem, hogy tennem kéne bármit is.

- Mert nem vagyok az ellenséged. Ugyan hiszen te és én nem különbözünk annyira. Én sem akarok háborút és nem szeretném, ha még több ember meghalna. – mondta mire gúnyosan felnevettem.

- Te és én sokkal több dologban különbözünk, mint azt hinnéd! – tudattam vele. – És a te célod egy kicsit sem hasonlít az enyémre.  

- Majd fog. – Összeráncoltam a szemöldököm, de nem mondtam semmit. – Szóval mit tervezel?

- Először megmentem Naot… - Itt az ájult fiúra néztem majd sóhajtottam és fejemet ismét Yuu felé fordítottam. – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.  Aztán elintézem egyszer s mindenkorra ezt az idegesítő és totál felesleges háborút. Ezután pedig mindenki boldogan él, majd míg meg nem hal. Mint a mesékben.

- Nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondtad vagy csak szarkazmus volt – sóhajtotta a férfi én meg csak megvontam a vállam. Még én sem tudtam. – Tudod nem foglak megakadályozni abban, hogy megszökj. A te döntésed hogy melyik oldalra állsz.

- Hogy melyik oldalra állok… - ízlelgettem egy kicsit a dolgot. – Azt hiszem túl sok a választási lehetőségem. Egyfelől ott van a katonaság, akik mindent megtesznek, hogy maguk mellett tudjanak. Aztán itt vagy te és azok, akikkel együtt dolgozol, és azt hiszitek, hogy ez a bigyó a nyakamon majd megköt. És ott van még Nao, aki nem kényszerít, és tényleg szüksége van a segítségemre. És végül itt vagyok én magam. Vajon melyik lenne a helyes választás?

- Természetesen a mi oldalunk – jelentette ki a férfi. Elmosolyodtam.

- Ahogy mondod. A ti oldalatok nyilván egy nagyon jó választás lenne. Elvégre csak elraboltátok Naot és engem egy erdőbe kergetettek aztán meg megégettétek a nyakam – hozzátenném ez egy igen csak ostoba ötlet volt. – És most elvárnád, hogy azt mondjam, hogy ezer örömmel csatlakozom hozzátok?

- Ne csak a rossz dolgokat nézd! – kérte ki magának. – Mi nem kötelezünk semmire. Szabad lehetnél, és azt csinálhatnál, amit csak akarsz. Nem kötnénk béklyókba.

- Nem is lennétek képesek rá – tudattam vele és figyeltem, ahogy Nao szépen lassan magához tér. – Nemsokára az egésznek vége lesz. És akárhogy is fog ez megtörténni senki nem fog veszíteni. És senki nevében nem fogok cselekedni. Azt hiszed, hogy az, amit eddig megtettem nem a saját akaratom szerint tettem?

- Ami azt illeti nem. De azt tudom, hogy eleged van az egészből – bizonygatta és én egyre jobban untam ezt az egészet. – Elfáradtál.

- Már réges-régen – motyogtam. Nao felült és ránk nézett. Valamiért nem tűnt túl meglepettnek.

- Aimi döntened kell! Most már nem halaszthatod tovább – mondta és feltápászkodott a földről. Sóhajtottam és rájuk mosolyogtam.

- Már döntöttem. Azelőtt döntöttem mielőtt akár csak kellett volna – mondtam és intettem Naonak hogy menjünk.

- És mi a döntésed? – kérdezte Yuu miközben félreállt az utunkból. Ránéztem.

- Azt hiszem, ezt nem akarom még megosztani veled. Csak annyit mondok, hogy nemsokára kiderül.

Ezzel távoztunk az épületből. Bolyongtunk egy adagot persze mielőtt kijutottunk volna, de mikor végre kiléptünk az épület kapuin elárasztott a biztonság és tudtam, hogy ismét képes leszek használni az erőmet. Az utóbbi időben elég sokszor kerülök ilyen helyzetbe. Nao nem szólt egy szót sem inkább némán követett visszafelé az erdőbe. Gondolatban elbúcsúztam Feutól aki mormogott valamit arról, hogy elhanyagolom és mosolyszünetet rendelt el.

Már bőven esteledett mikor beértünk a barlangba. A többiek szétszóródva ültek mindenhol és mikor megláttak minket mind elhallgattak. Nem mondtam semmit és Nao sem úgy nézett ki, mint aki különösebben sokat szeretne beszélgetni a jelenlévőkkel. Valószínűleg emlékezett még a múltkori kis „nézeteltérésre” és nem igazán bocsájtott meg dolgokat. Én a magam részéről már nem is törődtem ilyen dolgokkal. Körülöttem valahogy mindig ilyesmik történnek már megszoktam.

Lehuppantam hát egy üres fotelba és kényelmesen hátradőlve behunytam a szemem. Feszélyezett egy kissé hogy nem tudom előhívni a tüzet és ez a nyugtalanság már az agyamra ment, de inkább úgy döntöttem, hogy nem mutatom ki mennyire kényelmetlenül is érzem magam. Annyira fáradt voltam amúgy is hogy így is el tudtam volna aludni és kész rejtély hogy vajon miért is nem történt, így de valahogy ébren maradtam.

- Ha valaki megkérdezné tőled milyen érzés éberen aludni mit felelnél? – kérdezte Sora. Elmosolyodtam, de nem nyitottam ki a szemeim.

- Hmm. Nem hiszem, hogy túl sokat tudnék neki mondani az érzésről. Tekintve én magam még nem éltem át – ásítottam. – Ha én egyszer elaludtam, akkor elaludtam és kész. Egy atombomba sem ébresztene fel.

- Te magad vagy egy atombomba – nevetett Atsuko. – Mikor ideértünk akkor is milyen felfordulást csináltál.

Összeráncoltam a szemöldököm és erősen próbálkoztam felidézni, hogy mi is történt akkor, de csak annyira emlékeztem, hogy meglátom a srácokat és innen képszakadás.

- Tényleg Mori ők hogyhogy látnak? – néztem a lányra, aki erre felemelte fejét a könyvből, amit eddig olvasott és rám nézett. – Azt hittem én is csak Feu miatt látlak.

- Ebben a barlangban képesek érzékelni engem – felelte a lány. – Ha kilépnénk innen számukra láthatatlan és hallhatatlan lennék.

- Aha – motyogtam és ismét becsuktam a szemem. – Azt hiszem, szunyálok egyet… - motyogtam alig hallhatón és a következő pillanatban már tényleg aludtam is.

Nao:

Feszült csend ereszkedett a helységre ahogy Aimi elaludt. Mindenki a másikat nézte csak az a Mori volt teljesen nyugodt és érdektelen. Látszólag a legkevésbé sem izgatta, hogy mi történik a lakhelyén. Katsuma a húgát nézte és a tekintete olyan szomorú volt amilyet csak nagyon kevésszer láttam. Még Ai nézett így rám, egyszer-kétszer de nála is ritka volt. Kazuma tulajdonképpen nem is nagyon törődött a körülötte lezajló eseményekkel, de azért ő is feszülten nézegetett ide-oda. Atsuko engem nézett olyan tekintettel, mint aki nyomban képes lenne kitekerni a nyakamat. Emori látszólag dühös volt és úgy nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. Genki viszont bocsánatkérő tekinteteket vetett rám és a szemei azt üzenték, hogy mélységesen megbánta, amit tett.

Nem akartam továbbra is itt maradni, de mivel itt van Aimi, aki megmentett, és aki az egyetlen reményem, próbálom elviselni a többiek társaságát. Csakis Aimiért. Chie felmászott Aira és összegömbölyödött a lány hasán. Azt nem igazán zavarta a dolog továbbra is halkan, egyenletesen szuszogott.

Aztán minden előjel nélkül a lány szemei kipattantak és rémülten nézett körbe aztán felpattant ezzel a földre ejtve a rókakölyköt és Mori felé fordult.

- Ki volt az a nő? – kérdezte és a lány látszólag nem örült a dolognak.

- Csak egy ismerős – felelte, de kerülte Aimi pillantását.

- Aha, egy ismerős. Emlékszem rá – mondta feldúltan. Nem értettem mi történik, és ahogy körbenéztem láttam, hogy a többiek is így vannak a dologgal. – Ő az éj istene.

- Te még hiszel a legendákban? Ostobaság ő csak… - De nem tudta befejezni, mert Aimi közbevágott.

- Tán nem igazak? Itt vagyunk mind és belőlünk ugyanúgy legenda lehetne, mint az istenekből – fakadt ki. – Ne szórakozz velem! Tudom, hogy ő Nüx volt emlékszem rá még azutánról hogy Hero lettem.

- Találkoztál vele? – kérdeztem és elgondolkodtam rajta hogy Aimi tényleg csak tizenhat éves-e? Rengeteg emléke van több mint egy átlagos tizenévesnek. Mondjuk ő valójában nem átlagos.

- Igen, volt hozzá szerencsém – mondta és láttam rajta hogy ez a téma elég kényes nála. – Azt hiszem, ha ő nem lett volna, akkor kicsit jobb esélyekkel indulhatnánk. Elzárta az erőmet.

A kijelentést néma csend követte még Katsuma is meglepettnek tűnt. Egyedül Morin nem látszott semmi ilyesmi, inkább feszültséget tudtam leolvasni az arcáról.

Aimi:

Bejelentésem néma csend követte. Még Katsumának sem mondtam el soha a dolgot és tudtam, hogy most majd azt kérik, meséljem el nekik. Nem sok kedvem volt hozzá, de hát ez van.

- Éppen ezért volt itt – morogta Mori de nem nézett a szemembe inkább valahová a vállam fölé bámult. Nem szóltam neki hogy nézzen rám. – Megkértem, hogy oldja fel az akadályt, ami meggátol benne, hogy használd a valódi erődet, de nem volt hajlandó rá. Azt mondta, hogy ha elszabadulsz, akkor akár az egész világot romba döntheted és a Föld már így is az utolsókat rúgja.

- Mert ő nyilván jobban tudja, hogy képes vagyok-e uralni a saját erőmet, avagy sem – mordultam fel és mérgesen levetettem magam a kanapéra Nao mellé, aki kissé oldalra húzódott, hogy kényelmesen elférjek. Rámosolyogtam, vagyis inkább grimaszoltam aztán a többiek felé fordítottam a tekintetem. Érdeklődő pillantásokkal találkoztam, de senki nem kérdezett rá én meg magamtól biztosan nem fogom elmesélni a történetet. Végül Emori unt rá elsőnek a dologra.

- Meséld már el! – mondta. – Tudod, hogy mind kíváncsiak vagyunk rá és még csak nem is nézel, ki úgy mintha érdekelne.

- Mert nem érdekel – válaszoltam frusztráltan. – De ha tényleg kéritek, elmesélhetem. Nem valami vidám történet arra előre készüljetek fel!

- Mi vidám veled kapcsolatban? – kérdezett rá Kazuma mire Katsuma sötéten felnevetett.

- Hidd, el vannak vidám meséi is csakhogy azok már annyira régiek, hogy én magam sem emlékszem rájuk teljesen.

- Az most mellékes, Kazumának igaza van az életem nem éppen boldog meséktől terhes – mondtam és hátradőltem ültömben. – Ez egy elég hosszú mese szóval ajánlom, hozzatok magatoknak kakaót! Nálam jobb esti meséket senki sem tud.

- Nem kétlem – mondta Genki és valóban feltápászkodott. – Ne kezdd el, amíg vissza nem értem ez engem is nagyon érdekel! Ki kér kakaót?

Mindenki kért. Genki kiment és pár perc múlva ismét visszatért ezúttal azonban hét bögre is volt nála bennük gőzölgő kakaóval. Komolyan úgy éreztem mintha óvodás gyerekeknek mesélnék esti mesét. Szépen mindenkinek kiosztotta a maga italát aztán letelepedett a fotelba ahol eddig ült és várakozón nézett rám.

- Remek, ha mindenki kényelmesen ül és mindenkinek van kakaója, akkor el is kezdeném – mondtam és lesújtó pillantásokat vetettem társaimra. – Szóval a dolog akkor történt, amikor először szabadult el Feu. Akkor még eléggé utáltam.

- Lemészároltam rengeteg embert és túlfűtöttet. Nem igazán tudom mi is történt. A helyzet az, hogy amikor átvette felettem az uralmat olyan volt mintha egy filmet néznék. Láttam, hallottam, de semmit sem tehettem. Csak egy néző voltam a saját testemben. És emlékszem valami megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem miközben megöltem azt a rengeteg ártatlant. Mikor lenyugodtam már késő volt.

Rajtam kívül senki nem maradt életben. Nem szeretném leírni hogyan is nézett ki a jelenet, ahogy ott álltam körülöttem a sok halottal, de szerintem így sem esik nehezetekre elképzelni engem ott. Szóval teljesen kikészültem és nagyon-nagyon-nagyon sokáig csak álltam ott. Nem sírtam pedig legszívesebben hangosan bömböltem volna, de a könnyek nem jöttek. Féltem és határozottan emlékszem, hogy fáztam. Legalábbis olyan volt mintha fáztam volna. És akkor minden értelmes átmenet nélkül egyszerre csak éjszaka lett.

Később persze rájöttem, hogy csak számomra lett az, de ez most nem is igazán fontos. Tehát éjszaka lett és é végre kiszakadtam abból a depitömegből, ami voltam és nem is tudom, talán azért mert éppen akkor éltem át egy ilyen szörnyű dolgot vagy, csak azért mert belefáradtam az egész Hero dologba egyszerűen csak azt hittem megőrültem. És annyira boldog voltam a gondolatra, hogy elszállt az épelméjűségem, hogy szabályosan táncot lejtettem ott. Azt hiszem akkor tényleg megbolondultam egy kis időre és kétlem, hogy akárki is látta volna, de ha mégis az tuti hogy pszichopatának tartott. Szóval a nagy boldogság közepette megjelent egy nő.

Ha most megkérdeznétek, nem tudnám elmondani hogyan is nézett ki, de ez nem is fontos tekintve, hogy mindig másik alakot vesz fel. Ez annyira rossz szokásuk az isteneknek, hogy az már engem is idegesít, de ez a történet szempontjából most tényleg teljesen lényegtelen. Tehát megjelent a nő és minden előjel nélkül megszólított.

- Mondd, csak minek örülsz ennyire? – kérdezte. A hangja olyan volt mintha egyszerre szólna mindenhonnan és sehonnan és engem kirázott a hideg az érzésre. Akkor megnyugodtam hirtelen szállt el minden boldogságom. Kijózanodtam.

- Azt reméltem, hogy megőrültem – feleltem mire felnevetett. A nevetésében semmi boldog vagy vidám nem volt. Emlékszem a hátamon is felállt a szőr és valami azt súgta, hogy nagyon messzire kerüljem el ezt a nőt.

- Hát sajnálattal közlöm, hogy egy őrült nem tud megőrülni. – Amikor ezt mondta valami megkönnyebbülés féle szaladt végig bennem és egy pillanatra felrémlett előttem egy igencsak morbid és nyomasztó kép. Magamat láttam egy sötét szobában egyedül bezárva amint megteremtem ezt a legkevésbé sem boldog világot. És ez boldoggá tett. Bármi jobb lett volna, mint az igazság, de a nő csak felnevetett. – Ne reménykedj a világ valóságos és te valóban lemészároltad ezeket a szerencsétleneket! Jobban tennéd, ha elhinnéd!

Minden reményem darabokra hullott és egyszerre éreztem magam becsapottnak és hihetetlenül naivnak. Nem tudtam, hogy a nő a fejemben olvas vagy csak az arckifejezésemből következtetett a reménykedésemre, de nem is nagyon izgatott különösebben. Ha fejembe lát, akkor nem tudok előtte semmit titkolni és ez ellen nincs mit tenni. Ha nem akkor nem.

- Ki vagy te? – kérdeztem, inkább mert nem igazán akaródzott beszélnem arról, hogy megöltem azokat az embereket. A nő látszólag pontosan tudta miért terelem a szót, de nem hangoztatta, hogy különösebben zavarná a dolog.

- A nevem Nüx. De van még rengeteg más nevem is. Nyx, Nox satöbbi – mondta. – Választhatsz, nekem bármelyik megfelel. Én vagyok az éjszaka istennője.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem. Nem igazán hittem benne hogy tényleg egy istennel cseverészek, éppen de ezt a kételyemet nem hangoztattam.

- Azt szeretném, ha döntenél. Csak rajtad múlik, mit teszek – kezdte. – Két lehetőséged van. Az egyik hogy önként engeded, hogy elzárjam az erődet és akkor kevésbé leszek durva. A másik hogy ellenkezel, de akkor biztos lehetsz benne, hogy mindent elkövetek azért, hogy a kínok-kínján kelljen átmenned. Ha az erőd továbbra is így marad, még sokszor megismétlődik majd az, ami nemrég történt és hidd, el nekem képes lehetsz elpusztítani a világot. Sajnos, bár meg akarlak ölni ezt nem, tehetem. Héphaisztosz nem engedi.

- Héphaisztosz? – Ki gondolná, hogy Feu a tizenkét görög isten egyike? Hát én soha nem gondoltam volna pedig így van. Az hogy mit keres itt a nagyon jó kérdés még nekem sem árulta el.

- Nos, az, aki miatt még élsz, és aki miatt képes vagy használni a tüzet. Fel nem foghatom miért mentett meg egy egyszerű halandót – mondta. – De térjünk vissza az erőkérdéshez. Melyik lehetőség csábítóbb a számodra?

Tippelhettek mit választottam. Azt mondtam, hogy oké. Nem azért mert különösebben megrémített volna a fájdalom gondolata, inkább azért mert attól féltem, hogy ismét tömeggyilkosságot fogok elkövetni. Nos tehát Nüx elzárta az erőmet, és ami azt illeti piszkosul fájt. Annyira fájt, hogy közben többször is elájultam és csak a kínzó fájdalom miatt tértem magamhoz ismét, hogy aztán újra elájulhassak. Mikor végzett úgy éreztem, hogy mindenem összetört és a nő egyszerűen otthagyott engem egyedül a mezőn ahol a gyilkosság történt.

- Ennyi – fejeztem be a történetet. – Ha valami sötét, akkor sajnálom, de nem válaszolok semmiféle kérdésre.

- Mori honnan ismeri őt? – nézett az említettre Atsuko, akit láthatóan eléggé megviselt a történet.

- Azt nem kell tudnotok. Már így is túl sok mindenről tudtok ennyi bővel elég számotokra – morogta a lány aztán elsétált és többé vissza se jött. Én pedig úgy döntöttem hogy folytatom az alvást. 

~Hikari~

Előző                                                                                     Következő