16. rész

Haruka

Reggel fáradtan ébredtem, ami nem is csoda hiszen az óra hajnali ötöt muatatott. Az első gondolatom az volt, hogy megkéne nézni Chizurut, mióta Amon elment azóta láthatóan rémes volt a kedve és ennek már lassan két hete. Gyorsan felöltöztem, majd kimentem a konyhába. Ayato az asztalnál ült, Aki pedig épp a kávéfőzővel szerencsétlenkedett valamit. - Chizuru? - kérdeztem. - Ma még nem láttam. - felelte Ayato.

- Akihiko? Te? - neztem rá.

- Wáá megőrülök! Segítsen már valamelyikkőtök! Ayato emeld fel a segged és gyere ide!! - hisztizett Aki.

- Oké nem szóltam! - húztam fel a szemöldököm, majd kisétáltam a komyhából. Bekopogtam a fürdőbe semmi válasz nem jött ezért benyitottam. A földön heverő törülközőkön kívül viszont nem találtam semmi rendelleneset. Még mindig alszik? Benyitottam a szobájába. Az ébresztőóra rekedten víjogott. Elfogott a pánik. Felkapcsoltam a lámpát.

- Chizuru! A szoba üres volt. Kikapcsoltam az èbresztőt és kirohantam a konyhába.

 - Nem találom Chizurut! - a fiúk láthatták rajtam a kétségbe esést, mert Aki abbahagyta a kávéfőzővel folytatott egyoldalú vitáját, Ayato pedig letette az újságot amit eddig olvasott.

- Hogyhogy nem találod?

- Nincs a szobajában sem a fürdőben és az óráját is én kapcsoltam ki. Hol lehet?

- Nézzük át a többi szobát is. - javasolta Akihiko.

Az hármas szobától indultunk. Mire elértünk a 19 hez már teljesen hatalmába kerített a pánik. Az utolsó szoba előtt lefékeztem.

- Ez Amon szobája. - nyeltem egyet, majd lenyomtam a kilincset. A szoba rendezett volt. A mahagóni színű hajópadlón krémszínű perzsaszőnyeg terült szét. A falon egy hatalmas LCD tv díszelgett. A szoba közepén egy hatalmas baldachinos ágyban ott feküdt Chizuru.

Chizuru

Reggel nyomdafestéket nem tűrő szavak hagyták el a számat, amikor Haruka kirántotta alólam a takarót, aminek következtében a földön landoltam.

- Most ezt miért kellett??

- Mert jól esett! - válaszolta Haruka.

- Megijesztettél minket. - mondta Aki viszont Harukáéval ellentétben az ő hangjában nem volt semmi indulat.

- Mivel? - körbenéztem - Apropó hol vagyok?

- Amon szobájában. - nézett rám barátnőm szemrehányóan. És tényleg a levegőben mindenütt Amon illata terjengett. Furcsán megnyugtató érzés volt ezt az édes teafa illatot belélegezni.

- Nem is emlékszel mi? - kérdezte Haruka.

- Nem. - Haruka előtt nem volt olyan kínos a helyzet mert tisztában volt furcsa szokásaimmal, de az ikrekről sütött, hogy össze vannak zavarodva.

- Hogy kerültél ide? - kérdezte Ayato.

- Nem tudom. - takartam el az arcomat - kicsi korom óta alvajárok.

 - És miért pont Amon szobájába jöttél? - mosolygott Aki mindenttudón.

- Hagyjál! - nevettem el magam, majd kiszaladtam a szobából, de követett.

 - Belezúgtál mi? - vigyorgott. - Hú ha ezt Amon megtudja... – megfordultam.

- Nem tudja meg, mert nincs mit megtudnia. - szakítottam félbe. - és amennyiben ez a kis incidens eljut a füléig, itt fejek fognak hullani a tieddel az élen. - mosolyogtam rá azzal a mosollyal, amivel egy elefán csordát is ellehetne téríteni.

- De kemény itt valaki. - röhögött Ayato. Ránéztem, mire rögtön abba hagyta.

- Különben meg nem vagyok szerelmes! Szóval U ru sai!

 - Nem sikítoztál. - szakította félbe a beszélgetést Haruka.

- Most emlékeim szerint nem is álmodtam semmi rosszat. - tűnődtem.

- Lehet, hogy azért, mert - Amon szobája felé intett.

- Nem, nem! Az kizárt!

- Szerintem nagyon is valószínű.

- Haruka, ne bosszants már te is!! – nyüszítettem

- Kivételesen nem bosszantásból mondtam. – nem viccelt, tényleg így gondolta.

Nem tagadom eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha igazuk van. Lehet, hogy kezdek belezúgni? Nem az kizárt! Még csak nem is bírom. Ő meg aztán végképp nem bír engem.

- Miért vágsz olyan letört képet? – kérdezte Aki.

- Semmi. Nem fontos. – legyintettem és magamra erőltettem egy mosolyt. Harukát viszont nem tudtam átvágni, hiába számára nyitott könyv voltam. Egy pillanatig gondolkozott, de aztán végül nem szólt semmit.

 

A suliban leültünk a helyünkre. Haruka előkapta a mangáját, én is követtem a példáját. A mellettem lévő üres székre néztem. Felsóhajtottam, majd oda raktam a táskám, nem tudom, mit akartam ezzel elérni, talán csak annyit, hogy azt a helyet senkise foglalja el. 1o perc múlva betopogott a matek tanár és elkezdte összeszámolni a hiányzókat. Amikor azonban Amonhoz ért felhúzta a szemöldökét.

- Tud valaki valamit Hatoyama Amonról? Túl régóta hiányzik. – nézett fel a tanár a naplóból.

- Milyen régóta? - nem számoltam a napokat, de nekem is túl hosszú időnek tűnt.

- Másfél hete.

Az ikrekre néztem, nekik is valami hasonló járhatott az eszükben, mert rám néztek. Amonnak már vissza kellett volna érnie. A szünetben félre vonultunk, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Persze én rögtön a lényegre tértem.

- Mit mondott mikor jön vissza?

- Nem mondta, csak azt, hogy ne menjünk utána semmiképpen sem, ha viszont nem ér vissza két héten belül, akkor nem is fog. – mondta Ayato, majd rémült arckifejezésemet látva, gyorsan hozzátette – Valószínűleg.

- Ne aggódj, vissza fog érni.  – mosolygott, Aki bátorítón. Visszamosolyogtam.

- Igen. – tette Haruka a vállamra a kezét. A pánikot, ami rám tört az előbb, most elsöpörték a bátorító szavak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen barátaim vannak.